A hűbéri kapcsolat két egyenjogú szabad ember között állt fenn. A művészek ritkán kerültek ki a nemességből, inkább a papságból vagy a polgárságból.
Magyarországon nem volt feudalizmus. A földbirtokok a nemesek saját tulajdonában voltak, örökölték őket mindennemű homagium megújítás nélkül. Ami a hűbériségre leginkább hasonlít az az Anjouk honor-rendszere. Erről bővebben Engel Pál életművében olvashatsz.
A feudalizmus idején sem volt minden fekete-fehér. A hűbérúrnak szüksége volt a hűbéresekre, hogy udvara, kísérete minél nagyobb legyen - a nagyobb hatalom érdekében. A hűbéresnek is szüksége volt a hűbérúr által nyújtott védelemre és megélhetésre. A hűbérúr nem tehetett meg önkényesen akármit hűbéresével, mert az felbonthatta a viszonyt - ráadásul általában több hűbérura is volt. A hűbéresek iránti kedvezésre legyen elég példa VII. Enguerrand de Coucy élete, ami Távoli tükör címmel olvasható Magyarországon is. Coucy a százéves háború idején élt, az angol király, III. Edward veje lett, elhagyta a francia király hűségét. Amikor megözvegyült éppen fordult a kocka, V. Károly francia király és Bertrand de Guescelin sikeresen vették fel a harcot az angolokkal, Coucy visszatért a francia oldalra - és örömmel fogadták, a francia király legbelső köreibe került korábbi árulással felérő pálfordulása után.
Hogy mennyire nem lehetett a hűbéressel bármit megtenni, Földnélküli János angol királyt azért fosztották meg földjeitől, mert visszaélve hatalmi fölényével becsületében sértette meg egy hűbéresét (persze igazából II. Fülöp Ágost francia király hatalmi törekvései voltak a háttérben, de jellemző, hogy egy ilyen érvvel lehetett ezt legitimizálni).
Te szakember lehetsz ... én nyilván nagyon amatôr kérdéseket teszek fel... azt azonban érdekességként emlitem, hogy vannak történészek, akik Utopiát nem a jövôben képzelik el... hanem a multba vetitik vissza. :)
Mindez nagyon érdekes, köszönet a kimeritô szemelvényért... Ezzel szemben én csak Colloredo biboros (?) és Mozart konfliktusát szeretném felidézni, hogy egy kicsit a kornál maradjunk (Mozart négy éves volt, amikor Louis Quinze meghalt, és már zongorázott, hegedült, és számtani gyakorlataival összefirkálta lakása falait)... amikor is a biboros (?) "szemtelen ellenszegülés" miatt egy famulusával seggbe rugatta és kipenderitette állásából az ifju, huszonnégy éves, Istentôlszeretett zseniális Farkasunkat... aki persze ezerszer különb volt uránál.
Vagyis a hatalom... az hatalom: fôleg a konfliktusok során mutatja ki a fogafehérjét. ... és pont a feudalizmus volna kivétel?? Ki hiszi ezt el, ezt a naivitást? Nyilván olyasmi lesz a válaszod, hogy az már nem feudalizmus volt...
A hatalom gyakorlása a feudalizmus kereteiben sokkal bonyolultabb volt, mint ami a hozzászólásaidból következtethető. A következő idézet Katus László: A középkor története című könyvéből származik:
A hűbéri viszony elsősorban két szabad ember közötti személyes kapcsolat, amely egy ünnepélyes szertartással jött létre, ez volt a hominium vagy homagium. A leendő vazallus fegyvertelenül és hajadonfővel letérdelt a hűbérúr elé, annak kérdésére: „Akar-e az én emberem lenni?” azt felelte: „Akarok”, majd összekulcsolt kezét a hűbérúr kezébe téve kijelentette, hogy az ő „embere” lesz. (…) A homagiumot követte a hűségeskü vallási szertartása. Magas rangú személy esetén, vagy ha a szerződésnek politikai jelentősége volt, a szerződés megkötéséről oklevelet is kiállítottak, amelyben rögzítették a két fél kötelezettségeit. A hűbéri kapcsolat a felek élettartamára szólt, ha bármelyik fél meghalt, akkor a homagiumot meg kellett ismételni.
A vazallusi szerződés következményeként a hűbérúr közvetlen hatalmat gyakorolhatott hűbérese felett, de csak olyan szolgálatot kívánhatott tőle, ami összeegyeztethető volt a szabad ember méltóságával és a király iránti köteles tisztelettel.
(…)
A hűbéres elsősorban hűséggel, másrészt bizonyos szolgálatokkal tartozott urának. A hűségnek elsődlegesen negatív jellege volt: tartózkodni kellett minden olyan cselekedettől, ami árthat a hűbérúrnak. A szolgálatokat két szóban lehet összefoglalni: „auxilium et consilium”, azaz segítség és tanácsadás.
Az auxilium elsősorban lovas katonai szolgálatot jelentett. A hűbéres köteles volt teljes felszereléséről gondoskodni, kivéve a jelentéktelen hűbérbirtokkal rendelkező kishűbéreseket, akiknek csak a legfontosabb fegyverekkel kellett rendelkezniük. Egyes vazallusok csak a maguk személyében teljesítettek szolgálatot, mások egy meghatározott számú lovag, a saját hűbéreseik kíséretében érkeztek szolgálatba. (…) A fegyveres szolgálat lehetett szabályszerű hadi vállalkozás vagy egyszerű lovas kíséret. Németországban a korona vazallusai kötelesek voltak a király Rómába, a császárrá koronázásra elkísérni. A fegyveres szolgálat egy formája volt az őrszolgálat a hűbérúr várában. A vazallus gyakran köteles volt saját várát is a hűbérúr rendelkezésére bocsátani. A hűbéresek igyekeztek a szolgálat időtartamát korlátozni. A 11. század második felétől Franciaországban általánossá vált, hogy a hűbéres csak bizonyos számú napot – általában negyvenet – köteles szolgálni, és ha a hűbérúr ennél többre tart igényt, zsoldot kell fizetnie.
A lovas katonai szolgálaton kívül más formái is voltak a servitiumnak, például a hűbérúr birtokának kezelése, hírvivői szolgálat, különféle udvari feladatok ellátása.
(…)
Az auxilium másik formája volt a pénzbeli segítség, mégpedig általában négy alkalommal: ha a hűbérúr fogságba esett, s váltságdíjat kellett érte fizetni; ha legidősebb fiát lovaggá avatták; ha legidősebb leány férjhez ment; valamint ha a hűbérúr a Szentföldre indult.
A vazallus köteles volt tanácsadással is segíteni a hűbérurát. El kellett mennie a hűbérúr udvarába, ha az hívta, s bizonyos ideig ott kellett tartózkodnia. Vagyis „udvarolnia” kellett a hűbérúrnak. A hűbérúr néha összehívta a vazallusok tanácsát, hogy megbeszélje velük különféle ügyeit. Fontos gazdasági, politikai, de még családi kérdésekben sem dönthetett a vazallusok véleményének, tanácsának kikérése nélkül. Mivel a hűbérurak általában egy terület felett bannumot gyakoroltak, a vazallusoknak segíteniük kellett őket közigazgatási és bírói feladataik ellátásában. A bíráskodás a hűbérúr által e célra összehívott gyűlésen a vazallusnak elengedhetetlen kötelezettsége volt, de a hűbérúr sem vonhatta ki magát azon kötelezettség alól, hogy vazallusai felszólítására a törvényszéket összehívja.
A hűbéri kapcsolat a hűbérúr számára is jelentett kötelezettségvállalást. Egyrészt hűséget, azaz ő sem tehetett semmit a másik fél ellenére, másrészt védelmet és ellátást tartozott nyújtani vazallusának. A bíróság előtt is ki kellett állnia érte, s ellenséges támadás esetén fegyveres segítséget kellet nyújtania. Egyébként minden téren ugyanolyan segítséggel és tanácsadással tartozott hűbéreseinek, mint ők neki.
A hűbérúr kötelezettségei közé tarozott gondoskodni hűbéresei megélhetéséről. Vagy saját udvarában biztosított számukra ellátást, vagy birtokot adományozott nekik. A birtoknélküliek száma az idők folyamán egyre csökkent; a 11. század óta szabállyá vált, hogy a hűbéresnek birtokot kell kapnia. Rendszerint az történt, hogy a leendő vazallus már igen fiatalon, apródként bekerült a hűbérúr udvarába, ott nevelkedett, ott tanulta ki a lovagi „szakmát”. Lovaggá avatása után még egy ideig a hűbérúr környezetében tartózkodott, majd idővel – rendszerint amikor megházasodott – hűbérbirtokot kapott.
A vazallusnak eredetileg nem volt joga a hűbéri szerződést egyoldalúan felbontani, legfeljebb akkor, ha a hűbérúr visszaélt hatalmával. A 11. század végétől Franciaországban és Lotaringiában lehetővé vált, hogy egy vazallus felbontsa a szerződést, feltéve, ha a döntését ünnepélyesen bejelentette és lemondott a hűbérbirtokról. Ez volt a diffidatio, a diffiduciatio aktusa. Erre került sor akkor is, ha az egyik fél nem teljesítette kötelezettségeit. Ha a vazallus esett a hűtlenség vétkébe, akkor elvették tőle a hűbérbirtokot. A birtok visszavétele nem ment mindig simán, ezért a leggyakrabban csak egy időre foglalták le. A hűbérúr szerződésszegése is birtokhoz kapcsolódó szankciót vont maga után: ezek után nem ő, hanem saját hűbérura számított a birtok adományozójának. Ha nem állt felette hűbérúr, akkor minden további nélkül a vazallus tulajdonába került a birtok. A hűbéri kapcsolat felmondása is meghatározott formák között történt: ez volt az exfestucatio, azaz egy szalmaszál vagy pálca esetleg egyéb jelképes tárgy elhajítása.
Még a 9. században Franciaországban kialakult az a szokás, hogy egy vazallus több hűbérúrnak is tett homagiumot. A 11-12. században más országokban is általánossá vált, hogy egy vazallusnak több hűbérura volt, néha 10-20 is. Ilyenkor nem volt könnyű eldönteni, hogy a hűbéres melyiküknek tartozik hűséggel. Kezdetben az számított első hűbérúrnak, akitől a vazallus a legnagyobb hűbérbirtokot kapta. A 11. században kialakult a ligantia intézménye. Ez azt jelentette, hogy az egyik homagium a sok közül jogilag erősebb volt a többinél, s a vazallus annak a hűbérúrnak tartozott teljes hűséggel és szolgálattal, akinek ilyen hominium ligiumot tett.
(…)
A hűbérbirtok felett kettős tulajdonjog érvényesült: a hűbérúré és a vazallusé. Az előbbié volt az elsődleges tulajdonjog, az utóbbié a használati, haszonélvezeti jog. A hűbéri lánc esetén e jogok bonyolult szövevénye alakult ki. Lényeg az, hogy sem a hűbérúr, sem a vazallus nem rendelkezhetett szabadon a birtokkal, kötötte őt a másik fél joga. Sőt, ha hozzávesszük, hogy minden hűbérbirtok egy kisebb vagy nagyobb földesuraság volt, ahol függő parasztok művelték a földet, akiknek szintén szilárd joguk volt telkük birtoklásához, akkor egyetérthetünk Marc Bloch-kal abban, hogy „a feudális korban a tulajdon szó meg van fosztva minden jelentésétől”. A fejlődés során a hűbérúr tulajdonjoga egyre gyengült, a vazallus használati és rendelkezési joga pedig erősödött.
(…)
A hűbéri kapcsolat kölcsönös kötelezettségekkel járt, s ha bármelyik fél megszegte ezeket, fel lehetett mondani a kapcsolatot. Az uralkodó is része volt a hűbéri rendszernek, így ez az elv vele szemben is érvényesült. Amiként az is, hogy a hűbérúrnak minden fontos döntése előtt ki kellett kérnie a vazallusok tanácsát, s nem dönthet az ő véleményük ellenére. A consilium hűbéri kötelezettségének fontos szerepe volt a francia parlamentek, valamint a rendi képviseleti intézmények kialakulásában. Számos politológus joggal hangsúlyozza, hogy Európa modern politikai intézményei, elsősorban a képviseleti demokrácia, nem jöhettek volna létre a hűbériség, mint előzmény nélkül.
Azért ha pontosabban idézzük: "egyfajta egyenjogúságon alapuló mellérendeltségi kapcsolat" (50. számú hozzászólás) akkor talán történelmi relációban nem teljesen használhatatlan...
Gyergyai Albert, a nagyszerű fordító és ffrancia professzor az előadásain állandóan emlegette - talán Rousseau vagy Voltaire kapcsán? - "Madame de Lespinasse"-t, és néha, idétlen hátulgombolósok, a név hallatán vigyorogtunk...
A "pletyka" provokativ vicc volt persze, igényesebbek itt a beirások, mintsem szó szerint kellene venni... Viszont az "egyenlôség" is vicc lehetett, mivel... mióta ember él a Földön, egyenlôség mindig is csak merô ábránd volt... és szerintem használhatatlan fogalom történelmi elemzéseknél.
hűbérúr-vazallus kapcsolatok kölcsönös kötelezettségeket rónak a felekre - a hűbérúrnak a hűbéres szolgálatai fejében pl. védelmet kell biztosítania a vazallusnak. Ezek azonban középkori kategóriák, a tárgyalt korra nem jellemzőek.
Az alsóbb néposztályok gyűlöletét meg nem befolyásolhatta, mert a nemességen belül kvázi "belső" viszonyokat jellemez.
pletykaszint :-) : A Lespinasse-történet nem "bulvárjellege" miatt érdekes, hanem pontosan jellemzi a század szellemiségét, ill. a Felvilágosodás korának társadalmát. Különsen érdekes a nők helyzetének változása szempontjából, egy új, értelmiségi, önállló nőtípus kialakulását tükrözi.
Guillotin úr rég nem a feudalizmusban élt. A feudalizmuson a X-XIV. századot értem. Talán még nyomokban belefér a XV-XVI. század is, de a XVII. század már nem. Jövő héten majd pontosan, idézetekkel tarkítva elmagyarázom, hogy hogy értettem.
Mielôtt teljesen pletykaszintre süllyedne a társalgás, meg kellene magyarázni, hogyan értendô az a tétel, miszerint "egyenlôségi" alapon mûködött a fôur-vazallus kapcsolat... Ha ez igy igaz lenne, (amit sajnos kötve hiszek, és rettentô nagy naivitásnak tartok), hogyan magyarázható az alsóbb néposztályok felhalmozódott gyülölete, ami, mint tudjuk, Guillotin urnak remek technikai ötletet és számos megrendelést adott, és általános vérfürdôbe torkollott??
Julie de Lespinasse életrajza alapján valóban olyan "regényes" életet élt, mint a könyvben leírtak.
1732-ben született Lyonban, törvénytelen gyerekként, majd nagynénjénél, a szalont fenntartó Mme du Deffand-nál élt Párizsban, aki egy idő után féltékeny lett Julie társasági sikereire, hálátlansággal vádolta és kitette a szűrét. Lespinasse megnyitotta saját szalonját és "magával vitte" Mme du Deffand szalonjának látogatóit, akiket, a kortársak szerint, elbűvötl csillogó elméjével, és csakhamar az "enciklopédisták múzsájaként" emlegették.
Lespinasse rendkívül közeli - ám valószínűleg plátói - kapcsolatot ápolt és haláláig egy fedél alatt élt a fizikus D'Alembert-rel.
1766-ban találkozott Mora márkival, Spanyolország párizsi követével, szenvedélyes szerelmük nagy port vert fel, a márki családja ellenezte a gyanús származású Lespinasse-szal kötendő házasságot, ezért Morának vissza kellett térnie Madridba, ahol súlyosan megbetegedett. Julie állandó, érzelmes levelezést folytatott vele, még akkor is, hogy 1772-ben találkozott Guibert ezredessel, akibe - annak távolságtartása ellenére - beleszeretett. A két érzelem között hányódott Mora 1774-es haláláig, amikor is Guibert szeretője lett. (életrajza szerint a Julie-hez utazó, beteg Mora épp akkor halt meg Bordeaux-ban, mikor Lespinasse Guibert szeretőjévé vált, mikor ezt Lespinasse megtudta, iszonyatos lelkiismeretfurdalás gyötörte, naplója alapján öngyilkosságra is gondolt).
Lespinasse egy sor szerelmes levelet írt Guibert-nek, melyeket aztán annak özvegye publikált, és melyek később nagy hatást gyakoroltak a francia romantikus nőírók (így Mme du Stael) munkáira.
Lespinasse nem épült fel Mora halálából és Guibert házasságából - 44 éves korában, 1776-ban meghalt.
a saját elképzelések (és természetesen érdekek) érvényre juttatása
Igazad van, teljesen egyetértek! (nem gondolokodtam hosszan a definíción, inkább az ügynök-összeesküvő között akartam gyorsan különbséget tenni... )
nekem is a reneszánsz ember jutott eszembe, a homo universalis, vagy a polihisztor, kicsit modernebb kiadásban (vö. földmérés).
villámhárítós kísértelekről nem tudok többet, mint, hogy Franklin Párizsban (azaz Passy és Auteuil falvak határán, ami akkor még "extra muros"-nak számított, azaz nem volt Párizs város része), a Szajna feletti domboldalon folytatott sikeres kísérleteket - talán az első olyan, sikeres kísérleteit, amelyek végén villámhárító megalkotásáról lehetett beszélni.
Talán nem a fennálló hatalom megdöntése a fő szál, hanem a saját elképzelések (és természetesen érdekek) érvényre juttatása. De ez csak nüansz. A definíció maga a 'reneszansz emberfajta' egy folytatása.
A villámhárítós kísérlet nem az amerikai kontinensen folyt?
