Régebben olvastam egy papír alapú könyvben (talán neten nincs jelen) egy régen élt bölcselkedő igen elgondolkodtató gondolatát, megosztom és tovább gondolom.
nem szó szerint
"Két féle istenség létezik emberi felfogható mércével, 16 és 40 éves."
Ha emberre vonatkoztatjuk ezt a gondolatot, akkor az emberből csak és kizárólag 16 éves isten válhat.
Miért?
Mert mérhetetlenül nagy tudatlanságban él jelenleg az ember, így abszolút logikus, hogy csak gyermeki létszint ami maradhat számára.
Persze ez csak a régi bölcs elme továbbgondolása, igazságtartama bizonytalan.
"Hogy csakugyan van-e az Istennek üzenete az emberekhez, annak abból is ki kell tűnnie, hogy milyen bátran mernek szót emelni érte azok, akik hiszik és vallják. Isten szava nem szólalhat meg bátortalanul."
"Nem a sok tudás, hanem a lényeg tudása tesz bölccsé."
Hérakleitosz"
Így van, ez a LÉNYeg.
"3. Mit akarsz hallani és látni, s mit kívánsz lelkületedben megtanulni és felismerni? 4. Azt kérdeztem: Te ki vagy? 5. Azt felelte: Pimander vagyok, a Lelkület, a magától létező lény. Tudom, hogy mit kívánsz, és mindenütt veled vagyok. 6. Így szóltam: a lényeges dolgok oktatására vágyom, szeretném megérteni a mibenlétüket, szeretném megismerni Istent. Ó, mennyire szeretnék mindentmegérteni!"
A drog probléma annak az eredménye, hogy az emberek a "kémiai" iskola útján járnak - a "mi csak anyag vagyunk" filozófia iskola útján. Azt tanítják, mi anyag vagyunk, a boldogságot abban lehet megtalálni, ha megpróbáljuk élvezni az anyagot. Frusztráltság és drogok, ez ennek a filozófiának a zsákutcája.
"A hétköznapi életben sötétnek látjuk a világosat, zavarosnak a tisztát, színtelennek a szivárványt. Ha mindennapi életeden felülemelkedsz, megpillanthatod a fényt, a tisztaságot, a színeket - s rajtuk keresztül önmagadat. Ha magadban mindezeket megtaláltad, felfedezed őket az emberekben is."
(Tatiosz)
„Ehhez az 'elszállt', 'Földtől elemelkedett' nézőponthoz képest, amit fölvázoltál, megbocsáss, de elég lesujtónak tűnt. De elnézésedet kérem, ha rosszul érzékeltem.”
Nem, azt nem érzékelted rosszul. Épp az 'elszállt' meg a 'Földtől emelkedett'-hez képest voltam volna 'emberi', meg fődönjáró 'tehínyszaros-lábú', aki nem a 'szakirodalombúl olvassa a boldogság mikéntjét'. Én nem erre emlékszem a nagyszüleim kapcsán. De nem ezért tértem vissza ide, s tényleg ontsa itt mindenki inkább a 'bölcsességeket' – nekem nincs...
Ezért tértem vissza: „Lehet, hogy az Istennek se könnyű?:)” Mert találtam egy 'bölcsességet', ami talán itt otthon is van:
A nagyság mulandó élmény. Sohasem ellentmondás nélküli. Részben az ember mítoszteremtő képzeletének függvénye. Aki átéli a nagyságot, annak érzékelnie kell a mítoszt, amelynek része. Tükröznie kell azt, ami rávetül. Ezenkívül gúnynak és öngúnynak kell benne lakoznia. Ez az, ami megóvja a tulajdon pózaiba vetett hittől. Csak ez teszi lehetővé, hogy ne merevedjék bele önmagába. Öngúny nélkül még az időleges nagyság is tönkreteheti az embert.
„ideje teret hagyni a bölcsességeknek is.” – Egyetértek. S mivel nekem épp kimerülőben van a készletem belőle – ha volt valaha is? –, találtam pár szőrmentén csaknem olyasmit Papp Márió Fáziskésésében. Hátha /a témához legalább válaszféleként/ nem anyira OFF...
Minden rendben
A bajt túlélhette volna végzett vele a mentési kísérlet
(Bábjátékost)
Bábjátékost játszik a báb
Eszmék hordalékai rendelkeznek velünk
A letisztulás útja
Igyekszünk nem hétköznapi szavakkal kifejezni azt ami bennünk menthetetlenül hétköznapi
Csak dialektikusan!
Fájdalmaimat jócskán enyhíti hogy tisztán áll előttem mit is számít az örökkévalóság tükrében az én gyomorfekélyem
Remény (Kant helyett Ancsel Évának)
Távoli ártatlanságunk mégis néha átragyogja jelenvaló bűneinket
Off.
Mondtam, most pedig írásba adom: nem lesajnáltalak, csak sajnáltam, hogy más (némileg ellenkező) irányba fordítottad a dolgot... Amit írsz, az tapasztalatilag igaz; és amit célzol, erkölcsileg megáll. Ettől viszont még érezhe(t)tem a szöveget lehangolónak: 'csalás', 'vád', 'irgalmatlanul', 'elveszíti', 'megtörik'...
Egyébként nyilván amiatt sem passzolt (nekem) ahhoz, amit idéztem, mert még motozott bennem ama 'ominózus' magazin:) cikkének mondandója - egy csillagász eszmefuttatása az élő, lélegző-lélekző, létében boldog világegyetemről... Ehhez az 'elszállt', 'Földtől elemelkedett' nézőponthoz képest, amit fölvázoltál, megbocsáss, de elég lesujtónak tűnt. De elnézésedet kérem, ha rosszul érzékeltem.
(Közbevetőleg: utóbb eszembe jutott, ha jól emlékszem, a 7 sor (ami nem vers, csak afféle:) címe az volt: Isteni dilemma. De azt hiszem, ez éppúgy emberi dilemma is... mindannyiónkban megvan, a legkisebb ragaszkodásunkban-engedésünkben rögtön tetten érhető. Lehet, hogy az Istennek se könnyű?:) Mármint teremteni. Meg aztán hagyni a dolgokat lenni úgy, ahogy azok vannak... Hááát...:)
Visszatérve a korábbiakhoz: elnézésedet kérem, ha megbántottalak és alighanem ideje teret hagyni a bölcsességeknek is.
„Elgondolkodtató, hogy az örömről próbáltam írni, - s te a veszteséget akartad látni benne. Sajnálom... ”
'Akartam' volna? 'Akarta' a fene! Ám 'elgondolkodtam' /én is/, s úgy 'véltem látni', hogy 'az örömre való képességnek' van egy másféle 'előszükséglete' is, ami nem az ominózus magazinból olvasható ki... bele van 'írva' minden Emberbe. /Ezt Te is tudod, biztosan!/
Ez az 'i/gazság' emberibb, s tán súlyosabb fele. (A hét sort valóban ismerem, ahogyan ezt a másik felét is...;-) És a „szép, békességgel teljes napokat” szintúgy... Épp ezekért a 'napokért' (évekért?!?) írtam Neked – s talán nem csupán Neked! –, hogy van több:
„Tekintsük egymást saját élőinknek is, Atyámfiai!”:-) – No ebből ez volt csupán ON!
(Azt azonban magam is „sajnálom...”, hogy így 'lesajnáltál'. Te tudod, miért.
Elgondolkodtató, hogy az örömről próbáltam írni, - s te a veszteséget akartad látni benne. Sajnálom...
Egy régi-régi versféle jutott eszembe, - úgy éreztem - bár tudom, ismered, mégis -, jó, ha beteszem...
Tenyerembe venném
az egész világot,
hadd melegítsem...
('Párka...? Lehet...' - Bocs, valahogy mocorog még ez a pár mássalhangzó, keresi a helyét. Amúgy a három közül az egyik fon, a másik mér, a harmadik vág. Ez valami nagyon szép kép.)
„Minthogy évek óta terelgetem a kölkecskéimet oviba, suliba, elég gyakran van módom ilyen ellágyulásokba beleörömödni. Igen jó kis érzések futkároznak ilyenkor föl és alá, az idegen, a gyerek, a szülő, meg esetleg egy-két bámészkodó között... Egy kicsit minden ottlévő megfényesedik... Na, ilyen pillanatokért érdemes pl. kimenni az utcára.:)”
Nos, ilyen 'beleörömödésekben' volt részem nekem is bőséggel – hála Istennek!
S mindabban, ahogyan tovább írod... 'utcára kimenésileg' + 'háztájiban élésileg' is.:-)
Ezek az én 'magán-közügyeim', amiket megélek – vagy megélni szeretnék ma is! –, de nem az interneten... Akkor is méltósággal kell vállalni, amikor 'lehülyézik' az embert a 'halom' gyerekéért, az ún. 'önfeladásáért' meg a 'hűségért'..., stb., s nincs visszaút. Az meg nehéz!
„Bár nem bölcsesség, de talán elfér itt, amit a Természetgyógyász Magazinban olvastam: "A televízió előtt ülő, megnyúlt képű modern ember már nem is látja, hogy rajta kívül szinte az egész természet örömben tobzódik, a legtöbb élőlényt fűti és hajtja az életöröm. Feltűnő, hogy a gyermekek mennyivel boldogabbak, mint a felnőttek. Az örömtől aranyosak. A gyermekek boldogok, mert közelebb állnak az ősforráshoz, a Természethez, hiszen onnan jöttek, s csak nemrég születtek. A gyermeki boldogság a kozmikus ősvalóság boldogságáról beszél."
Gyermek öröme?
Nem érte csalás, vád se
irgalmatlanul –
Vagy csak még nem tud róla. Az ember – a gyermek-ember is – kb. ott veszíti el (a Természetgyógyász Magazintól függetlenül) erre a boldogságra való hajlamát, készségét, ahol megtörik valakik az ebben való hitét. Az meg nem 'drága'. Senkinek. Vagy az? (Mellesleg többet veszítene, ha még utána is hinne benne.) A szöveg, amit beírtál, szép, csak az igazság 'maradékaival'... – azaz nem maradéktalanul...
S talán nem is itt ON. Netán magam nem voltam az.
De beszélhetünk erről is. Kell hozzá 'fórum' meg a 'Zindex'?
Minthogy évek óta terelgetem a kölkecskéimet oviba, suliba, elég gyakran van módom ilyen ellágyulásokba beleörömödni. Igen jó kis érzések futkároznak ilyenkor föl és alá, az idegen, a gyerek, a szülő, meg esetleg egy-két bámészkodó között... Egy kicsit minden ottlévő megfényesedik... Na, ilyen pillanatokért érdemes pl. kimenni az utcára.:)
Bár nem bölcsesség, de talán elfér itt, amit a Természetgyógyász Magazinban olvastam:
"A televízió előtt ülő, megnyúlt képű modern ember már nem is látja, hogy rajta kívül szinte az egész természet örömben tobzódik, a legtöbb élőlényt fűti és hajtja az életöröm. Feltűnő, hogy a gyermekek mennyivel boldogabbak, mint a felnőttek. Az örömtől aranyosak. A gyermekek boldogok, mert közelebb állnak az ősforráshoz, a Természethez, hiszen onnan jöttek, s csak nemrég születtek. A gyermeki boldogság a kozmikus ősvalóság boldogságáról beszél."
Hát, kedves 'pörkölő-hűtő' (de lehetsz akár 'pár kiló hát, pörkölhető' is:), az én elmebéli képességeim nem tesznek lehetővé, csak annyit, hogy férfiasan bevalljam: nem tudom...;)
Úgy gondolom, mivel van a mondatodban igazság, máris nem lehet ez a teljes igazság... Ahogy persze az én előbbi elméncségem sem lehet az.:)
De van ennek kapcsán egy másik bölcsességem, talán Müller Péter, talán nem:):
"A sötétség nem más, mint az a tévhit, hogy te világítasz."
A gyűlölet egy olyan negatív gondolati-érzelmi tényező, amely megakadályozza, hogy a másik emberhez normálisan állj hozzá. Ez a tényező akkor hízik, ha megfelelő gondolatokkal táplálod. Ahogy Serenic is kiemelte, ha folyton, vagy legalábbis gyakran azon töprengsz, hogy az a másik ember hogyan bántott meg Téged, akkor a gyűlöletet hízlalod vele. Így előbb-utóbb egyszerű megbántottságból, neheztelésből olyan fokú ellenérzéssé dagad, amit már Te is gyűlöletnek hívsz. A megbántottság és az "igazi" gyűlölet között szerintem csak az intenzitás a különbség.
Egyébként én is kicsit erősnek érzem azt mondani valakire, hogy gyűlölöm, ha egyszer csak neheztelek rá. Nem is használom így. Csak tudom, mi van a háttérben. Ez is valami.
