Nem tudom, ez a keresztény olyan tiszta vérű indián-e, mint a Sánta Őz volt? "Amikor Bolond Szív nagyapám meghalt megölték két póniját, fejüket keletnek,farkukat nyugatnak fordították. Mindkét állathoz így szóltak:-Unoka, a gazdád szeretett téged. Szüksége lesz rád ott, ahová most megy.-Nagyapa biztosan tudta, hová megy és tudták a többiek is, akik régi szokásaink szerint egy állványra temették, ahol a szél és a levegő, a nap és az eső és a hó gondjukba vehették. gondolom, később valamikor levették az állványról a ládát, amelyben a testét helyezték el, és elhantolták egy temetőben, de az évek múlva történt, és akkorra nagyapa és pónijai már rég elmentek oda, ahová kívánkoztak."
Az, ami Sánta Őzzel történt, földjének, nevének, identitásának elrablása, népének nyomorba taszítása és elnyomása égbekiáltó gonoszság, és meg vagyok győződve róla, hogy Isten számonkéri a magukat keresztényeknek nevezőkön is. Együttérzek vele és én sem tűrném, hogy más vallásba kényszerítsenek és erőszakkal átnevezzenek.
Ugyanakkor mégsem tudom elképzelni, hogy egyetlen önszántából keresztény indián is lenne, aki azért lett kereszténnyé, mert jobban szeretne egy felhőn hárfázni a sápadtarcúakkal, mint együtt "sülni" a nagymamájával. Richard Twisst idéztem már korábban is, és most is szeretnék hozzá fordulni, mert az ő visszaemlékezéseiből talán érthetővé válik, hogyan is választja valaki ezt az utat.
"Maui túlsó oldalára indultam stoppal egy délután. Két pasas vett fel, és beszélni kezdtek nekem Istenről, Jézus Krisztusról, és arról, hogy terve van az életemmel. Azt gondoltam róluk, hogy korlátolt, álszent Jézus-bolondok és Biblia-nyomatók, és miután jól megmondtam nekik a magamét, kiszálltam a kocsiból. Természetesen olvastam és tudtam arról a romboló hatásról, amit a történelem során a kereszténység sok törzs életében játszott, és nem láttam másnak, mint a fehér ember destruktív vallásának. A legutolsó dolog volt, amit akartam, kereszténnyé lenni. De néhány héttel később, magányosan a tengerparton, visszaemlékeztem arra, amit a két férfi mondott nekem Jézusról.
Van egy hely Maui tengerpartján, amit Hét Szent Tó néven neveznek, ahol egy kis folyó zuhog le a völgybe vízesések sorozatán át. Egy közeli réten nagy mennyiségben terem egy gombaféle, egy nagyon erős hallucinogén. Sokan keresik itt spirituális céllal ezt a gombát, amit megesznek a tripekhez. Egy nap jócskán fogyasztottam a varázsgombából (így hívják az utcai zsargonban), és hajnali fél háromkor teljesen elborított a paranoia, a halálfélelem és a rettegés, hogy elveszítem az eszem. Próbálkoztam a keleti meditációmmal és imádsággal, hogy enyhülést nyerjek, de nem használt. Elképzeltem, hogy megőrülök és futok le a tengerparton, miközben fehér egyenruhás férfiak üldöznek. Iszonyatos pillanat volt mentálisan és érzelmileg.
Végül - a legrosszabbtól félve - szó szerint teljes tüdővel ordítani kezdtem: "Jézus, ha valóság vagy és meg tudod tenni azt, amit azok a férfiak mondtak, akkor azt akarom, hogy gyere be a szívembe és az életembe, és bocsásd meg a gonoszságokat, amiket tettem!" Abban a percben hihetetlen dolog történt. A drog hatása elmúlt, a félelem eltűnt, és a leghihetetlenebb békesség érzése öntött el tetőtől talpig. Azt éreztem, hogy meg vagyok tisztítva, bocsánatot nyertem és meg lettem töltve örömmel.
Ez történt a tengerparton, a Teremtő kijelentette magát számomra Jézus Krisztus személyében, és én a Jézusi Út követőjévé váltam."
Twiss több, mint harminc éve úgy keresztény, hogy kiáll és harcol a népéért, kultúrájáért, a megszegett szerződések ügyéért. És azért, hogy Jézus Útja végre méltó módon jelenjen meg a népe előtt és a világban. Lakota neve: Taoyate Obnajin (He Stands With His People)
Nem volt annyira giccses, mint néhány másik Pocahontas-feldolgozás."
Hát, szerintem ez is elég csöpögős volt. Az meg külön vicces volt, hogy az indiánok csak tébláboltak, sétáltak az erdőben, úsztak a folyóban, heverésztek stb., a kukoricaföldek meg maguktól művelődtek, a vadállatok meg nyilván önként bementek a faluba és ott öngyilkosok lettek, hogy ne kelljen rájuk vadászni.
"A férjével Londonba utaztak, ahol a hűvös angol időjárásban elkapott valami bacit vagy vírust, ez okoztaa halálát 1616-ban."
Valamelyik könyvében értekezett arról, hogy szerinte az egyházak mennyire akadályozták a humanisták munkáját. Más helyen felvetette, hogy szerinte egy vadász-harcos identitású ember személyisége sosem azonosulhat a pásztor-nyáj szemlélettel. Azt persze nem tudhatom, hogy mi volt az utolsó szava.
Nem volt annyira giccses, mint néhány másik Pocahontas-feldolgozás.
Utánanéztem egy könyvbe, Pocahontas valódi neve Matoaka volt, hogy ebből hogy lett Pocahontas, azt nem tudom...
16 éves volt 1607-ben, amikor megmentette az angol gyarmatosító és felfedező, John Smith kapitány életét az apja Powhattan harcosaitól, de arra nincs a leghalványabb történelmi bizonyíték sem, hogy valóban szerelmes lett volna az angolba.
Később férjhez ment egy másik angol gyarmatoshoz, a dohánytermesztő John Rolfe-hoz.
A férjével Londonba utaztak, ahol a hűvös angol időjárásban elkapott valami bacit vagy vírust, ez okoztaa halálát 1616-ban.
Az egyik kedvencem: "Megmondtam neki (a papnak) hogy szívesebben sülök együtt egy sziú nagyanyával vagy nagybácsival, mint holmi felhőn csücsülve hárfát pengessek egy sápadt arcú idegennel. Azt is megmondtam neki-Nehogy ezen a keresztény néven, Johnként emlegessetek, ha már nem leszek. Táhcsá Húsdé-Sánta Őz, így hívjatok."
Ha megengedsz egy technikai segítséget: ha a linkelni kívánt oldalon állva az explorer címsorát (ha azt használsz), egyszerűen jobb egérrel bemásolod a szövegtörzsbe, élő lesz a link. Ez a legegyszerűbb szerintem.
Sher írása juttatta eszembe Kutasi Kovács Lajos elbeszélését, amit szeretnék veletek megosztani. Csak véletlenül "apacs". Amikor íródott a történet, a sírkövek alatt nyugvók közül még többen éltek, ma már a mescalero rezervátum temetőjében pihennek. Ami közös bennük a történet hősével, az a kövekbe van vésve.
A barátság tánca
Az Indiánnal nem a Mohawk-ösvényen vagy a Fehér Hegyekben találkoztam; nem Cape Codon a maspí-indiánok földjén és nem a Narragansett-öbölben; nem a Purgatory szakadékánál, kükládikus sziklák között, a nipmak indiánok egykori kultikus táborhelyén.
Az Indiánnal Bostonban találkoztam az Auditorium földalatti villamosállomáson.
Nincs sok várakozó. Este kevesen utaznak villamossal.
Amint leérünk a lépcsőn, tüstént felfigyelek egy fiatalemberre. Nem azért, mert sallangos bőrkabátot hord, sima fekete haját középen elválasztva, kétoldalt varkocsba fonva viseli. Ilyesféle öltözék és hajviselet nem ritkaság a Harvard Square környékén.
Ennek a fiatalembernek az arca tűnik fel. Ifjúságom indiánregényeiből néz vissza rám. A régi, agyonolvasott Cooper- és May Károly-könyvekből.
Klasszikus indián arc. Alacsony, keskeny, kissé hátrahajló homlok, szögletes, erősen kiugró pofacsont, erőteljesen hajlott sasorr, eléggé széles, nagy száj. Magányosan ül, mondhatnám, gunnyaszt a peron legtávolabbi padján, szembetűnően elhúzódva a többi várakozótól. Lehet, hogy nem is várakozó.
Leplezetlen kíváncsisággal és rokonszenvvel veszem szemügyre.
- Nézd, egy indián - hívom fel Rózsa figyelmét rá. Gyere, menjünk oda hozzá, úgysem jön még a villamos. Elindulunk a magányos indián felé. Odalépek hozzá, nem kérdezek tőle semmit, csak köszönök és egyszerűen kijelentem:
- You are an Indian! Te egy indián vagy!
Az Indián felveti fejét, rám néz fürkészve, élesen. Az indiánok Brazíliában is gyakran tapasztalt ösztönével nyomban megérezheti, hogy ebben az idegen és idegenszerűségében ellenséges világban rokonszenvezek vele. Az indiánok kifinomult ösztönükkel sok mindent megéreznek. Néhány pillanatig néz, kemény arca megenyhül. Idegenszerű angolsággal, melyen érzik, hogy nem az anyanyelve, mély hangon megszólal:
- Yes, I'm Indian!
Csak ennyit mond: "Igen, indián vagyok!"
Számomra ilyenféleképp hangzik: "Én vagyok az Indián! Az Indián, akit nem találtál meg a brazil őserdőben, akit hiába kerestél a Mohawk-ösvényen, a tengerparti öblökben, csendes tavak mentén, erdők mélyén. Az Indián, akivel mindig találkozni akartál!"
Rámosolygok.
- I'm a Brazilian writer, brazil író vagyok! - mondom. Nyilván, ha azt mondanám, Hungarian, magyar vagyok, semmit sem jelentene neki. Lehetséges, hogy az indián azt sem tudja, hol van Brazília, de azt tüstént megérti, hogy nem vagyok "angol" - az indiánok így nevezik az amerikaiakat.
- I like your people, szeretem a népedet! - mondom, és örülök, hogy találkozom veled. Brazíliában sok indiánt ismertem, de itt, az Egyesült Államokban te vagy az első indián, akivel találkozom.
Az Indián arcán halvány mosoly fut át.
- Milyen törzshöz tartozol?
- Apacs vagyok.
Ahogy kimondja, felvillan bennem Geronimo, a hős apacs, aki a múlt század végén csaknem egyszemélyes háborút viselt a kékzubbonyosok, az egész amerikai hadsereg ellen. És persze a legendás, soha nem volt apacs főnök, a May Károly-regények révén mégis halhatatlanná lett Winnetou.
- Rezervátumban élsz?
- Nem. Rezervátumban éltem, de eljöttem. Énekes voltam a törzsben, de már nem megyek vissza a rezervátumba. Te mit írsz?
- Könyveket írok rólatok, indiánokról.
- Könyveket - bólint az Indián, és kezével jelzi az írást, majd rám mutat.
- Igen - erősítem meg. - Barátja vagyok az indiánoknak. Mi barátok vagyunk! - Fellelkesülök saját szavaimtól, majd hirtelen ötlettel, hisz az apacsok Új-Mexikóban élnek, átváltok portugálra, gondolván, az Indián megérti azt is. - Somos amigos!
Az Indián néhány pillanatig mintha tűnődne szavaimon, elkomolyodik, majd határozottan csattan fel a hangja:
- No! Nem, nem vagyunk barátok!
Meghökkent. Nem értem. Nem tudok válaszolni semmit, torkomon akad a szó, pedig érvelni kellene valamivel.
Az Indián feláll. Fejjel magasabb nálam.
Lassú, ünnepélyes mozdulattal leveti a kabátját és a padra dobja. Gyengéd, de határozott mozdulattal leemeli széles karimájú kalapomat.
(Magyar gyártmány, László Gyula professzor ajándéka. Nyilvánaz első magyar kalap, amely indián fejére kerül.) Gondosan kiegyenesíti a karimáját, forgatja, és máris olyanféle lesz, mint az indián kalap. Fejére helyezi. Nem teszi, hanem helyezi. Mintha nem közönséges fekete kalap lenne, hanem sastollakból készült főnöki fejdísz.
Hosszúnak tűnő pillanatokig mozdulatlanul áll előttem, majd halkan dünnyögni kezd, testét alig észrevehetően ringatja.
- Heya...heya...heya...
Tudom már, életem egyik ritka szép ajándékát kapom a sorstól. Az Indián széttárja karját, akárcsak a bronzindián a Mohawk Parkban, és táncolni kezd.
Sajátos ritmusban, lábujjlépésekkel topog előttem, egy helyben, majd csoszogó léptekkel körbe. Fejét leszegi, majd büszkén felveti.
A Föld Anyának és az Ég Atyának szólhat ez a mozdulat.
- Heya...heya...heya...
Az Indián lassan, méltóságteljesen táncol.
Arca komoly, ünnepélyes. Szűkre húzott, ferde metszésű szeme bizonyára nem az ósdi, megkopott, szutykos földalatti vasútállomást látja, nem a tőlünk tisztes távolban bámuló amerikaiakat, akik nyilván nem értik az Indián táncát és az én viselkedésemet. Az Indián talán a balzsamos erdőket látja most, a surranó, tiszta vizű patakokat; talán a végtelen síkságot, ahol valaha a bölénycsordák legelésztek; talán a délnyugati szakadékokat, ahol ősi totemoszlopokra emlékeztető sziklatorzókat faragott ki a természet, az idő.
Az Indián táncol.
- Heya... heya ... heya...
Körültáncol a bostoni Auditorium állomáson.
Mintha hallanám a dobok tompa dübörgését és a mágikus csörgő sustorgó hangját. Nem mutatvány ez, nem játék, hanem szertartás. Nem a világnak szól, hanem egyedül nekem és Rózsának.
Meddig tart? Nem tudom.
Bent állok a körben, a "szent kör" közepén. A kör az indiánok jelrendszerében az egységet, az örökkévalóságot, az Univerzumot szimbolizálja. A legősibb idők óta a természetfeletti erő és a hatalom jelképe.
Az idő értelmét veszti, számolhatatlan. Végtelenné tágul a perc és pillanattá zsugorodik minden, ami valaha megtörtént és történik ezután.
A jelenbe belefér a múlt és a jövő. Határtalan.
Aztán egyszerre elhallgat a dünnyögő hang, véget ér a tánc. Az Indián még néhány pillanatig széttárt karral áll előttem. Leveszi a kalapot, és ugyanolyan ünnepélyesen, szertartásosan, mint a tánc előtt, most az én fejemre helyezi. Kezét nyújtja, majd gyengéden megölel.
- Barátok vagyunk - mondja.
- Köszönöm, barátom - válaszolom, noha valami szorítja a torkom, alig jön ki hang a számon.
Az Indián kezet fog Rózsával, megöleli úgy, mint engem. Felveszi sallangos bőrkabátját és visszaül a padra. Melléje ülünk. Nem kell sokat kérdeznem az életéről, beszél magáról szívesen.
- Behívtak katonának, elvittek Vietnamba. Ott harcoltam a dzsungelben. Megsebesültem - felhúzza egyik nadrágszárát: a lábszárán csupa sebforradás.
- Ta-ta-ta-ta - utánozza a géppisztoly kelepelését, és mutatja is, mintha a peronon várakozó amerikaiakra lőne a láthatatlan fegyverrel. - Itt is megsebesültem! - mutatja a derekát, arasznyi hosszan.
- És most hova mész?
- Kanadába.
Nem kérdezem meg, mért megy Kanadába, mit keres ott. Néhány mondatában úgyis ott van élete regénye. Nem mondja, de bizonyára kitüntették, s aztán a kitüntetését a földhöz vágta, mint a többi vietnami veterán a Fehér Ház előtt. Eszembe jut Ira Hayes, a második világháború egyik legismertebb indián katonája. Azon a híres fényképen, amely Iwo Jima szigetén készült, amikor az amerikai katonák véres harcok árán visszafoglalták a japánoktól és kitűzték az amerikai zászlót, a zászlót állítók egyike Ira Hayes.
Kitüntették, ünnepelték, körülhurcolták Amerikán, felköszöntötték és vele ittak. Az ünneplés után megfeledkeztek róla, a kutya se törődött vele. Visszatért népéhez az arizonai Pima rezervátumba. Nem találta meg többé önmagát. Tovább ivott. Az elfelejtett hősből alkoholista lett. A "whiskyivó Ira Hayes" - csak így emlegették Iwo Jima hősét, akit néhány év múlva fiatalon sírba vitt az alkohol.
Az efféle tragédia lehetősége ott lappang minden indián veterán mögött. És a kultúrák keresztútjára került indián előtt.
sok mindent szeretnék még kérdezni, ám az alagútból megveszekedett őslényként csörömpöl elő a szerelvény. Nincs már idő semmire.
Rövid a búcsú. Barátok búcsúznak így, akik a sors groteszk szeszélyéből
rövid percekre találkoztak csupán, és többé nyilván az életben nem látják egymást. Akik alig ismerték egymást, és mégis barátok.
Még egy kemény kézszorítás, gyengéd ölelés.
- Bye-bye, barátom!
- How!
Indul a szerelvény.
Az Indián, akinek a nevét sem tudom, s mégis a barátom, ott ül a padon, néz a villamos után. Arca kemény, mozdulatlan. Mintha kőből vésték volna ki. Körülveszi az idegen világ dermesztő közönye.
- Az Indián - szólal meg mellettem halkan Rózsa, s egy árnyalattal halkabb a hangja - mégis eljárta neked a táncot. A barátság táncát.
...a bal oldalon ha lejjebb görgettek találtok egy olyat, hogy American Indians: Index, ezen belül a Gallery B-t ajánlanám a sok száz gyönyörű indián fotóval. (Néhány már a falamon lóg :) Ha valaki még nem ismerné... Remélem olyan örömet okoz mint nekem, emlékszem éjszakákon keresztül nézegettem.
Több mint 20 évvel a halála, és 50 évvel a hadi szolgálata után - Bush elnök ma délután a Fehér Házban adja át a Medal Of Honor kitűntetést a
Sisseton-Wahpeton Sioux törzsbeli Woodrow Wilson Keeble - leszármazottainak.
Keeble II.Világháborús veterán ,és a Koreai Háború veteránja volt, több mint 30 kitűntetéssel, köztük volt a / 4/ Purple Hearts és a hadsereg 2.legnagyobb kitűntetése, a Distinguished Service Cross.
Többen és többször szerették volna előterjeszteni, de ez egészen napjainkig nem sikerült.
Ez az első, amikor a Sioux törzsek tagjai közül valaki ilyen elismerést kap.
Keeble rendkívüli hőstetteit a II.VH-ban és Koreában végül illendően el fogják ismerni a nemzet legmagasabb kitűntetésével-mondta Észak-Dakota Kormányzója. Az átadáson Észak és Dél-Dakota szenátorai is jelen lesznek.
II.VH alatt Guadalcanal - megszerezte első Bronze Star és Purple Heart kitűntetését
1951 október Kumsong River közelében - North Korea
-A kínai erők kemény ágyúzással / gunfire/ leszegezték Keeblet és három szakaszt . Majd Keeble vezetett géppuska tüzet 3 bunker ellen a meredek,sziklás magaslaton.
Miután a három szakasz rohama elbukott, Keeble eldöntötte hogy egyedül mászik fel támadni hogy megszerezze a 3 bunkert. 50 yard/ 0,914méter mértékegység/ -ot kúszott a gerincvonalon, megszerzett egy sáncot kézigránáttal és karabélytűzzel. Ugyanezen a módon megszerzett egy másik sáncot is, és elfoglalta a jobb oldali bunkert. Ezután feldobott egy gárnátot a középső bunker hátsó bejáratán és kiegészítve mindezt karabélytűzzel sikerült felszámolnia ezt is. - mondta Sgt.Kosumo "Joe" Sagami, szemtanú.
Kebble 34 éves korára megsebesült legalább öt különböző alkalommal, és 83 gránát szilánkot távolítottak el testéből.
A háború után Keeble visszatért Észak-Dakotába, Wahpeton városába.1982-ben halt meg.
Egy szemtanú így emlékett róla és indián bajtársairól a Rapid City Yournal cikke alatt :
" As a survivor and a Korean war veteran in the Korean war we owe a dept of gratitude for our Native American warriors. I have seen these guys perform above the call of duty carrying ammunition into battle. I was amazed at their extra ordinary strength they had to carry heavy ammunition loads which most of us could not cary. I know that our Early American Soldiers saved many of our lives including mine. We must never forget our Native American warriors and their families. They have contributed so much. Some with their lives protecting their fellow fighting men and women.
" A Keeble család , a Sisseton-Wahpeton Oyate, és az összes embernek a Dakota államokban ma oka van rá hogy ünnepelje és emlékezzen az ő szolgálatára és hősiességére."
Forrás : A Hero Remembered -http://www.washingtonpost.com/wp-dyn/content/article/2008/03/02/AR2008030202224.html
-Medal of Honor to be awarded to first Sioux soldier- Rapid City Yournal
-http://conrad.senate.gov/pressroom/record.cfm?id=293443&, Senator Kent Konrad
Üdv. , Sher
Man-Afraid-Of-His Horse, A lovát félik főnök nevét egy csata után kapta,amikor az ellenség megfutamodott tőle,ezért a sámánok ezt a nevet adták neki jutalomból.Erőtől duzzadó név. Azt jelenti, olyan bátor és úgy félnek tőle az ellenségei, hogy már akkor elfutnak, mikor csak a lovát meglátják, még ha nem is ül rajta a harcos. (Táhcsá Húsdé-Sánta Őz, oglala-sziú sámán szerint)
Hát ki vagyok én, hogy vitatkozhassak a férfiak egymás iránti ízlésével? :)
De azért ahogy visszaemlékszem, eléggé diktatórikus szabadság volt ez, ha valaki "kispolgári" merészelt lenni, azzal szemben nem volt irgalom.
Nem tettem ki OFF jelet, mert ezzel kapcsolatban a topik témájába vágó olvasmányom van éppen. Szerintem érdekelne téged is az a tanulmány, amit Victor W. Turner követett el, és a Bohannan-Glazer kultúrantropológiában a következő címen található meg: Átmenetek, határok és szegénység: a communitas vallási szimbólumai. Annyiban kapcsolódik ide, hogy a törzsi kultúrák rítusaiban, a rock-kultúrában és egyes vallási irányzatokban vizsgálja - és hasonlítja össze - a liminalitás (az átmeneti rítusok középső szakaszát jellemző állapot), a kívülállóság és a strukturális alacsonyabbrendűség jelenségét. Azt vizsgálja, hogyan áll szemben a "struktúra" és a "communitas", és oda lyukad ki, hogy a művészet, vallás, filozófia, irodalom nem feltétlenül vezethető le a társadalmi vagy politikai struktúrából, hanem sokszor éppen az ellenkultúrát tükrözik vissza, és hozzájárulnak annak kialakulásához. Annyira szerteágazó a szöveg, hogy nem tudom összefoglalni, de néhány érdekes gondolatot szeretnék idézni belőle.
" a nyugati urbanizált hippik és sok történeti rajongó szekta közös vonása az a vágy, hogy liminális és kívülálló állapotukat általánossá tegyék és véglegesítsék. Szeretnék néhány passzust idézni egy Oracle című folyóiratból, ami "körülbelül kéthavonta" került publikálásra San Franciscóban, ahol mint a hippik házi folyóiratát tartották számon. Meglepő élességgel jelenik meg ebben az irodalomban az átmeneti rítusok liminális szakaszainak és a vallási mozgalmak korai fázisainak tulajdonított jellemzők nagy része. A korábbiakban láthattuk, hogy a liminalitásban a társadalmi struktúra eltűnik vagy leegyszerűsödik és általánossá válik, ugyanakkor a kulturális eszközkészlet gyakran strukturálisan bonyolulttá lesz. ... A rock nyilvánvalóan annak a fajta communitasnak a kulturális kifejezési formája és eszköze, ami a XX.század közepének Amerikájában kialakult, a "begyepesedett szervezetember" jellemezte bürokratikus társadalmi struktúra antitéziseként jött létre.
- A rock törzsi (sic!) jelenség, ami ellenáll minden mindenféle meghatározásnak és egyéb tipográfiai műveleteknek, és a Huszadik Század csodáját képezi - figyeljük meg: a "típusfejek" - szemben a jó fejekkel - "meghatároznak" és "sztereotipizálnak". Természetesen az igazi "törzsi" jelenségek valójában erősen klasszifikálnak.
- a rock alapvető szerepet játszik az abszolút és önkényes különbségek megszüntetésében" -figyeljük meg annak a gondolatnak a kifejtését, miszerint a communitas hatalma képes arra, hogy feloldja a strukturális megosztottságot."
"Egyes mozgalmak megpróbálják azzal helyettesíteni a házasságot, amit Lewis Morgan "csoportos promiszkuitásnak" nevez. Néha ezt úgy értelmezik, mint a szerelem diadalát a féltékenység fölött. Más mozgalmakban ellenkezőleg, a cölibátus válik normává, és a nemek közti kapcsolat a testvéri kapcsolat széleskörű kiterjesztésével azonos. ... Mindkét hozzáállás célja az, hogy a csoportot egységesítse azáltal, hogy a strukturális tagolódást feloldja. Számos néprajzi példa bizonyítja, hogy a törzsi társadalmak főbb átmeneti rítusainak liminális szakaszában tiltják a nemi kapcsolatot. Ezekben a szertartásokban az önmegtartóztatás időszakát néha a szexuális szabadosság epizódjai váltják fel, vagyis a házasság elpusztítását jelképező mindkét ellentétes módszert felhasználják."
"Amerikában manapság megtalálhatók az "ellenkultúra" képviselői, akik a Kelet szent embereihez hasonlóan hosszú hajat és szakállat viselnek, és ruházatuk skálája a városi szegénység viseletétől a kisemmizett falusi és etnikai csoportok, mint például az amerikai indiánok vagy a mexikóiak ruházatáig terjed. Nem is olyan régen egyes hippi fiatalemberek olyannyira ellenezték annak a struktúrának alapelveit, amelyből ki kívántk válni, hogy ruházatukkal is megtagadták a férfiasságnak és a sikeres agresszivitásnak az amerikai versengő üzleti világban oly jellemző hangsúlyozását, ezek helyett gyöngyöket, karpereceket, fülbevalót hordtak, és a hatvanas évek végén a "virágok hatalmát" állították a katonai hatalommal és az üzleti agresszivitással ellentétbe. Ennyiben közös talajon álltak a középkori dél-indiai virasaiva szentekkel."
" A liminális szegénységet nem szabad összekeverni a valóságos szegénységgel. A liminális szegénység egyszerre kifejeződése és eszköze a communitasnak. Az önkéntes szegénységen keresztül az emberek igazából a communitast keresik."
"Sokan úgy vélik, hogy az osztálytársadalmakban a legalacsonyabb kasztok és osztályok tagjai tanúsítják a legspontánabb és legkevésbé akaratlagos viselkedést. Ez vagy igaz empirikusan, vagy sem, mindenesetre makacs hiedelem, ami talán legerősebben a társadalmi struktúra középső fokain lévők között él. ... A gyengeség és szegénység szimbolizmusának ilyenfajta hangsúlyozása nem korlátozódik az ellenkultúrára. Természetesen nem a strukturálisan alacsonyabb rendű kasztokba, osztályokba vagy rangokba tartozó emberek valóságos viselkedésére gondolok itt. Az ilyen viselkedés legalább annyira vagy legalább olyan kevéssé függhet társadalmi-strukturális meggondolásoktól, mint a magasabb státusbeli embereké. "
"De meglep, amit írsz, úgy emlékszem, hogy a fiúknak tetszettek :)"
Hát, de nem hinném, hogy azért, mert olyan kis helyesek voltak, mint pl. Paul McCartney.
De azért lehet benne valami, mert a kedvenc filmedben, amikor a virággyerekeket letartóztatták és a szőke, hosszú hajú sráctól megkérdezték, hogy homoszexuális-e, azt mondta, hogy "nem, de azért Mick Jaggert nem rúgnám ki az ágyamból". :-)
Nekem elsősorban a zenéjük tetszett, másodsorban éppen az, hogy nem voltak olyan jófésültek és konszolidáltak.
Bevallom, hogy én skidi-pauni néven hallottam róluk. Még régebben elmentettem egy csillag-térképet, és elhatároztam, hogy utánanézek pontosabban a vallásuknak (különös tekintettel arra, hogy az emberáldozat miatt olyan hírhedtté váltak, mintha egyedül lettek volna vele a világtörténelemben... . De még nem jutottam hozzá.
Skidi Pawnee star chart (The Field Museum CSA 1623/c)
OFF"Hát, pedig annyira szépek sohasem voltak, hogy érdemes legyen csak nézegetni őket! :-)"
Nem is nézegettem, rajongásom kimerült abban, hogy nem őrültem meg tőlük... De meglep, amit írsz, úgy emlékszem, hogy a fiúknak tetszettek :) ON
A filmet, amit kérdeztél, nem vettük fel, de talán vigasztalhat egy kicsit ez a kép, amit ritkának gondolok. (bár tévedhetek is.) Igaz, hogy őt se a szépségéért nézegetem. Akkor már inkább az unokaöccsét:)
Sher írása juttatta eszembe Kutasi Kovács Lajos elbeszélését, amit szeretnék veletek megosztani. Csak véletlenül "apacs". Amikor íródott a történet, a sírkövek alatt nyugvók közül még többen éltek, ma már a mescalero rezervátum temetőjében pihennek. Ami közös bennük a történet hősével, az a kövekbe van vésve. 
Nincs sok várakozó. Este kevesen utaznak villamossal. 
Leplezetlen kíváncsisággal és rokonszenvvel veszem szemügyre. 
Csak ennyit mond: "Igen, indián vagyok!"
Az Indián arcán halvány mosoly fut át. 
- Igen - erősítem meg. - Barátja vagyok az indiánoknak. Mi barátok vagyunk! - Fellelkesülök saját szavaimtól, majd hirtelen ötlettel, hisz az apacsok Új-Mexikóban élnek, átváltok portugálra, gondolván, az Indián megérti azt is. - Somos amigos!
(Magyar gyártmány, László Gyula professzor ajándéka. Nyilvánaz első magyar kalap, amely indián fejére kerül.) Gondosan kiegyenesíti a karimáját, forgatja, és máris olyanféle lesz, mint az indián kalap. Fejére helyezi. Nem teszi, hanem helyezi. Mintha nem közönséges fekete kalap lenne, hanem sastollakból készült főnöki fejdísz. 
A Föld Anyának és az Ég Atyának szólhat ez a mozdulat. 
Körültáncol a bostoni Auditorium állomáson. 
Aztán egyszerre elhallgat a dünnyögő hang, véget ér a tánc. Az Indián még néhány pillanatig széttárt karral áll előttem. Leveszi a kalapot, és ugyanolyan ünnepélyesen, szertartásosan, mint a tánc előtt, most az én fejemre helyezi. Kezét nyújtja, majd gyengéden megölel. 
- Ta-ta-ta-ta - utánozza a géppisztoly kelepelését, és mutatja is, mintha a peronon várakozó amerikaiakra lőne a láthatatlan fegyverrel. - Itt is megsebesültem! - mutatja a derekát, arasznyi hosszan. 
Kitüntették, ünnepelték, körülhurcolták Amerikán, felköszöntötték és vele ittak. Az ünneplés után megfeledkeztek róla, a kutya se törődött vele. Visszatért népéhez az arizonai Pima rezervátumba. Nem találta meg többé önmagát. Tovább ivott. Az elfelejtett hősből alkoholista lett. A "whiskyivó Ira Hayes" - csak így emlegették Iwo Jima hősét, akit néhány év múlva fiatalon sírba vitt az alkohol. 
rövid percekre találkoztak csupán, és többé nyilván az életben nem látják egymást. Akik alig ismerték egymást, és mégis barátok. 
Jaj, az első díjadról majdnem elfeledkeztem. Előléptetés a kiváló nyomozásért :)
Skidi Pawnee star chart (The Field Museum CSA 1623/c)
A filmet, amit kérdeztél, nem vettük fel, de talán vigasztalhat egy kicsit ez a kép, amit ritkának gondolok. (bár tévedhetek is.) Igaz, hogy őt se a szépségéért nézegetem. Akkor már inkább az unokaöccsét:)
One Bull 1882