Nagyon köszönöm, nem lehet panaszom :) Esetleg Galgadionak még egy keleti sosón nyelvjárást? Hátha mégsem utáltattam meg vele annyira az indiánokat, hogy ne lehessen visszacsábítani... :))
Én a héten nem leszek többet, de nagy öröm lenne számomra, ha ez a topik is felpörögne egy kicsit.
Egyébként gratula ehhez a linkhez, nagy kincs a számomra.
Úgy döntöttem, "elcsábulásaim" során szépen lassan - nagy vonalakban, a főbb típusok szintjén - továbbviszem a megkezdett témát, mert valahogy rákattantam, hogy ez most legyen kerek.
A kaliforniai indiánok bébihordozóit általában az anyai nagymama készítette. Ezen a képen egy Pomo cradle látható, jellegzetes teknő alakját hajlított fűzvesszőkből alakították ki, amiket eredetileg természetes kötözőanyagokkal rögzítettek egymáshoz. A felső, nyitott végénél fűzfakarika szolgált fejvédőként.
Sokáig nem értettem, hogy mit jelent a leírásokban az, hogy a gyermek az alsó hajlatban ül. Ez a kép kellett hozzá, hogy elhiggyem :) Számomra elég bizarr a látvány, de biztos, hogy ők jobban tudják. A popsi alatt nedvszívó puha anyaggal bélelték.
A hupa cradle leginkább egy kosárhoz hasonlít, mogyoróvesszőből fonták, a rögzítéshez a gyökér rostjait használták fel. A kúpos árnyékoló - meglepő módon :) - a naptól védte a baba fejét.
Hupa anya gyermekével Curtis sorozatából. A kosár alsó részét zúzott vagy tépett rostokkal, kéregdarabokkal, esetleg őzbőrbe csomagolt mohával bélelték ki.
A yokut gyermekeknek két különböző hordozójuk volt. Az első születésük előtt készült, egyforma volt a kisfiúknak és kislányoknak, 'pa-sak' volt a neve. Három-négy hónapos korukban kerültek át a képen látható 'huup' típusú hordozóba. Ennek mintáját a gyermek neme határozta meg: az egyenes (esetleg ferde egyenes) vonalak illették a kisfiúkat, a cikkcakk- vagy rombuszminta pedig a kislányokat.
Ha a gyermek kinőtte hordozóját, nem adták tovább a családban. Szokás volt, hogy az apa egy sudár fenyő tetejére akasztotta fel, hogy a gyermek is olyan magas és erős legyen, mint a fa.
Ez a hagyományőrző cradle napjainkban készült, az alkotó Lois Conner
(Elnézést kérek, forrást megint nem tudok mondani, szinte minden kép és mondat máshonnan származik, egy részét már nem is tudom, honnan szedtem, újra meg kéne keresgélni.)
Köszi, aranyos vagy. Egyelőre csak tanulok, azért nincs időm fórumozni. Azért néha el fogok csábulni egy kicsit. Azt gondoltam, ez a kép tetszeni fog Neked. Már ha látszani fog ...
Szerintem sokan lennénk, akiket valóban érdekel az indián kultúra. A történelem, a nézeteik, vallásuk, tanításaik, mondáik. Én notórus fordító vagyok. Igaz, csak magamnak fordítgatok, de ha tehetem, fenn lógok a Neten, mert ez az egyetlen hely, ahonnan a fentiekre valóban lehet anyagot találni.
Gondolom , sajnos egyikünknek sincs olyan ismeretsége, akin keresztül el lehetne érni, hogy a lefordított, vagy le nem fordított könyveket itthon is kiadják illetve árusítsák. Pedig lenne forgalmuk.
Itthon ez a témakör mindig is nagyon mellőzött volt.
A Szenzár Kiadó - Az Elveszett Bölények Mezeje - sorozatban kiadott három könyvet, amik tényleg értékesek, de aztán semmi többet. Lehet hogy ők reagálnának egy konkrét megkeresésre.
Ha Neked szándékodban áll fordítani, az nagyon jó lenne. Az biztos, hogy én is örömmel vásárolnám ezeket a kiadványokat !
Hidd el, nem a vitatkozás kényszere visz rá, hogy némely dolgokban ellentmondjak. Talán mindenkinek jobb lett volna, ha úgy történtek volna a dolgok, ahogy írod. Mégis elég sok ellenvetés futott át az agyamon, amikor a kultúra ápolgatásáról írtál. A fehérek legendás intoleranciáját az indiánok vallásgyakorlata, családszerkezete és egyebek irányába nem akarom most részletesen ecsetelni, de talán mégis van néhány gondolat, amit érdemes lehet felvetnem. Szeretnék a csokonen csirikaváknál maradni, akik számára az 1876-os év valóban sorsfordítónak bizonyult, de éppen ellentétes irányba. Taza halálát, amit a washingtoni tárgyalás alatt kapott tüdőgyulladás okozott, máig erőszakos halálként tartják számon a leszármazottak. Legalábbis sokan közülük. Amikor a Taza nélkül hazatérő Clum reszkető térdekkel próbálta megmagyarázni a történteket, a feldúlt Naiche azzal vádolta meg, hogy nem vigyázott eléggé a bátyjára, akit talán a fehérek szellemei öltek meg. Nagyon fontosnak tartom ezt a momentumot, mert szerintem szépen rávilágít arra a kulcsfontosságú gondolkodásbeli különbségre, ami a két nép között feszült, és ami miatt gyakorlatilag nem tudtak mit kezdeni egymással még jóindulatú hozzáállás esetén sem. Egy ilyen mondatot egy korabeli keresztény sötét butaságnak tartott és kész. Évtizedekkel később vizsgálta meg C.G.Jung több földrész - köztük Észak-Amerika - bennszülötteinek pszichéjét, gondolkodási mechanizmusát. Általános megállapításai közt írja: "Számukra mindig a mágia a valóságos magyarázat. Aki meghalt, azt vagy varázslat, vagy szellem ölte meg. Sokan közülük csak harc közben tartják természetesnek a halált. Mások még ezt is művi megoldásnak vélik, mert vagy varázsló volt az ellenfél, vagy varázsfegyverrel vívott. ... Neki a priori bizonyosság, hogy betegséget stb. szellemek vagy boszorkányok okoznak, éppúgy, mint ahogy nekünk is eleve vitathatatlan, hogy a betegségnek úgynevezett természetes oka van. Mi éppúgy nem törődünk a varázslatokkal, mint ő a természetes okokkal. Szellemi funkciói lényegében nem különböznek alapvetően a mieinktől. Különbség - mint ahogy már szó esett róla - kizárólag az előfeltevésben érvényesül." (Az archaikus ember 1930.)
Azért látom jelentőségét ennek, mert Taza "megölése" egyrészt bizonyíték lehetett a békés út járhatatlan voltára, másrészt pedig a csirikava kultúra szerint a halált meg kellett bosszulni. Itt szeretném még hozzátenni, hogy Naiche a saját közegében viszont azzal a furcsasággal tűnt ki, hogy sem "erői", sem "álmai" nem voltak soha, tehát szinte spirituális hiányban szenvedett. Talán ide tartozik az is, hogy az alig húsz éves fiút Cochise nem képezte ki vezetőnek. Ennek az volt az oka, hogy a beteges és nyugtalan természetű gyereket Taza iránti hűségre, "örök másodiknak" akarta nevelni, ami kellőképp megmagyarázza Geronimo későbbi nagy befolyását is. Öröklött hatalmát pedig csak akkor volt esélye megtartani, ha bizonyítani tudta rátermettségét a tapasztalt harcosok előtt, vagyis komoly lélektani nyomás nehezedett rá minden irányból. Nem célom, hogy felmentsem véres ámokfutásának felelőssége alól, csak egy közelképet szerettem volna felvázolni arról, hogy szerintem milyen motivációk eredményezték a céltalan gyilkolászások rá eső részét.
Egy másik gondolatot B.L.Whorf tollából szeretnék idézni, aki a harmincas évektől publikálta a hopi indiánokkal kapcsolatos antropológiai munkáit. A hopik nyelvéről és szokásairól leírt megfigyelések legnagyobb része egyáltalán nem terjeszthető ki az apacsokra, van azonban néhány olyan megállapítása is, amiről úgy vélem, hogy mindkét népre jellemző volt. Az egyik ezek közül: "Nem természetellenes feltételezni azt, hogy a gondolat, mint bármilyen más erő, mindenütt otthagyja a hatásának nyomát. ... A hopi gondolatvilág nem ismeri a képzeletbeli teret. ... Egy hopi természetszerűleg feltételezné, hogy gondolata (vagy önmaga) azzal a valódi kukoricával érintkezik, amiről gondolkodik. ... Ha a gondolat a növény egészségére és növekedésére vonatkozó jó gondolat, az jót tesz a növénynek, ha rossz gondolat, ellenkező hatással lesz."
A gondolatok mágikus hatásába vetett hit fényében megnő a jelentősége annak a folyamatos rosszindulatnak és leplezetlen ártó szándéknak, amivel az apacsok nap mint nap találkoztak, s amire mi hajlamosak vagyunk rálegyinteni, mint ártalmatlan szájjártatásra. (Érdekes egyébként a kommunikációs nehézségek másik fajtája is: egy visszaemlékezésben olvastam, hogy az apacsok nem tudták felfogni egy akasztásukkal viccelődő katona gesztusait, gúnyolódását őszinte baráti figyelmeztetésnek vélték.) Mindenképp igaz, hogy a szív szándékát és a kimondott szavakat a "vadak" sokkal komolyabban vették, mint "civilizált" ellenfeleik, akiknek pedig szintén módjukban lett volna elgondolkodni saját vallásuk tanításán: “Aki gyűlöli az ő atyjafiát, mind embergyilkos az” (1 Jn 3:15). Újra mondom, nem akarom relativizálni a tettekkel elkövetett gyilkosságokat és egyéb szörnyűségeket, nem akarom összemosni a háború és a gazdasági célú portyázások indítékait. Csak hangsúlyozni szeretném, hogy ezekben az emberekben a megtámadottság érzése sokkal hamarabb megszületett, mint amit mi jogosnak képzelünk. És ebben a szituációban - a következmények tekintetében - az említett bibliai idézetet szerintem nyugodtan vehetjük szó szerint.
Nagyon köszönöm! Hiszem is, hogy úgy van és lesz...
Azért talán nem tűnök el, az utamnak még "csak" az a része következik, hogy heti többszáz oldal kötelező irodalmon kell átrágnom magam, aminek a jó része sokkal kevésbé érdekel, mint amikről itt beszélgetünk. Fegyelmeznem kell magam, de lélekben azért úgyis Veletek leszek.
A másik háeszed máris nagyon érdekes. Válaszolnék is, de meg kell várnom, amíg úgy alakul az időbeosztásom, hogy lelkifurdi nélkül megtehessem. Különben még úgy járok, mint a fogyókúrával szoktunk járni, ami mindig holnap kezdődik :)
(Küldenék egy CD-t, ha elfogadod. Dalok. Nem indiános, +lepetés...)
Maszek véleményem, hogy miután 1876. őszén és telén az US Army szétzilálta a legerősebb indián csoport, a lakota-csejenn koalíció erejét, az indiánoknak tanulniuk kellett volna ebből és le kellett volna tenniük a fegyvert.
Lakotáknak, csejenneknek, apacsoknak, komancsoknak, jútoknak, valamennyi népnek be kellett volna szüntetni a fegyveres ellenállást és beletörődni a megváltoztathatatlanba.
Ezen kívül tanulni a fehérektől és közben ápolgatni, őrizgetni a saját kultúrájukat.
Az indián háborúk utolsó fejezete, az 1876. utáni időszak már az abszolut reménytelen ellenállás és a legtöbb esetben a céltalan pusztítás és gyilkolászás időszaka volt.
Mondom, ez a magánvéleményem európai szemszögből. Ha indián lennék, lehet, hogy másképp vélekednék a kérdésről...
Nem szoktam ilyen sokat írni egyszerre, de mielőtt egy kicsit elbúcsúznék, még be akartam fejezni ezeket a félbehagyott háeszeimet. Új - és nagy - fába vágtam a fejszémet a tanulmányaimat illetően, és már látom, hogy a család és a szakmai határidőim mellett nem tudok már a nyárihoz hasonló aktivitással indiánozni. Köszönöm mindenkinek, aki elolvasta a hozzászólásaimat. Azt nem ígérhetem meg, hogy többé nem írok... De egyelőre csak annyit mondhatok, mint Dzsini Aladinnak a film végén: Figyellek benneteket! ;-)
Sziasztok!
Sokáig nem értettem, hogy mit jelent a leírásokban az, hogy a gyermek az alsó hajlatban ül. Ez a kép kellett hozzá, hogy elhiggyem :) Számomra elég bizarr a látvány, de biztos, hogy ők jobban tudják. A popsi alatt nedvszívó puha anyaggal bélelték.
A hupa cradle leginkább egy kosárhoz hasonlít, mogyoróvesszőből fonták, a rögzítéshez a gyökér rostjait használták fel. A kúpos árnyékoló - meglepő módon :) - a naptól védte a baba fejét.
Hupa anya gyermekével Curtis sorozatából. A kosár alsó részét zúzott vagy tépett rostokkal, kéregdarabokkal, esetleg őzbőrbe csomagolt mohával bélelték ki. 
A yokut gyermekeknek két különböző hordozójuk volt. Az első születésük előtt készült, egyforma volt a kisfiúknak és kislányoknak, 'pa-sak' volt a neve. Három-négy hónapos korukban kerültek át a képen látható 'huup' típusú hordozóba. Ennek mintáját a gyermek neme határozta meg: az egyenes (esetleg ferde egyenes) vonalak illették a kisfiúkat, a cikkcakk- vagy rombuszminta pedig a kislányokat. 
Ha a gyermek kinőtte hordozóját, nem adták tovább a családban. Szokás volt, hogy az apa egy sudár fenyő tetejére akasztotta fel, hogy a gyermek is olyan magas és erős legyen, mint a fa.
Ez a hagyományőrző cradle napjainkban készült, az alkotó Lois Conner
Szia Sher!