Most kaptam a hírt, hogy a hétvégén valamikor a Káli-medencében (talán Kékkúton a Theodora cég rendezésében) egy native american (hogy meg ne sértsem) előadó fog beszélni a természetes vizek védelméről.
Taos egy pueblo volt, azaz egy ősi sajátos délnyugati indián településforma, ahol a vályogból készült lakások szorosan egymáshoz illesztve álltak.
Bent's Fort egy kereskedelmi állomás volt, amelyet William Bent kereskedő, a csejennek nagy barátja létesített. Felesége is csejenn volt, a két fia pedig a csejennek között élő félvér.
A "Vadnyugaton" fortnak, azaz erődnek nevezték sok esetben a kereskedelmi állomásokat is.
Rossz nyelvek szerint, ahol már volt egy-két deszkakerítés, az már viselhette a büszke fort nevet...
Most néztem egy képet, az egyik könyvben egy lószőrből készült papagó kantárról. Elég tartós volt ez? Nem lehet, hogy a ló nyála, meg hogyha rágta hamar szétjött?
Rendezgettem a képeimet. Van egy különösen kedvelt műfajom, a családfotó. Beállított képek ezek, ahol a korabeli divat szerinti pózokban fotózták az indiánokat. Azt szeretem bennük, hogy számunkra ismert és kedves szituációban mutatja őket, ezzel átugorva egy "lelki kerítést", valami idegenséget, amit a földön guggoló vagy harcias keménységgel, aggódva a lencsébe meredő emberek láttán érezhetünk. Néhány kedvencemet szeretném megosztani veletek.
Megint apacs. Jeffordson kívül van mégegy multikulti vértestvérség, amiről tudok. A képen látható George Wrattan vértestvérével, akinek elfelejtettem a nevét és elvesztettem a linkjét. A múlt héten jó sokat kerestem, hiába. Most csak azért teszem fel, hogy hátha valaki segíteni tud: honnan szedtem én ezt a képet :)
azt hiszem, hogy arról már volt szó a topikon, hogy 1876-ban Ülő Bika küldöttséget menesztett Varjúlábhoz, a feketelábok legtekintélyesebb főnökéhez és felkérte őt, hogy harcosaival vegyen részt a lakoták és csejennek oldalán az amerikaiak elleni háborúban.
Varjúláb főnök azonban bölcsen nem akarta veszélyeztetni azt a jóviszonyt, amit népe a kanadai hatóságokkal és a lovascsendőrséggel hosszú évek során kialakított és udvariasan elhárította a "meghívást".
Varjúláb 1877-ben Edmontonban béke- és barátsági szerződést kötött a kanadai kormányal.
Ülő Bika egyébként érdekes módon nem neheztelt meg rá, kanadai száműzetése során többször is találkozott Varjúlábbal és nagy cimborák lettek.
Ülő Bika még az egyik fiát is Varjúlábnak nevezte el a nagy feketeláb főnök tiszteletére.
A vér-feketelábok 1882-ben kaptak rezervátumot a kanadai hatóságoktól.
Az USA-beli feketelábok rezervátumát több alkalommal is jelentősen csökkentették, végül 1887-ben alakult meg a Blackfeet rezervátum Montana északnyugati részén, de 1895-ben ennek egy részét is felvásárolták a bányatársaságok (később ezem a részen alakult meg a Glaciers National Park).
1903-ban a rezervátum megmaradt területét drótkerítéssel vették körül mindössze három kijárattal.
Ez a drótkerítés-história azt a nézetet látszik erősíteni, hogy némelyik indián rezervátum a náci koncentrációs táborok elődjeinek tekinthető....
1905-ben létrehozták a Cut Bank missziós iskolát, 1909-ben pedig lebontották a rezervátumot körülvevő kerítést.
1915-ben a rezervátum lakói marhatenyésztésbe kezdtek.
Nagyjából az volt a sztori, hogy valahol Montanában vagy Észak-Dakotában egy rezervátumban éppen ilyen "indián napok"-at tartanak, egy megrendezett mű-csatával, amelynek keretében az egyik fehér résztvevő rasszista okból lelő egy indián fiút, majd az utóbbi barátai önbíráskodnak és némileg szétzúzzák a fejét egy tomahawk-kal. Az egyik srác apja a helyi rezervátumi önkormányzat prominens vezetője, tipikusan olyan, aki a kormány hatóságaival együttműködő. Eleinte sem ő, sem a helyi seriff nem akar rosszat, de elfajulnak a dolgok, előbb az egyik srácot nyírják ki a "törvénytisztelő" - ámde kissé bosszúszomjas - helyi polgárok ("ilyen tipikus: ráérsz egy kis délutáni lincselésre?" jellegű társaság), majd az üldözőket is megritkítják helyenként, végül ketten maradnak a fiúk közül, akiket bekerít a fél US Army és a nemzeti gárda. Mivel tanácstalanok, hogy megadják-e magukat, egy öreg sámán megy oda hozzájuk és nagyjából azt mondja nekik, hogy tegyék azt, amit legjobbnak gondolnak. Így aztán végül lovon, a "klasszikus" fegyverzetben nekirontanak a gépesített lövészezrednek, ők meg persze nem restek lekaszabolni a srácokat.
Igazából csak az üldözés és a végső konfliktus hasonlít Galgadio történetére, meg az, hogy ezek is feketelábok. De el tudom képzelni, hogy a film rendezője olvasta az eredeti sztorit, kicsit átköltötte és áthelyezte a 20. századba.
...vagy kutyapremmel...Oroszorszag eszaki reszen (tobbek kozott eszak-keleti reszen is) a mai napig hasznaljak, es ,,unti" a nevuk. (kodjak, csukcs es orosz eszkimo nyelvhasznalatbol).
A piros pöttyökre klikkelve néhány fénykép is látható.
Egyes törzsek kemény bőrtalppal erősítették, mások nyúlprémmel (később báránybőrrel) bélelték a hideg ellen. Elsősorban síksági női viselet volt a mokaszincsizma, ami eredetileg a mokaszin és a lábszárvédő összevarrásából alakult ki. De ismeretes pl. egyes apacs törzseknél a combig felhajtható szárú férfimokaszin is.
Az északi, keményebb klíma alatti törzsek az inuit (eszkimó) néptől vették át a "nukluk" (a most divatos szőrös csizmák elődjeihez hasonló) stílusú lábbelik viseletét. Míg az eszkimók ezeket fókaprémből vagy rénszarvasbőrből készítették, az indiánok sokszor szarvasbőrrel helyettesítették.
irokéz család
apacs család
Chief Garfield (jicarilla apacs) és családja
inuit nukluk