1895. nyarán a feketeláb Gicsi-Manitu-Vajo (Nagy Szellem Hangja) elhajtott egy tehenet egy kincstári csordából, abban a hiszemben, hogy ez az a csorda, amit a kormány a One Arrow indián rezervátum számára rendelkezésre bocsátott.
A lovascsendőrök nem méltányolták a tévedését és láncba verve vitték Duck Lake-be, a rezervátumhoz legközelebb fekvő csendőrőrsre.
Ott egy Casimir Dickson nevű tizedes azzal fenyegette meg az indián fiút, hogy a tettéért föl fogják akasztani, részletesen ecsetelve neki az akasztással járó kínokat.
Dickson később azzal védekezett, hogy csak viccelni akart, de felettesei nem méltányolták a humorát és leszereltették a csendőrségtől.
Szóval a fiatal indián megijedt az akasztás gondolatától és éjszaka kihasználva az őr elalvását, megszökött az őrszobáról.
Messze északra szökött a vadonba, persze üldözték.
Üldözés közben lelőtte C. C. Colebrook csendőrőrmestert, egy félvér nyomkersőt pedig megsebesített.
Ezután közel két évre nyoma veszett, magányosan élt a vadonban, csak néha látogatta meg szüleit a rezervátumban.
1897. kora tavaszán egy Napoleon Venne nevű félvér ráakadt a nyomára, de Gicsi-Manitu-Vajo őt is megsebesítette.
A bujdosásban ekkor már csatlakozott hozzá sógora Popean és egyik unokatestvére, Felszáll-az-Égbe, aki akkor még jóformán csak siheder volt.
A csendőrség hatalmas erőkkel kutatott utánuk és miután elhatározták, hogy nem bujdosnak tovább, hanem férfiként harcolnak, szinte önként mutatták meg magukat a csendőröknek.
A csendőrség a Minnechinas dombok környékén egy cserjésben kerítette be őket.
A csendőrök első rohama sikertelen volt, két sebesültet és két halottat veszítettek.
Végül erősítést kértek a környék minden csendőrállomásáról és két ágyút, ill. egy Gatling-golyószórót is felvonultattak.
Másnap reggel tüzérségi pergőtűzzel árasztották el az indiánok búvóhelyét és délre mindhárom indián halott volt.
Haláluk előtt az alábbi szöveget vésték krí (Cree) képírással egy fa törzsébe:
Amikor Gicsi-Manitu-Vajo és két társa a cserjésben megbújva utolsó harcát vívta az őket bekerítő lovascsendőrség ellen, Foltos Borjú, Gicsi-Manitu-Vajo anyja egy közeli dombtetőn állt és onnan figyelte az eseményeket.
Időnként hangos kiáltásokkal biztatta fiát, máskor pedig fia halotti énekét énekelte.
A végzetes nap reggelén a csendőrök eltávolították onnan az asszonyt.
Hosszú Lándzsa szerint Foltos Borjú egy könnycseppet sem ejtett, amikor megtudta fia és két társa halálát.
Néhány évvel az események után azonban Foltos Borjú, Hosszú Lándzsa és néhány indián kimentek a cserjésbe, amely azóta a Gicsi-Manitu-Vajo cserjése nevet viseli.
Megnézték azt a gödröt, ahol a csendőrök végül megtalálták Gicsi-Manitu-Vajo szitává lyuggatott, repeszgránátoktól szabdalt holttestét.
Foltos Borjú csak ekkor fakadt keserves sírásra, jóval az események után....
"Quanah közben új nevet kapott apjától. Tseeta, Sas lett a neve, mely már méltó volt egy harcoshoz"
Ha már ragadozó madaraknál tartunk, lakota nyelven:
wanbli - sas
csetan - sólyom
hécsa - ölyv.
Wanbli Galeshka vagy Wanbli Gleshka, a Pöttyös Sas pedig egy fontos madárszerű lény a lakota mitológiában. Köze van az időjáráshoz, egyes elképzelések szerint északról jön és ő hozza a havazást.
"Walter C. Roe református lelkész, aki közöttük működött, éppen azon háborodott fel a legjobban, hogy a kormányzat hadifogolyként kezeli a gyerekként fogságba esett és az ott született személyeket is, akik már fel is nőttek közben. "
Nem ő volt az első meggyőződéses református, aki az apacsok között dolgozott, hanem a holland származású John Clum. Igaz, hogy ő nem hittérítőként, hanem kormánytisztviselőként.
1873-1877 között ő irányította a San Carlos indián rezervátumot.
A kálvinista erényeket a rezervátum mindennapi életében kívánta megvalósítani: az indiánokkal emberségesen, nem hadifoglyokként bánt és bátorította őket a földművelő és állattenyésztő életmódra való áttérésre.
Később mégis megromlott a viszonya az őslakókkal, mivel nem értette meg törzsi hagyományaikat és szabadságvágyukat.
Nem értette, hogy az apacsok miért nem akarnak szorgalmas farmerekké válni, akárcsak Nathan C. Meeker a jútoknál.
Mikor több apacs csoport is megszökött a rezervátumból, a hadsereg és a helyi kormányzat is túlzott engedékenységgel vádolta.
Miután 1877-ben a San Carlos rezervátumot ismét megszállta a hadsereg, lemondott posztjáról.
Gondolom, az ügynökségeken és az erődökben lakó kereskedők nem is adtak el, hiszen ott volt a hadsereg. Így aztán az indián táborokban zajlott le az üzlet.
Gicsi-Manitu-Vajo, azaz Nagy Szellem Hangja és két másik feketeláb, ill. a kanadai Királyi Lovascsendőrség összecsapása érdekel valakit?
Nagyon részletes leírás található erről Bölényfia Hosszú Lándzsa könyvében (alapmű Sánta Őz mellett) az utolsó előtti fejezetben, de ha valakinek nincs meg a könyv, holnap írok egy pár sort róla.
Tudna vki nekem küldeni egy térképet, arról, hogy a törzsek területei, hogyan oszlottak meg? Vagy leírni is jó, ha már nincs. Például, hogy mondjuk a varjú indiánok a Bighron-hg-nál. Előre is köszi!
Konkrétan én sem írtam ilyet, csak céloztam rá, hogy a hadsereg vezetésének nem nagyon tetszett, hogy az ellenséges indián törzsek viszonylag könnyen hozzájutottak ismétlőpuskákhoz.
Hogy konkrétan tettek-e valami lépést ez ellen, azt nem tudom.
Mindenesetre, ha hoztak is volna ilyen jogszabályt, azokon az irdatlan kiterjedésű tájakon elég nehéz lett volna érvényt szerezni neki.
Az 1870-es években a lakotákat pl. kanadai félvér kereskedők látták el puskákkal és lőszerrel, ahogy azt Nj is írta.
Én ugyan nem írtam, de azért megjegyezném, hogy a kereskedőket baromira nem érdekelte, hogy tiltja-e a kormány vagy sem? Pláne a kanadai francia-indián félvéreket.
Kicsit megkésett anyáknapján voltam tegnap egyik fiókám sulijában, még a hatása alatt állok, ehhez kapcsolódva mesélek még egy kicsit Quanah életéről.
Mint már említettem, édesanyja, Cynthia Ann Parker fehér asszony volt, akit gyerekkorában raboltak el a komancsok, és teljesen beilleszkedett közéjük. Első gyermeke születésekor éppen egy csodálatosan virágzó völgyben táboroztak, és boldogságában a Quanah - "Jószagú", "Illatos"- nevet adta a babának.
Teltek az évek, boldog gyerekkora volt a kisfiúnak, a főnök elsőszülött fiának, akinek szülei szerették egymást, és ő maga is rajongva szerette az édesanyját. Tízévesforma lehetett, amikor széthullott a kis kerek világa: a fehér asszonyt a fehérek visszaszippantották maguk közé. Haláláig "kalitkába" zárták, s családja többé nem hallott hírt róla, csak sok évvel később, jóval halála után. Quanah közben új nevet kapott apjától. Tseeta, Sas lett a neve, mely már méltó volt egy harcoshoz, s végre elhagyhatta a kínosan gyerekes és ciki "Jószagú" jelzőt.
De nem hagyta el mégsem. Ha ma olvasni szeretnénk a politikai karriert befutó komancs főnökről - aki az elnökkel együtt vadászott -, az "Illatos" nevet gépeljük be a keresőbe. Nem véletlen ez. Amíg hitt benne, hogy viszontláthatja édesanyját, azért használta ezt a nevet, mert tudta, hogy az asszony csak ezen ismeri őt. Később pedig szeretetből, kegyeletből - és talán hitvilágának szempontjai miatt is. Egész életében megmaradt rajongó szeretete, s ha néha elcsüggedt két kultúra malomköve közé szorulva, példaképként tekintett a kislányra, aki meg tudott tanulni komancsul élni, meg tudta szeretni a félelmetes, idegen emberek idegen életét...
Amikor kisfiát nem engedték a fehérek iskolájába járni, keserűen beletörődött, amikor feleségeinek szélnek eresztését vagy hajfonatainak levágását követelték tőle, ellenállt. De szívében mégis kitartott, s életének végén, édesanyjának újratemetésekor el tudta mondani: "I like my white people." Azt hiszem mindvégig Őt látta bennü(n)k.
1915-ben állítólag a lázongó Menominee indiánok ellen kellett kivezényelni egy tüzérségi üteggel megerősített katonai alakulatot, bár itt harcra végül is nem került sor.
1917-ben pedig az U.S. 10th Cavalry (Tizedik Lovasezred) egy alakulata keveredett tűzharcba a Mexikóból beszivárgott jaki (Yaqui) indiánokkal az arizonai Nogalestől nyugatra.
Sajnos erről sincs bővebb információm, de úgy tűnik, hogy ez az esemény már inkább az 1910-1917 közötti mexikói forradalommal és polgárháborúval volt kapcsolatos, mint a korábbi indián háborúkkal.
Bölényfia Hosszú Lándzsa könyve is említ egy kisebb összecsapást, amelyre 1897-ben került sor néhány feketeláb indián és a kanadai Királyi Lovascsendőrség (Royal Mounted Police) egy alakulata között.
Sokan úgy tudják, hogy Wounded Knee volt az utolsó indián ütközet Észak-Amerika földjén.
Ez azonban így nem teljesen igaz: szórványos összecsapások előfordultak a Délnyugaton, pl. Arizonában, Új-Mexikóban és Coloradoban még az 1910-es években is.
1898-ban pedig Minnesotában zajlott le az ún. Leech Lake Fight vagy más néven Sugar Point-i ütközet.
A netről egy rövid angol nyelvű összefoglaló:
Leech Lake Fight
The following story is from the book, Indian Wars, by Bill Yenne.
In September 1898, a Chippewa man named Bug-onay-gee-shig (nicknamed Old Bug) was arrested at Onigum, Minnesota, on charges of failing to appear to testify at a trial in Duluth. A group of fellow Chippewa intervened and managed to wrestle Old Bug away from the deputies that arrested him, and to take him to Bear Island in Leech Lake.
The U.S. Army sent a twenty-man 3rd Infantry Regiment detachment from Fort Snelling to intervene and to compel Old Bug to surrender. He refused, so the Army reinforced its contingent for a further show of force. On October 5, eighty soldiers-mostly young and inexperienced recruits-under the command of Major Melville Wilkinson boarded a barge, which was pushed by a steamboat to Bear Island. The island was abandoned, so they proceeded to Sugar Point, where Old Bug's cabin was located. As the troops went ashore, they found themselves under the watchful eye of roughly twenty Chippewa armed with Winchester rifles.
Fearing someone would get hurt, Wilkinson ordered the troops to stack their arms. His best intentions were for naught. As had happened so often, a single shot was fired that led to bloodshed. According to the Army, one soldier did not lock the safety on his gun, and it fell and went off. According to the Chippewa, a soldier opened fire on some women in a canoe. As the battle erupted, Major Wilkinson took three rounds and fell dead. the steamboat that had brought the barge pulled out, abandoning the troops on the shore.
On October 6, the steamboat returned, but was driven off in a hail of gunfire after taking just one wounded soldier aboard. The Minnesota National Guard arrived later in the day with 214 men and a Gatling gun, but they were not deployed until October 7. By this time, the Chippewa had withdrawn, allowing the besieged troops to board the barge. The battle resulted in seven soldiers killed in action, and another sixteen wounded. There were no casualties among the Chippewa. On October 10, the tribal members involved in the battle surrendered, but no charges would be filed.
Private Oscar Burkard of the U.S. Army Hospital Corps was awarded the Congressional Medal of Honor "For distinguished bravery in action against hostile Indians." In an indication of the long duration of the Indian Wars, Burkard had been born in Aachen, Germany on December 21, 1877, a year and a half after the Battle of the Little Bighorn.
Szégyenkezve bevallom, nem tudom, ki volt CN papája, így lehet, hogy lemaradok a poénról... De az is lehet, hogy azért nem tudom, mert nem volt annyira híres :)
Cochisenak nem minden unokája volt ilyen szerencsés egyébként... Ez a sírkő egyiküké, aki valószínűleg - első éveit leszámítva - teljes életében hadifogoly volt. A tizenöt Naiche-gyerek (ebből azért nem mind nőhetett fel) sorsát egyelőre nem sikerült kellő mélységben feltérképeznem. De egy biztos: Walter C. Roe református lelkész, aki közöttük működött, éppen azon háborodott fel a legjobban, hogy a kormányzat hadifogolyként kezeli a gyerekként fogságba esett és az ott született személyeket is, akik már fel is nőttek közben. Megfogadta, hogy bármi áron kiszabadítja őket. Orvosa határozott figyelmeztetése ellenére - azt hiszem, tüdőbeteg volt - Washingtonban töltötte 1912 telét, hogy teljes erejével segítse a csirikavák szabadulásának ügyét. Az apacsok 1913 áprilisában hagyták el Fort Sillt, de ő ezt már nem érte meg, márciusban belehalt elhatalmasodó betegségébe.
Egyes szerzők szerint a csoportnak nagyon nagy hányada vált hitvalló kereszténnyé. Ha így volt, ennek az embernek az elszánt küzdelme biztosan sokat nyomott a latban...
Cochise unokája, Taza és Nod-Ah-Sti (Geronimo húga) fia volt.
Életútja kalandos volt. Apja halála után Mexikóba menekült a család. Először Juh, majd az ő halála után Geronimo szárnyai alatt cseperedett, de megemlékezett róla, hogy Tom Jeffords (Cochise fehér vértestvére, aki a csirikava rezervátum ügynökeként segített nekik, amíg tudott) sokszor meglátogatta, tanítgatta olvasni, stb. Tizenhat évesen már főnökké választották. (Örökös is volt a címre, de azért meg is kellett választani.) A "névtelen apacsok" főnöke volt, akiket lakóhelyük után "Pa-Gotzin-Kay"apacsoknak is hívnak, meg még pár hasonló néven. Szerencséjükre aranyat találtak a vidéken, ezt egy fehér aranybányász barátjuk segítségével ki is tudták termelni, így tudtak kereskedni a környék lakóival. Útjaik során mexikóinak adták ki magukat, hogy ne keltsenek feltűnést.
Nino elég sokáig élt ahhoz, hogy a szórakoztatóiparban is nyomot hagyjon. 92 évesen, (fél lábbal) még eljátszhatta nagyapját is egy szappanopera egy epizódjában. Könyv is született a visszaemlékezéseiből, "Nino Cochise első száz éve" címmel.
"neveztek el róla valamilyen altörzset, csoportot vagy csak családnévként használták tovább a nevét? "
Bár konkrétan nem tudok róla, nem zárható ki.
Washakie személyisége ugyanis nagyon erősen meghatározta, jellemezte a keleti sosónik 1840-1900 közötti történetét.
Tehát nem zárható ki, hogy a keleti sosónikat egyes forrásokban Washakie népe v. törzse kifejezéssel is illették, de én konkrétan még nem találkoztam ilyennel.
Viszont volt egy Fort Washakie nevű katonai erőd Wyoming nyugati részén.
Washakie időnként Washakinak van írva, csak azért mondom, hogyha a neten keres rá valaki, érdemes mindkét változatot beütni.
A hajviselet, a homlokkötő, az ujján lávő türkizgyűrű és a mögötte lévő szőnyeg alapján én navahóra, apacsra vagy valamely más délnyugati törzs fiára gondolnék.
