Kicsit megkésett anyáknapján voltam tegnap egyik fiókám sulijában, még a hatása alatt állok, ehhez kapcsolódva mesélek még egy kicsit Quanah életéről.
Mint már említettem, édesanyja, Cynthia Ann Parker fehér asszony volt, akit gyerekkorában raboltak el a komancsok, és teljesen beilleszkedett közéjük. Első gyermeke születésekor éppen egy csodálatosan virágzó völgyben táboroztak, és boldogságában a Quanah - "Jószagú", "Illatos"- nevet adta a babának.
Teltek az évek, boldog gyerekkora volt a kisfiúnak, a főnök elsőszülött fiának, akinek szülei szerették egymást, és ő maga is rajongva szerette az édesanyját. Tízévesforma lehetett, amikor széthullott a kis kerek világa: a fehér asszonyt a fehérek visszaszippantották maguk közé. Haláláig "kalitkába" zárták, s családja többé nem hallott hírt róla, csak sok évvel később, jóval halála után. Quanah közben új nevet kapott apjától. Tseeta, Sas lett a neve, mely már méltó volt egy harcoshoz, s végre elhagyhatta a kínosan gyerekes és ciki "Jószagú" jelzőt.
De nem hagyta el mégsem. Ha ma olvasni szeretnénk a politikai karriert befutó komancs főnökről - aki az elnökkel együtt vadászott -, az "Illatos" nevet gépeljük be a keresőbe. Nem véletlen ez. Amíg hitt benne, hogy viszontláthatja édesanyját, azért használta ezt a nevet, mert tudta, hogy az asszony csak ezen ismeri őt. Később pedig szeretetből, kegyeletből - és talán hitvilágának szempontjai miatt is. Egész életében megmaradt rajongó szeretete, s ha néha elcsüggedt két kultúra malomköve közé szorulva, példaképként tekintett a kislányra, aki meg tudott tanulni komancsul élni, meg tudta szeretni a félelmetes, idegen emberek idegen életét...
Amikor kisfiát nem engedték a fehérek iskolájába járni, keserűen beletörődött, amikor feleségeinek szélnek eresztését vagy hajfonatainak levágását követelték tőle, ellenállt. De szívében mégis kitartott, s életének végén, édesanyjának újratemetésekor el tudta mondani: "I like my white people." Azt hiszem mindvégig Őt látta bennü(n)k.
1915-ben állítólag a lázongó Menominee indiánok ellen kellett kivezényelni egy tüzérségi üteggel megerősített katonai alakulatot, bár itt harcra végül is nem került sor.
1917-ben pedig az U.S. 10th Cavalry (Tizedik Lovasezred) egy alakulata keveredett tűzharcba a Mexikóból beszivárgott jaki (Yaqui) indiánokkal az arizonai Nogalestől nyugatra.
Sajnos erről sincs bővebb információm, de úgy tűnik, hogy ez az esemény már inkább az 1910-1917 közötti mexikói forradalommal és polgárháborúval volt kapcsolatos, mint a korábbi indián háborúkkal.
Bölényfia Hosszú Lándzsa könyve is említ egy kisebb összecsapást, amelyre 1897-ben került sor néhány feketeláb indián és a kanadai Királyi Lovascsendőrség (Royal Mounted Police) egy alakulata között.
Sokan úgy tudják, hogy Wounded Knee volt az utolsó indián ütközet Észak-Amerika földjén.
Ez azonban így nem teljesen igaz: szórványos összecsapások előfordultak a Délnyugaton, pl. Arizonában, Új-Mexikóban és Coloradoban még az 1910-es években is.
1898-ban pedig Minnesotában zajlott le az ún. Leech Lake Fight vagy más néven Sugar Point-i ütközet.
A netről egy rövid angol nyelvű összefoglaló:
Leech Lake Fight
The following story is from the book, Indian Wars, by Bill Yenne.
In September 1898, a Chippewa man named Bug-onay-gee-shig (nicknamed Old Bug) was arrested at Onigum, Minnesota, on charges of failing to appear to testify at a trial in Duluth. A group of fellow Chippewa intervened and managed to wrestle Old Bug away from the deputies that arrested him, and to take him to Bear Island in Leech Lake.
The U.S. Army sent a twenty-man 3rd Infantry Regiment detachment from Fort Snelling to intervene and to compel Old Bug to surrender. He refused, so the Army reinforced its contingent for a further show of force. On October 5, eighty soldiers-mostly young and inexperienced recruits-under the command of Major Melville Wilkinson boarded a barge, which was pushed by a steamboat to Bear Island. The island was abandoned, so they proceeded to Sugar Point, where Old Bug's cabin was located. As the troops went ashore, they found themselves under the watchful eye of roughly twenty Chippewa armed with Winchester rifles.
Fearing someone would get hurt, Wilkinson ordered the troops to stack their arms. His best intentions were for naught. As had happened so often, a single shot was fired that led to bloodshed. According to the Army, one soldier did not lock the safety on his gun, and it fell and went off. According to the Chippewa, a soldier opened fire on some women in a canoe. As the battle erupted, Major Wilkinson took three rounds and fell dead. the steamboat that had brought the barge pulled out, abandoning the troops on the shore.
On October 6, the steamboat returned, but was driven off in a hail of gunfire after taking just one wounded soldier aboard. The Minnesota National Guard arrived later in the day with 214 men and a Gatling gun, but they were not deployed until October 7. By this time, the Chippewa had withdrawn, allowing the besieged troops to board the barge. The battle resulted in seven soldiers killed in action, and another sixteen wounded. There were no casualties among the Chippewa. On October 10, the tribal members involved in the battle surrendered, but no charges would be filed.
Private Oscar Burkard of the U.S. Army Hospital Corps was awarded the Congressional Medal of Honor "For distinguished bravery in action against hostile Indians." In an indication of the long duration of the Indian Wars, Burkard had been born in Aachen, Germany on December 21, 1877, a year and a half after the Battle of the Little Bighorn.
Szégyenkezve bevallom, nem tudom, ki volt CN papája, így lehet, hogy lemaradok a poénról... De az is lehet, hogy azért nem tudom, mert nem volt annyira híres :)
Cochisenak nem minden unokája volt ilyen szerencsés egyébként... Ez a sírkő egyiküké, aki valószínűleg - első éveit leszámítva - teljes életében hadifogoly volt. A tizenöt Naiche-gyerek (ebből azért nem mind nőhetett fel) sorsát egyelőre nem sikerült kellő mélységben feltérképeznem. De egy biztos: Walter C. Roe református lelkész, aki közöttük működött, éppen azon háborodott fel a legjobban, hogy a kormányzat hadifogolyként kezeli a gyerekként fogságba esett és az ott született személyeket is, akik már fel is nőttek közben. Megfogadta, hogy bármi áron kiszabadítja őket. Orvosa határozott figyelmeztetése ellenére - azt hiszem, tüdőbeteg volt - Washingtonban töltötte 1912 telét, hogy teljes erejével segítse a csirikavák szabadulásának ügyét. Az apacsok 1913 áprilisában hagyták el Fort Sillt, de ő ezt már nem érte meg, márciusban belehalt elhatalmasodó betegségébe.
Egyes szerzők szerint a csoportnak nagyon nagy hányada vált hitvalló kereszténnyé. Ha így volt, ennek az embernek az elszánt küzdelme biztosan sokat nyomott a latban...
Cochise unokája, Taza és Nod-Ah-Sti (Geronimo húga) fia volt.
Életútja kalandos volt. Apja halála után Mexikóba menekült a család. Először Juh, majd az ő halála után Geronimo szárnyai alatt cseperedett, de megemlékezett róla, hogy Tom Jeffords (Cochise fehér vértestvére, aki a csirikava rezervátum ügynökeként segített nekik, amíg tudott) sokszor meglátogatta, tanítgatta olvasni, stb. Tizenhat évesen már főnökké választották. (Örökös is volt a címre, de azért meg is kellett választani.) A "névtelen apacsok" főnöke volt, akiket lakóhelyük után "Pa-Gotzin-Kay"apacsoknak is hívnak, meg még pár hasonló néven. Szerencséjükre aranyat találtak a vidéken, ezt egy fehér aranybányász barátjuk segítségével ki is tudták termelni, így tudtak kereskedni a környék lakóival. Útjaik során mexikóinak adták ki magukat, hogy ne keltsenek feltűnést.
Nino elég sokáig élt ahhoz, hogy a szórakoztatóiparban is nyomot hagyjon. 92 évesen, (fél lábbal) még eljátszhatta nagyapját is egy szappanopera egy epizódjában. Könyv is született a visszaemlékezéseiből, "Nino Cochise első száz éve" címmel.
"neveztek el róla valamilyen altörzset, csoportot vagy csak családnévként használták tovább a nevét? "
Bár konkrétan nem tudok róla, nem zárható ki.
Washakie személyisége ugyanis nagyon erősen meghatározta, jellemezte a keleti sosónik 1840-1900 közötti történetét.
Tehát nem zárható ki, hogy a keleti sosónikat egyes forrásokban Washakie népe v. törzse kifejezéssel is illették, de én konkrétan még nem találkoztam ilyennel.
Viszont volt egy Fort Washakie nevű katonai erőd Wyoming nyugati részén.
Washakie időnként Washakinak van írva, csak azért mondom, hogyha a neten keres rá valaki, érdemes mindkét változatot beütni.
A hajviselet, a homlokkötő, az ujján lávő türkizgyűrű és a mögötte lévő szőnyeg alapján én navahóra, apacsra vagy valamely más délnyugati törzs fiára gondolnék.
Ez a bácsi az általam ismert leghosszabb életű indián. Ezen a képen is száz év fölött van. A nyolcvanas években halt meg. Mármint a huszadik század nyolcvanas éveiben :) Híres személy fia, aki viszont nem élt soká.
Mégegy kérdés: neveztek el róla valamilyen altörzset, csoportot vagy csak családnévként használták tovább a nevét? Azért kérdezem, mert van egy lánc (képen), amit a fia csinált, és néhány más tárgy, ami szintén az ő neve alatt fut. Nem tudom, hogy akkor azok is a család tulajdonában voltak, vagy tágabban kell értelmeznem a meghatározást. Női mokaszin is van közte, tehát nem (csak?) a saját személyes tárgyairól van szó.
Csak sejteni lehet, hogy mivel a lakota törzsek nagyjából 1740-1750 óta folyamatosan szorították ki a Powder-medencéből, majd a Sziklás-hegység keleti előhegyeiből a keleti sosónikat, azok talán úgy gondolták, hogy - amerikai segítséggel - 1876-ban érkezett el a visszavágás lehetősége.
Ő is a nyugati indián főnökök azon vonulatához tartozott, mint a varjú Sok Merész Tett vagy az oglala Vörös Felhő, akik belátván a fegyveres ellenállás kilátástalanságát, békés eszközökkel próbáltak munkálkodni népeik jólétén.
"Village massacre scene on buffalo skin" Indian Museum, Cody (Wyoming) Több kinyilatkoztatás a konkrétumokról nem volt hozzá mellékelve, ezért veszem a bátorságot, hogy a csejenn-arapaho témához kapcsoljam. Remélem, látszanak a részletek.
"Érdekes viszont, hogy az északi ág néhány harcost leszámítva nem vett részt az 1876-1877. évi Nagy Sziú Háborúban."
Sőt, a Red Cloud-féle háborúban sem vettek részt igazán! 1865 nyarán Connor tábornok elpusztított egy arapaho falut, állítólag ennek hatására 1866 végén a Fetterman-csatában harcoltak arapahók is, de utána se kép, se hang.
Én is kíváncsi lennék arra, hogy mi történt az északi arapahókkal 1865 és 1878 között, ha addig állandóan együtt táboroztak, akkor azt követően miért nem tartottak a cheyennekkel.
Az arapahókról idáig kevés szó esett, pedig az 1860-as években a lakoták és a csejennek mellett ők voltak a hadseregellenes szövetség harmadik népe.
Nyelvileg a csejennek rokonai, mivel mindkét nyelv az algankin nyelvcsalád nyugati ágába tartozik, bár én azt olvastam a neten, hogy a rokonság ellenére kölcsönösen érthetetlenek egymás számára.
Az arapahó díszítőművészet rendkívül szép és motívumokban gazdag, a Nagy-síkságon a legszebbek közé tartozik.
A Szent Békepipát állítólag világteremtő tulajdonsággal ruházták föl, de ez szerintem lehet hogy csak az antropológusok rossz interpretációja is.
Ugyanúgy északi és déli ágra oszlottak mint a csejennek.
A déli ág harcosai még részt vettek 1874-ben a 2. Adobe Walls-i és Palo Duro Canyon-beli csatákban, de aztán eltűntek az indián háborúk színpadáról.
Érdekes viszont, hogy az északi ág néhány harcost leszámítva nem vett részt az 1876-1877. évi Nagy Sziú Háborúban.
Ennek okát esetleg tudja valaki?
Az északi ág maradékai 1878-ban költöztek be a keleti sosónik Wind River rezervátumába.
Nagy buzgalommal vettek részt a Szellemtánc-mozgalomban.
Az 1890-es években James Mooney, a neves amerikai antropológus dolgozott közöttük.
Ha van valami bővebb anyagotok róluk, szívesen fogadom.
"Village massacre scene on buffalo skin" Indian Museum, Cody (Wyoming) Több kinyilatkoztatás a konkrétumokról nem volt hozzá mellékelve, ezért veszem a bátorságot, hogy a csejenn-arapaho témához kapcsoljam. Remélem, látszanak a részletek. 