Egy másik topikon említés szintjén szóba került a hatalmas kiterjedésű, terméketlen, félsivatagos észak-mexikói Chihuahua-sivatag (Desierto de Chihuahua).
Az olyan kezdetleges kultúrájú chihuahuai félsivatagi törzsekről, mint a koncsók és a toboszók, volt már szó?
A koncsók között az egyik törzsként a chinarrákról, akik Karl May Winnetou 2. (Old Death) regényénen is előfordulnak csimarra néven?
Észak-Mexikó az ország déli részeivel összevetve nem bővelkedik Kolumbusz előtti régészeti emlékekben.
Ezek közül Casas Grandes (Paquimé) messze a legjelentősebb.
Az északi országrész nagy része száraz, félsivatagos - sivatagos fennsík, csak a Sierra Madre Oriental és a Sierra Madre Occidental hegységek vonulataiban vannak csapadékosabb részek.
Az őslakosság túlnyomó része nagyon kezdetleges kutúrájú vadászó-gyűjtögető volt, csak a Sierra Madre Occidental völgyeiben és a Río Conchos folyó mellett éltek több-kevesebb földművelést is űző népcsoportok.
Plusz az említett Casas Grandes (Paquimé) népe.
Paquiméről azóta a régészek kiderítették, hogy tkp. az Arizona és Új-Mexikó déli területein elterjedt Mogollon-kultúra déli kiterjedése volt.
Nem tudni biztosan, hogy az eredeti lakói, akik 1560 - 1570 körül elhagyták, hová távoztak.
Az egyik feltételezés szerint északra, a mai Új-Mexikó területére húzódtak, ahol a gyűjtőnéven pueblo néven említett törzsek egyik komponensét alkottál.
Egy másik elképzelés szerint a lakosság délnyugat felé, a Sierra Madre Occidental völgyeibe húzódott vissza, mai leszármazottak a Tarahumara (Rarámuri) indiánok.
Casas Grandes, más néven Paquimé romvárosáról és régészeti feltárási területéről volt már szó?
Úgy tűnik, hogy a spanyolok érkezése előtt egy egész komoly méretű városias település volt a száraz, félsivatagos észak-mexikói fennsíkon.
Fénykorában legalább háromezer, de egyesek szerint akár 10 ezer lakossal. Ezzel nemcsak Észak-Mexikó, de állítólag egész Észak-Amerika egyik legnépesebb Kolombusz előtti települése volt.
Az első spanyol felfedező expedíció, Francisco de Ibarra kapitány első expedíciója idején még lakott volt, de amikor néhány évvel később visszatért ide, a települést a letelepedett földművelők és a nomád vadászó-gyűjtögetők közötti törzsi háborúskodások következtében lakói örökre elhagyták.
1998 óta világörökségi helyszín, később pedig a mexikói kormányzat felvette a "Pueblos Mágicos" (kb. varázslatos falvak) nevű kulturális és idegenforgalmi programjának helyszínei közé.
A 19. században nemcsak az USA-ban voltak véres indián háborúk, de a szomszédos Mexikóban is (földrajzilag Észak-Amerika, így nem OFF itt sem).
Ezek közül az északnyugat-mexikói Sonora szövetségi államban vívott yaqui háborúk és a délkeleti Yucatán-félszigeten vívott maja háborúk tartottak a leghosszabb ideig és ezeknek a leverése került a legtöbb pénzébe és katonájába a mexikói kormányzatnak.
A yaqui háborúk az 1830-as évektől a századfordulóig kisebb-nagyobb megszakításokkal szinte folyamatosan tartottak.
A mexikói szövetségi hadsereg csak nagy erőket koncentrálva bírt el a yaquikkal.
1886. márciusában pl. már három, egyenként kb. 1.200 fős hadoszlopot vezényeltek ki ellenük, 3 db. korabeli kezdetleges golyószórót, ún. mitrailleuset is bevetettek a felkelő indiánok ellen.
Végül Porfirio Díaz elnök (és diktátor) csak tömeges deportálásokkal tudta megtörni a yaquik ellenállását, több mint 10 ezer yaqui indiánt deportáltak a Yucatán-félszigetre, ahol napkeltétől napnyugtáig az ültetvényeken dolgoztatták a trópusi éghajlathoz nem szokott yaqui hadifoglyokat.
A deportált yaquik közel háromnegyede sohasem tért vissza hazájába.
Akik túlélték a borzalmakat, azok az 1911-es mexikói forradalom után térhettek haza sonorai földjeikre, de a yaquik és a mexikói kormányzat közötti feszült, ellenséges viszony még az 1920-as években is tartott, az utolsó fegyveres összecsapásokra 1929-ben került sor.
Végül a yaquik és a mexikói kormány közötti viszony csak Lázaro Cardenas elnöksége alatt, az 1930-as években normalizálódott.
A yaquik mai lélekszáma 32.000 fő körül van Mexikóban, de vannak kisebb közösségeik az USA-beli Arizona és Texas államokban is, ahová a 19 sz. végén, 20. sz. elején a mexikói hadsereg üldözései elől menekültek.
Fehér Ember Megszalasztja (White Man Runs Him) egykori varjú felderítő, harci festéssel az arcán, 1910 körül.
1876 áprilisában egyike volt a 25 varjú felderítőnek, akiket a John Gibbon ezredes montanai hadoszlopába tartozó 7. gyalogezred számára toboroztak az Ellis és a Show erődben. Miután Gibbon hadoszlopa találkozott Alfred Terry tábornok dakotai hadoszlopával, Fehér Ember Megszalasztja egyike lett annak a hat varjú felderítőnek, akiket George Custer alezredes 7. lovasezredéhez osztottak be 1876. június 21-én. Június 25-e hajnalán ő is ott volt Custerrel és Varnummal a Varjúfészek (Crow's Nest) elnevezésű magaslaton, ahonnan először pillantották meg a lakoták és sájenek faluját. Túlélte a csatát, mert a felderítők főnöke, Mitch Boyer a lőszerszállító öszvérekhez rendelte őket. 1929-ben, körülbelül 70 éves korában halt meg montanai farmján, nem messze a Little Bighorn-i csatatértől.
Csinos Orr (Pretty Nose) fényképét egyszer már feltettem ide, de akkor tévesen sájennek neveztem, pedig ő valójában arapahó volt. 1851 körül született és valamikor 1951 után halt meg, úgyhogy szép kort ért meg. Állítólag részt vett a Little Bighorn-i csatában is.
Unokája, Mark Soldier Wolf részt vett a koreai háborúban, és amikor visszajött a Wind River indián rezervátumba, az idős nagymama harci dalt énekelve fogadta a a hadiösvényről hazatérő fiút.
Ezeknek a fejlett Mississippi-kultúráknak a lehanyatlása és eltűnése is egy érdekes téma, bár a mai napig nincs rá egyértelmű magyarázat.
Valószínű, hogy az ún. "kis jégkorszak" ebben is szerepet játszott, ráadásul úgy tűnik, hogy a lehűlés Észak-Amerikában korábban kezdődött, mint Európában. 1250 után É-Amerika jó részén már kemény telekkel kellett számolni.
Később meg, a 15. században itt is nagy károkat okozhattak a kukoricatermésben azok a fagybetörések, amelyek az azték birodalomban is éhínségeket idéztek elő.
Meg ott volt rizikófaktornak a Cahokiához hasonló népes települések iszonyatos mértékű túlzsúfoltsága és kezdetleges higiéniai viszonyai. Gyakorlatilag szó szerint egymás hegyén-hátán éltek itt az emberek.
Az ilyen helyeken nagyon könnyen felüthették a fejüket különféle járványok, még az óvilági eredetű vírusok és baktériumok megjelenése előtt is.
Mindenesetre az nagyon jól megfigyelhető a régészeti leletanyagban, hogy a 15 sz. végére, 16. század elejére ezek a nagy, népes központok túlnyomrészt megszűntek és a maradék népesség kisebb létszámú, szétszórt, lazábban szervezett csoportokba tömörült és sok csoport visszatért a részben vadászó-gyűjtögető életmódhoz.
Magyarán szólva, ha európai fogalmakkal nézzük, akkor viszonylag rövid idő alatt jelentős kulturális hanyatlás következett be, bár az indiánok ezt az életmódváltást nem feltétlenül tekintették hanyatlásnak.
Kinevezték az USA történelmének első indián származású szövetségi miniszterét, az új-mexikói Laguna Pueblo népsoporthoz tartozó Deb Haaland belügyminiszter lesz, ha a Szenátus jóváhagyja a kinevezését:
Sajnos én is csak távolról ugatom a témát, bár már régóta érdekel.
Ma már az interneten elég bőséges adatokat lehet azért találni a témában, főleg a 15-20-25 évvel ezelőtti állapotokhoz képest.
Többek között elég jó videókat.
Az USA-ban egy időben fel lett kapva a téma, ami azért pozitív hatással volt mind a kutatásokra, mind a médiafeltöltések (cikkek, dokumentumfilmek) számára vonatkozóan.
E szerint a cikk szerint 1895-re a szabad természetből már kipusztult, ez azonban valószínűleg nem igaz, mivel a wikipedia szerint meg "1896-ban még egy 250 000 madárból álló sereghez riasztották a vadászokat. Az utolsó hiteles feljegyzés egy vadon élő példányról 1900. március 22 vagy 24-éről származik, amikor egy Press Clay Southworth nevű fiú lelőtte a madarat"
A vándorgalambokra már az őslakos indián népek is intenzíven vadásztak, de a kipusztulásukat egyértelműen a fehér amerikaiak okozták.
A vándorgalamb Észak-Amerika területének nagy részén gyakori volt. Rendkívül társas faj, számuk akár az 5 billió egyedet is elérhette, valószínűleg az egész Földön ez volt a legnépesebb madárfaj.
A vándorgalamb hatalmas csapatokban élt. Fő tápláléka egész évben változott annak függvényében, hogy éppen milyen termény volt nagy mennyiségben elérhető. Évente csak egyetlen fiókát nevelt minden pár, ez elegendő volt, hiszen a kolónia védelmet nyújtott a ragadozókkal szemben. A nagy csapatoknak hatalmas erdőterületekre volt szükségük a költéshez, az éjszakázáshoz és a táplálkozáshoz is, hiszen táplálékuk nagy részét különböző makkok adták.
Vándorlásuk elsősorban az élelemszerzéssel volt kapcsolatos, ilyenkor akár 100 km/órával is repültek. Egy-egy nagyobb csapat mérete elérhette a 1.5 km szélességet és 500 km hosszúságot is, egy ekkora méretű csapatnak 14 óra kellett ahhoz hogy átrepüljön egy ember feje fölött.
A vándorgalamb mindig is fontos élelemül szolgált az amerikai indián törzsek számára. Az európai telepesek érkezése után a vadászat nagyon népszerű lett, hiszen a hatékony eszközökkel (puska, háló) rengeteg madarat tudtak zsákmányolni. A vasútvonalak kialakításával már kereskedelmi méreteket öltött a faj vadászata, hiszen könnyedén lehetett galambhúst szállítani a városokba. A vándorgalamb így évtizedeken keresztül Észak-Amerika lakóinak egyik alapélelmiszere volt. Mivel a mezőgazdasági termelés terjedésével egyre inkább kártevőnek számított, ezért húsán kívül már emiatt is módszeresen pusztították a fajt nem kímélve a fészkelő kolóniákat sem.
A páronkénti alacsony fiókaszám, a csoportos életmód és a kiterjedt erdőségek fontossága együttesen tették ezt a fajt nagyon sérülékennyé. A mezőgazdasági területek térnyerésével a nagy erdőségek folyamatosan csökkentek, így a kolóniáknak már nem volt megfelelő élőhelyük. A kolónia védelme nélkül az elszórtan költő párok fiókái gyakran ragadozók áldozatául estek, így nem volt utánpótlás. Ezek a biológiai tényezők és a kereskedelmi célú vadászat együttesen már gyorsan a kihalás szélére sodorták a fajt.
Az utolsó nagyméretű fészkelő kolóniát 1878-ban írták le. Az elkövetkező években már csak szórványos fészkelésekről vannak beszámolók. Ugyan ekkor már meghozták az első törvényeket a vándorgalambok védelme érdekében, ezek nem bizonyultak hatékonynak és 1895 körül már valószínűleg nem volt vadon élő vándorgalamb Amerikában.
Az utolsó vándorgalamb egész életét fogságban töltötte. A „Martha” névre „hallgató” madár 1914. szeptember elsején délután 1 órakor pusztult el feltehetően 29 évesen, egy állatkertben. „Martha” utolsó éveiben rendkívül népszerű volt, hiszen ő volt fajának utolsó képviselője. A vándorgalamb története azon ritka esetek közé tartozik ahol órára pontosan elmondható egy faj kihalásának időpontja."
"Az indiánok felfogása szerint annak az embernek, aki elveszíti a kapcsolatát a természettel, megkeseredik a szíve. Ha jobban odafigyelnénk a természet jelzéseire, törvényeire, akkor tudnánk, hogyan lehet összhangban élni egymással, más közösségekkel, a természettel. A mai emberek többsége örök versenynek tekinti az életet, ahol mindig le kell győzni valakit vagy valamit. Vágtatunk egy cél felé, pedig nincs cél, csak út van. Ezt az utat pedig közösen kell járni, egymást és környezetünket segítve. Erről szól ez a 10 perces, elgondolkodtató rövidfilm."
Fénykorukban összesen 1-1,5 millió is lehetett a Mississippi-kultúrák össznépessége, de ennél magasabb és alacsonyabb becslések is vannak.
Érdekes, hogy amikor a franciák és a britek elkezdték ezeknek a régióknak a gyarmatosítását a 17. sz. végén, 18. sz. elején, a fenti indián népességnek már csak a töredéke élt itt, talán 200 - 250 ezer ember.
Magyarán szólva az egykor viszonylag sűrűn lakott térségből egy igen ritkán lakott, alacsony népsűrűségű terület lett.
Az tényleg elég érdekes, hogy a Mississippi-kultúrából szinte semmi sem maradt, mire az első európai felfedezők és telepesek a térségbe értek.
A kultúra helyét kezdetlegesebb kultúrájú, félnomád és nomád indián csoportok foglalták el, bár az is egy valószínű feltevés, hogy magának a Mississippi-kultúra népének az utódai tértek vissza ma még nem teljesen tisztázott okokból egy egyszerűbb, kezdetlegesebb életformához.
Mondjuk ennél a cikknél sokkal többet ér, ha megnézi az ember az általam korábban linkelt dokumentumfilmet, sokkal jobb képet kap a Mississippi-kultúráról, főleg, aki vizuális típus (az emberek nagy többsége).
Sajnos a szöveg angol nyelvű, de a narrátor elég lassan és tisztán beszél, elég jól érthető.
Magának a Mississippi-kultúrának a kialakulását 2 fő tényező segítette elő:
- az ún. középkori meleg korszak szelíd, kiegyensúlyozott, kellőképpen csapadékos (se nem túl sok eső, se nem kevés) éghajlata
- Mexikó felől egy új kukoricafajta terjedt el, amely jól alkalmazkodott Észak-Amerika éghajlati viszonyaihoz és a korábbi fajtáknál nagyobb terméshozamot produkált.
Cahokia a Mississippi-kultúra vagy más néven a Mississippi-civilizáció legnagyobb városa volt.
Ehhez kapcsolódik a Mult-kor magazinnak egy régebbi cikke:
"A legnagyobb észak-amerikai indián város
A több mint hatezer éves művészeti munkák a régészek szerint egy egységes történetet mondanak el az utókornak arról, mit is gondoltak az amerikai őslakók a tágabb lakóhelyükről. Rétegekben képzelték a világot, s az ókori görögökhöz, illetve a modern vallásokhoz hasonlóan világuk tele volt jó és rossz szellemekkel. A festmények nem csupán a földi létet jelenítették meg, hanem a spirituális világba is betekintést nyújtottak, magyarázta Jan Simek, a knoxville-i Tennessee Egyetem munkatársa, aki kollégáival az Antiquities című folyóiratban tették közzé eredményeiket.
„A Mississippi-kultúra tagjai főként mezőgazdaságból éltek, kukoricát és tököt termesztettek, s több száz, talán több ezer közösségbe tömörülve tengették mindennapjaikat a mai Egyesült Államok délkeleti területén” – mondta Thomas Pluckhan a Dél-Floridai Egyetem antropológusa. A régészek korábban a Mississippi indiánjainak kultúráját jelentősen ledegradálták, annak komplexitását túlságosan is alábecsülték, azonban az újabbnál újabb tanulmányok fokozatosan rávilágítanak az elődök hibáira, mondván: a kultúra bonyolultan és szervesen épült fel.
Cahokia városa i. sz. 600 körül kezdett kialakulni a hatalmas amerikai folyam mentén a mai St. Louis környékén. Lakossága fénykorában elérte a 40 ezret, így a valaha az USA területén épített „legnagyobb város” cím büszke tulajdonosa lehetett egészen az 1780-as évekig, amikor Philadelphia utolérte. 1250-ben Cahokia lakóinak száma 15 ezer körül mozgott, ami vetekedett a középkori Londonnal és Párizzsal.
A metropolisz a 15. század környékén kiürült. Mire az európai gyarmatosítók a területre érkeztek a Mississippi-indiánok eltűntek, helyükre az eddigi kutatások szerint a cserokik és egyéb indián törzsek vándoroltak be, ám az antropológusok ebben nem teljesen biztosak. Korábban, amint Pluckhan elmondta, a Mississippi-kultúrát „úgy emlegettük, mint egy lazán összefüggő, társadalmi-politikai csoportosulást, amely általában közös törzsfőt választ, s a nyelvük hozzávetőlegesen azonos.”
Némileg hasonló a helyzet a Washita folyó menti ütközettel is. Custer először 103, azután már 140 halott indián harcost, néhány nőt és kevés gyereket jelentett, míg az indián résztvevők szerint még 20 harcosuk sem veszett oda. Jerome Greene szerint, aki megpróbált minél több indián halottat nevesíteni, 40 férfi, 12 nő és 6 gyerek volt az indiánok vesztesége az összecsapásban.
