Mióta az anyaság öröme verset csiholt ki belőle 1911-ben, azóta olvashatjuk lírai hangvételű, bensőséges, igazi emberi hangú verseit, melyekben a szerelem, a szeretet mellett a társadalmi igazságtalanság, a szenvedélyes békevágy is megszólal.
Minden teremtett lény nevében mondom: Teremtőm! Ez a kis csillagod itt a naprendszer óraművében, a Merkur, Vénusz, Mars, Jupiter testvéri közelségében, ez a kis Földed itt világod parányi pontján nagyon boldogtalan, és végtelen bánatot, könnyet, szenvedést, fájdalmat hurcol örökös bolyongó útján.
Nem tudom, így akartad-é? Nem tudom, pillantasz-e néha óriás műhelyedből, nagy dolgaid közül eme kis földgomoly felé melyet a végtlenbe hajítottál? Tudod-é, hogy itt emberré magasodtak már az ősanyagok és gondolattá kristályosodtak az ösztönök s most a fájdalomtól, kíntól üvöltve világodat ostromolják?
Te, ki az elképzelhetetlent mozgatod, ki úgy tereled a vándor planétákat, az üstökösöket és a naprendszereket, mint jó pásztor a nyáját, ki a mindenség mindene vagy, úgy akartad-é, hogy e kis csillag legyen a tagadás, a kiáltó vád, végtelen harmóniádban, vagy idesűrítetted minden világod rosszát és fonákját, mint ahogyan mi számkivetjük a leprásokat egy messzi, lakatlan szigetre?!
Ki tudhatja, hogy akartál-e, vagy nem akartál valamit velünk? Ki tudhatja, látsz-e bennünket, hallasz-e bennünket végtelenséged trónusáról? Hiszen Te oly óriás vagy, hogy mi Téged nem láthatunk. S mi oly parányiak vagyunk, hogy Te nem láthatsz bennünket.
Ó, hogyan juthassunk hát a közeledbe, Teremtőm, Ó, hogyan segíthetsz rajtunk!
Szörnyű, hogy élünk s mégsem élhetünk. Szörnyű, hogy meg kell halni, s nem éltünk úgy, mint a lepke, vagy virág, hogy el kell menni s nem éltünk úgy, mint a madarak, sem mint tavaszi fényben a mandulafák.
Szörnyű, hogy élünk s mégsem élhetünk. Nem zúghatunk, mint a szél, s nem dalolhatunk, mint a madár, csak elmegyünk innen s nem szálltunk, mint a felhők, nem láttunk messze tájat, és napot sem igazán.
Minden állatok közt legsújtottabbak e földön, nincs napunk, nincs óránk, sem percünk, egy gondtalan, nincs önfeledt mámorunk, mint bogárnak a fényben, a legutolsónak is, az sem oly boldogtalan.
Nem vagyunk méhek, sem lepke a virág kelyhén. Méreg van szívünkben, az élet és a halál mérge: hogy meg kell halni és mégsem élhetjük időnket - s a szörnyű tudásé: hogy holnap már mindennek vége.
Egy napot, egy órát, egy percet csak a tavaszban! hogy ne tudjak semmit, és szűnjön meg minden körül, hogy érezzem énemet felolvadni a fényben, mint a tiszavirág, ki percnyi létének örül.
S emberi sorsomnak ezernyi csapdáját, vermét, mit vesztemre megástak, repülhessem át dalolva, s örök életről zengjek, mámorban, szédületben, mikor a húnyó nappal lebukom haldokolva.
Ó, emberek, míg él anyánk, nagyon szeressük őt, mert elmegy egy napon, és visszahozni többé nem lehet az elmulasztott jó szót, tetteket, a késő bánat mit sem ér neki, az élőt kell szeretni, érteni.
Rengeteg csillag, rengeteg porszem, rengeteg világ, rengeteg atom, rengeteg ember!
Nyüzsgés a földben, sürgés a vízben, rajzás a levegőben, mozgás, kavarodás, pusztulás, szaporodás.
Mi ez! Honnan, miért, mióta és meddig?! S mi vagyok én ez őrjítő forgatagban tudatommal és énemmel?
Mióta és meddig!
Mely céllal és rendeltetéssel állított helyemre a nagy Ismeretlen?! Vagy céltalanul, ahogy a magvakat szórja a szél akár a Karsztok tetejére?!
Levegőt! Levegőt!
Megfulladok e kavargó áradatban!
S a levegő is tele van élőkkel, gyilkos kis ellenségeket lélegzem, minden vérsejtem örökös vigyázzban áll, ádáz, kegyetlen harc az óriások és az atomok között:
Az árokparthoz értem hazafelé menőben, hajamban és ruhámban szagosodott az erdő, kakukfüvet és mentát nyaláboltam karomban s úszott velem az illat, akár egy könnyű felhő.
Az árokparthoz értem, a hunyó nap utolsó kigyúlt tekintetét az erdőn átlövelte s mint óriási fáklyák, a fák lobogni kezdtek s e vészes esti fény a léptem nyomát követte.
Azután, mint ha égő kazal üszökbehamvad, úgy hunyt a napkorong s eltűnt vörös uszálya, kísértetesre nyúlva imbolygott körülöttem a fák suhogva lengő, sejtelmes, hosszú árnya.
Már féltem ott magamban és akkor ráijedtem, fekete, óriási kutya lohol utánam, vadul rohanni kezdtem, hallottam lihegését, verejték verte testem és reszketett a lábam.
Futtomban visszanéztem: a szeme karikázott s fogai közt lecsüngve leffent vöröslő nyelve, már majdnem elkapott és szoknyám fodrát cibálta, kitátott torka párás gőzét reám lehelte.
Azt hittem itt a végem; szívem bénulni kezdett, jégrémület bilincse szorongatta a torkom, kiáltani akartam, de némán elzuhantam, akár egy űzött állat a cirkuszi porondon.
Éjfélkor kis szobában, idegen ágy ölében eszméltem föl s csudálva éreztem azt, hogy élek s egy ember barnafényű, meleg kutyaszeméből, mint lámpaláng sütött rám egy furcsa, messzi lélek.
Vágyaim, vágyaim, sasszárnyú madarak, Gyönyörű madarak az éteri fényben, Viharvert szívemmel Új csillagra vágyom, Sebesröptű szárnyon Vigyetek, vigyetek át a messzeségen.
Álmaim, álmaim szép hímes pillangók, Aranyszín pillangók, hozzatok csudákat, A nagy óceánon Kicsiny sziget zöldell Smaragdszínű gyöppel, Odamennék, ott a vizek fuvoláznak.
Iratos füveken ottan lepihennék, Hajamat zilálná tengerszagú szellő És a messzeségben Valahol az éjben, A végtelenségben Fölzengene újra az elnémult sellő.
Zengene, zengene s hullám fölfigyelne, Szirének hallgatnák s álmodó sirályok, A nagy vizek titkos Sok néma lakója: Sápadtfényű gyöngyök És a moszathajú kék vízikirályok.
Csak ember ne, ember, tőle messze, messze, Sasszárnyú madarak, aranyhímű lepkék; Vágyaim, álmaim Vigyetek, könyörgöm, Hideg itt a földön, S még egyszer, csak egyszer dalolni szeretnék.
Zengj éneket, nyaram, te déli hő szívemben, zúgasd a húrokat, ameddig ég a fény, szememben és a Július egén, ameddig sárgán ringnak a kalászok.
Zengj éneket, nyaram, mert jönnek a kaszások s tarlott lesz majd a szív, virágtalan a rét, szikráztasd föl a nyár nagy énekét hadd áradozzon szédítő zenéje.
Szívemet és szívedet öntsd beléje, lángoljon föl a szív, a föld, a nagy határ, minthogyha már leskelne a halál és ez lenne a legutolsó ének.
Könny, kacaj, mámor és szenvedések: Szent Július, forrald meg ezt a bort és zúgjon föl a végső nagy akkord, amely után már nem jöhet több semmi.
Szép lesz így majd az Ősz elébe menni alázatosan, mint a telt kalász, mely meghajlik, ha eljön a Kaszás...
De, jaj, akik a börtön undok, dohos homályán gunnyasztanak az évek hosszú során, s hiába gondolnak mély és emésztő gyötrelemmel szabad mezőkre és országúti fákra, hiába gondolnak a szélre, amely csapongva vágtat az utakon, az erdőkön és a réten, hiába gondolnak kóbor, szabad kutyákra, kik versenyt üvöltenek a szép holdas estéken, a szép holdas estéken.
Ó, nékik mindhiába vetések dús aranyja, hiába napsütés és orkán, illat vagy felhő, a szürke négy falak pergamenszín lakója sír, ha reggelre virrad, és sír, ha a csillag feljő, és sír, hogyha künn a morajló végtelenben viharzúgást hall, s jajgat, mikor zuhog a zápor s a tűnő napok fölötte zord hollócsapatok vérét isszák és esznek szívéből és húsából.
Szálló szélvész sikongva járja a szelek útját, övé a végtelenség és nincsen porkolábja, útszéli fa lombja vihartól felüdülhet, mikor a déli hő túlontúl elcsigázza, csak néki nincs esője, nincs napja és a szél se osonhat hozzá titkon, csak a bánat jégesője, az verdesi őt kegyetlen s a rossz viharja tépi, de szellő nem csókolja, fuvalom nem éri,
Mezők, kik smaragdszínben üdén és harmatosan Kivirultok már napcsóktól üdvözülve, Mezők, térségek, hegyek gyönge, pelyhedző zölddel És ti, fák, ti élő barátok, kik duzzadt törzsetekből Ezernyi ifjú ágat friss lombbal ékesítve Lengettek a tavaszba, mint diadalmi zászlót, Fogadjatok el engem, a hívőt és csodálót, Ki hisz még bennetek és hisz még a tavaszban!
Folyók, kik messzefuttok mélységes medretekben Keletre, vagy nyugatra, amerre hív a tenger, Folyók, kiken a nagy azúrég tükröződik És felhők ringatóznak örökös szerelemmel, Folyók, akikre vágyón ősfüzek borulnak És suhognak szelíden, mikor a hold sugára Ezüstre festi borzas agg fejük, Vagy aranyra a nap utolsó rőt sugára: Ó, folyók, vágyaim!
És szél, meleg lehellet, akárha csak egy isten Forró ajka lehelné a hasadó göröngyre, Fuvalom, szellő, szélvész, zúgó tavaszi orkán, Mint hogyha más világok titkos öléből jönne, Jó, ha szelíden csókdos, jó, ha ágakat tördel S a rémület harangját kongatja meg a tájon, Szelek, tavaszi földek és vadvizek, bolyongók, Felétek hajt a lelkem, hozzátok visz az álmom: Örök szerelmeim!
Csak kis kitartás! - biztatom magam, még futni kell, még minden messze van. Szolgálj, szívem, még egy kicsit nekem, jaj, meg ne állj az úton hirtelen, sok a dolgunk még s nem mutathatom, hogy a harcot már nem bírom nagyon, és este, ha ágyamba roskadok, érzem, nagyon, nagyon fáradt vagyok.
Kicsit nehéz volt, jól tudod, szívem, elkoptunk, de ne sejtse senki sem, higgyék csak azt: az óra jól ketyeg, nem irgalmaznak ám az emberek, csak hajtsd a vért, arcom piros legyen, frissen induljak minden reggelen, csak én tudom, ha ágyba roskadok, estére már milyen fáradt vagyok.
Szemem árkos és ajkam szögletén a két vonás már mély lett és kemény, sokat sírtam; eső után a föld ilyen barázdált, csapzott, elgyötört... de ha mosolygok, mint ha nap kigyúl, arcom hegy-völgye lágyan kisimul, csak este, ha ágyamba roskadok, érzem megint, nagyon fáradt vagyok.
Csak kis kitartás, - kip-kop... pontosan, holnap sikerül minden biztosan, a félúton, szívem, jaj meg ne állj, kip-kop... tovább is híven kalapálj, a hegynek föl kicsit nehéz az út, szív kell hozzá, de aki odajut, a csillagok közt csillagként ragyog... csak este, este oly fáradt vagyok.
Sose pihentem, nem volt rá jogom... Most meg-megállok s felfohászkodom: - Ó Istenem, kicsit még el ne hagyj! szegény szívem, te meg szaladj, szaladj... Csak kis kitartás, még egy hős iram, fussunk dalolva bátran és vígan... de este már a dal is csak dadog; altassatok el engem, csillagok!
Tépd ki szíved, ha nem tud elszakadni, ha nem tud élni, csak e hon ölén és futva menj a messzi ősvadonba, hol oroszlán bőg és ősbölény, csak messze, messze, ahol e királyi vadak tiporják a szűz földeket, ott rejtsd el csöppnyi, édes kölykedet, ha drága néked préda élete!
Vagy fuss a sivó pusztákba vele, sakál üvölt ott és hiénahad, vidd el közibük egyetlen fiad, üvöltésük nem szörnyűbb, rémesebb, mint ha e honban kérik véredet. S ha veszni kell, vadak királya tépje szíved húsát és ne hitvány pribék, honod földje véredből ne igyék; anyád e föld s a csordanép, ha bődül, legyen őnékik több a legelőbül...
Földeknek, füveknek, Friss tavaszi rügyeknek, Ágaknak, levélnek, A tavaszi szélnek, Illatnak, virágnak, Gyenge ibolyának, Erdőnek, göröngynek, Gyöngyvirágnak, gyöngynek: Szép föltámadása.
Szívemben a búnak, Töviskoszorúnak Új kivirágzása.
Mert a gyepes szőnyeg Kell a temetőnek, Mert az ibolyácska, Sok kicsinyke árva, Tulipán piros vér, Jó annak, ki jót remél, Jó annak, ki jóra vár, Annak zöld a zöld határ.
Szívemnek, szegénynek, Fáj e tavaszének, E hívságos zengő, Nagy tavaszi csengő, E messzi harangszó:
Szívemnek harangja Más énekre kondul; S szemeimnek könnye Az áldott göröngyre Gyöngyharmatként csordul.
Ó, bővízű folyam gazdag megáradása: dús dalaim, de elfolytatok mind a szívembül, elhagytatok engem, nagy tengerekbe szakadtatok, S a fáradt forrás zengő szava már nem csendül.
Lassan csobog az ér, nem duzzad vad iramra, nem gyűlnek új erők, új életforrások a mélyből, a mélység hallgat szikkadtan, kimerülten s mint sivatag homokja, olyan a terméketlenségtől.
Ájultan teng a lét, mint aszott fűszál a sziken, förgeteg nem tépi és tűz se szakad föl lobogva, ájultan teng szívem, sorvadt, bús szédületben, csak néha eszmél halkan, riadtan földobogva.
Mert nem tud zokogni most, csordultig, szakadásig, kiáltani se tud, a mélység hallgat és ő dermedt, mint fáradt anyamell, vérig kiszívott emlő, melyet kifoszt egy rút, szörnyszülött, óriás gyermek.
Szép mandulavirágok, Rózsálló hableányok A tavaszég alatt, Kik pompáztok fehérben, És ékes rózsaszínben, akár a hajnal ujja, Gyönge sziromruhátok Fuvalom is lefújja, Mandulavirágok.
A márciusi fényben A pillék és a méhek Az első szűzi csókra A kelyhetekbe szállnak, És zsongva muzsikálnak Parányi fuvolákon, S libegve, ha lehulltok, Pihentek zöld gyepágyon, Mandulavirágok.
Fölragyogtok a nappal, Lehullatok a széllel - Be jó volna így élni Pár mulandó órát, Hallgatni a bogarak altatóját, Elálmosodni rajta, S aludni mindörökig, Fejem a fűre hajtva, Mandulavirágok.
Ó, Uram, én már mit sem kérek tőled, Elültek bennem a nagy szenvedélyek, Nincs már mit adnom, s többé nem remélek Kis asszonysorsom fölötti nagyot, Uram, én már csak csöndet akarok.
De add meg nékem, mégis, arra kérlek, A mindennapi kenyeret szerényen, És kisdedem, ha hogyha fölsír éhen; A kebleimben legyen tej elég, Anya legyek csak, egyszerű, derék.
Ne tudjon rólam senki semmit többé, Az a jó asszony, kiről nem beszélnek, Ne háborítsanak hírek, beszédek, Ne zaklassák föl csendesült valóm, Mert indulatom most a tejbe szállna, S a kisdednek rossz lenne tőle álma; Őt rázná az én hánytorgó hajóm.
Mikor az ősz végigcibál a fákon, S rőtszín ruhában haldokol az erdő, S a falevelek bánatosan hullnak, És könnyhullásra nehezül a felhő, És sír a szél valami mondhatatlan Sejtelmes és szívet hasító hangon, S a vadludak is fölvisonganak Búcsúzóban a messze túlsó parton, Ó, itt az ősz, sóhajtom akkor én is, Ó, itt az ősz, és nekem nincsen szárnyam, Mely elvigyen a Gangesz vize mellé, Ha jő a fagy, itten kell, hogy bevárjam. Az ólmos ég csöndes fehér havával Beborít majd, és többé már nem ütvén, Szívem megáll, s én holtra dermedek, Mint árva hattyú, befagyott tó tükrén.
Vihar, te, aki elzúgsz fönséges haragodban a fülledt táj fölött s a csend kárpitját letéped és friss áramlatokat zúdítsz a nyári hőbe, villámtüzeket csóválsz, ha megdördíted a zenédet, vihar, ki ostoroddal vered a vizek hátát, korbácsolod a tengert és hullámtaréjon vágtatsz, ki hegytetőkről sziklát gördítsz a siket mélybe, fölzaklatsz ősi erdőt s rívó szelekkel szállasz, - vihar, borulj szívemre, s páncélos takaróját, a fojtó némaságot szakítsd föl vad erőddel! E csöndes nagy óceánt borzolja végig ujjad, vihar, borulj szívemre, ó, játssz a szeretőddel!
Légy fájdalom viharja vagy könnyek zuhatagja, harag villáma légy, jégförgeteg - akármi -, vihar, csak jöjj, vihar, csókolj meg engem, vihar, ölelj karodra, veled akarok szállni, vihar, vihar!
Rőtszínben nagyranőve Fölkelt a teli hold, A hűvös őszi estén, S a szél hajszolja felhőnyájait, Mint jó gazda, friss legelőt keresvén.
Az ég mezőjén, mint megannyi bárány, Legelnek ők, a hold meg egyre tágul, Akár egy Isten nagyra nőtt szeme, Amint lenéz az ég arculatáról.
A fák zúgnak, hajlonganak a szélben. És lombruhájuk, mint megtépett zászló, Libeg, lobog, a vad szélvész cibálja, Az őszi szél, a fellegekkel játszó.
A vérszínű hold mind föntebbre hág, és Sír, nyög a táj, - ó, félelmetes este - Kutyák vonítnak föl a hold felé, Vad rémülettel, búvóhelyet keresve.
Sikolt a szél - ez az ősz muzsikája -, És szétziklálta már az égi nyájat, Borzongva hallom az éjfélt kongani S csak nézem a vad, a zordfönségű tájat, Ó, ez az ősz...
Mily régen volt, hogy szívedhez simultam panaszra, ha bántottak vásott nagyobbak, kicsinyke gyöngét, engem, tavaszi, gyöngyöző könnyzáport harmatoztam, mily jó is volt akkor karodba menekednem: Bántanak, Anyám!
Te vidámra simogattál, és derűsre derítettél, mert tudtad, hogy jó vagyok, és elosztom a falat kenyerem, s hogy sírok a kutyáért is, ha megdobálják a rosszak, tudtad, hogy aki megüt, azt vissza nem verem, ha bántanak, Anyám!
Most hívséges, igaz tanúm lehetsz a világban, mert újra csak megűznek a szívtelen, gonosz nagyobbak, halálig hajszolnak, és lelkem díszeit tépik, mint erdei ordasok, csattogva acsarkodnak: bántanak, Anyám!
Hallod-e kiáltásom az irdatlan rengetegben?! már nem szólok szelíden, gyöngén és megriadva, de csordult haraggal, mint lángoló angyal, vértezve páncélos, fénylő igazamba: bántanak, Anyám!
Mert új évek emlője csurgatta tejét ereimbe, vad, táltos esztendők tűztejét szívta a gyermek, oly hasztalan a könny, ha bántanak, Anyám, én nem sírok többé, én visszaütök, ha vernek, ha bántanak, Anyám!
