Minden, ami amerikai vasút. Társaságok, vonalak, gőzösök, dízelek, kocsik, még amerikai stílusú modellezés is, meg amit föl sem soroltam, szóval minden...
Szerintem túlzó, bulvárosra sikeredett írás. Meg: én a porter-t (hálókocsi) kalauznak fordítottam volna.
Amikor arról írtak, hogy a szovjet távolsági vonatokon a hálókocsiban dolgozó vasúti alkalmazott teát főzött az utasoknak, az kalauz volt, nem portás :-)
Jó írás! Köszönjük, hogy egosztottad! Nagyon érdekes, hogy 1924-ben már dízel-elektromos hajtást gyártottak kisebb sorozatban. Ez két kérdést is felvet:
- Miért bajlódtak később a hidraulikus hajtásokkal?
- Miért maradhatott meg mégis évtizedekig nemcsak a gőzvontatás, hanem az új mozdonyok gyártása.
Azt értem, hogy ezek az első fecskék a maguk 300, majd 600 lóerejükel nem voltak elég erősek minden feladathoz, de ez a 600 lóerőre fejlődés is pár év alatt sikerült, és még mindig 1930 előtt vagyunk.
Eddig azt hittem, hogy a nagy teljesítményű, viszonylag szűk fordulatszám tartományban üzemelő dízelmotorok hajtásának átvitelét nem tudták megoldani megbízhatóan.
Bocs, ha kicsit off a téma, de végülis a gőzvontatás késedelmes kiszorulásáról van szó.
Üdv.
Zoli
Szia!
Kösz!
Amerikában nem sok hidraulikus hajtású mozdony volt, a németektől vettek kis darabszámban, de nem terjedt el.
A gőzmozdonyra szükség volt a távolsági és a nagy súlyú vonatokhoz, mert 1939, az EMD FT-jének megjelenése előtt nem volt vagy teljesítményű vonali dízelmozdony. A mozdony erőátvitele elbírt a dízelmotorja teljesítményével, a megbízható, nagy teljesítményű és kis súlyú dízelmotor hiányzott.
Huhh, akkor ezt rendesen benéztem! :) Az a baj, hogy bár a jelenlegi Class I vasutak közül abszolút a CP a kedvenc, de ezekkel a(z észak-)keleti területekkel nem igazán vagyok képben, vagy legalábbis közel sem annyira, mint a nyugatiakkal. Vagyis nem is gondoltam volna, hogy speciel New York államban még ilyen meredek sziklás partok is vannak!
"A Kamloops-nál is van ennyire meredek sziklás rész?"
Hát ami azt illeti nem, valóban nincs is talán ENNYIRE meredek rész, főleg, hogy ott ennél azért lejjebb mennek a sínpárok a tó völgyében. Ha mást nem, legalább ebből gondolhattam volna, hogy nem lehet a Kamloops - ha már ennyire ismerem elvileg - dehát mindegy, egy kérdést azért megért. :) Meg mondjuk azért az aránylag dús növényzet is árulkodó a képen, arrafelé (a Parti-hegység keleti részein) egyáltalán nincs ekkora növényzet, mi több, elég kopárak a sziklák arrafelé...
Ami a meredekséget illeti, azért ott is vannak talán kevésbé meredek(ebb) partszakaszok, csak mondjuk nem ennyire magasan. Mint pl. ez:
Egyébként később/lejjebb, amikor a Thompson folyó völgyében megy lefele a CP vonala - ugyebár a CN-ével egyetemben - ott még lehetnek a hegyoldalban magasabban futó részek, de ott meg nincsenek ennyire meredek -sziklás- szakaszok.
Nagyjából az elmúlt évek alatt (mondjuk úgy, a 2015-ös vonali close óta) összeírt jegyzeteimből raktam össze mindezt. Maga a vasúttársaság engem sosem érdekelt különösebben - leszámítva a járműparkjuk érdekes színezetét - ellenben ez a vasútvonaluk annál inkább!
A Carolina, Clinchfield & Ohio (CC&O) vasútvonal a sárga-szürke fényezésű Clinchfield Vasúttársaság égisze alatt:
Két F7A (EMD) mozdony 2 Geep társaságában húzza felfelé nehéz vegyes tehervonatát a "Clinchfield Loops", avagy 'Clinchfield hurok' néven elhíresült Appalache-hegységbeli vonalszakaszon. A képen a vonat éppen a Ridge alagútba való behaladását örökíti meg a Szerző - amely a vonal egyik legmagasabban fekvő pontja is egyben - amint keresztülhalad eme hurok-szakaszon. A kép az Észak-Karolina nyugati részén elterülő appalache-i régióban készült 1971. novemberében. A kép készítője: Warren Calloway.
Amit erről az érdekes múltú vasútvonalról érdemes tudni:
Egy valóságos mérnöki csoda volt a megépülésének idején, tekintve, hogy egy sor (akár 360°-ban is) csavarodó, illetve kanyarodó ív és hurok létrehozásával született meg a vonal, Spruce Pine-tól délre, Észak-Karolinában. Cserébe viszont a vonalon sehol nincsenek nagyon komoly szintkülönbségek; vagyis a vonal teljes hosszán maximum 2% alatti emelkedőkkel épült meg, a magas-hegyvidéki környezet ellenére, ami semelyik másik Appalache-n keresztül haladó vasútvonalról nem volt elmondható, így komoly versenyelőnybe került a megnyitása után (illetve a mai napig egy nagyon kedvezőnek mondható vonalvezetésnek számít mindez), mivel a standard hegyvidéki pályák jellemzően mind 2% feletti emelkedőkkel tudtak csak megépülni akkoriban. Ennek a CC&O vasúttársaságnak az anyacége évtizedeket áldozott és töltött a vasútvonal megépítésével, hogy létrejöjjön egy teljes összeköttetés Kentucky államából egészen Dél-Karolináig. A hurkok, ívek és önmagában ez a vasútvonal természetesen extrém drága projekt volt a vállalat számára - főleg akkoriban (!) - az összességében szó szerint mérföldnyi-hosszúságot kitevő számtalan alagút és híd (viadukt) megépítése miatt. Azonban a rendkívül kedvező vonalvezetéseinek, alacsony szintkülönbségeinek hála, hamar nagyon profitálóvá vált elsősorban a szénszállítás miatt ez az útvonal az átadást követő években.
((Annyira jó a vonalvezetése, hogy a legtöbb hegyvidéki (így például Sziklás-hegység-beli) vasútvonallal ellentétben, itt a későbbiekben, illetőleg a modernebb vasutak korszakában sem volt szükség nyomvonal-korrekciókra, hogy kiváltsák a legkomolyabb szint-akadályokat.))
A vonal a 80-as években a CSX hálózatának lett a része, és vált egyben az egyik fontos korridor-vonalává, hiszen a vasútvonal a mai napig a CSX azon kevés fővonalai közé tartozik, amely teljesen átszeli az Appalache-hegységet, és ezáltal alternatívát nyújt a rendkívül jelentős kelet-nyugati irányú transzkontinentális áruszállításban.
Az utóbbi években többször is hírekbe került a vasútvonal - elsősorban az amerikai vasútbarátok körében - mégpedig azzal, hogy a CSX a szénszállítás folyamatos csökkenésével, illetve az új vezető(k) által meghirdetett vállalati költség-csökkentések és "optimalizálások" részeként - amelynek során több rendező-pályaudvart és vasútvonalat is bezártak a 2010-es évek közepén - megszüntetnék a vasútvonalon keresztülhaladó átmenő teherforgalmat. Ezért egy 2015 és 2017 közötti 2 éves periódus során a vasútvonal ki lett zárva, mint az átmenő-korridor részeként működő vasútvonalak sorából.
A vasútvonal teherforgalmának jó része, azaz a kelet-nyugati korridor-vonatok, amik ezen a vonalon közlekedtek a CSX más, az Appalache-n keresztülhaladó - vagyis gondolom hogy elsősorban a pittsburgh-cumberlandi és meadow creek-clifton forge-i - fővonalára kerül(t) át... Hogy ez így mennyire éri meg a CSX-nek, és mennyire jelent logisztikai hátrányokat, problémákat a számára, az már egy más kérdés... Ugyanis a pittsburgh-i vonal egy része például még mindig egyvágányos Pennsylvania-ban, nem kis túlterheltséget okozva az amúgy sem gyér forgalmú vonalnak; ráadásul a dél-keleti kikötőkből így csak nagyobb kerülővel tudják célba juttatni a tehervonataikat például Chicago felé...
A vasútvonallal azóta csak mint lehetséges kerülő-útvonal alternatívaként számolnak a vállalatnál a transzkontinentális teherforgalmat illetően. Bár hivatalosan nincsen bezárva, üzemelő vasútvonal, de leginkább csak a helyi teherforgalom számára. Illetve természetesen a kerülő korridor-vonatok előtt is mindig nyitva áll továbbra is, mely funkciót elvileg elég rendszeresen, sőt egyre gyakrabban be is tölti (az első, 2015-ös bezárás után mindössze néhány hónappal például szinte azonnal újra is nyitották a vonalat, mert egy komolyabb terelés miatt újra nagy szükség lett rá!).
BN a Crawford Hill-en, 1994. március. Az SD70MAC-ok számban érkeznek, és végül az SD40-2-k és C30-7-ek végét fogják megfogalmazni, mint a szén-dioxid-hajtómű fejét. A videókat Bellmontnál, a domb csúcsánál kezdik, az alagutat felváltó nagy vágás körül és környékén, valamint körülbelül 2 mérföldnyire a pályákon az S-kanyarok egyik kedvenc területéig. Eredetileg 8 mm-es szalagon készült Sony videokamerával.
Természetesen a 'Geep'-ekre gondoltam, vagyis az EMD GP38(-2) sorozatára...:) Az SD38 sorozat nem is volt vagy lett olyan elterjedt és népszerű az SD40-esek árnyékában, mint a Geep-es sorozatszám-rokonaik.
Magam sem értem, hogy írhattam SD-t, amikor még hozzá is tettem, hogy a négy tengelyesekre gondoltam.. Nagyon fáradt lehettem.. Hát mindenesetre köszönöm a pontosítást.
"Amerikában egy ideje a "short line"-ok, gyakran korábban elhagyott vonalakon, felélednek,"
Nahát, az amerikai vasutakra ezek is jellemzőek?! :) Csak mert én eddig abban hitben voltam, hogy nem nagyon jellemző szokások ott az ilyen ún. vonal-újranyitások. Vagyis abban, hogy ha ott egyszer bezárnak egy vonalat (legyen az akármilyen típusú vasútvonal: szárnyvonal, mellékvonal, vagy épp iparvágány), akkor azok jó esetben soha többé nem nyitnak újra jellemzően. Hanem az ilyen vonalak elindulnak a lassú leépülés útján, aztán egy idő vagy el is bontják őket, vagy majd a természet megoldja. Gondolom ez általában azért van, mert azon a földrészen nem nagyon van vasúti személyszállítás - amik miatt ott esetleg újra lehetne nyitni egyszer egyébként már bezárt vonalakat - főleg nem az ilyen kisebb forgalmú, gyér lakosságszámú vonalak mentén; vagyis ha mondjuk bezár egy gyár, egy termelőüzem, vagy akár csak egy bánya, ami a vonal (fő) forgalmát adja - vagy akár amiatt épült meg eleve anno még a vonal is - akkor azzal jó eséllyel magának a vasútvonalnak is annyi és más forgalom-adó létesítmény híján szépen elkezdődik a haláltusa.
"Egy szempont egyes típusok túléléséhez: az SD40 kiemelkedően sikeres típus volt, rengeteg készült belőle, akkor a nyílt vonalra. Tovább élnek az alap mozdony mindenféle kiegészítésével, elektronikus vezérléssel, stb."
Igen, ez így van. Ugyanez igaz pl. az SD38-asokra is a négytengelyes kategóriában. Hiszen még azok is bőven az EMD-fénykorban és a gyár abszolút versenyelőnyös (a GE-vel szemben) korszakában készültek (sőt, tették még nagyobbá a gyáróriást!). Egyébként az EMD ezt a versenyelőnyét látszólag a 80-as években kezdte elveszíteni a General Electric-kel folyó rivalizálás során (tehát az SD40-es korszak után), vagyis ott látszódtak ennek az első jelei, ami aztán a 90-es évekre ki is teljesedett /sőt inkább kicsúcsosodott/ és mindenki számára egyértelművé is vált. Azonban mivel ezek a dolgok nagyon bonyolult cégügyi folyamatok előzményeként keletkeznek, az okokat korábban kell keresni (akár az SD40-esek háza táján is), és akkor láthatjuk, hogy a gyártócég kifejlesztett addigra egy akkoriban nagyon jónak számító típust (az SD40 sorozatot), ám ezekben az években jóformán csak ült a babérjain, és szinte ezek eladásából tartotta el magát, és nem is nagyon fejlesztett a mozdonykonstrukciókon - míg a GE meg nagyon keményen ráfeküdt ekkoriban a fejlesztésekre, ami a körülbelül 90-es évekre hozta meg jórészt leginkább a befektetett kutatások és munkák gyümölcsét (láthatjuk pl. a dízelmotorok terén akkoriban elért érdemeiket). Tehát majd 20 évvel később kezdtek el mindennek mutatkozni az első jelei, mint azt láthatjuk, az EMD 20 évvel azelőtt remekül bevált konstrukciói meg eddigre elavulttá váltak, és egyben itt, ekkoriban kezdtek el visszaköszönni az akkori innovatív változások bevezetésének az elmaradásai, fejlesztések és újítások hatásai - tehát az EMD hanyatlása voltaképpen már a 70-es években elkezdődött /ironikus módon talán pont az akkori legnagyobb sikereik elérése miatt/.
""Úgy mehet, hogy az EMD rendelést kap, a kinnlévő mozdonyállományt ismeri, megsaccolja, hogy kiéből tudja átépítéssel kielégíteni a rendelést, aztán a proaktív marketinges elmegy a kiszemelt vasúthoz, ajánl neki újabb típust a régié helyett, felajánlja, hogy a régieket visszavásárolják, aztán megalkusznak ""
