Talán csak arra próbált rávilágítani, hogy a felnőttek sem tökéletesek, nem tévedhetetlenek, és időnként ők is követnek el hibákat, amik kihatással vannak az egész életükre, olykor mások életére is. Szerintem pl Harry nem tisztelte kevésbé Dumbledoret azután sem, hogy megtudott róla pár nem túl kedvező információt, mint előtte.
Ettől függetlenül én sem tartom szerencsés megoldásnak az övét. Tényleg nem gyerekkönyvhöz illő befejezést sikerült produkálnia.
Szerintem arra gondolt, hogy azok a kisgyerekek (10-13 évesek) akik elkezdték olvasni az első kötetet, azok időközben (a hetedik kötet publikálásáig) felnőttek, és megváltoztak az elvárásaik egy jó könyvvel kapcsolatban. Ő pedig meg akart felelni az elvárásoknak.
Na igen. Igazad van. Részben azért is álltam neki a saját HP regényemnek, hogy nálam más szerepet kapjon Dumbledore és Piton is... Ez így nagyon durvára sikerült JKR nénitől, különösen, mivel gyerekkönyvnek indult a sorozat, és az a minimum, hogy bizonyos erkölcsi pozitívumokat illett volna legalább részben előtérben tartani...
Hú, ez jó volt! Látszik, hogy mélyen belegondoltál, és a lényeget ragadtad meg... (én is valami hasonlóra gondoltam, csak nem tudom ilyen ütősen megfogalmazni)
Elég nehéz lehet egy amúgy is éretlen személyiségnek kimásznia egy olyan (gyötrő) lelkiállapotból, ami az ALAPJA annak a szerződésnek, amivel éppen az életét védi.
Konkrétabban: Dumbledore, amikor védelmet nyújtott Pitonnak, cserébe éppen azt kérte tőle, hogy a Lily-re irányuló éretlen és túlzott érzései, a bűntudata és akármi hasonló miatt és mindezekre építkezve szentelje az életét egy olyan célnak, ami amúgy számára holt érdektelen volt. Sem a Világos oldal céljai, sem a kis Potter nem izgatták őt (Pitont) valójában. Dumbledore csak úgy tudott hasznot húzni Pitonból, hogy amennyire lehetséges, konzerválta ebben az érzelmi állapotában.
Amikor az egyetlen támaszod is mindenáron benne akar tartani az érzelmi gödrödben, elég nehéz lehet kimászni belőle.
Ráadásul Piton mutat valamiféle érzelmi kötődést is Dumbledore iránt, amikor egyértelműen féltékenynek mutatkozik bizonyos jelenetekben HP-re (az emlékek között). Ami csak tovább súlyosbítja a helyzetét, hiszen az egyetlen, aki iránt valamiféle ragaszkodást mutat (az élők közül), "gyászbeszédnek" csak ennyit tud róla mondani, hogy "Szerencsétlen Perselus" (mármint, hogy rosszul járt ezzel a Pálcák Ura üggyel).
Szóval: igen, az ifjú Perselus Piton beteg lelkű ember, egyértelműen segítségre szorulna. De Dumbledore éppen a betegségét használta ki, amikor megmentette az Azkabantól és olyan dolgokra kényszerítette (aminek a csúcspontja az ő meggyilkolása), ami a mellett, hogy csak súlyosbíthatta a helyzetét, még törvényszerűen vezetett is a halálához. Neki semmilyen kiutat nem talált ki Dumbledore (mint ahogy valami halványat azért HP-nek igen).
Őszintén szólva én nagyon szánom a figurát. És meg vagyok döbbenve azon, hogy Rowling ilyenre alkotta tényleg Dumbledore-t. Ez messze túl megy a fiatalkori tévelygéseken és HP (valamilyen szempontból elkerülhetetlennek látható) feláldozásán.
Nálam ez inkább a kanonizált Piton néhány attitűdjénél jött ki. Az elviselhetetlen undor ott tört rám, amikor megidézve a patrónusát és Dumbledore kérdésére válaszolva aszonnya, hogy "Örökké..." Brrrrrrrrrrrr:-)
Egy kicsit sok kalapot visel egyszerre ez a te Pitonod, nem? Egyrészt valami varázslófölötti varázsló (Defender), másrészt Voldemort szolgája, persze csak látszólag, harmadrészt Dumbledore barátja, persze azt is csak látszólag, negyedrészt szerető férj és családapa, bár nem képes érzelmekre...
Köszi, majd a következő hibajavításkor ezt is javítom... Note: gondoltam, írok valami jó kis szomorgós, önsajnálós, szuicid angstot, de nem egészen sikerült;)
Egy kis kiegészítés a Bölcsek kövéhez: Mire gondol Neville, amikor Harry, Ron és Hermione elmennek megmenteni a bölcsek kövét, ő pedig kővé dermesztve fekszik a földön?
