Keresés

Részletes keresés

WomenOfEarth Creative Commons License 2007.01.10 0 0 10
Kannus Creative Commons License 2006.07.20 0 0 9
Szép Ernő
ESŐCSEPP

Elkezdett esni, és esőt leső
Szemem alá pattant egy csepp eső

Egy cseppet sem haragszom érte, sőt
Köszönöm szépen ezt a csepp esőt

Amint gurult, behúnytam a szemem
Oly rég nem sírtam édes istenem

Abigeel Creative Commons License 2006.07.16 0 0 8
Vörösmarty Mihály : A merengõhöz



Hová merûlt el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?
Talán a múlt idõk setét virága,
Min a csalódás könnye rengedez?
Tán a jövõnek holdas fátyolában
Ijesztõ képek réme jár feléd,
S nem bízhatol sorsodnak jóslatában,
Mert egyszer azt csalúton kereséd?
Nézd a világot: annyi milliója,
S köztük valódi boldog oly kevés.
Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.
Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.
Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;
A látni vágyó napba nem tekint;
Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:
Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.
Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt,
Ki életszomját el nem égeté,
Kit gõg, mohó vágy s fény el nem varázsolt,
Földön honát csak olyan lelheté.
Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:
Egész világ nem a mi birtokunk;
Amennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.
Múlt és jövõ nagy tenger egy kebelnek,
Megférhetetlen oly kicsin tanyán;
Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek,
Zajától felrémûl a szívmagány.
Ha van mihez bizhatnod a jelenben,
Ha van mit érezz, gondolj és szeress,
Maradj az élvvel kínáló közelben,
S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,
A birhatót ne add el álompénzen,
Melyet kezedbe hasztalan szorítsz:
Várt üdvöd kincse bánat ára lészen,
Ha kart hizelgõ ábrándokra nyitsz.
Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát;
Úgy térjen az meg, mint elszállt madár,
Mely visszajõ, ha meglelé zöld ágát,
Egész erdõ viránya csalja bár.
Maradj közöttünk ifju szemeiddel,
Barátod arcán hozd fel a derût:
Ha napja lettél, szép delét ne vedd el,
Ne adj helyette bánatot, könyût.

1843. február vége - március eleje
Abigeel Creative Commons License 2006.03.21 0 0 7

kcohner

/fáj?.../

egy kicsit én és egy kicsit te is...

----

fáj?
könny nem lehet.
fájt? mondd.
csak tánc,
csak átkozott,
képzelt,
tűzvörös tánc volt.
fájt valaha?
csillagok potyognak léptem nyomában.
fáj,
vagy fog még fájni, ha
táncolunk a néma űrben,
és a bezárt semmit véljük táncterül?
vagy felhőket nézve fekszünk a fűben,
ha a boldogság lábunk elé terül?
nézd ezen a sárgán homályos fagyos éjszakán
a ködben halkuló valahol-lépteit -
csillagok potyognak lépte nyomában,
és mi csak kacagunk a tompa koppanáson.
él bennünk még a vágy kimondott szavában?
él?
aztán ülünk valami párkányon
a hidegben talán hegyoromra nézve
vagy az utolsó villamos nyomait simítjuk le
elkésett életünk magára maradt görcseiről
vagy füstöt fújunk a némaságba
és nem értjük őt, akit csak elképzelhetünk,
hogy hogy lehet, hogy még nem talált ránk,
ha csak minket kereshetett -
ha csak ránk várhatott -
ott a párkányon várjuk,
várjuk, várjuk, hogy egyszer betoppan
egy messzi vidékről az igazi jelen.
lábáról a régi élet pora a földre koppan,
és övé lesz életünk, s miénk a végtelen.
és ilyenkor bölcsen fájón-lüktetőn
szívünkre tesszük a kezünk
minden átkozott részeg hajnalon
és dobogását hallgatjuk, és félünk -
mi lesz
mi lesz ha
nem jön el?

mert a távolban még
csillagok potyognak lépte nyomában,
és sorvadunk, mert ő táncolt velünk,
és a ködös távolba sem téved már szemünk.
és ilyenkor kicsit még ülök itt
kicsit még várok
adok még pár másodpercet neked
pár fázós magányos estét
pár belenyugvást
vagy pár halált
hisz biztos csak eltévedtél kicsit
azért nem találsz.
néha látom, ahogy
táncolunk a néma űrben
úgy, ahogy egyszer elképzeltelek
egy részeg hajnalon ami kicsit olyan,
mint e puhán koppanó kis életek
halk nesze, mi csak illatát sodorja
a téli hideg szélben feléd
vagy felém
és a távolban
lépteid nesze
a távol rengetegébe
fehéren oson
és szemem előtt
csillagok potyognak
lépteid nyomán
égetnek hogyha arcomhoz érnek
könnyek nem lehetnek
hisz tudom hogy eljössz
és zenélnek a csontkezű zenészek
de én már nyugodt vagyok.
könnyek nem lehetnek.
hisz úgyis eljössz.
csak kicsit eltévedtél.
hisz ismersz régről.
évezredek óta már.
együtt nézünk majd fel.
és sarkantyúnk lesz a hold.
és nem lesz hiába,
ami hiába volt.
majd elmagyarázod,
hogy ezért álmodtam rólad
olyan sokszor olyan keservesen
hogy itt lehess
így ahogy most.
és tényleg te leszel.
majd elhiszem neked.
és csillagok potyognak lábaink nyomán,
és célt nyer végre az út
és értelmet kap
ami befejezetlen-
én már nyugodt vagyok.
könnyek nem lehetnek.
az utolsó villamos is elment.
köd van. meg hideg.
valami párkányon reszketek.
vékony. könnyen lebillenhetek.
de nem szabad.
hisz bármikor jöhetsz.
köd meg hideg
kihalt a tánctér
vagy mindig is üres volt
táncolunk a néma űrben
egy üres téren lenn a betonon.
fázom.
nézzetek fel ti is.
ott vannak a csillagok.
csak most éppen köd van.
ott táncolok veled.
kihalt minden.
de várok még egy kicsit
nem nézem a távolodó villamost
csak didergek még itt a távolba nézve
nem fáj
csak olyan furcsa
csak eltévedtél kicsit
úgyis eljössz mindjárt
várok még másodperceket
adok egy pár lényeget,
néhány belenyugvást,
kis halálokat,
tudom -
mindjárt itt leszel

fáj?
csak tánc volt.
köd van.
hideg.
de mindjárt itt leszel

fáj?
mindjárt itt leszel

fájt?
mindjárt...

fájt valaha?

otthonná lesz

mindjárt...........
mindjár...........
mindj..........egy kicsit én
mind.........
min........
mi.......egy kicsit te is
m.....
...
.

-

nem is fáj

úrnő Creative Commons License 2005.05.28 0 0 6

"(Visz a vonat, megyek utánad,

talán ma még meg is talállak,

talán kihűl e lángoló arc,

talán csendesen meg is szólalsz:

 

Csobog a langyos víz, fürödj meg!

Ime a kendő, törülközz meg!

Sül a hús, enyhítse étvágyad!

Ahol én fekszem, az az ágyad.)"

 

 

 

József Attila: Óda - (Mellékdal)

mamicska Creative Commons License 2005.05.28 0 0 5
mi a baj,csak nullázott..

azért nem jár szittya átok!!


(ez a szokás)
Előzmény: Hunorvére (2)
Hunorvére Creative Commons License 2005.05.28 0 0 4
Kosztolányi Dezső Már megtanultam  

Már megtanultam nem beszélni,
egy ágyba hálni a közönnyel,
dermedten, élet nélkül élni,
nevetni két szemembe könnyel.

 

Tudok köszönni ostobáknak,
bókolni is, őrjöngve dúltan,
hajrázni, ha fejemre hágnak.
Az életet én megtanultam.

 

Csak oly unott ne volna minden,
a jó, a rossz, amit a sors hoz.
Ennen-sebem is úgy tekintem,
akár egy esetét az orvos.

 

Mindazt, mi fáj és van, megértem.
Nekem jutalmat hát ki adhat?
Nem zöld kölyök vagyok. Megértem:
Halál, fogadj el a fiadnak.

Törölt nick Creative Commons License 2005.05.28 0 0 3
Muhahahaaaa!
Neked meg mi bajod van?
Előzmény: Hunorvére (2)
Hunorvére Creative Commons License 2005.05.28 0 0 2

Ha ezt fontosnak tartottad ideírni,

a te szád csak okádni tudná a kedvenc költőd nevét is.

Kérlek, hogy ne írj ide többet!

 Bár ha szereted más hangulatát tönkretenni, próbálkozhatsz még.

Ha sikerül, a te szégyened!

Előzmény: Törölt nick (1)
Törölt nick Creative Commons License 2005.05.28 0 0 1
Nem baj, itt egy nulla.
0
Hunorvére Creative Commons License 2005.05.28 0 0 0

A költemény természetesen Wass Alberté.

 

Hiszem, senkinek sem kell őt bemutatni...

Soraiba olvadt sorsa a nevét kiáltja! 

Amit barát és ellenség megjegyzett már.

 

Hunorvére Creative Commons License 2005.05.27 0 0 topiknyitó

Levél

 

1.

 

Tollamat az éjszakába mártom,

úgy írom ezt a levelet, apám.

Egy új Rodostó álmait virrasztom

idegen télben, idegen tanyán.

És hallgatom a tenger mormolását,

mint bús elődöm, Mikes Kelemen.

De százszorta setétebbek az éjek

ezen az embertelen tengeren.

Szemem romok-szakgatta horizonton

változó csillagok után kutat.

De nem változnak még az égi képek

s minden csillag Zágon felé mutat.

És minden csillag egy-egy emlék bennem.

S ha még sokáig így nő ez a tenger:

egy új Noéként bárkát ácsolok,

hogy megmaradjon a csillag és az ember.

 

2.

 

Az éjszaka takarója alatt

megkeresem a kezedet, apám.

És felködlik bennem a régi otthon,

mint holt hegyek közt gazdátlan karám.

Jaj, hova lett a vidám nyáj belőle?

A nevetés, a jókedv és a tréfa?

Elvesző nyomukat megkeresni

kísértetórán hazajárok néha.

De nem lelem sehol. Az éj üres.

Az idő áll és holtakat virraszt.

Megborzongat a csönd, ha visszanézek,

lidérc gyötör és kísértet riaszt.

Apám, én láttam ezt a háborút

és megvakult azóta a szemem.

A torzult-arcú emberfenevadban

Isten képmását többé nem lelem.

A régi gyermekmesék mind hazudtak.

Embert habzsolt a gyilkos tudomány!

Nem hősök és vitézek háborúztak:

csak férgek kúsztak a gyűlölet nyomán.

Nem volt sehol bajvívó, hősi torna,

csak síró nők és feldúlt otthonok,

csak olcsó préda és embertelenség,

tolvaj próféták, férgek és romok...!

Ma számon kérném régi könyveimtől

Hectort, Periklészt, vagy János vitézt...

de nincsenek meg ők sem. Dúlt világunk

maga alá temette a mesét.

 

3.

 

Kőrisfáinkon laknak-e még csókák...?

S a rózsák nyílnak-e, ha jön a nyár...?

S mit szól a pinty, ha ablakomra szállva

kendermagot a télen nem talál...?

Az íróasztal ott van még a helyén...?

Áll-e még a régi kandalló...?

S régi tüzekre emlékszik-e még,

ha zúg a szél a fák közt s hull a hó...?

Verandánkra jár-e még a fecske...?

És mit csinál az öreg karosszékem...?

Dalolnak-e a fülemilék este,

ha jön a május, éppen úgy, mint régen...?

Nyomot keresni frissen hullott hóban

idegen járja ösvényeimet...?

(S nem rezzen össze, ha a sűrű közt

megreccsen egy ág a háta megett...?)

 

4.

 

Válasz nem jő. Az éj setét és néma.

Éjfélt kondít egy távoli torony.

Kísértetek denevérszárnyain

most felkeresem régi otthonom.

halott zárjában kattan a kilincs.

Egy régi ajtó vágyva megremeg.

Tágult szemmel figyelnek a szobák,

ahogy a házon lassan átmegyek.

Álmából felriad az új lakó...

Reccsen az ágy. A padló csikorog.

A kémény nyög és felsóhajtanak

érintésemtől a hű bútorok...

az ebédlőben fölhúzom az órát.

Karosszékedet eligazítom.

És láthatatlan kísértet-betűkkel

nevemet a falakra fölírom

“Itt jártam. Élek. Él az isten is még.

És övé a legutolsó szó joga.

A tövissé vadult ember fölött

Ő az eke és a borona.”

 

5.

 

Majd magamat, mint vérbe mártott kardot

a dúlt határon körülhordozom.

Jaj annak, aki otthonunkat lakja

prédára éhes bitorló-jogon!

Fölzúg az erdő, hogyha jönni látja!

Lába elé göröngyöt vet az út!

Rabszolgaság ellen az ősi föld

bogáncsokkal lázadni megtanúlt!

Megkeseredik szájában a kenyér.

A bor ecetté lesz az asztalán.

Az ágy nem ád nyugalmat s rémek űzik

vacogó foggal át az éjszakán!

Nem ismeri el urának a ház

s tolvajt kiált mögötte a küszöb!

S arcába ütnek, hogyha nem vigyáz,

a dédnagyanyám-szőtte függönyök!

Halottak napján sírjukból kikelnek

a tisztes holtak, kicsik és nagyok.

És számon kérik tőle jussukat

és számon kérik azt, hogy hol vagyok...?

Mert mienk csak ott a békesség, apám.

Másé csupán a dúlás és a préda.

Verejték nélkül termett gabonának

szára törékeny és kalásza léha.

Kivághatják a fákat mind egy szálig.

Porrá tehetik házunk, mindenünk.

Mégsem győzhetnek le soha, apám.

Mert gyümölcsfát ott

csak mi ültethetünk!

 

6.

 

Én nem tudom, meddig marad ez így:

évekig-e? Vagy évtizedekig?

atomjaira robban-e a föld is,

míg a pokolból ember születik?

De tudok egyet: gyűlölet tövise

nem virágzott még békét soha.

Haramiának a lopott födél

zsákmánya lehet csak, nem otthona.

S valahol messze innen van egy Isten.

Világoknak Ura és seregeknek!

Ki várja búsan és türelmesen

csordulását véres serlegeknek.

Míg eljön majd az Ítéletnek napja

s beteljesednek rendre az Idők.

És lesz igazság, hűség, becsület

és tisztesség az Úr színe előtt.

És megméretik majd súlya szerint

külön-külön az embernek fia.

És pelyvaként hull szét a semmibe,

kit arra ítél majdan a szita.

Ne félj apám. Ha űzött életünk

ma utak árkában is kanyarog:

az igazságot aranykönyvbe írva

megőrzik odafönt az angyalok.

És lészen egyszer fényes jel az égen!

És ítélet tétetik, igazán!

Megrendülnek az egek eresztéki...!

és akkor majd... hazamegyünk, apám.

 

7.

 

Az éjszakába mártottam a tollam,

úgy írtam meg ezt a levelet.

Magába zár az árvaság magánya,

mint valamikor Mikes Kelement.

Egy új Rodostó partján hallgatom

az embertelenségek tengerét.

Virrasztgatok az éjek éjszakáján

a bujdosó, száműzött emberért.

Szemem romok-szakgatta horizonton

egy biztató kis jel után kutat.

De lassan változnak a csillagok.

S minden csillag Zágon felé mutat...

 

(Bajorerdő, 1947)

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!