Én a ködös képekkel vagyok így. Őszönként nagyon szeretek úgy ébredni, hogy köd borul a tájra. Ha kimegyek, úgy érzem, engem is beborít, megnyugszom, megtisztulok a fejbeli paplanpehelytollaktól. Bár depresszívnek nem érzem, a konvenció aszondja, hogy az.
Sajnos nem sajátok. Amikor ott jártam, még nem sok közöm volt a fotózáshoz. Szeretnék visszamenni oda. Egyszerre taszít és vonz. Depresszív és gyönyörű.
Ha az ember gyönyörű tájakra, és csillagos égboltra kíváncsi, talán nem is kell olyan messzire mennie.
Egyszer a Zemplénben csináltunk egy 'portyát', sátor nélkül, nyáron. A fárasztó gyaloglás után, végül egy hosszú hegygerincen pihentünk meg, mellettünk viszont volt egy egykori várrom (sok minden nem látszott már belőle), és nem sokkal az ideiglenes táborhelyünktől pedig egy széles völgy, amire rá lehetett látni egy sziklaplatóról. Este nem tudtunk sokáig fennmaradni, (az ember lámpa nélkül megszokja, hogy fénnyel együtt keljen, és feküdjön le), reggel viszont az első hajnali fényre felkeltem. Kimentem a sziklaplatóra, és onnan néztem végig, ahogy a napfelkelte szépen végighalad az alattam elterülő völgyön. Sosem felejtem el azt a látványt, szívesen kipróbálnám még egyszer. :)
Én még megtehetem, ezért jó egyetemistának lenni. Némi általánosítás tehető arra vonatkozólag, hogy milyen mélyrepülést végez az átlag egyetemista fölkelési hajlandósága elsőtől utolsóéves koráig. :-)
Anno képes voltam négyig bulizni, majd regel 8-ra órára menni, s mindezt heti háromszor. Most meg... Legutóbb pl. nem mentem vizsgázni, mert képtelen voltam fölkelni hétkor.
Makka-ügyet ismerem :-) Szerencsére a dög kizárható a szobából. Az előző állat megtanulta kilinccsel nyitni az ajtót (méghogy buták...), de jóval kevésbé volt pofátlan, mint az új.
Azt hiszem, fényfüggő vagyok. A napfény az elemem, nem a sötét éjszaka. Pedig a kíváncsiság megvan bennem a tapasztalásra. Tavaly voltam egy programon, amit vakok szerveztek. Egy vaksötét helyiségben mindenféle egyéb ingerrel próbálták bombázni az embert. Gondoltam, izgalmas lehet: illatok, hangok, más érzékeimet is megcsiklandozzák egy kicsit, nem szokásosan a szememé lesz a főszerep. Mikor leértünk a vezetővel, már láttam, hogy ez nekem nagyon nem tetszik: ahogy előre elképzeltem, volt benne egy ici-pici beszűrődő fény is, de ott csak sötét volt, semmi más, mintha koporsóban lennék. Fél perc múlva már csak a saját halk vinnyogásomat hallottam, hogy "valaki vigyen ki, valaki vigyen ki". Mintha egy hatalmas kő esett volna le rólam, amikor kiértem a fényre. Pedig már odakint is este volt.
Éjjel inkább korzózni szeretek. Tavernák, csecsebecseboltok, vidáman csevegő emberek. A nagy feketeség, ami a tenger helyén tátong, nem vonz. A napfelkelte tényleg szép, de mivel úgysem erősségünk a koránkelés, inkább olyan helyet szoktunk választani, ahol a tengeren megy le a nap, nem ott kel fel.
Ez a madár tényleg szép és a fénykép is jól sikerült, de ez az állat is keményen küzd az életben maradásért, elvégre nem állatkerti fotó. Mi azt hisszük, felhőtlenül, boldogan él, pedig csak másképp gondolkodik, mint mi és nyilván másképp él. De az ő élete sem könnyű (a mi szempontjaink szerint). S az igazat megvallva én nem feltétlenül szomjazom az állatok szabadságát.
