Egyszer volt alkalmam egy fél délutánt együtt lenni vele: rendkívül izgalmas és nagyon kedves ember volt. Kiváló beszélgető-, sőt vitapartnernek ismertem meg. Nem beszélt mellé, képes volt odafigyelni az ellenkező véleményekre is, sőt azok igazságtartalmát sem félt elismerni. Élmény volt vele beszélgetni!
Míg tartott a délután, egyre erősödött bennem az érzés, hogy az Ő lelkében megállt az idő a forradalommal, s az utána következő éveket is meghatározta számára a Corvin köz!
Egyfelől megvolt benne a sokat megélt, sokat tapasztalt öregemberek derűs bölcsessége, de ha a corvinistákról, az akkori történésekről beszélt, egyszerre nagyon fiatal lett a tekintete... nehéz elmagyarázni, de teljesen megváltozott az egész ember... Gergely bácsiból a legendás Bajusszá változott, az ember szinte szerette volna megszólítani: figyelj, Bajusz, és most szerinted mit csináljunk? Elmondtam neki ezt a benyomásomat, és azóta is büszke vagyok rá, hogy megköszönte. Azt mondta: ő érzi ezt magában, furcsa is ez a kettősség, néha úgy gondolja, hogy nem tudott igazán felnőtté válni, mert nem tudta lezárni az ifjúságát. Kettétört. De nem gondolta, hogy valaki ezt észreveszi a szemében.
Kérdeztük az emigrációról is, elmondta, hogy egyszer eljött egészen az osztrák-magyar határig, ott letérdelve, zokogva csókolta a földet. Azt mondta, senkinek nem kívánja azt a kínt, amit akkor érzett, pár lépésnyire Magyarországtól...
Isten veled, Gergely bácsi, isten veled Bajusz! Nekem fáj, hogy többé nem beszélgethetünk...