"Nem az a képmutató, aki mást csinál, mint amit helyesnek tart. Ilyet sokan csinálnak és nem feltétlenül képmutatók. A képmutatás ott kezdődik, hogy egyfelől mindehhez még tekintélyt is vindikál magának, másfelől pedig rendszert épít ki magának a cselekedetei és helyesnek vélt cselekedeteik közti különbség elfedésére. Aki azt mondja, hogy ilyen nála nincs, az hazudik (János szerint)."
Az utolsó mondat nem a képmutatásról szól, hanem az idézet első és második mondatáról. Azaz az hazudik, aki tagadja az általa helyesnek vélt cselekedetek és a valós cselekedetei között fennálló (akár életmódszerű) diszharmóniát. A következő lépcsőfok, hogy ezt elfedve, még állítja is, hogy a harmóniában él. A végső lépcsőfok, hogy ő már teljesen rendben van és ezt bizonyítandó akármilyen csűrésre csavarásra hajlandó, s végsősoron (némelyek előtt) tekintélyt vindikál magának. Ez már a képmutatás.
Ugyan írtam már ebben a témában, de most újra, merthogy korrigálandó merült fel. Az ismerősödért.
Hazug minden olyan állítás, mely olyan módon ábrázolja Istent, hogy Hozzá csak olyanoknak szabad menni, akiket hív. Ha létezik is az eleve elrendelés, azt az ember szabadságban éli meg, az ő döntéseként. Hogy az ismerősöd fejét teletömték mindenféle hülyeséggel, s ezért nem érzékel üdvbizonyosságot az nem kizárólag az üdvösség nemlétét igazolja, hanem azt is jelentheti, hogy meg van tévesztve. S bizony a kicsinyeket nem ok nélkül kell megtanítani az Úrral járni, ritkán jön az magától.
Ha az ismerősödben kitörölhetetlen pecsétként megvan, hogy bármilyen útra tévedne is, nem tud elidegenedni attól a gondolattól, hogy Isten van, Jézus Krisztus meghalt az emberek bűneiért, feltámadt a halálból, akokr van reménysége. Legfeljebb nincs tisztában vele.
Jézus hű és igaz, ígérete megáll: nem vet el senkit, aki hozzá fordul. Pál pedig Athénben azt mondta, hogy a "tudatlanságnak idejét azért elnézvén az Isten, mostan parancsolja az embereknek, mindenkinek mindenütt, hogy megtérjenek". Tehát az ember dolga az eleve elrendeltségtől függetlenül az Isten keresése. Ha nem tudja, ha korlátozottan képes, akkor is ez a dolga. Tehát az ismerősöd keresse az Urat szorgalmasan! Nem számít, hogy mennyit ért belőle. Nem számít, hogy az érzéseivel is viaskodnia kell. De legyen mindig őszinte! Ugyanis ez az új szövetség igazi titka. Hogy a Bárány vére megtisztít minden bűntől. A bűn ezért nem fog uralkodni. Mert világosságra kerülve, már nem bűn többé, megbocsájtást nyert. De ez a "legyen mindig őszinte" sem szabály szerint, hanem abban is legyen őszinte, ha nem őszinte. Bármily paradoxnak hat is, így van. Nem az a képmutató, aki mást csinál, mint amit helyesnek tart. Ilyet sokan csinálnak és nem feltétlenül képmutatók. A képmutatás ott kezdődik, hogy egyfelől mindehhez még tekintélyt is vindikál magának, másfelől pedig rendszert épít ki magának a cselekedetei és helyesnek vélt cselekedetei közti különbség elfedésére. Aki azt mondja, hogy ilyen nála nincs, az hazudik (János szerint). Mégpedig nem is az el-elesés értelmében, hanem János ezt annyira részünknek tartja, hogy azt mondja bennünk van. Ez az az óember, akit eltemettünk. S ha eltemettük, mégis hogy hathat továbbra is? Úgy, hogy megcsalattatunk és elkezdünk rendszert, vallást építeni. Holott nincs rendszer, személy van, aki megbocsájt folytonosan, ha világosságban járunk. Nem azért nem uralkodik a bűn rajtunk, mert szupermenek lettünk és karizmára gyúrunk, hanem azért, mert ő vére megtisztít bennünket minden bűntől. Az új ember pedig új teremtés, romolhatatlan magból, valóságos szentségben teremtve. Ez képtelen bűnt elkövetni valóban. Ezek vagyunk mi. Ez a mi igazi identitásunk azzal a kitétellel, hogy a földi tagjaink megöldöklése folytonos feladat. De mindazokban, kik az úréi, megvan a folytonos ambivalencia, amiről Pál ír a külső és belső ember harca tekintetében. Akiben ilyen ellentmondásosság nincs, az vagy elfogadja, hogy jó bűnben élni (tehát bizonyosan nem keresztény), vagy kisded még értelemben, vagy pedig becsapja magát.
Hogy pedig kiknek szólnak a fenyegetések? Az Úr az övéit dorgálja. Az övéiről viszont így szól:
Ján. 6,39-40 Az pedig az Atyának akarata, a ki elküldött engem, hogy a mit nékem adott, abból semmit el ne veszítsek, hanem feltámaszszam azt az utolsó napon. Az pedig annak az akarata, a ki elküldött engem, hogy mindaz, a ki látja a Fiút és hisz ő benne, örök élete legyen; és én feltámaszszam azt azt utolsó napon.
Meg vagyok róla győződve, hogy ha Jézus a földön mindvégig tökéletesen az Atya akaratáben járt, akkor a továbbiakban is így van az. Tehát a "fenyegető" ígék nem azért vannak odatéve, mert esélye lenne a veszedelemnek azok számára, akik az Úréi. Hanem inkább miheztartás végett. Amitől függetlenül azokon, kik nem az Úréi maradéktalanul be fog teljesedni. Tehát igazak szó szerint a fenyegetések.
Már csak azt kell tudni, hogy ki az Úré és ki nem. Valójában ezt nem lehet empírikus értelemben tudni. Még az ember maga sem tudja. Egészen ritka kivételtől eltekintve. Nem kell túlmisztifikálni az üdvbizonyosságot sem. Ez veszedelmes marhaság.
Mert mit is ír János erről?
1 Ján. 5,9-11 Ha elfogadjuk az emberek bizonyságtételét, az Isten bizonyságtétele nagyobb: mert az Isten bizonyságtétele az, a melylyel bizonyságot tett az ő Fiáról. A ki hisz az Isten Fiában, bizonyságtétele van önmagában. A ki nem hisz az Istennek, hazuggá tette őt; mert nem hitt abban a bizonyságtételben, a melylyel bizonyságot tett Isten az ő Fiáról. És ez az a bizonyságtétel, hogy örök életet adott nékünk az Isten és ez az élet az ő Fiában van.
János nem azt mondja, hogy az a bizonyságtétel, hogy "egyszerűen tudjuk", meg a "lelkismeretünkbe van írva". Azt mondja, az a bizonyságtétel, valójában maga a hit. Olvassa csak el figyelmesen a kedves ismerősöd! Ott van minden, még az ellentétel is. Mitöbb! Nyilván azt állítja (és igaz), hogy az Isten bizonyságtétele nagyobb, de olvasd csal el figyelmesen! Úgy kezdi, "ha elfogadjuk az emberek bizonyságtételét"! Tehát ezzel kizár olyan akadályozó tényezőt is, minthogy némelyek azt gondolják, hogy ők csak emberek beszéde miatt győződtek meg. Ugyanis ez a mód teljesen legitim! Emberek beszédének meggyőző erejét (ebben a tekintetben) kifejezetten isteninek nyilvánítja. Ezzel teljesen egybevág, hogy a hot hallásból van. Márpedig ott is kifejezetten a hitrejutás van. Azaz a bizonyság az üdvösségre az emberben meglévő, akár emberi közvetítéssel is létrejövő hit. És ilyen értelemben kell érteni azt is, hogy a Szellem, a mi szellemünkkel együtt tesz bizonyságot arról, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ennek előfeltétele lehet (nem szükségszerű, inkább egyéni dolog), hogy előbb megértse valaki a hit úgy nevezett titkát, amit fent leírtam. Nem kell idegenkedni az emberitényező közvetítő szerepétől. Ez a kereszt bolondsága! Istennek úgy volt kedves, hogy az igehirdetés bolondsága által, azaz kifejezetten emberitényezők közreműködésével jussanak az emberek hitre. Lehetnek kivételek, de ez az általánosan leírható mechanizmus.
Tehát üzenem az ismerősödnek:
Ha megvan benne a fent vázolt kitörölhetetlen hit, ha bármerre is indulna el tudja, hogy mindig bele fog ütközni ebbe a ténybe, ha őszinte akar maradni magához, akkor neki sincs lényegében több, mint másnak. Mindenki, aki ennél többről tesz bizonyságot, mint szükségesről, hazudik. Az evangélium befogadása nem igényel sem felsőfokú képzettséget, sem transzcendens előtanulmányokat, a lehető legegyszerűbbé tette azt az Isten, ennek minden bonyolítása az ördögtől van, hogy csapdába ejtsen. De akikben megvan ez a hit, azoknak ez a csapda is legfeljebb életük végéig hatásos, utána már marad az örök élet. Akikben pedig megvan ez a fajta bizonyosság, azok szólítság nyugodtan Atyának az Istent. Persze, ezzel is gond lehet. Vannak, akik, ha pont úgy tekintenek Istenre, mint a tulajdon apjukra, akkor kb. azt is várják tőle. Ha a természetes apa nem adott elég szeretetet, akkor ezek nehezebben érzékelhetik Isten szeretetét is. Ilyenkor eshetnek túlzásokba. Még annyit sem tulajdonít magának belőle, amennyi pedig megvan, vagy épp ellenkezőleg, azt hiszi, hogy ő az Isten kedvence, s annyira jó arc, hogycsakna. De ezek már nem üdvösségkérdések. A lényeg: az ismerős valószínüleg hisz, már az ambivalencia, amit feltár is ezt látszik igazolni.
A szeretetnek valóban van hatalma, de csak azáltal, hogy a szeretet törvénye érvényesül. Van törvénye az emberi szeretetnek és van törvénye az isteninek. A fordítás meg nekem nagyon gyanús, mivel ismerem az ember egyéb írásait is, amelyekben nem így fogalmaz.
Ahhoz képest sokkal közelebb áll a fileohoz, amiről itt alant olvastunk, mint az agapéhoz. Maga a beidézett dolog is sokkal inkább ilyesmiről szólónak tűnik. A fileotól sem idegen az áldozatvállalás ugyanis, ahogy az agapétől sem az érzelmekben megnyilvánultság. A kettő közötti különbség pedig pontosan az, amit én forszíroztam, az irányultság. Az agapé az Istenre néz, a fileo az emberre. FF pedig az emberre.
No azt viszont legalább értem, hogy miért pont ide tetted be. Bár ez nem a szeret törvényéről szólna, hanem a szeretet hatalmáról, ha már.
Ja, és azért ide copyztam be, mert a szeretet törvénye valóban alapvető az egész Írásban, miközben rengeteg téveszme és tévtanítás van róla forgalomban.
Szerintem az Istentől való szeretet nem egy emberi érzelem, hanem olyan cselekedetekből áll, amik az egyént Istenhez viszik egyre közelebb. Az Istentől való szeretet elképzelhetetlen úgy, hogy ne Istenhez vonzaná az embert. Ez a vonzás pedig nem feltétlenül érzelmek keltésén keresztül valósul meg, hanem az áldozaton keresztül. Isten világ-szeretete akkora, hogy a saját fiát adta oda érte. Azért a világért adta oda, amelyet ugyanez az Örökkévaló el fog pusztítani, mielőtt annak teljes újjáteremtése bekövetkezne.
A tényleges, bibliai, keresztény szeretet ennélfogva elsősorban áldozat-centrikus, és nem érzelem-centrikus.
A szeretetnek és a hatalomnak (szolgálatnak) nem hogy nincs egymástól függése, hanem kifejezetten lehet úgy is legitim módon szolgálni, hogy közben teljesen fals a motívum.
Pál egyértelnűen beszél olyan emberekről, akik azért (tehát alighanem ez volt a motívum) hirdették a Krisztust, hogy így Pál fogságbeli fájdalmait növelljék. És ennek Pál örült, mert a Krisztus hirdetését így is fontosnak tartotta (tehát összességében legitim volt).
Persze rendben, az ideális a szeretet meg a hatalom harmóniája. De akkor nem kellene hozzá jól hangzó butaságokat kitalálni.
Azon túlmenően, hogy fogalmam sincs mit keres ez az írás az Újszövetségi törvények topikban azt se nagyon értem mi ebben a nagy durranás. Az se igen világos, amit ugrival beszélgettél, ugyanis én se értem, hogy minek hozakodtál elő vele, ha szerinted is rossz a fordítás. Ennyire nem lehetett sűrgős.
No de mivel te ezt bocsájtottad vitára, csak erről vitázhatunk. De nemigen tudok. Amit mond, abba belekötni nehéz, nem is érdemes. Ellenben a szeretet és a hatalom összekapcsolása ebben a formában nekem nagyon negédes. Törölgettem is a monitoromat, mert csöpögött belőle vmi nyálszerűség. Túl azon, hogy lerágott csont, a történelemben ismert e két dolog igen fals összekapcsolása is (pl az inkvizíció). A szeretet mindig olyan téma, amihez egy prédikátor nagy bátorsággal nyúlhat, ha éppen nincs semmi mondanivalója. Az emberek szeretik hallani, hogy szeretni kell, aztán mégsem tudnak a legtöbben. Aztán hazamegy prédikátor, hallgató egyaránt, hogy lám milyen jó emberek is vagyunk, szeretről intettem és intettünk, az Isten Beszéde meg megtermi a gyümölcsét. Csak nemigen termi, mert a legtöbbször nem is az Isten Beszéde. Szóval majd ha Francis Frangipane nem arról lesz híres, hogy e két dolog összekapcsolásáról beszél, hanem arról, hogy e két dolgot összekapcsolja, akkor lesz miről beszélni.
"Amilyen széles a szeretetünk ernyője, olyan széles a szellemi hatalmunk és tekintélyünk is. Henrich Pestalozzi mondta: „befolyásod addig tart, ameddig a szereteted elér"."
Ennél gondolkodtam, hogy magam is zsebkendő után nézek, merthogy majd elpityeregtem magam. Na de komolyan! Hagyjuk ezt a baromságot! A hatalom, amibe beleilleszkedni kell, az vagy van, vagy nincs. Azaz, ha nincs szeretettel nem lehet megszerezni, ha van, annak korlátait szeretettel nem lehet növelni. Sőt annak korlátai nem függnek olyan dolgoktól, hogy szeretünk-e vagy sem. Úgy általában sem az emberek szerete egy keresztény elsődleges orientációja, hanem az Istennek a szerete. Az embereket sem azért szereti, mert annyi szeretni valót talál bennük, hanem mert Isten képmásai, mert Jézuséi. Mert ha már szeretetről beszélünk ne a fileoról beszéljünk, hanem az agapéről.
Ha az első századi léptékű kenetetben reménykedünk, akkor az első, amit a kereszténységtől jó messzire kell űzni az a humanizmus.
Mondtam én egy szóval is, hogy én akarok vitatkozni az íráson? Vitára bocsátottam. Te írtál róla valamit, Cserfa is, más egyelőre nem. Én meg nem akarok állást foglalni, mert nem azzal a céllal copyztam be, hogy én vitatkozzam rajta.
Nem arról van szó, hogy nekem nem tetszik, hanem arról, hogy szerintem az egész hamis, úgy, ahogy van, mert hamis kiindulópontra építkezik. Ebből következően a részletei is hamisak, bár önmagukban lehet belső logikájuk.
Ha az Neked a vita (mert vitára bocsátottad volna eredetileg), hogy aki nem ért egyet, az lapozzon, akkor más szótárat használunk. Az enyémben a vita inkább arra hasonlít, hogy válaszul egy cáfolatot cáfolnak, vagy egy érvelést alátámasztanak. A "rossz a fordítás" vagy "lapozz" sem nem cáfolat, sem nem alátámasztás.
Ha meg csak szimplán beszélgetni akarsz a tanulmányról, hiba volt odaírnod, hogy vitára bocsátod. Tőlem meg hiba volt, hogy komolyan vettem, amit írtál.
Azért, mert nincs birtokomban az eredeti, viszont a tartalmát közzétételre méltónak ítéltem.
Emellett egy rossz fordításból is ki lehet következtetni az eredeti mondanivalót, legföljebb egyes részletek nem tiszták. De mivel te az egésszel nem értesz egyet és ezt meg is mondtad, túl van tárgyalva a kérdés. Neked nem tetszik, nem értesz egyet, pont. Lapozz, és írj másról.
Oké, hogy meg tudod állapítani. De miért nem AZELŐTT állapítottad meg, MIELŐTT azok véleményezését kérted, akik, mint én is, "nem biztos, hogy rendelkezik idegennyelvi jártassággal"? Én EZT kérdeztem, és nem azt, hogy miért tetted fel a szöveget egyáltalán. Ennél differenciáltabban nem tudom megkérdezni. Vagy mikor feltetted, még nem láttad, hogy rossz a fordítás? Akkor még csak azt láttad, hogy szerinted tanulságos?
Mert ha én nekiálltam volna részletesen kifejteni, hogy mi bajom a szöveggel, és nekem írtad volna azt válaszul, hogy biztos fordítási probléma, akkor tuti megugrom a tripla lutzot! Ez is egyfajta reakció, bár nem kifejezetten a szövegre, hanem az időm értelmetlen elpazarlására vonatkozott volna. Bár, ha egy "eléggé rossz fordítás"-ról akartad a véleményeket hallani, akkor célt értél. Ha egy jó fordításról akartad volna hallani, akkor nem. De Te tudod. Ha hozod a javított szöveget, és abban is a másokért való oltalmazás lehetőségéért imádkozik a szerző, akkor majd leírom erről a véleményem, ha lesz még kedvem rá.
Azért, mert tudok annyira angolul, hogy egy rossz fordításból is nagyjából meg tudom állapítani, hogy mi lehetett az eredeti. Engedelmeddel, az egyik szakmám lektor, és a magyaron kívül beszélek még néhány nyelvet.
Emellett érdemben és hiteltérdemlően egy szöveget kizárólag az eredeti birtokában lehet csak értelmezni, pont amiatt, hogy más nem biztos, hogy rendelkezik idegennyelvi jártassággal.
A szöveget pedig nem azért tettem közkinccsé, hogy az én véleményemet mondjam el, hanem mert kíváncsi voltam a reakciókra.
Ha egy fordítás "elég rossz", akkor miért harangozod be tanulságosként, és miért bocsátod vitára? (arra gondolni sem szeretnék, hogy ha egyetértő, elismerő hozzászólások jönnének, akkor a fordítás sem lenne "elég rossz"-nak titulálva utólag)
Hamis pásztorok voltak, és vannak. Azt hiszem, vfo, te sem tagadod, több helyen is írtad, egy pásztor nem arra van, ha Istentől van, hogy gyülekezet élén legyen. Ebből az következik, a pásztor nem vezető. Nem is említi vezetőként a Biblia. Hogy pedig voltak-vannak hamis pásztorok, nem jelenti azt, hogy valaha is volt igaz vezetőség ami pásztorokból (is) állt.
Aztán Istennek nem szokása, hogy megújít egy hamis istentiszteleti formát. Jézus sem ezt tette, nem tuningolta fel a sadducceus, vagy farizeus pártot, sem az írástudókat nem helyesbítette. Ha hamisak voltak (és azok voltak), és merték mondani az embereknek, mit akar Isten, és mit nem, mit kéne és mit nem, stb., Jézus nem képezte őket. Hanem kb. olyasmit mondott nekik, jaj nekik. Jézus pedig nem változik. Aki valami változatos, hol ilyen, hol olyan Jézust remél, sőt, hirdet, az bizony téved, sőt, tévelyeg. A legjobb a hamisakat otthagyni, nem fejleszteni, igazgatni.
Egyébként a cikk szerzőjéről ordít, hogy valamiféle vezető, aki ahelyett, hogy dolgozna, saját dolga után nézne, nyughatatlankodik, keresi a duma lehetőségét, hogy hol is van szükség az ő tanácsaira-tanítására. Nem erre van szükség. Sem vezetőségre, sem ilyen képzett-képeznivaló vezetőkre. Ilyen tanításnak, sőt, ilyne problémáknak semmi nyoma a Bibliában.
Van ugyan a Bibliában nem kezdő tanítás bevezetője (legalábbis utalás rá). De olyan tanítás nincs a Bibliában, hogyan vezessünk embereket. A haladó tanítás bizony Melkisédekről szólt volna.
Gondolom, ilyen Bibliától idegen vezetőségre és tanításokra semmi szükség, ahogy semmi szükség arra sem, amiről okoskodik Francis Frangipane.
A megélhetési "szolgákról" röviden a véleményem: A rabszolga nem vezető, hanem rabszolgáló. Éljen csak saját munkájából, és dolgozzon ingyen. Vagy, ha küldött (úton van), és rabszolgálata mellett nem tud dolgozni, amíg nyomtat, éljen abból. De csak addig, amíg nyomtat, ha pl. szombatonként teszi azt, akkor meg semmi nem jár neki ezért. Gondolom, nem a Pál által rendelt istentiszteletet és életet gyakorol sem a szerző, sem, akinek írja a dolgait. Inkább úgy van a dolog, a vitára bocsátott cikk szerzője egy istentelen istentiszteleti formát próbál megerősíteni. És ehhez képezné a "vezetőséget". Idézőjelbe tettem, mert ilyen vezetőségről sem tud a krisztusi-apostoli tanítás.
****************
A cikk néhány "fura" kifejezése, mellyel semmiképen nem értek egyet:
... A Szent Szellem felkent szellemi tekintéllyel koronázza meg Isten szolgáit... A tekintélynek és a hatalomnak új szintje...
Ez biztos nem Jézusé, hiszen Ő nem tekintéllyel lépett fel, hanem alázatos volt, nem is védekezett, nem is támadott. A földön Isten senkinek nem adja dicsőségét, ha valaki dicsőséget kínált, az nem Isten volt. Pál sem törődött a tekintélyesekkel semmit, és ez nem véletlenül került a Bibliába. Aogy az sem, legyünk Pál követői. Gondolom, ebben is. Aki tekintélyre áhítozik, szememben hiteltelen, hamis ember, hacsak nem vallja meg, és nem áll a helyére, és ezt többé nem teszi, vagy inkább szenved, és megfeszíti magát, amíg csak meg nem szabadul ettől.
... A biblia tele van a vonatkozó példákkal: akiket Isten támaszt, azokat támogatja is. Ezek az embe-rek „elgondolnak valamit, és az sikerülni fog nekik”... És Ószövetséget idéz.
Ezzel szemben az apostolok inkább a halálnak éltek, és sokszor nem sikerült nekik az elgondolás a tervezés. Elgondolás, tervek helyett Jakab javaslata: Ha az Úr engedi és élünk...
... tanítványa-inknak is meglesz a hatalma megcselekedni mindazt, amit Jézus cselekedett...
Hmmm. Tanítványainknak? Pál nem engedte, hogy tanítványai legyenek. Senki nem volt Pálé, sem Apollósé. Mindenki Krisztusé. Krisztus tanítványa. Mert nem embertől taníttatik Isten népe (kivéve az újszülötteket szellemi érzékeik fejletlensége miatt, de ők még nem szellemi emberek, még nem tanítványok, újszülött nem lehet tanítvány, nem az a dolga. Nem az újszülötteket tanítják, azokat szeretetben kéne befogadni, semmit sem ítélgetve vélekedéseiket. Egyébként a cikk szerzője sem újszülötteknek szól.
...Mivel az igazi tekintély és hatalom a szeretetre épül, a célja az, hogy felszabadítson és nem az, hogy leuraljon...
Marhaság. Ahogy a körülötte levő szósz is. Nagyképűen tesz egy sor megállapítást, aminek egyetlen célja azokat igazolni, és nyalni nekik, akik Isten népében vezetők akarnak lenni. Jézus egész mást tanított. Aki nagyobb akar lenni, inkább szolgálja a többieket. Nem okoskodni, hanem lábat mosni, özvegyeket és betegeket meglátogatni, stb. Meg persze rendesen melózni, nem mások munkájából élni, tanította Pál. Akiknek a szerző okoskodik, azoknak éppen ez a krisztusi és apostoli tanítás szerinti nem, biztosan nem ez a céljuk.
... Ha szeretjük városainkat, és készek vagyunk letenni értük az életünket, Isten megnagyobbítja szívünket, és hatalmat kapunk arra, hogy szembeszálljunk fejedelemségekkel és hatalmasságokkal....
Marhaság, sőt, eretnekség. A hatalmasságok és fejedelmek elleni harc egész más, nem városért folyó harc, nem csudamisztika, hanem életmód. Teljesen félrevinné a szellemi harcot, valami Perettiszerű imadumaharcot, meg szájlobogtatást gyakoroltatna a páli gyakorlat helyett.
Folytatom
... Szeretetében meg-óv bennünket attól, hogy arrogáns módon megtámadjuk a pokol erősségeit, és vereséget szenvedjünk...
Húúú, de szakszerű és csudavonzó a csudahatalom! Hókuszpókusz, csiribí, csiribá, megkötözzük a szellemi hatalmasságokat, hét úton fut tőlünk, ami egy úton támad, húúúúú, hajjj, hajrá, bakkk!! Nem! Marhaság. Jaj azoknak, akik bedőlnek az ilyen marhaságoknak, és elkezdenek olyasmikkel harconi, amiket nem látnak. Isten legfeljebb nevet rajtuk, és ha szereti őket, elrejti ezeket Sátán elöl. Akik ilyen "támadók", nem komoly emberek, inkább szerencsétlenek, vagy ...
Folytatom
... A Szentlélek következő mozdulásában az egyházba érkező szellemi tekintély és hatalom helyre fogja állí-tani városszerte a helyi gyülekezetet... Isten állandóan szem előtt tartja ezt az új vezetőséget.... Elkezdenek hatással lenni városaik szellemi légkörére, sok esetben hatékonyan lép-nek fel az ott uralkodó szellemi fejedelemségek és hatalmasságok ellen. Ezek azok a vezetők, akiket Isten támaszt és támogat is erejével.... Nyoma sincs ezeknek a Bibliában, egyáltalán nem jellemző pl. a Jelenések könyvére. Ilyen vezetőségnek nyoma sincs a Bibliában. Ilyen istentisztelenek, ilyen céloknak sem.
Kérdezd erről a tanulmány íróját, miért fogalmazott úgy: "az új vezetőséget". Az én értelmezésemben egy új mindig régit vált fel.
Én egyébként úgy vélem, már elkezdődött (!) az, amit az Úr ígért a hamis pásztorok utánra. És ismétlem, az nem egy "új vezetőség". Ehhez képest számomra tök lényegtelen, hogy volt-e és mikor "igazi pásztorok kora", és hogy "miért tűntek el".
"Isten a hamis pásztorok utánra nem "új vezetőség"-et ígért, de nem ám!"
Ezek szerint te úgy véled, hogy most a hamis pásztorok kora van. Akkor feltételezhető, hogy volt igazi pásztorok kora is. Ha igen, akkor két kérdés következik belőle:
1) Mikor volt az igaz pásztorok kora?
2) Kik voltak az igaz pásztorok és 2/a: miért tűntek el?
A Szentlélek következő mozdulásában az egyházba érkező szellemi tekintély és hatalom helyre fogja állí-tani városszerte a helyi gyülekezetet. Pál tekintélyéhez hasonlóan a mi tekintélyünk is az építésre és buzdí-tásra adatik majd és nem a pusztításra. Isten állandóan szem előtt tartja ezt az új vezetőséget.
Isten a hamis pásztorok utánra nem "új vezetőség"-et ígért, de nem ám!
Szerintem a végén az Isten hatalmának és tekintélyének kívánása nem azt jelenti, hogy a kívánó akarja Isten hatalmát és tekintélyét magának, hanem hogy az uralkodjon fölötte. Én legalábbis így értelmezem, mert ismervén a vonatkozó angol szófordulatokat, könnyen lehet, hogy a fordító tévesztett - bár nem ismerem az eredeti angol szöveget.
A konklúzióját nem értem az egész tanulmánynak. Miközben a java részével egyetértek, s a végén egy olyan imát akar a számba adni, ami az én érzéseim szerint nincs összhangban az előtte írtakkal. Látszólag persze igen, de a lényegét, a belső motivációját tekintve nem. A hatalom nem magában van, hanem az Istenben való alárendeltségből fakad, sőt, annak velejárója. Ilyeténképpen a hatalom akarása igazából belső céltévesztés, a helyes cél az isteni élet, a királyság (akár erőszakos) megragadása. A hatalom nem ragadomány Isten királyságában, nem is lehet törni rá, tehát e tanulmány végkifejlete tulajdonképpen saját üzenetét gáncsolja el.
Isten mentsen meg engem és minden szerettemet az olyan emberektől, mint Francis Frangipane! Remélem, Isten megítéli, és mielőbb eltörli az olyan gyülekezeteket, melyek az ő elvei szerint működnek, melyekben ilyen vezetők tanítványai próbáják mindazt, amit az ilyen vezetők tanítanak! Rettenetes! Hanem annál több hasonló gyülekezet lesz a földön, ami ígéret is. Jönnek a hitetők, hogy elhitessék, ha lehet a választottakat is. Pedig az ilyen "tanításnak" nyoma sincs a Bibliában. És lám, oly sokan mennek, csak mennek emberekhez megtudni, mit tegyenek és mit nem, milyenek legyenek és milyenek ne.
A kereszténység dogmái taníthatók, a Krisztushoz való hasonlóságra viszont csak inspirálni lehet az embereket. A vezetők következő nemzedéke alázatos és szent életével fogja inspirálni a tömegeket. Ők va-lóban Krisztus szeretetében fognak járni, és nagy hatalmat kapnak. Vizsgáljuk meg, hogy mire való a szel-lemi hatalom? 1. Hatalom – a tanítvánnyá tételre Nagyon sok hivatalnoka és kevés példája van Krisztusnak; sokan vannak a tanítók, de kevesen olyanok, akik úgy járnak, ahogy Jézus járt. Valóban, ma sokan vannak ugyan a vezetésben, de kevesen működnek Krisztus tekintélyében. A tekintélynek és a hatalomnak új szintje fog megjelenni az egyházban. A Szent Szellem felkent szellemi tekintéllyel koronázza meg Isten szolgáit; ami gyógyulást és szabadulást fog hozni az első század óta példát-lan mértékben. Istennek az az ígérete, hogy némely esetben egész városok megízlelik majd az üdvösséget. A szellemi tekintély és hatalom nem kevesebb, mint az, hogy maga Isten erősíti meg szavainkat ere-jével. A biblia tele van a vonatkozó példákkal: akiket Isten támaszt, azokat támogatja is. Ezek az embe-rek „elgondolnak valamit, és az sikerülni fog nekik” (Jób 22,28). Ahogy az Úr megtette Sámuelért, egyet-len szavukat sem engedi földre esni, mert szavaik és hatalmuk magának az élő Istennek a megnyilvá-nulása. Vajon miért van olyan kevés szellemi tekintély és hatalom manapság az egyházban? A válasz részben ab-ban a tényben keresendő, hogy az egyház hatalma átruházott hatalom, Isten szándékainak és nem ember csi-nálta programoknak és hagyományoknak a kivitelezésére. Mi az Isten szándéka? Jézus azt mondta: „Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön. Menjetek azért és tegyetek tanítványokká minden népeket” (Máté 28,18-19). Krisztus azért adja a hatalmát az egyháznak, hogy az emberek ne csak megtérjenek, hanem tanítványokká legyenek. Sokan hisznek ugyan Jézusban, de kevesen követik Őt. Hogyan tesszük tanítványokká az embere-ket? Jézus válasza így hangzik: „tanítván őket, hogy megtartsák mindazt amit én parancsoltam néktek” (Máté 28,19-20). Amikor az egyház visszatér mindannak a tanítására, amit Jézus tanított, tanítványa-inknak is meglesz a hatalma megcselekedni mindazt, amit Jézus cselekedett. A hatalomnak és tekintélynek ez az új szintje nem olyasvalami, amely pusztán azért a miénk mert törek-szünk rá. Ezt nem tudjuk megvenni, ahogy Simon mágus is kísérletet tett erre (ApCsel 8,18). A hatalom ereje nem úgy működik, hogy egyszerűen lemásoljuk valakinek a módszerét, ahogy ezt Skéva fiai is megpróbálták (ApCsel 19,14), úgy sem lehet automatikusan elérni, hogy elolvassuk az egyházépítésről szóló könyveket. Nem mímelhetjük, és nem színlelhetjük azt, hogy van szellemi tekintélyünk és hatalmunk. Azonban vannak Isten által rendelt utak számunkra ahhoz, hogy Krisztus tekintélyében és hatalmában szolgáljunk. 2. Hatalom – életünk letételére Megváltásunk kezdetétől fogva örülünk az Atya feltétlen szeretetének. Azután érlelődünk és jönnek olyan idők, amikor feltételhez kötöttnek tűnik az Atya irántunk való szeretete. Ahogy Krisztussal történt, úgy lesz azokkal is, akik követik Őt. Ő maga mondta: „azért szeret engem az Atya, mert leteszem az életemet” (Ján 10,17). Jézus az Atya szeretetének legmélyebb meghittségét élvezte, mert letette életét a juhokért. Ha növekedni fogunk az igazi hatalomban, mi is ezt fogjuk tenni, és letesszük életünket az ő juhaiért. Érezted már valaha az Atya vonzását, isteni munkáját, hogy belevigyen téged egy Krisztusszerű alárende-lésbe? Légy bátor: Ő ezzel készít fel téged a Szentlélek következő kitöltetésére. Ne feledd: tekintélyed a szeretetben letett életed kihajtása. Talán félrevezettek bennünket annak megértésében, hogy mi a szellemi tekintély és hatalom, s ez honnan jön. Nem azért mozdulunk, működünk igazi szellemi tekintélyben, mert valamilyen pozíciót töltünk be az egyházban. Az igazi szellemi tekintélyhez ez az út vezet: A Szentlélek megszabadít bennünket félelmeinktől, és helyreállít, hogy uralni tudjuk lelkünket. Akkor azután az ellenségtől meg nem félemlítve és az emberek befolyásától mentesen azt választjuk, letesszük életünket az Isten iránti engedelmességben. Igen, teljes sza-badságban, a menekülés útjait lezárva, félelemmentesen alárendeljük lelkünket a Mindenhatónak. Senki más nem ellenőriz bennünket, csak isten, és mégis, életünk le van téve Krisztushoz hasonlóan az emberek bűnei-ért. Ha könnyen tudnánk harcolni és győzni, s mégis oda tartjuk a másik orcánkat, ha igazságtalanul bánnak velünk, és mégis csendesen eltűrjük – ezek azok a pillanatok, amikor kezd belépni életünkbe a szellemi tekintély és hatalom. „Senki nem veszi tőlem az életemet, hanem én teszem le magamtól” (Ján 10,18). Jézust senki nem kényszerítette arra, hogy elfogadja a keresztet. Ő maga választotta a keresztrefeszítést. Jézus gecsmánébeli imája nem volt menekülés a kereszttől, hiszen még a kertben mondta Péternek: „avagy azt gondolod, hogy nem kérhetném az atyámat, hogy azonnal bocsásson rendelkezésemre több, mint tizenkét légió angyalt?” (Máté 26,53) Jézus döntés előtt állt; harcos angyalok légiói és azonnali személyes szabadulás vagy ke-reszthalál és a világ szabadulása. Ő azt választotta, hogy meghal. Tudatos döntés életünk letételére, ahogy Jézus tette: ezen az úton jutunk el az igazi szellemi tekintélyhez és hatalomhoz. Jézus azt mondta: „Van hatalmam letenni az életemet” (Ján 10,18). Tekintélye abból származott, hogy letette életét. A mi tekintélyünk is ebből a forrásból származik: felvesszük a keresztet és letesszük az életünket. 3. Hatalom – és nem kontroll A szellemi hatalom és tekintély Isten ereje és gondoskodása ahhoz, hogy meghódítsuk és átformál-juk a mulandót az örökkévaló erejével. Ez nem olyasvalami, amit utánozni tud a test, nem keresendő sza-vaink hangsúlyában vagy szemünk pillantásában. Az isteni tekintély és hatalom isteni megerősítést kíván. Ez a megerősítés a szeretet próbájának a kiállása. Amikor a tekintélyt szeretet nélkül alkalmazzák, kontrollá korcsosul. Isten nem arra hívott el minket, hogy kontrolláljuk az ő népét, hanem arra, hogy inspiráljuk és vezessük őket. A kontrol eredménye az el-nyomás, a varázslás és a viszály. A szeretet eredménye azonban a szabadság, az erő az építéshez és Isten népe oltalmazásához. A szellemi hatalomban és tekintélyben nincsen kontrol, mert nincs is rá szükség. Életünk és a bennünket követők élete Krisztushoz hasonlóan önszántunkból letett élet. Ez egy szeretetből született döntés. Mivel az igazi tekintély maga is szabadságban születik, szabadság lesz a gyümölcse is. Vagy a szeretet igazi tekintélyét, vagy a kontrol hamis tekintélyét vagy egyáltalán semmiféle tekin-télyt nem gyakorolunk. A hamis tekintély és a semmiféle tekintély egyaránt a félelemben gyökerezik, s tulajdonképpen mindkét mód a félelemre való reagálásunk. A hamis tekintélyt létrehozó első reakció az, hogy mindenkit ellenőrizni igyekszünk magunk körül, hogy így a körülmények körülöttünk kiszámíthatób-bak és kevésbé fenyegetőek legyenek. A félelemre adott másik válasz az, hogy elutasítjuk bármiféle tekintély elfogadását vagy gyakorlását. Nagyon sok kapcsolat jön létre ebből a kölcsönös szükségből: abból a vágyból, hogy kontrolláljanak és abból a készségből, hogy kontrollálva legyenek. Mindkettőt a félelemre adott túlrea-gálás táplálja. Az Írás el is mondja nekünk: „a szeretetben nincs félelem, mert a tökéletes szeretet kiűzi a félelmet" (Ján 4,18 Ef3,17). Mivel az igazi tekintély és hatalom a szeretetre épül, a célja az, hogy felszabadítson és nem az, hogy leuraljon. Ezért, mielőtt valaki igazán akar szellemi tekintélyben járni, meg kell szaba-dulnia a félelemtől és attól a vágytól, hogy kontrolláljon; meg kell gyökereznie és alapozódnia a szere-tetben. 4. Hatalom – inspirálni a Krisztushoz való hasonlóságot Amikor Istenről szóló tanításunk és a Néki való engedelmességük megegyezik egymással, akkor követni fog bennünket a szellemi tekintély és hatalom. Jézus bámulatba ejtette a sokaságot, mert úgy beszélt, „mint akinek hatalma van" (Mát 7,28.29). Amit tanított, az összhangban volt az életével. Ezért nekünk is meg kell élni, és vissza kell tükrözni azt az erényt, amit tanítani igyekezünk. Ha imára akarjuk tanítani gyülekezetün-ket, először nekünk kell közbenjáróknak lennünk. Mondhatod, több száz fős gyülekezetből csak három em-ber csatlakozik hozzám az imára. Akkor ez a három személy az, akit valóban megérintettél. De ne bátortala-nodj el, mert meg fogod nyerni a többieket. Sikerünk mértéke azonban nem a vasárnapi istentiszteleten résztvevők száma. Isten ad nékünk embereket, akiket képezhetünk és nemcsak megszámolhatunk. Si-kerünk igazi mércéje és a szolgálatban hatékonyságunk tesztje ebből a csoportból azok, akiket arra tudtunk ösztökélni, inspirálni, hogy Krisztushoz hasonló módon éljenek. Mondhatod azt, hogy én soha nem voltam vezető. Ha bárki leteszi életét Krisztus szeretetében, azt mások látni fogják és követik. Az ilyen ember nagy bizalommal és éleslátással beszélhet, akár pásztor, akár háziasz-szony, akar gyermek is legyen ő. A következő nemzedék nemcsak tanítani fogja az embereket, arra fogják ösztönözni Krisztus estét, hogy úgy éljenek, ahogy Jézus élt. Példájuk mindenben felébreszti az istenfélelmet a körülöttük élőkben. A holnap vezetői az igazi erényből merítik a valóságos tekintélyt, mert ahol Krisztus természete megmutatkozik, azonnal megjelenik Krisztus tekintélye és hatalma is. 5. A hatalom – szeretetből születik Amilyen széles a szeretetünk ernyője, olyan széles a szellemi hatalmunk és tekintélyünk is. Henrich Pestalozzi mondta: „befolyásod addig tart, ameddig a szereteted elér". Látjuk ezt az édesanyában, aki szereti a gyermekét. Az ilyen asszonynak arra van tekintélye, hogy védje, nevelje és táplálja magzatát. Van hatalma arra, hogy megóvja azt, amit szeret. Ugyanez igaz a férjről a családjával kapcsolatban. Tekintélye nem pusz-ta uralkodás, hanem az otthon megszilárdítása Krisztus életében. Az igazi szellemi hatalom és tekintély sze-retetből születik. Annak a személynek, aki szereti a helyi gyülekezetet, tekintélye és hatalma van arra, hogy építse azt. Te-kintélyük azonban nem nyúlik túl szeretetük határain. Ha szeretjük Krisztus egész testét egy adott helyen, akkor tekintélyünk és hatalmunk megérinti a városunkban vagy területünkön élők életét, akár imateher, akár tanítás vagy igehirdetés révén. Minden szellemi dolog igazi próbája a szeretet, mert egyedül a szeretet tudja megtisztítani motívu-mainkat és megszabadítani bennünket énünk álnokságából. Még a harcban szerzett tekintélynek is a szeretetben kell gyökereznie. Dávid úgy nyert gyakorlatot Góliát legyőzéséhez, hogy megvédte apja ju-hait a veszedelmes ragadozóktól; nem a harcmezőn tanulta meg ezeket a fogásokat. Annyira szerette a juhokat, hogy még életét is kockára tette értük. Így növekedünk mi is a tekintélyben és hatalomban, hogy óvjuk Atyánk juhait, azt a nyájat, amelyet Ő adott nekünk, hogy szeressük. A hatalom a szeretet karjában az izom. Minél jobban szeret valaki, annál nagyobb hatalom adatik neki. Ha szeretjük városainkat, és készek vagyunk letenni értük az életünket, Isten megnagyobbítja szívünket, és hatalmat kapunk arra, hogy szembeszálljunk fejedelemségekkel és hatalmasságokkal. Ha valaki nem szereti azt, amit védelmezni hívatott, nem fogja vásárra vinni érte a bőrét. Ha nem szereted varosodat, ne imádkozz a sötétség uralkodó erői ellen. A Sátán ismeri szeretetünk valódiságát a minket kö-rülvevő dicsőség ragyogásából. Az ember gyorsan meghátrál és vereséget szenved a szellemi harcban a Krisztushoz hasonló szeretet nélkül. Ezért az ő kegyelméből Isten a legtöbb keresztényt visszatartja attól, hogy megértse a hatalmunkra és te-kintélyünkre vonatkozó tanításokat a szellemi harcban. Nagyon sok dolog van, amit szeretne elmondani, de ezeket nem vagyunk képesek meghallani addig, amíg szeretetünk alapja nem elég széles. Szeretetében meg-óv bennünket attól, hogy arrogáns módon megtámadjuk a pokol erősségeit, és vereséget szenvedjünk. De ha fölken bennünket Isten szeretete, nem tartjuk túl nagynak az árat, hogy lássuk városaink megmenté-sét, mert a szeretet mindig megfizeti az árat, készek vagyunk meghalni azért, amivel törődünk. 6. Hatalom – Krisztus testének építésére „Talán egy kicsit felettébb is dicsekedem hatalmunkkal, amelyet az Úr a ti építésetekre és nem megron-tásotokra adott" (2Kor 10,8). Számos önjelölt próféta napjainkban azt gondolja, hogy Jeremiáshoz hasonlóan az ő tiszte is a gyomlálás, irtás, pusztítás és rombolás (Jer 1,10). Jeremiás üzenete olyanoknak szólt, akiknek az volt a sorsuk, hogy Babilonba vigyék el őket. Olyan emberekhez szólt, akikben nem volt Szentlélek, nem ismerték Jézus vérét, egy olyan nemzethez, akikről Isten maga mondta, hogy fogságra vannak ítélve (ld. Jer 12,7). Jeremiás küldetése azonban több volt, mint a bűnnel való konfrontálás. Benne volt a helyreállítás és a szabadítás ígérete is, az építés és a plántálás (Jer 1,10). Isten szívének a megjelenítéséhez, ami a tulajdon-képpeni prófétai szerep, Isten szolgájának tudnia kell, hogy a Szentlélek rombolni készül, vagy éppen az újjáépítést keresi. Ma olyan emberek vagyunk, akik a fogságból jövünk, akiket Isten arra bátorít, hogy építsenek, mint Nehémiás, Ezsdrás, Aggeus és Zakariás napjaiban. Isten ígéreteitől távol, fogságban voltunk, de most helyreállunk, hogy felépítsük az Úr házát. Most nem annak van itt az ideje, hogy leromboljuk Krisztus testét, hanem eljött az idő, hogy megalapozzuk és felépítsük. A Szentlélek következő mozdulásában az egyházba érkező szellemi tekintély és hatalom helyre fogja állí-tani városszerte a helyi gyülekezetet. Pál tekintélyéhez hasonlóan a mi tekintélyünk is az építésre és buzdí-tásra adatik majd és nem a pusztításra. Isten állandóan szem előtt tartja ezt az új vezetőséget. Különböző felekezetű pásztorok gyülekezeteikkel együtt találkoznak egymással imádságban, és keresik azt, hogy Isten tüze lobbanjon lángra a szívükben. Az alázatnak és az imádságnak erről az alapjáról kiindulva megkapják az új szellemi tekintélyt és hatalmat, hogy Krisztus tanítványaivá tegyék az embereket. Szellemi hatalmuk eléri a mennyei helyeket is, mivel szeretetük átöleli egész városukat. Elkezdenek hatással lenni városaik szellemi légkörére, sok esetben hatékonyan lép-nek fel az ott uralkodó szellemi fejedelemségek és hatalmasságok ellen. Ezek azok a vezetők, akiket Isten támaszt és támogat is erejével.
Drága Uram, tégy engem készséges áldozattá. Kívánom a te hatalmadat és tekintélyedet Uram. Adj bátor-ságot ahhoz, hogy alárendeljem magam neked teljes engedelmességben, még ha nem is látom az eredményt, vagy ha mindaz, amit látok, csak veszteség. Segíts engem a bizalomban, amikor átmegyek a szoros kapun. Alapozd meg bennem szeretetedet, hogy tekintéllyel és hatalommal oltalmazhassam meg népedet. Jézus nevében. Ámen.
Hát én most nem olvasnám végig az egész topikot, csak leírnám, amit gondolok. Így ha valaki már írta, hát elnézést. (Már napok óta szabin vagyok - igaz, tegnap előtt meg is lett szakítva -, de még mindig nem vagyok elég kipihent egy jó kis fórumozáshoz.)
Néhány félreértést célszerű lenne tisztázni. A bűntől és a törvénytől való szabadság tárgyalásakor sem Pál, sem mások nem alkalmaznak többesszámot sem a bűnre, sem a törvényre. Azaz Jézus nem a bűnöktől szabadított meg, nem a törvények alól, hanem a bűntől és a törvény alól. Nyilvávalóan sokkal átfogóbb értelmű dologról szól ez, mint konkrét bűnökről.
Új szövetségben immár tulajdképpen egyetlen bűn van ilyen értelemben definiálva:
Ján. 16,8-9 És az, mikor eljő, megfeddi a világot bűn, igazság és ítélet tekintetében; Bűn tekintetében, hogy nem hisznek én bennem;
Valójában ez az egyetlen bűn, amivel Isten jelenleg a világot vádolja. Megrázó? Úgy látszik, mintha Isten megfeledkezett volna bálványimádásról, paráznaságról? Távol legyen! Egyszerűen Isten Báránya betöltötte küldetését és elvette a világ (bizony nem csak az övéi!) bűneit. Őbenne pedig mindezen cselekedetek megbocsájtást nyernek, s amennyiben a világosságban (kevésbé antik/vallásos kifejéssel élve: őszinteségben) járunk Ő hű és igaz, vére megtisztít minket minden egyéb konkrét bűntől. Ennek mechanizmusáról később.
A fenti állításaim igazolására néhány idézet:
János vallása Jézusról:
Ján. 1,29 Másnap látá János Jézust ő hozzá menni, és monda: Ímé az Istennek ama báránya, a ki elveszi a világ bűneit!
És Jézus vallása magáról:
Ján. 3,16 Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.
És Pál értelmezése:
2 Kor. 5,19 Minthogy az Isten volt az, a ki Krisztusban megbékéltette magával a világot, nem tulajdonítván nékik az ő bűneiket, és reánk bízta a békéltetésnek ígéjét.
Tehát a világ megváltása bűneitől minden látszat ellenére megtörtént. De ennek a megváltott állapot jó gyümölcseiből való részesedés feltétele Jézus Krisztusként és Úrként való elfogadása.
Így ma elméletileg mindeki előtt nyitva áll az út. Isten hívása közel levőknek (Izrael népe) és távol levőknek (nemzetek) egyaránt megtörtént. Azoknak is, akik keresik, s azonak is, akik csak úgy megtalálják, mintegy belebotlanak. Ennyit tudunk, ami ránk tartozik. (Az eleve elrendelésről most itt nem nyitnék külön vitát, Nemo topikja kitűnő hely ennek boncolgatására.) Nekem elég, hogy tudom, Jézus senkit sem vet el, aki hozzá járul semmiképpen.
Teológiailag kicsit visszább nyúlva tudok csak érvelni.
Előre leszögezem viszont a tézist: az igazság megismerésén nyugvó jó lelkiismeret a kincs, amit Isten a bűnbe esés óta ki akart munkálni az emberben. Ehhez képest a törvény en block kismiska. Ahogy Pál mondja, eszköz Isten kezében, hogy rávezessen Krisztusra.
A bűnbe esés után un. lelkiismereti korszak következett. Isten adott esélyt, hogy minden egyéb törvény nélkül is találhasson az ember jó lelkiismeretet. Nem utolsó sorban márcsak azért is, hogy ne legyen a törvény által ereje a bűnnek. De mint kiderült, az emberben lévő bűn nem a jó lelkiismeret keresésére ösztönzi a többséget. Az egyetlen Noé kivételével mindenki el is pusztult.
Aztán volt az atyák korszaka, ami valójában csak egy átmeneti állapot volt és már választott nemzetet volt jhivatva előkészíteni.
Majd Mózesnél a törvényadás. Ez a törvény deklaráltan legfeljebb egyetlen évre volt képes jó lelkiismeretet eredményezni, de évről évre meg kellett ezt újítani. A törvény minden pontocskája azt van hivatva erősíteni, hogy szükség van Messiásra a jó lelkiismerethez. Ezt mutatja, hogy ennyi törvény kellett, hogy körül írja a bennünk lakozó bűn természetét és kontrasztba állítsa Annak természetével, akitől olyannyira eltértünk mindannyian, ki-ki a maga útjára.
Ilyen értelemben a törvény és az egész Írás felfogható egy személyleírásként is.
És ezzel vezetném át a dolgot az újszövetségre.
Ugyanis immár nem egy személyleírást, hanem magát a személyt lehet megismerni és követni.
Lehetek én bármilyen szépíró, költő. Lehetek a legrangosabb, legszépbeszédűbb ember. Akkor sem tudok annyi információt közölni egy személyről, mint amit a személy közvetlen megismerése jelent. Immár tudom, kinek hittem. Az ószövetségi embernél sokkal nagyobb megismerés birtokában vagyok, lehetett az akár Mózes is. Más természetű e megismerés, így nem feltétlenül jár olyan látványos dolgokkal, mint nála. De ha nála kiemelt dolog volt, hogy szemtől szembe beszélt vele Isten, akkor milyen megtiszteltés ért engem, hogy bennem lakozást vett? Mi, pogány, vagy elpogányosodott hívők nem is vagyunk képesek ezt helyiértékén kezelni, szemtelenek vagyunk. Csak az Isten kegyelme a nagy, hogy mégis megtart, de nem eézrt, hanem ennek ellenére. Dicsőség és hála neki ezért, és ennek ellenére egyaránt!
Tehát ezért nem vagyunk törvény alatt, mert nem törvbényt, hanem személyt követünk. Ez akkor is így van, ha az újszövetség még pontosabb leírást ad eme kontrasztról. Méltán! Hiszen nagyobb ismerethez, pontosabb leírás dukál. De az egész Írást, különösen az újszövetségieket áthatja, hogy minden hitből, bizalomból legyen motivált, valamint Szent Szellem által inspiriált.
Mert bizony én úgy gondolom, hogy még a megtérés is, ha nem hitből van, bűn az! Hitet meg az Isten ad. Ha nem ad, nem kell megjátszani. Ha ad, nincs mit megjátszani.
No de visszatérve! Miért fontos a személy leírása a személy megismerése után? Két okból. Az egyik, hogy referencia legyen. Önmagunk számára és társaink számára.
Jakab ez ügyben tükröt emleget. Ha tudjuk, hogy az igazságban járunk, mert a tükör ezt tárja fel rólunk, akkor biztonságba érezhetjük magunkat. Ha hibákra, vétkekre, bűnökre mutat rá a tükör bennünk, no akkor lehet Az elé járulni, aki ígéret szerint megtisztít vére által folyamatosan, ha őszinteségben járunk. Őszinteségben! Ebben az is benne van, hogy nem bölcselkedünk feljebb hitünk mértékénél. Látjuk korlátainkat, Isten meg a szándékainkat. Kevés a hit egy bűntől való megszabadulásra? Hát kérjük Istent, hogy növelje a hitünket! Péter mikor rádöbbent, hogy mennyivel többlet terhet jelent Jézus követése egyből így fakadt ki: Uram, növeld a mi hitünket! Realista. És mégis ez a teher könnyű. Hehe. Összességében. Ahogy a szülő anya is elfeledkezik a vajúdásról, mikor kezében tartja gyermekét. Lehetnek hosszabb vajúdások is. Vajúdhatnak velünk mások is. Pál ugye ismét fájdalommal szülte a galatákat.
A másik ok, amiért fontos a személyleírás, a bűn - mint valóság - csapdába ejtése. Minden lehetséges utat lezárni előtte. S eképpen is megmutatni, hogy az ilyen "törvények" ellenére sem tud diadalmat venni azokon, akik Krisztusban vannak. Sőt felettébb diadalmaskodunk Az által, aki szeretett. Mert minket nem a törvény őriz meg az üdvösségre, hanem hogy Krisztus szeret minket. S bizony már bűnös állapotunkban szeretett annyira, hogy önmagát adta váltságul. Most pedig, mikor közel valókká lettünk, hahaha! :-) Így nevetjük azt a bűnt, amit ma még felfedezünk magunkban, de ígéret szerint holnap már csak a helyét nézzük és nincsen ott.
Ez a szerelem pedig két itányú. A törvény és az újszövetség viszonya másképp is leírható.
Mert ahogy egyszer ezt Piszter Ervin ragyogóan megfogalmazta: nem ugyanaz, hogy azért nem csalja meg valaki a feleségét, mert fél az AIDS-től, mintha valaki azért nem csalja meg, mert szereti.
Eképpen mi, kik csodálkozva ébredtünk arra, hogy felénk Isten és az ő Fia ekkora szeretettel fordult, lelkiismeretünkben igen nyugtalanok lennénk, ha nem reagálnánk erre viszonzással. S hát Istenem! Ha valaki szeret valakit mit ne tenne meg érte? Ha Ő úgy szeretett, hogy mindent odaadott, mit adhatott, a mi nyomorult életünk mivel tudná ezt viszonozni? Hogy nem ugrik a hegy a tengerbe? Akár el is hordanám oda, ha tudnám, hogy ez a megoldás. De ő kb annyit kér, hogy szeresd. S e szerelem sok vétket képes elfedezni, illetve őszinteséggel és szándékkal párossulva Isten hű és igaz, Maga végzi el megtisztítattásunkat.
Így hirtelen ennyi. Mondd meg az ismerősödnek, hogy remélem segíthettem!
Új és elgondolkoztató dolgokat írtál. Eddig nem is gondoltam, hogy nem mindenkit Isten vonz, aki őhozzá megy. Meg hogy sokan vannak az elhívottak, de kevesen a választottak.
Nagyon sajnálom, hogy a te jószándékod idevitte a dolgot. Lásd, a pokolra vezető út is jószándékkal van....
Ám én ettől függetlenül is úgy vélem, az emberek javarésze valamilyen előnyért, csudáért (hogy őt érje, vagy érte is), meg olyasmiért lesz keresztény, azaz inkább hívő, mert ezáltal ő valaki, viszonyba kerül Istennel, Istené lesz, magáért, magára nézve, előnyére, önmaga szeretetéből, meg azért az élényért, amivel a megtérés jár, hogy neki milyen jó is, szóval valamilyen érdekből. Ami nem éppen baj, hiszen az újszülött már csak ilyen. A baj, ha ilyen is marad, ha nem jut magánál tovább. Akkor aztán igaz hitet nem ad neki sem csoda (Izraelnek sem adott), sem szabadulás, sem erő, sem sem bármilyen dolog, amiből csak arra jut, ő valaki, ő Isten embere, ő viszonyba került az élő Istennel, oszt ennyi. Mert ekkor nem jut tovább Isten szeretetére, csak magát szereti, csak magára gondol, mindig magára, és magán keresztül, magára nézve, magához viszonyítva, stb., és csak maga után jön Isten és a többiek. Nem Isten az ő istene, hanem saját maga. Ha neki baja van, kiáltozik, nem bízik, csak akkor, ha nincs baja. Ha van, minden más háttérbe, akkor nem számít, hogy üldözés, kísértés (még, hogy teljes örömnek kéne venni, még mit nem!) ígérve van. Ha velem baj, akkor gáz van,akkor nincs isten, akkor mi a baj, jaj, jaj, jaj. Ha nekem jó, halleluya, él az Úr!
Szvsz az igazi hit kulcsa a hűség. Hűség gondolatainkon, szentségünkön, egyszerűségünkön, Tőle való függésünkön (hogy ne vegyünk elégtételt, ne gondoskodjuk magunkről hiábavalóságaink utáni hajszában), stb. Aki Isten helyett saját akaratában, saját elképzelései szerint él, aki meghatározza, mi kell neki, és szenved, ha az nincs, aki igazolást, mittoménmit vár, kétségeskedik, aggódik, nem hisz.
Isten eleinte elnézi az egoizmust, ilyen az ember, míg újszülött, minden újszülött ilyen. De aki megmarad ebben, az bizony meg lesz próbálva, és vagy állja, és megtörik saját egója (meggyűlöli a maga lelkét is, és többé nem hisz neki), vagy meggyűlöli Istent. Ó, ki nem mondaná, együtt marad a többiekkel, hiszen egyéb (világi) társait már rég elvesztette, vagy felmelegíti a világiakkal a viszonyt akár. Hanem ha rajongót lát, megharagszik, hogy az miért rajong? Miért bízik, miért ilyen bolond? Nincs ám igazi szabadulás, nincs is Isten, csak ember van, kitartás, meg emberség, és egymást vigasztalnuk, egymás sebeit nyaldossuk, meg kurkásszuk egymást, mert az olyan jó nekünk és neki.
Ez maradt, nem jön be, a rajongók meg majd kiégnek, mint mi is.
Lásd, ismerősödet nem ismerem, gondolom te sem :), nem tudok róla írni,ahogy tancsáot sem tudok adni.
Neked viszont tudok, ilyen dolgokban te csak ne akarj segíteni, ha valakinek igazán fontos a dolog, tud szólni, el tud menni, vagy hívni tud. Gondolom, nagy szíved van, de ezek már csak így vannak. Látod a más dolgába avatkozók szenvednek, pedig meggyőződésem, hogy jót akartál és jó szívvel :)
Ha meg valakinek rossz, és kéretlenül, vagy a magunk módján segíteni akarunk neki, sokszor csak rosszabb lesz neki is.
Egy kis történetet még ideírok: most úgy kiakadt Peti fiam a kajáldában, hogy megint elfogyott előtte a tészta, és közben tudta, hogy nincs igaza, de mégis, az utcán is végis sírt, dühös is volt szomorú is, annyira emberi volt, annyira szerettem, és nem tudtam segíteni rajta, hiszen maga is tudta, hogy nincs igaza. De vele maradtam, és nem hagytam el, és nem feleltettem meg, és így szerettem, ahogy van, és most is szeretem.
Irtam ezt azért, mert jól esett. Mert sokszor mi is így vagyunk Istennel, sírunk, és nincs igazunk, és nevetségesen kis dolgokon sírunk, hogy ..., közben nem vesszük észre, mi mindenünk van, mert ami épp fontos volt, azt más kapta, ... És ha én fiammal maradtam, és mégsem segítettem neki, csak vele maradtam, mennyivel inkább szeret minket Isten!
Jó nekem apának lenni, jó nekem ilyeneket tanulni.
Tudom, ez off, és lehet, hogy nem is passzol semmihez. De te vagy a topicgazda, szólj, vagy mi, én bizony ideírtam.
Az ismerősöm a következőt írta nekem felháborodva, hogy hamis tanúbizonyságot tettem róla:
"Én egyáltalán nem az áldásokért tértem meg, csak az azokról olvasottak győzek meg, hogy Jézus él, mert csodákat tesz az emberekkel. Te lovagoltál folyton azon, hogy szabadítson meg a szociális fóbiától, én csak az örök életet és a boldogságot, békességet, Istennel való jó viszonyt akartam. Én azért tértem meg, hogy boldog legyek, ahogy azok, akik Istennel járnak. Az áldások (gyógyulás, anyagiak, földi siker) teljesen másodlagosak voltak, csak azért idegesített, hogy nem jönnek be, mert ez azt bizonyította (az akkori felfogás szerint), hogy valamiért nem fogad el Isten, nem vagyok jó keresztény, nem vagyok közösségben Vele, mert nincs elég hitem. Engem mindig a lényeg foglalkoztatott, nem a felszínes áldások, legfeljebb a békesség és az üdvbizonyosság mint áldás. És egyáltalánnem az riasztott el Istentől, hogy nem kaptam meg az áldásokat, hanem az, hogy nem kaptam meg az üdvbizonyosságot és a békességet"
Gondolom, tartozom ezzel neki, hogy korrigálom a róla alkotott véleményemet.
