Több, mint egy évtizede járunk vissza a Belső Őrségbe és azóta bűvöl el bennünket ez a varázslatos táj. Mindig találunk valamilyen új csodát a természeti és az épített környezetben, vagy az őrségi emberek tiszta világnézetében. Aki néhány felhőtlenül békés napra és csendre vágyik, annak bátran ajánljuk a Belső őrségi falvakat, köztük is különösen a szívünkhöz nőtt, középkori templomáról híres, erdőkkel koszorúzott dombok ölelésében fekvő Velemért. Azt tervezzük, hogy naponta újabb képeket mutatunk be a Belső Őrségről. Ezek egy részét (tájismertetővel és túraajánlatokkal együtt) a www.tar.hu/cserepmadar honlapon és a hozzá csatolt lapokon egyszerre is meg lehet tekinteni. Kérjük mindazokat, akik jártak a Belső Őrségben (Velemér, Gödörháza, Magyarszombatfa), hogy írják le a tapasztalataikat és tegyék fel ide az ott készített fényképeiket is! Az Őrség minden látogatóját, lakóját és tisztelőjét köszöntjük ezekkel a képekkel.
A román stílusú épület a pajta mögött bújik meg, az utcán csoportosan elvonuló túristák csak ennyit, vagy ennyit sem vesznek észre belőle. Mivel a portának (veleméri szokás szerint) nincs kerítése, vagy kapuja; s mert a gazda is örül a betérő látogatóknak (ha az ideje engedi - s engedni szokta - minden váratlan látogatót megkínál egy kávéval), minden további nélkül be lehet térni s közelebbről is meg lehet nézni.
Volt gomba is, hát persze! A csapadék ilyenkor már keveset számít, a bőséges reggeli harmat és az állandóan nyirkos mély avar bőven elegendő a termőtest képzéséhez. Nem beszélve persze a 15-16 fok melegről. Seregestől bújtak elő az ősszel nélkülözött fajok; lila pereszke, tölcséres róka, rizike, őzláb, gyapjas tinta, csiperke etc... Képeket itt nézhettek a 'Gombamikulás' mappában
Kercaszomori gyerekek a templom sarkánál. Ide jártak régen (a kb. 10 km-es távolság ellenére gyalogosan!) istentiszteletre a velemériek, amíg nem volt saját református templomuk.
A gótikus veleméri műemléktemplom ugyan létezett akkor is, de azt az ellenreformáció során osztrák katonai segítséggel elvették a velemériektől, akik a török időkben reformátusokká lettek. Emiatt a veleméri templom használaton kívül került, a tetőzete beomlott s a templomhajóban nyírfák és fenyőfák nőttek. S kis híján nyom nélkül el is pusztult.
Ugyanis egy Szabó István nevű, 1919-ben a SZU-ból Velemérre került egykori hadifogoly a Tanácsköztársaság idején nekiállt kolhozt(?) szervezni a falu 12 legszegényebb családjából. Ezeket azzal az ígérettel sikerült megszerveznie, hogy ezután nem kell otthon főzniük, mert kapnak enni a kolhozban(?), amit egyébként kuliter bandának csúfoltak akkortájt. Ez nyilván a kuli és a proletár szavakból alkotott csúfnév - de erre nem merek megesküdni. Szóval, amikor megalakult a kuliter banda, elkezdtek gondolkozni azon, hogy miből is fognak megélni s joggal gondoltak az állattenyésztésre, mert ez a vidék valóban arra való. Ehhez istállót kellett volna építeniük s építőanyagbányának a műemléktemplomot jelölték ki. A történelmi események azonban megakadályozták az új istálló építését és a régi templom lebontását. Szabó István az 1947-ben bekövetkezett haláláig Veleméren maradt, sokáig iskolaigazgató volt. A fia egy ellenőrízhetetlen mendemonda szerint résztvett a Gömbös szobor felrobbantásában, az unokája pedig püspök lett. A legöregebb velemériek egyike így emlékszik az egykori iskolaigazgatóra: "Kommunista volt, de aztán megszerette Velemért."
Igazad van. Ez a táj azoknak való, akik a természet ölén, szép környezetben, barátságos emberek között szeretnének élni.
Persze ehhez hozni kell valami megélhetést, vagy nyugdíjat, mert munkahely az nem nagyon van.
Bár tavasszal hallottam egy építési vállalkozó panaszkodni, hogy nem talál építésztechnikust, aki segítene ellenőrízni a különböző helyszíneken a kőmüvesek által végzett munkát. Általában is hiány van fiatal szakemberekből s persze fizetőképes kereslet sincs igazán.
Most találtam rá, nagy örömömre erre a fórumra. Az Őrségbe Moldova György, Az Őrség panasza című könyvének elolvasása óta szerettem volna eljutni, de csak 2003-ban sikerült, nagyjából a könyv olvasása után úgy 25-30 évvel. Hegyhátszentjakabon nyaraltunk 10 napig, és kerékpárral bejártuk az Őrség jó részét. Északi irányban Csákánydoroszlóig, délre Nemesnépig, nyugatra Farkasfáig jutottunk. Több mint 300 kilómétert bringáztunk. Életem legszebb nyaralása volt. Legközelebb 2005-ben voltunk Őriszentpéteren, de csak egy hétig, és abból is kifogtunk 2 nap esőt, így elég keveset bringáztunk. Sajnos az első, és utolsó nap is elmegy az utazásra, de azért jó volt. Engem azóta is mágnesként vonz az Őrség. Most is azon töröm a fejem, hogyan vegyem rá a nejemet, hogy megint az Őrségbe menjünk nyaralni. Bár nincsenek itt nagy látványosságok, de a táj szépsége és nyugalma, a barátságos emberek, nekem nagyon tetszettek. Nyugdíjas éveimet is szívesen tölteném ezen a vidéken.
A kép pénteken (12.08.) készült Felsőszölnök mellett. A szártalan kankalin márc. 14-én már virágzott, szegény megzavarodott ettől a melegtől, és újra szirmot bontott. Kárpótoltuk magunkat az elmaradt őszi gombák ügyében is.
Ez a Veleméren növő szibériai nőszirom a szivem csücske. Egy kis vizes gödör szélén tenyészik az Elek szomszédon túl lévő telken (a tulajdonosa Londonban él és szerencsére nem kaszáltatja a teleknek ezt a részét, s a bokor sem verte még fel).
Tavaly tavasszal, amikor még semmi nem látszott belőle, elvittem oda a Nemzeti Park egyik munkatársát, megmutatni neki, de semmit nem találtunk belőle, amiről fel lehetett volna ismerni.
Később aztán sikerült egy ilyen szép képet készítenem róla. Fogadjátok szeretettel.
Velemér. Elek szomszéd kertjében magától nőtt vadvirág. Előbb azt hittük, hogy sárgaliliom, ami nő a környéken, de aztán rájöttünk, hogy ez valamiféle vad nőszirom lehet. De sárgának ez is sárga.
A szarufákat a régiek faszeggel rögzítették egymáshoz.
Ez a képen látható "szegelés" a régi szokás szerint készült ez év márciusában, akácfából. Éppen esett az eső, amikor az ácsok beszorultak a pajtába s a tüzifából kifaragták ezeket a faszegeket.
Lehet, hogy nem vehető ki kristálytisztán, de kilóg vagy 3 centire a szarufákból. Az egyikre fészket is rakott egy madár tavasszal.
Ez a hatás egyfajta pácolással érhező el. Nem rossz a név, mert szinte mindenki az intarziát emlegeti, amikor látja.
Előbb fel kell rajzolni a csiszolt, sima és tiszta fára a mintát. Azután egyes mezőket le kell lakkozni pl. színtelen csónaklakkal.
A lakk megkötése után a kívánt színű vizes páccal be kell dörzsölni a fa felületét. A lakkozatlan felületeken fog hatni, természetesen. Miután ez megszáradt, be lehet kenni lenolajjal, majd újra le kell lakkozni.
Ezt a felületet a megszilárdulása után meg lehet csiszolni s újabb rétegeket lehet felvinni az előző módszerrel. Persze vigyázni kell a csiszolással, nehogy eltűnjön az előző.
Amikor már pácolni nem lehet, mert az előző lenolaj- és lakkrétegek megakadályozzák, akkor jöhet a festés zománcfestékkel. De ezek a minták már csak kis területre kiterjedő dolgok lehetnek, hogy ne takarják el az alsó rétegeket.
Van még egy végső eszköz, amivel mindezek tetejére lehet valami lazúros árnyalatot adni s ez pl. a sziladekor (nem ugrik be, hogy is kell írni, de sebaj). Ez is inkább kiegészítő felületi elem legyen. Nagyon jó hatású lehet lakkon, vagy zománcfestéken is.
Ilyesmiket elvileg lehet csinálni a bútorfestő táborokon, de az elmúlt 10 évben egyetlen jelentkező sem volt ezekre a táborokra. Három oktató azonban igen - s ezek hallgatók nélkül is kitűnően érezték magukat a hatalmas adag gombával, amit a kitűnő Szelestey László néprajzkutató és gyakorló gombász naponta lerakott az asztalra.
