A mindennapi szürkeségben van meg az energia ahhoz, hogy kitörjél. Minden szarság, betegség, sérülés, ami nem öl meg, az egy lehetőséget jelent, hogy erősebbé váljál azon a ponton, mint előtte. Meg kell jönnie a víziódnak, hogy mit akarsz elérni, majd bele kell fektetned a munkát, az energiát, fókuszálva, kitartóan, állhatatosan hónapokig, évekig, úgy fog létrejönni a változás. A személyiségedben éppúgy, ahogy a külső környezetedben.
Mondjuk, ha tarkón lőnek, az legalább tiszta sor. Inkább "a mindennapi szörnyű szürkeség", a zagyvaságok, a női viperafészkek, "női vágyak", nőies kinézet, a család, gyerekvállalási témák alapján való kirekesztettség, ami érthetetlen számomra. Olyan dologban akarnak versenyeztetni, lenyomni, amit nem is akarok elérni. Nem akarok olyan lenni, mint ezek a nők, nem akarok közéjük tartozni, teljesen másnak érzem magam, miközben mindenhol ezek vannak. Ebből a szempontból könnyebb lenne férfinak lenni, egy erősebb fizikummal, könnyebb lenne az egyedülálló lét. Megkockáztatom, hogy ha férfi lennék, valószínűleg akkor is a férfiakat szeretném, csak, hogy minél kevesebbet kelljen nőkkel érintkeznem. Persze, a "férfi világnak" is megvannak a nehézségei, nincsenek illúzióim.
Na látod, én klisékkel operálok, te meg rinyálsz, mint egy csecsemő. :)
Nem vagy a kliensem, nem fizetsz nekem tiszteletdíjat, annyi energiát teszek bele, amennyit én akarok.
A meghívásomra is találtál valami kifogást, de még én vagyok a szemétláda, aki nem figyel rád. :)
Áldozati pozícióban vagy, ezt szoktad meg, ez veszed természetesnek.
Abból kell kijönnöd, küzdelemmel, agresszióval, haraggal, vérrel, verejtékkel. Fel kell élesztened magadban a belső tüzet.
Nyomd a fekvőtámaszokat, súlyzózzál. Vegyél egy bokszzsákot, akaszd fel és üssed minden erőddel, dühöddel ájulásig...
Gondolhatsz engem is a helyére, vagy azokat akik a munkában szadiztak veled, vagy azt, aki megerőszakolt testileg, lelkileg.
Ha nem teszed meg, akkor a ragadozók átharapják a torkodat, tarkón lőnek és otthagynak megdögleni. Ahogy a nácik tették a zsidókkal, a ruszkik az ukránokkal, meg amivel a Fidesz riogatja a népet, ha nem rájuk szavazol...
Jézus Krisztus már feláldozta magát az emberiségért, neked nem kell.
Mondok még közhelyeket, mert úgy tűnik, ezeket nagyon szereted: :)
Segíts magadon és az Isten is megsegít.
Ahogy Madách írta az Ember tragédiájában: Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!
---
Reményik Sándor: Kegyelem
Először sírsz. Azután átkozódsz. Aztán imádkozol. Aztán megfeszíted Körömszakadtig maradék-erőd. Akarsz, egetostromló akarattal - S a lehetetlenség konok falán Zúzod véresre koponyád. Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz. Utoljára is tompa kábulattal, Szótalanul, gondolattalanul Mondod magadnak: mindegy, mindhiába: A bűn, a betegség, a nyomorúság, A mindennapi szörnyű szürkeség Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor - magától - megnyílik az ég, Mely nem tárult ki átokra, imára, Erő, akarat, kétségbeesés, Bűnbánat - hasztalanul ostromolták. Akkor megnyílik magától az ég, S egy pici csillag sétál szembe véled, S olyan közel jön, szépen mosolyogva, Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.
Akkor - magától - szűnik a vihar, Akkor - magától - minden elcsitul, Akkor - magától - éled a remény. Álomfáidnak minden aranyágán Csak úgy magától - friss gyümölcs terem.
De a legrosszabb, hogy segítő szándékúnak titulálok valakit, aki "picsogásnak" nevezi a problémám. Miközben emailre nem válaszol, és a legócskább coaching közhelyeket dobálja be. Még ezt sem ismerem fel időben, hogy inkább védenem kellene magam bizonyos "segítőktől".
Értékelem a segítő szándékot, de olyan, mintha ilyen általános klisékkel operálnál. Mintha nem is rám reagalnál... Nekem még ahhoz is erőt kell vennem magamon, hogy sétálni elmenjek, a vonzóság meg nem érdekel annyira jelen pillanatban. Inkább rosszul jártam vele, mint jól, eddigi életem során. Inkább egy olyan alap megbecsülésre, tiszteletre, élni hagyásra vágyom, amit én is megadok másoknak.
Nyilván kell munkát találni, de mindenhol alacsony bérekért szívatják az embereket, személyes antipátia alapján egyszercsak kirúgnak próbaidő alatt, és ha megkérdezed, miért, akkor az a válasz, hogy próbaidő alatt neki nem kell megindokolnia. Közben az albérletem ára nőtt, de körülnézve azt látom, ez még mindig egy viszonylag elfogadható ár a többihez képest. Ezek a fizetések kb. az alapszükségletek megfizetésére elegek, de bármilyen plusz kiadásra, arra, hogy félre is tudj tenni belőle, már nem. Hogy miért nem tanulok? Mert ott is és a munkahelyemen is addig szekáltak, amíg azt nem éreztem, hogy idegösszeomlast fogok kapni (olyan volt, mint 2019-ben, amikor volt mar ilyesmi, folyamatos belső remegéssel, gondolkodni nem bírtam), ha tovább folytatom. Igaz, szívből gyűlöltem azt az egészet, ahogyan ott tanítottak.(vagy segghülye, vagy beképzelt tanárok) Amit meg igazán tanulni akarnék, ahhoz sok pénz kéne. Hogy miért nem megyek pszichologushoz? Mert be sem jutok, a foglalt időpontom ellenére elküldenek, hogy menjek magánba.
Szóval értem, amit írsz, de az élet bonyolultabb ennél.
Egy full negativitás vagy: "nem lehet - nem lehet - nem lehet - nem lehet"...
De lehet. Magadat kell szeretned, magadat kell fejlesztened. Járj el edzeni, foglalkozz a külsőddel, tedd magad vonzóvá a másik nem számára.
Találj egy elfogadható munkát, ahol legalább egy néhány hónapot el tudsz tölteni, hogy stabilizálódjon az állapotod. Utána kereshetsz jobbat, de addig nem mondhatsz fel, amíg nincs jobb.
Ez a Te érdeked és senki nem fogja a te érdekeidet követned, azt neked kell.
Tartást, belső- és külső erőt kell fejlesztened, küzdelemmel, összeszorított fogakkal erőlködve, kitartóan, újra és újra, a sok "nem lehet" picsogást elhagyva.
Ezzel nem azt mondom, hogy neked erre tudnod kellene válaszolni, mert neked ilyen nagy valószínűséggel nincs, vagy mondjuk, hogy egy 160 centis, introvertált nőnek milyen lenni a hétköznapi életben, azokkal a plusz nehézségekkel, amelyek még ehhez hozzájönnek, vagy szorosan összefüggenek ezzel. Gondolom neked vannak másfajta, a te adottsagaidból eredő dolgok, amelyekkel többnyire sikeresen megküzdesz. Nekem nincsenek cukorszirupos elképzeléseim azzal kapcsolatban, hogy az en adottsagaimmal milyen jó létezni, amikor a társadalom utasitja el ezeket, nehéz nap mint nap szembemenni az autópályán.
Basszus, nem gondoltam volna, hogy valaha egy kicsit egyet fogok erteni az incel fiúcskákkal, de tényleg van abban valami, hogy a külső behatárol. És könnyű megkeseredni. Bár azzal egyetértek, hogy valamennyi mozgástér van, de nem látom azt, hogy emellett egy valóban kiteljesítő, boldog életet lehetne élni. Néha a fennmaradás is kétséges...
Például a szeretet, vagy az "adekvát szeretet"(hogy valakit az ő szükségletei alapján jól szeressenek) hiányával nem lehet mit kezdeni. Nem lehet tőle elmenekülni, nem lehet vele harcba szállni, kierőszakolni másokból, hogy szeressenek, figyeljenek rád, ha ők nem akarnak. Mert valami van a lényedben, mintha leprás lennél, ami miatt elkerülnek, és soha nem derül ki, hogy ez micsoda. Vagy úgy akarnak szeretni, legfeljebb mint egy "bicikliző majmot", állandóan valamiféle sajnálatot sugároznak feléd, nem egyenes kommunikációval, mintha fogyatékos lennél. Ez ellen mit lehet tenni? Ez nem olyan, mint egy direkt támadás, ami ellen védekezni lehet. Ezek kimondatlan, számomra érthetetlen dolgok. Viszont pusztítóak...
De pont arról írok, hogy ezek nem működnek sok esetben. Ez egy álomvilág, ami mondjuk a középosztálybeli és afölötti egzisztenciájú, nem a legsúlyosabb problémákkal küszködő, jól szocializált, jó szociális hálóval rendelkező embereknél akár tökéletesen működhet. De nem foglalkozik a láthatatlan kasztrendszerekkel, üvegplafonokkal, azzal, hogy vannak dolgok, amiken egyszerűen nem fogsz tudni segíteni.
Vannak ezek a gondolatkísérletek, gyakorlatok, hogy védd meg a belső gyerekedet, hiszen te már felnőtt vagy. Meg mondd meg a bántalmazónak "asszertíven", hogy fáj, ami veled történt, hogy ne csinálja, amit csinál. (annál jobban örül, ha szenvedsz, ha kap erről egy feedback-et, esetleg csak szimplán leszarja) Nem tudom másnak látni, mint jóindulatú, de naiv módszerekként, amelyek a legnagyobb szarban nem működnek.
Mivel tudnàlak megnyugtatni, gyerekkori önmagam? Semmi jó nincs itt. Nincs szeretet. Nem tudlak megvédeni, hiszen a testem nem sokkal erősebb, mint a tiéd. Két férfi fog megerőszakolni, egy meg "csak" molesztálni 17 éves korodban. Az emberek elárulnak, elfordulnak tőled. Egyszerűbb lett volna, ha meg sem születsz. Én szeretlek, de nem tudlak ettől a világtól megvédeni. Hiába fogadom el önmagam, ha mindenki a nem elfogadást közvetíti felém, a semmibe vevést.
Semmi nem lesz belőled. A szellem napvilága, a boldogság nem ragyog a házad ablakán. Nincs is házad. Elveszik majd az otthonodat, ahol felnőttél, pár hónap lesz az egész, volt, nincs... és jó eséllyel nem lesz másik. Nagyobb eséllyel fogsz egy egérlyukban elrohadni egyedül, esetleg az utcán. Lesz néhány szar állásod, ahol szarrá traumatizálnak olyan dolgokért, amelyekről nem tehetsz vagy semmi közük hozzá. Még a boltos vagy a hivatali dolgozó is jobban utál majd, mint másokat. Egyszerűen csak azért, mert létezel.
Nem tudok jót mondani, te már most deprimált vagy. Nem fogsz fel annyit a világból, mint más gyerekek. Te más vagy. Nem tudni, hogy genetikai, környezeti hatások vagy mindkettő miatt. Nem tudni, miért nem fogadtak be már a gyerekek sem. Lehet, fogyatékos vagy. Szeretlek, de valami hiányzik belőled, valami nem fejlődött ki benned, ami miatt mások úgy bánnak veled, ahogy. És soha nem mondják meg, mi a baj veled. Szellemi útmutatást sem tudok adni neked, a legsötétebb erdőben bolyongok. Lelkileg sem tudok a támaszod lenni, ebben a kérdésben nem vagyok sokkal fejlettebb nálad. Állandóan találgatni kell, sötétben tapogatózni, hogy a világ miről szól és hogyan lehet minden pillanatot túlélni benne.
Szeretlek, megpróbállak szeretni. De nem tudlak megvédeni. Nem tudom mások szeretetét biztosítani ott, ahol az nincs. Sajnálom...
Isaac Newton a pestis elől menekült vidékre, amikor az ominózus almás eset megtörtént vele az anekdota szerint, írja a könyvem.
Ennek kapcsán azt hiszem, megvilágosodtam. 😂
Az összes emberkerülő fóbia, személyiségzavar és pszichózis azért sem szelektálódott ki a társadalomból, mert akár előnyös is lehetett azokban az időkben, amikor a társadalomtól való elkülönülés a háborúk, járványok, véreskezű vezetők, miegyéb miatt a túlélést jelenthette. Még így is nagy evolúciós hátrányt jelent, tehát nem tud elterjedni, de az előnyei miatt fenn tud maradni és ki tudja, mikor lesz rá szükség újra. A szervezett társadalomban élés már nem jelentette feltétlenül azt a relatív biztonságot a természetes környezet veszélyeivel szemben, amit a korai emberfélék számára jelentett. Ahogy az irritábilis bélszindróma egy egykori evolúciós előny túlfinomodása (a mérgező, káros anyagtól való gyorsabb megszabadulás), vagy az elhízásra hajlamosító genetika a jégkorszakban a túlélést jobban biztosító tényező lehetett, ennek is megvolt a maga haszna. Azt hiszem, a neandervölgyi géneknek tulajdonítják az introverzióra, depresszióra való hajlamot. Szimplán csak tragikus, hogy a neandervölgyinek nagyobb, akár 1500 cm3 agya volt, tehát gazdag gondolatvilága és jó túlélési képessége lehetett, csak éppen nem tudta még azt kifejezni (nem tudott beszélni) és nem tudott nagyobb társadalomban létezni. Szóval, amikor a neandervölgyi embert bántják, én inkább szeretetet, empátiát érzek egy meg nem értett ősünk iránt, akinek a génjeit 2-4%-ban hordozzuk, és akit kiszorított a cro-magnoni ember. És ennek az életükért vívott harcnak a mai napig nincs vége.
"kellő erejű, határt húzó agresszivitás", hát ez az, amivel kapcsolatban úgy érzem, nem megy nekem. Mintha engem mindig jobban támadnának egy közösségben, leginkább indirekt, kirekesztés, "csenddel verés", olyan "határeset" beszólogatás, ignorálás, manipuláció formájában, amivel, ha szembesítek másokat, akkor letagadják, nem mondják meg, mi bajuk van, vagy ha elérnek egy kritikus tömeget, akkor milyen geci vagyok, milyen stílusban közlöm ezt valakivel, aki adott esetben évekig mérgezett a dehonesztáló megjegyzéseivel, nonverbális kommunikációjával is, amire ugye mindenki azt mondja, hogy "ne törődj vele, lépj túl rajta". Van, amikor ez nem megy, mert egy megjegyzés, mint utolsó csepp, beindít egy olyan lavinát, amiről már azt gondoltad, hogy túlléptél rajta. És itt kicsiben is egyébként ez történt. (Mondjuk annyival nem tisztel meg az illető, hogy egyenesen nekem címezzen egy gondolatot és azt meg is tudja védeni, ha már rám akarja erőltetni.) Nyilván van ebben egy mintázat, de kva nehéz úgy elérni dolgokat az életben, hogy akár indirekt módon (az még rosszabb is, mert olyan megfoghatatlan) folyamatosan azt kapja vissza az ember, hogy értéktelenebb, elfordulnak tőle, mindig másokat részesítenek előnyben.
És nem azt látom, hogy mások jobban meg tudnák védeni magukat, hanem azt, hogy nem is kapnak annyi rosszindulatot, és amikor mégis jut nekik valami kis szar, akkor teljesen kivannak annak a töredékétől is, amit én sokkal nagyobb dózisban érzékelek. Csak nem látom, hogy a bennem lévő mintázaton hogyan és hol kéne javítani ahhoz, hogy jobb legyen, mivel én önmagamat természetesen élem meg, nem úgy élem meg, hogy áldozat típus lennék.
Osho mondta egyszer, hogy az ember csak túl érzéketlen lehet, túl érzékeny sohasem.
Én is így gondolom, de az ember érzékeny oldala ugyanakkor sérülékeny is, amit a durvaságtól védeni kell, mint egy csecsemőt. Nem egyszerű megtalálni, hogy épp melyik oldaladat mutasd meg a külvilágnak. A perszónának, mint maszknak, a felettes énnek, illetve a kellő erejű, határt húzó agresszivitásnak is erőteljes védelmi funkciója van.
Úgy gondolom, nálad leginkább kapcsolódási probléma van. Gyerekkorban melyik szülő volt fizikailag / érzelmileg elérhetetlen? Milyen élményeid, emlékeid vannak erről?
A terápia lényege viszonylag egyszerű:
Feltárni a felmerülő problémák jellegét, azok gyökerét, a gyerekkori traumákat, majd ezeket újra átélni vezetett imaginációban. A feljövő szart, negatív érzelmeket strukturálni, elemezni, részekre szedni, megvizsgálni. A pozitív élményeket, érzelmeket nem elemezzük, hanem minél tovább benne maradunk, töltődünk. Egyedül is meg lehet csinálni, de nyilván van kockázata is. Nekem volt olyan méhen belüli élményem, amit ébren nem engedett újra átélni a Mező, de az azt követő éjjel, álomban, alvási bénulásban igen.
A jelenlegi téma, folyamat feltárására a Peter Orban-féle Symbolon tarot is segítség lehet:
Azért elgondolkodom, én már kezdek jobb anyagi helyzetben lenni, és még mindig úgy érzem, alig tudom megengedni magamnak, hogy segítő szakemberhez járjak, de az általános inkább az, hogy egy politraumatizált, esetleg mélyszegénységben élő családban, ahol alkohol, szexuális abúzus, fizikai bántalmazás sokkal nagyobb eséllyel fordul elő, aluliskolázottsággal (mondjuk nekem is csak érettségim van), és ezzel együtt sokkal alacsonyabb jövedelmi szinttel karöltve, ott nincs mit csodálkozni a magyar ember mentális állapotán.
De nem rég például azon döbbentem le, hogy egy fb oldalon munkahelyi problémát osztott meg egy illető, és a kommentszekcióban legalább felerészben voltak azok, akik a mérgező működésű emberrel szimpatizáltak, olyanokat írtak, hogy ne ugráljon az illető, hagyja, hogy kihasználják, és egyébként is a kva anyját, még csak meg sem értették, miről van szó, vagy ha értették, csak úgy tettek, mintha nem, akkor még ijesztőbb a helyzet.
Az lehet, hogy kéne segítő. 😣 Ingadozom az ideggondozós pszichológus és a fizetős lehetőségek között. Voltam már ideggondozóban párszor, 1-2 alkalom után továbbküldtek, de fizetős helyre, vagy olyan helyre, ami teljesen megváltozott és nem volt szimpatikus. (ez covid alatt volt) Meg az általános tapasztalat, hogy boncolgatnak, aztán úgy hagynak, levonják a saját maguk számára érdekes konzekvenciát, és végülis teljesen leszarják, hogy én merre haladok.
Örülök, hogy magánórára tudok költeni, mert évekig arra sem volt lehetőségem. Nem rég találtam meg egy olyan emailemet, amelyben 19-ben visszamondtam egy tanfolyamot, mert anyagilag nem fert bele akkor.
Ez meg mennyi lenne? Ha havonta kb. 4 üléssel számolunk, tehát kb. hetente 1, akkor az alaphangon 40-60 ezer egy hónapban, és inkább a fölsőhöz közelítve, pedig még az alsó is húzós. Sztem már mindenhol 10 ezernél több. Havi 2 mondjuk, ott meg 2 hét telik el, mire legközelebb menni kell, hát... elég "szellős". De még 20-30 ezer is elég sok többletkiadás.
Lesajnálás? Én olvasgatom az itt vezetett blogodat, de továbbra sem látok kérdéseket tőled. A költői kérdésekre meg miért válaszoljak?
Azt gondolom, hogy jól járnál egy segítővel, aki heti rendszerességgel figyelmet szentel neked, mert minden látszólagos ellenkezésed ellenére vágysz arra, hogy valaki meghallgassa, megértse, átérezze, hogy mi zajlik benned.
Ha más nem stimulálja, az áltörténetekkel, sablon nikkekkel, vagy éppen folyamatosan félbehagyva beszélgetéseket, nem reagálva a lényegre, akkor stimulálom magamnak az agykérgemet. De téged ez nem érdekel, különben válaszoltál volna arra, amit korábban írtam. :) Nekem nem kell ilyen lesajnáló alamizsna... tényleg, köszönöm, amit eddig tettél, ahogy szóltál itt több emberhez, hozzám is tudtál empatikusan viszonyulni, de így nincs értelme.
Egyáltalán minek kell pótolni? Ez itt a kérdés. Ha nem akarok gyereket, miért akarjak automatikusan állatot? Ez a gondolatmenet... Nekem nem elemi igényem, hogy kiéljem az "istenségem tudatát" egy kiszolgáltatott lényen. Nem igénylem, hogy idomíthassak vagy kontrollálhassam az ő életét. Azt, akivel még nincs kapcsolatom, annak meg még ragaszkodása sincs, előre nincs hova kötődnöm. Aki a másik ragaszkodására vágyik, az a saját "valakiségére" vágyik, hogy egy teljesen random élőlény őt igazolja, igazolja az ő egóját, hatalmát.
Még csak nem is élőszó, hogy elfelejtsd, visszaolvasható. :)
Ezt ténylegesen baromságnak tartom, hogy ha gyerek nem, akkor háziállat igen. Persze, mert a háziállatot bárhogy nyomoríthatják cukormázas szirupban, nem fog visszaszólni, az élettartama sem annyi, mint egy embernek. Mert az embergyereken talán meglátszik a lelki nyomorítás, esetleg 20 év múlva pszichológusról pszichológusra járva felteszi anyukának a kérdést, hogy "anya, miért nyomorítottál meg engem?" Ez ugye kva kellemetlen, akkor már inkább a havanese kiskutya, azt lehet ridegtartásban édibédizni bármilyen következmény nélkül. Jónéhány ilyen nőt láttam már.
Soha nem gondoltam, hogy egy állat pótol egy emberi lényt.
Arra utalok, aki itt évek óta, ugyanazzal a mechanizmussal nem beszélgetést folytat, hanem vérszívó jelleggel valamilyen, a témához közel álló, de azt valamilyen módon kiforgató tanmesét próbál meg benyomni, minden valódi interaktivitást eleve lehetetlenné téve (minek beszélgessek a kamuregjével?) ezen kívül pont ezzel egy időben kérészéletű nikkecskék hirtelen ismerkedni akarnak, majd elég gyorsan törlik is magukat.
Csak azt akarnám tudni, hogy mi értelme ennek a f@szságnak, amit itt előad? Ennek semmi köze a valódi kommunikációhoz, megismeréshez. Ellenben baromi jó önigazolás neki, megveregetheti a vállát, hogy ő milyen nagy "népnevelő" vagy "manipulátor", annyira, hogy még csak nem is áll szóba azzal, akire hatni akar, esetleg terelő a kommunikációja, de a hatása sem érdekli annak, amit tesz.(akkor meg minek?)
Amit tőled kérdeztem, illetve amit válaszoltam, az ott van leírva. 🤷♀️
Ilyenkor mindent elmond a reagálás hiánya. Gőzöd sincs, miért nyomsz be ilyen sablon történeteket meg hirtelen ismerkedni akaró sablon nikkecskéket. Hülyének nézed a másikat, miközben még csak értelmezni sem tudod a másik gondolatait, nemhogy érvelni a saját álláspontod mellett, felvállalva azt, közvetlenül jelezve valakinek, hogy miben nem értesz egyet és miért.
