Ez tényleg jó... legalábbis az első két fejezet. Bevallom eddig jutottam, de igyekszem pótolni a mulasztást. Az "Almavirág" nekem is nagyon tetszik: ötletes és szép név, egy lóhoz meg különösen. :-)
Az elején tényleg oda kell figyelni, mert könnyen elsiklik az ember a részletek felett, de én amúgy is szeretem megrágni a szavakat, elmerülni az azokból felépített fantáziavilágban. Aztán persze kinek mi jön be: van aki "rohanvást" szeret olvasni.
Most írhatnék ilyen snassz dolgokat, hogy "csak így tovább", egyébként tényleg így gondolom, de szerintem ezt Te is érzed, ha még nem is tudod biztosan, hogy hogyan tovább: Most már az Isten sem mossa le rólad, hogy elindultál az íróvá válás rögös útján. (Hú de szépen mondtam... :-)
További szép inspiráló gondolatokat és ötleteket kívánok az íráshoz (de hál' istennek Te ebben sem szenvedsz hiányt) és mivel egy írás sem létezhet "az olvasó" nélkül, ezért abból is minél többet kívánok. Ha segítség kellene csak szólj... elvégre mi a fenére vannak a barátok ha nem erre. :-)
Akkor az egészet felteszed folytatásokban a netre? Én tulajdonképpen örülnék neki. Izgatottan várom a folytatást. Bár a nevek meg a sok adat egy kicsit zavaró, de ezen könnyen túlteszi magát az ember. Meg ilyen szempontból a "Gyűrűk Ura" a "leg", mégis mindenki alpműként tartja számon.
Legyen, megkapjátok a második fejezetet, mert fog. sincs hogy kiadják. Be kellene vonulnom valamelyik valóságshowba vagy meztelenül felmásznom a Petőfi-hídra, akkor lenne sanszom.
Az üldözők
- Ön őrült, Mavin de'Serqpe ha nem hallgat meg! Legalább várja meg a végét a mondanivalómnak, csak azután ítélkezzen!
- Ne feledkezzen meg róla, hogy kivel beszél, egyelőre még én vagyok a Vérszövetség legfőbb fejvadásza, és nem ön, Matin con'Yurent.
A híres servpayi titkosszolgálat, mely évszázadok, ha nem évezredek óta, a servpayi nagyhercegek legkényesebb ügyeiben jár el olyan diszkréten és alaposan, hogy az a hír járta róluk, hogy a havon sem marad meg a lábnyomuk ha ők, nem akarják és egy huszárezred alól is képesek kilopni a lovakat. Matin con'Yurent arcán egy pillanatra árnyék suhant át.
- Márpedig észak felé ment, Ratmotoy főhercegre mondom, akinek hűséget esküdtem, és akinek a kardját az oldalamon viselem.
- Nem fogja sokáig ott viselni, ha nem teszi azt, amit mondok.
Matin con'Yurent gúnyosan elmosolyodott.
- Engedelmével. - hajolt meg és az ajtóhoz ment, de onnan még visszafordult.
- Idős már maga ehhez a fontos tisztséghez, lehet, hogy hamarosan új embert fognak keresni a maga helyére, fiatalabbat, jobbat...
- A helyemre pályázik, fenyegetni merészel...
Matin con'Yurent arcán lenéző mosollyal, felelet nélkül hagyta el a termet.
Nem volt alaptalan az, amit mondott a legfőbb fejvadászról már egy ideje mondogatták, hogy nem a régi, Yurentben viszont minden megvolt, ami alapján ígéretes jövő várt rá.
Kiérve az utcára elhatározta, hogy azonnal a felmentését kéri, és személyesen indul Torel al'Karmon nyomába.
"Vén barom, nincs semmi képzelőereje. Nekem van, és Torel al'Karmonnak is, ezért tudom, hogy észak felé mehetett csak. Ha csak fele annyira ismernék, mint én, nem kételkednének az igazamban."
Yurentet nem a főherceg parancsa hajtotta elsősorban, bár tisztelte uralkodóját. Túl sok emlék jutott eszébe a Torel al'Karmon névről.
Együtt tanultak tízéves koruktól a Lángokban Álló Kardban, Domeni Kapu legjobb harcos iskolájában, ahol a legjobb mesterek tanítanak, amely évszázados hagyományokat őriz, melyből messze földön híres harcosok kerülnek ki, melybe minden irányból küldik a szülők gyermekeiket, nagy jövőt álmodva nekik, melynek címerében egy kéz egy lángoló kardot fog, folyton figyelmeztetve azt, aki ránéz Ykoto Mono intelmére, miszerint a harcos gondoljon úgy kardjára, mint az egyszerű emberek a tűzre, amely megvéd, szolgál, de ha helytelenül bánnak vele, hatalmas tragédiákat okozhat, így jól gondolja meg mindenki, hogy használja-e és ha igen, hogyan.
A két fiút egy szobába tették nevelőik tíz éven keresztül, ami az ő kívánságuk is volt, hiszen jó barátok lettek már az első napoktól fogva. Nem alakult ki versengés közöttük, pedig minden évben ők ketten voltak a legesélyesebbek arra, amire az iskola minden tanulója jelölve volt, ha már öt évet eltöltött az iskolában, hogy vihesse az intézmény zászlóját, amin ugyanaz a kard volt látható, mint a címerben. Ha a másiknak sikerült, mindketten örültek barátjuk sikerének és a legelső gratulálók között voltak. Ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy később annyira meggyűlölték egymást. Tanáraik szerették őket, mert okosak voltak, tisztelettudók, szépek, büszkék és ügyesek, tanulhattak bár a történelem és legendák ismeretéről vagy stratégiáról, gyakorolhatták a lovaglás, a kard vagy a puszta kezes harc művészetét, ők a legjobbak között voltak. És társaik is kedvelték őket, (bár Yurentet valami furcsa idegenkedéssel szemlélték) mert barátságosak voltak és segítőkészek, és ha az iskola kiment a városi istentiszteletre, ahol a Lángokban Álló Kard tanárai és tanítványai az első sorokban ültek a Domeni Kapu előkelőségeivel együtt, nemcsak a bakfis lányok küldtek feléjük vágyakozó pillantásokat, hanem a gazdag polgárok unatkozó feleségei is. Ezen a téren sem volt vita köztük, vigyáztak arra, hogy egymás szerelmi életét meg ne sértsék.
Az utolsó évben szakadt meg a barátságuk, három hónappal azelőtt, hogy befejezték volna az iskolát.
Az egész város lázban égett, mert nagy vendéget vártak. Newyr al'Shemon, a Dormori hadsereg fővezére érkezett a városba. A Lángokban Álló Kardban is szándékozott tartani egy előadást, ami főleg azért számított szenzációnak, mert Newyr al'Shemon ritkán vállalt el ilyen megbízatást, a gyakorlatot sokkal többre becsülte az elméletnél. Mindenki izgatottan várta a nagy napot. A Templomok Útjának lakói már másfél héttel az érkezés előtt bérbe adták az ablakaikat, amelyekből kitűnően lehetett látni a fővezér bevonulását. Matin con'Yurent is izgatott volt, de ő egész más okból, mint a többiek.
Yurent rajongva szerette hazáját és tisztán látta, hogy gyenge hatalomként mennyit szenved az erős Dormor és Hyrkán között. Valamelyik mindig szolgaként bánt vele. Nagy álma volt, hogy Servpay megerősödjék, de tudta, hogy ezt egyik szomszédos ország sem hagyná, addig, amíg ők ennyire erősek. Ha meggyengülnének, akkor születhetne egy erős Servpay. Ez az, amiért belépett még tizenhat évesen a Vérszövetségben, aminek a dédelgetett álma szintén a teljesen független ország volt, és ezért volt hajlandó azt megtenni, amire készült.
Utasítást kapott, hogy ölje meg Newyr al'Shemont. Tisztában volt vele, hogy szemtől szemben semmi esélye sem lenne a fővezérrel szemben, és ha teljesíteni akarja a feladatot, orgyilkossághoz kell folyamodnia. Ösztönei tiltakoztak a lesből ölés ellen, de hazaszeretete, Mermernor emléke és a Vérszövetségnek tett eskü bizonyult erősebbnek. Tudta, a fővezér halála jelentősen gyengítené Dormort, ami akkoriban szinte gyarmatként bánt Servpay-jal. Mermernor, Yurent szülővárosa, határmenti település volt Dormor és Servpay között, és a két ország sokáig veszekedett rajta. Olyan harminc éve a dormoriak birtokában van, és úgy tizenöt éve a Newyr al'Shemon katonái élén kiűzte a városból a servpayi származású lakosokat, mondván nekik semmi keresnivalójuk egy dormori városban. Yurentnek ekkor ötéves gyerekként kellett először megélnie azt, hogy az erősebb igazsága az igazság és nem mindegy, hogy milyen származásúnak vallja magát az ember. Anyjával gyalog menekültek át Servpayba a család ottani birtokaira, amelyek sokkal szerényebbek voltak, mint a mermernoriak. Kárpótolni senki nem kárpótolta őket ezekért, a gazdagság a dormoriaké lett, de Yurentben a tehetetlen düh az, ami legerősebben megmaradt abból az éjszakából.
Nehéz volt a feladat, szinte lehetetlen, hiszen Newyr al'Shemont nemigen hagyták magára a testőrei. Egyedül a templomban, amikor imádkozott. Yurent ebben valami sorsszerűt látott. Az álszent képmutató megérdemli, hogy imádkozás közben érje a gyilkos szúrás az oltár előtt, amihez semmi köze.
Gondosan eltervezett mindent. Pár nappal a Newyr al'Shemon érkezése előtt engedélyt kért, hogy az iskola istállójának legvadabb lovával kilovagolhasson. Engedték neki, hiszen tudták, hogy jó lovas. Odakint, amíg a ló egy fához kötve legelt, ő két kő között eltörte a saját lábát. A ló oldalába kapaszkodva ért vissza a Lángokban Álló Kardba, ahol elmesélte, hogy ledobta a ló. Az eset nem okozott nagy feltűnést, csak azon sajnálkoztak, hogy a díszmenetben nem vehet részt.
Ezek után az iskola rektorától engedélyt kért, hogy a lábadozás időszakát egy városi bérelt házba tölthesse az internátus gyengélkedője helyett. A jámbor veterán meg volt róla győződve, hogy tanítványa kicsit meg akar szabadulni a szigorú szabályoktól, amik igencsak kötötték a tanulókat, és egy kis borozgatással, nők társaságában szándékozza tölteni felépülése idejét. De mivel szerette Yurentet és bízott abban, hogy nem fogja túlzásba vinni a szórakozást, szemet hunyt a dolog fölött és úgy tett, mint aki azt hiszi, hogy neveltje csak egy kis nyugalomra vágyik. Megadta az engedélyt. Ezzel az első akadály le lett küzdve, nem kellett áthaladnia az iskola kapuján, ahol csak ki és belépőkkel lehetett a tanítványoknak mászkálni. Az istentiszteletre, amin a fővezér is részt fog venni, és ami után -szokása szerint,- egyedül imádkozik majd a templomban, nem iskolai egyenruhájában fog részt venni, és elvegyül a tömegbe társai és nevelői elől, ami nem lesz nehéz, hiszen az amúgy is hatalmas Nagytemplom tömve lesz emberekkel. Ha megkérdezik miért nem vett részt a misén, majd azt mondja, belázasodott.
Aztán bíbortáncot szerzett, és az esemény előtti este bement a Nagytemplomba imádkozni. A papok kérték meg éjfél előtt a buzgón imádkozó fiatalembert, hogy távozzon, be szeretnék zárni a templomot. Yurent rájött, hogy hibázott, de pár mellékoltárnál térdeplő öregasszony rajta tartotta a szemét, és emiatt csak templomzárás előtt sikerült végrehajtania azt, amit meg akart tenni. Hogy külön fel kellett kérni a távozásra, feltűnő, de nem annyira, hogy visszalépjen.
Yurent nemcsak imádkozott, hogy ő csak annyit kér, hogy sikerüljön, az amibe belefogott, nem magának kéri, hanem Servpay összes lakójának, istenétől, Maramourtól, a Termékenytől, Földanya harmincharmadik megtestesülésétől, akit kalásszal és kukoricával a kezében, gyermeket váró nőként szoktak ábrázolni, hanem jó előre kiszámítva a bíbortáncot is beletette a tömjén alá, úgy, hogy az ne a mise alatt égjen le, hanem később, akkor, amikor Newyr al'Shemon egyedül marad a templomban. Ez a szer szigorúan be volt tiltva, mivel súlyos idegrendszerre ható méregként tartották számon, de mivel csak nagyon ritka esetben okoz halált, és készítőinek nem is ez a célja vele, a papok a méregérzékelő varázslataikkal nem vehették észre. A bíbortánc összetételét Yurent nem ismerte pontosan, annyit tudott, hogy egyik alapja a Szírqui erdőkben virágzó maszlag, és hogy füstjét beszívva elbódul az ember, tompul a realitásérzéke, van, amikor hallucinál is.
Ha a fővezér eleget lélegez be a bíbortánc füstjéből, majdnem olyan védtelenné válik, mint egy csecsemő, Yurentnek, így nem fog gondot okozni, hogy elvágja a torkát. Hogy önmaga ne bóduljon el a füsttől, kendőt szándékozott magával vinni, amit majd szorosan az orra és szája elé köt. Az, hogy odamegy a főoltárhoz, amin az a bizonyos füstölő áll, és ami mellett Newyr al'Shemon fog térdelni és elvégzi a halálos vágást, csak pár percet vesz igénybe, még ha törött lábán lassabban is tud mozogni, mint egyébként, addig kibírja a tüdejében lévő levegővel. Számított arra is, hogy a fővezér katonái mise után át fogják kutatni a templomot, hogy meggyőződhessenek arról, hogy tényleg senki sem maradt az épületben. Először úgy tervezte, hogy a Nagytemplom rengeteg szobra és beugrója között helyett változtatva fogja kicselezni az őrséget, de rá kellett jönnie, hogy ez nagyon primitív. Hatalmas a lebukás veszélye, és sérül lábával nem is tud elég gyorsan mozogni. Aztán ráébredt a megoldásra. A templom végében, Földanya negyvenkilencedik, az utolsó megtestesülésének, Namaquiknak, a Búcsúztatónak, a szobra előtt álltak a frissen elhunytak koporsói, hogy az Egyetlen Anya megismerhesse őket, ha majd kopogtatnak birodalma kapuján. Newyr al'Shemon vallásos katonái csak nem fogják a koporsókat nyitogatni, valamelyik halott mellé bújva kivárja az alkalmat.
Yurent felkészült arra, hogy lebukik, hogy menekülnie kell, felkészült a börtönre, arra, hogy kivégzik, csak arra az egyre nem, ami végül történt.
Amikor indulni akart a misére, látogatója érkezett, Torel al'Karmon, aki mindenkinél jobban ismerte őt. Szó nélkül odament a zsákjához, kivette belőle a tőrt, a kendőt, majd ránézett. "Gyilkolni bűn." -mondta. Aztán egymás mellett, anélkül, hogy bármelyikük is megszólalt volna elmentek az istentiszteletre, és Torel al'Karmon egy percre sem mozdult el barátja mellől.
A terv tehát nem sikerült, senki nem is sejtette mi volt készülőben, csak a Nagytemplom főpapja csodálkozott azon, hogy a fővezérnek és a templomot a szertartás után rendbetevő papoknak mitől van olyan jókedve. Newyr al'Semon még aznap este elutazott, és nem is tért vissza a Domeni Kapuba Yurent ott tartózkodása alatt. Torel senkinek sem szólt a történtekről, csak vele vele próbált meg beszélni róla, de ő meghallgatni sem akarta.
Ezek után még együtt laktak, egy hálóteremben aludtak három hónapig, amíg végleg otthagyták a Lángokban Álló Kardot, és elfoglalták a helyüket, Torel Galdanházi Nedyál király testőrségének lett a tagja, Yurent megalázóan alacsony rangot kapott a Vérszövetségnél. Anélkül laktak együtt, hogy bármelyikük is egy szót szólt volna a másikhoz, és ha jött az éjszaka, némán fordultak ágyukon a fal felé egymásnak háttal.
Utolsó nap, mielőtt Yurent elindulhatott volna, Torel odament hozzá, kezet nyújtott neki, de ő szó nélkül elfordul és elment.
A fővezér meggyilkolásának kudarca miatt Matin con'Yurent nem kapott képességeit megillető rangot, és egyébként is éreztették vele a bizalmatlanságukat, bár nem törölték a tagok közül.
Hét éven keresztül nem is hallottak egymásról.
Pár hete Yurent és pár katonatársa a Vérszövetségből parancsot kaptak egy kisebb dormori csapat megtámadására. Hogy miért, azt nem közölték, de Ratmotoy főherceg adta ki a parancsot, az első servpayi uralkodó kétszázötven éve, aki nem próbál se Hyrkánnak, sem Dormornak behódolni, hanem próbálja országát naggyá és függetlenné tenni, ezért Yurent nagyon megbízott a főhercegben.
A harcoló tömegben akadt össze újra Torel al'Karmonnal hét év óta először. Megtorpantak egymás előtt. Távol kerültek a többiektől, a völgy oldalában álltak. Elsőnek Yurent rántott kardot, harcolni kezdtek. A dormoriak már vesztettek, Yurentnek csak kiáltania kellett volna, és segítségére sietnek többen is. Nem tette. Egy az egy ellen akart régi barátjával megküzdeni, hogy kiderüljön, melyikük a jobb. Yurent valamiféle babona folytán, erkölcsi igazát is látta volna karddal szerzett győzelmében. Nehezen bírtak egymással, lehet, hogy bármeddig eltartott volna a csatározás, de Yurent elkövetett egy hibát, indulatból harcolt, és ezért Torel fölénybe került. Félrelépett Yurent egy csapása elől és kihasználva a védtelenül maradt oldalt lecsapott. Ellenfelének szétszakadt a vékony bőrvértje és a hasadásból elkezdett folyni a vér. Torel hátralépett, észrevette, hogy saját keze is vörös a kardjáról ráfolyó vértől. Ebben a pillanatban vágtatott oda Almavirág egyenesen gazdája felé, aki kénytelen volt felugrani rá, és a ló hosszú léptekben nyargalt el vele.
Yurent sebe nem volt súlyos, csak egy felszíni vágás, így őt is beosztották az egyetlen túlélő elfogására. A keresést Mavin de'Serqpe irányította. Nemrég nevezték ki a Vérszövetség vezetőjének. Ez azon egyik döntése volt az utóbbi időben Ratmotoy főhercegnek, amit Yurent nem értett. Tényleg kitűnően képzett katona volt Mavin, de korlátozott képzelőerővel, rendelkezett és Yuretnek nehezére esett nem kimutatnia az ellenszenvét, valahányszor találkozott vele.
- Jellemző erre a vén hülyére. Elküldi az összes emberét délre, mert el sem tudja képzelni, hogy valaki nem úgy tesz, mint ahogy ő tenne. Most nem fogok neki engedelmeskedni. - morfondírozott Yurent.
Tudta, hogy ha nem adják meg neki a felmentést, és úgy ered Torel nyomába, egy életre lehetetlenné teszi magát Servpayban, nemcsak mint a Vérszövetség tagja, hanem, mint katona is. De azt is tudta, hogy mindenképpen menni fog. Hét éve vár erre a pillanatra.
Két nappal később Matin con'Yurent lovával, Táncoslábúval észak felé vette útját.
- Rossz néven veszem öntől, hogy most kér szabadságot, de gondolom, nem akar a kis gyermekkori játszótársa elfogásánál jelen lenni. Igen, igen, a gyávaság emberi gyarlóság, Matin con'Yurent, bárhová befészkelheti magát. Apropó, átolvastam az önről szóló iratokat, tudja, csak fél éve vezetem a Vérszövetséget, nem ismerem még önt elég jól, és látnom kellett, ön tud hibázni. Erről jut eszembe, tudja kivel találkoztam nemrég Jadakői hercegnő esküvőjén? Newyr al'Shemonnal. Él és virul. Tudja mit, menjen csak szabadságra, pihenje ki magát, Ön nélkül is jól megleszünk, Matin con'Yurent.
Ezek voltak Mavin de'Serqpe szavai, amikor Yurent szabadságot kért tőle. Aztán még hozzátette:
- Nem hiszem, hogy fogunk még ilyen felállásban találkozni. Talán az utcán még összeakadunk véletlenül, te fattyú.- Az utolsó szavakat halkan mormolta, de Yurent meghallotta így is.
Összerezzent, de utána gúnyosan elmosolyodott.
- Szívem leghőbb vágyát teljesítené, azzal, uram, ha lemondana. Engedelmével. - hajolt meg és elhagyta a termet.
- Ezt megbánja még! Nem fog itt sokáig nagyképűsködni, abban a halszagú városban, a sok elkényeztetett úrifiú között felvett modorosságaival!- kiáltotta még utána a megsértett fővezér.
Yurent keserűen elmosolyodott odakint, azért fején találta a szöget az öreg. A Domeni Kapu Dormor legnagyobb kikötővárosa lévén, tényleg rettenetesen halszagú volt. Azóta is, ha érzi a tengeri illatot, diákévei jutnak eszébe. Az iskola, a rektor, ahogy mesél nekik a harc szellemiségéről, hogy csak olyan méltó arra, hogy megöljön mást, aki felkészült arra is, hogy őt fogják megölni, a nagy lovaglások Torellel.
Megrázta a fejét. Ezekre most nem gondolhat, mert nem tudja megtenni azt, amire készült. Inkább az első évekre gondolt. Kint a nyüzsgő városban elég sok idegen megfordult, ott senki sem törődött a származásával, de bent az iskolában, kezdetben, - Torelen és pár tanárán kívül,- éreztették vele a bizalmatlanságukat, hiszen egy olyan országból jött, ami annak idején elég feszült viszonyban állt Dormorral. Később, amikor már mindenki szívesen barátkozott volna vele, ő Torelen kívül mindenkivel zárkózott maradt. A fattyú név is ott ragadt rá. Yurent anyja, férje halála után egyedül maradt, és bizony elég kicsapongó életet élt. Mikor áldott állapotba került, számtalan szeretője egyike sem vállalta magáénak a gyermeket. Még az első évben nevezte egyik tanára a servpayi fattyúnak, és ő dacból vállalt ezt a nevet. Mint ahogy vállalta idegenségét és a, -többiekhez képest- szegénységét is. Anyja mindent megtett azért, hogy Yurent a Lángokban Álló Kardban tanulhasson, talán a család dicsőségét akarta visszaszerezni, talán távol akarta tartani házától a fiát, aki váltakozó élettársaival sosem tudott és nem is akart jó kapcsolatot kialakítani.
Yurent lenézett a kardjára. Fekete, kékesen izzó fémből készült, markolata számtalan falevéllel volt díszítve. Ezt nem használhatja ellene. Magával viszi, de harcolni a másikkal fog, amit emberi kezek készítettek.
"Lesz, ami lesz, megtalálom Torel al'Karmont, feltettem rá mindenemet."
Már próbálkoztam pár kiadóval, de a legtöbben azt mondták, hogy nekik saját íróik vannak és nem kell új. Ezért gondoltam, hogy közzéteszek belőle valamennyit, hogy lássam egyáltalán érdemes-e próbálkoznom. De most arra jutottam, hogy nem kellene feladnom.
Nekem nagyon tetszik. A sok név meg adat tényleg tömény egy kicsit, de egy fantasy-nál ez többé-kevésbé természetes. De nagyon szívesen olvasnám a folytatást, remélem lesz rá módom!
A címet én nagyon gyorsan elfelejteném. Ennél nagyobb közhelyet ki sem lehetne találni. Ha az ember meglát egy ilyen címet, győzködnie kell magát, hogy tovább olvassa. Ennyi alapján, szerintem nehéz lenne messzemenő véleményt mondani. Hogy sok a név? Szerintem nem baj, meg egyébként is valahogy el kell nevezni a szereplőket. Talán az elején nem kell bedobni az olvsót a mélybe, hagyni kell egy kicsit akklimatizálódni, és utána terhelni a mindenféle összefüggésekkel hivatkozásokk és néváradattal. Ha jól csinálod, még kíváncsi is lesz rá. Különben meg sok sikert, kíváncsi vagyok mi lesz belőle.
Először is szeretném mindenkinek megköszönni a hozzászólásokat.
Magdi60
Igazad van, tényleg túl sok a név meg az ilyesmi, jól bele is lehet zavarodni. Az elejére írtam egy név- és tárgymutatót, de az elég meredek lett volna, ha felteszem. Jól esett, hogy az írtad, hogy figyelemfelkeltő, hiszen első fejezet és ezen sok múlik.
Régebben lovagoltam és volt egy ló, akit én is nagyon szerettem, Almavirágon ezt lehet érezni.
jeudi
Szia.
rowena
Igen, ez az első nagyobb lélegzetű, amibe belekezdtem.
Az a gond velem, hogy valami mindig az eszembe jut és sajnálom kihagyni. Állítólag ez tipikus kezdő hiba. Később már jobban tudja tartalékolni az ember az ötleteit.
A biztatást köszönöm.
smarzédé
A folytatás, azaz az egész kész regény jelenleg a gépemen van. (148 oldal, 10-es betűmérettel). Köszönöm a bíztatást.
Jelenleg az a helyzet, hogy belegondoltam, hogy ha már saját szórakoztatásomra megírtam, akkor ki is kellene adatni, de előbb le akartam tesztelni, hogy számíthatna-e érdeklődésre. A másik problémám az, hogy semmilyen ilyen összekötettésem nincsen. Esetleg ebben tudna-e valamelyikőtük segíteni vagy lenne-e valamilyen ötlete.
Mivel a véleményemet kérdezted, hát elmondom.:-)) Én szeretem a fantasy-t, így nem okoz gondot a témaválasztásod.
Jól gondolom, hogy ez az első nagyobb lélegzetű, amibe belekezdtél?
Nem rossz, nem rossz, de egy kicsit próbáld meg jobban tagolni a szöveget. Ami még hátrány lehet a folytatás szempontjából, az szerintem az, hogy egy kicsit tényleg túl sok, és túl tömör az információ, így az elejére. Érzem, hogy ezeket figyelemfelkeltésnek szántad, de így nehezen követhetővé válhat a történet a sok-sok keresztbe utalással egyes, korábban megtörtént eseményekre.
De azért csak folytasd, bátran!! Egy mese, egy teremtett világ mindig jól jön a mai, racionálisan rideg világban.
(Almavirág - nagyon szép név egy lónak, nekem tetszett.)
Én nem. Nem szeretem a fantazyt, filmen sem. Rengeteg kitalált név, hely, összefüggés, de a lovát mennyire szereti, ez szép, és érdekes módon a lónak a neve sem egy kitalált fantázianév, Almavirág. Azért érdekes volt, figyelemfelkeltő, sokat sejtető, már én is kíváncsi lettem a fejezet végére, hogy mi is lesz majd.
Idegen az éjszakában
A villám fényénél Torel al'Karmon észrevette az épületeket. Kis falunak látszott a mocsár kapujában, olyannak, amilyenek százasával találhatók, itt Servpayi-Alföldön, olyannak, amikben mindig is a halászat, az istenek és a mindennapi megélhetés körül forog minden, amik uralkodóknak csak akkor jutnak eszébe, ha el akarnak bújni, még az adószedésnél is ritkán, hiszen nincs sok beszedni való, olyanok amilyenek itt álltak még azelőtt is, hogy a Bíbor Nagyúr rátette rohadó kezét a vidékre.
Torel köpenyébe próbálta elrejteni sebesült karját, a penge élének nyoma égette a bőrét. Lehunyta a szemét nem akart a csapdára gondolni, a társai halálára, a saját dicstelen menekülésére. Mentette az életét, mást nem tehetett. Kardját, lándzsáját, melyek a Domeni Kapu legjobb, hajdanvolt mesterei műhelyeiből kerültek ki, és évszázadokon keresztül ősei féltett kincseit képezték, útközben elásta. Próbálta megjegyezni a helyet, inkább a saját nyugtatására, sejtette, sohasem térhet vissza, hogy kiássa, újra birtokba vehesse, majd saját gyermekeinek adhassa egyszer, úgy ahogy az ő ősei tették évszázadokon keresztül.
Csak egy kést és egy botot hagyott magánál, amit vándorfelszerelésnek is nézhettek. Díszes ruhái nagy részét is elhagyta, csak egy lovaglónadrágot, inget, csizmát és a köpenyét hagyta magán, erre szükség is volt, hiszen a szakadt az eső, és emellett még sebesült karját is el kellett rejtenie. Torel tisztába volt vele, hogy egész Servpayban keresik, hogy aztán neki is, mint a küldöttség többi tagjának elvágják a torkát, így végezve alapos munkát valakinek a megelégedésére, talán éppen a Bíbor Nagyúréra. A Bíbor Nagyúr. Több száz éve született már Hyrkán királyának negyedik fiaként. Emberi neve Fyui al'Xersort volt, de ezt már majdnem mindenki elfelejtette. Harmincéves korától kezdett foglalkozni az energiákkal és hamarosan nagy hatalomra tett szert. Ezután megszerezte a királyi koronát, és az óta ő uralkodik, hatalma töretlen. A dicsőség annyira a fejébe szállt, hogy olyan százötven éve istennek kiáltotta ki magát. Rengeteg híve van, ő meg egyre nagyobb hatalomra törekszik. Egy titokzatos nővel él együtt, akiről senki sem tud semmit sem, ő meg azt híreszteli, hogy kedvese nem más, mint Vivina, a Földanya második megtestesülése. Az a jóslat is terjed a Bíbor Nagyúrról, hogy csak pontosan akkora erővel lehet legyőzni, mint amekkora az övé. Akkora meg nincs senkinek sem, csak neki.
Servpaynak Dormor és Hyrkán, a két állandóan veszekedő nagyhatalom között hintapolitikát kellett folytatnia, nemcsak Torel, de más sem nagyon sejtette, hogy ilyen nyíltan színt vall. Torel nemcsak saját magáért aggódott, a Nagyhercegek Tanácsát nem eszeveszett őrültek képezik, akik alapos megfontolás nélkül döntenek. Egyre erősebben marta a kérdés, mit tudhatnak Servpay hercegei Hyrkánról, ami miatt ilyen nyíltan le merték mészárolni Dormor királyának követeit.
Torel elindult a falu felé rendületlenül átgázolva a sáron és a sötéten, az esőn, amely mintha már egybeálló függönyként esett volna. A távolban mintha ott sötétlettek volna Hyrkán fekete hegyei, amelyek mélyében a legendák szerint hatalmas barlanglabirintus található, olyan lényekkel és titkokkal, hogy még a Bíbor Nagyúr sem merészkedett le a hegyek gyomrába. A szóbeszéd szerint a húsz éve elüldözött ravini hercegi pár is ezekben a hegyekben lelte halálát.
Torel megállt egy pillanatra, szembenézett a hegyekkel, nem tudta, hogy őrült, vagy zseniális, az, amit tenni készül. A hazája felé nem mehet, hiszen valószínűleg arra keresik. Nem adott nagy esélyt magának, hogy át tud vágni a servpayi katonaság, a boszorkánymesterek, a boszorkányok, torzok és Vivinának, a Pusztítónak, ki tudja milyen gyilkos kedvű teremtményeinek a gyűrűjén. "A Nagyhercegek Tanácsa, szokása szerint vérdíjat tűzhetett ki a fejemre, egész Dél-Servpay engem kereshet, nem mehetek hazafele. A mocsár több okból is biztonságos, először is el van zárva külvilágtól, ide legjobb esetben is akkor jönnek a hírek, ha egy eltévedt mutatványos, házaló vagy vakmerő utas tízévenként ide téved. Másrész senki sem gondolja, hogy a hazámmal ellentétes irányba indulok el, pont Hyrkán felé, ahol valószínűleg a meggyilkolásomat olyan szépen eltervezték."
Azon, hogy vissza Dormorba hogy jut, még nem gondolkozott, egyelőre csak túl akarta élni az elkövetkező időket.
Közelebb érve a faluhoz, elégedetten vette észre a középen álló kör alakú kőházat. "Templom van a faluban, akkor kocsmának is kell lennie." Megvakarta lova fülét.
- Kitartás öreglány, mindjárt ott vagyunk.
Tudta, hogy lova feltűnést kelthet, hiszen messziről látszik, hogy a legjobb fűzfaparti ménesből kikerült telivér, hogy harci paripa, hogy csak gazdájának engedelmeskedik, hogy öszvérekkel és szamarakkal nem marad meg egy istállóban, és szétrúgja a kocsit, ha elé akarják fogni.
De nem tudta Almavirágot szélnek ereszteni, akkor kapta, amikor Galdanházi Nedáyl király lovaggá ütötte és a testőrségének tagjává tette. Kiscsikó volt még akkor Almavirág, ahogy ő is csak húsz éves. Ő lovagolta be, más, nem is ült a hátán. Ennek már hét éve, azóta sok mindent megéltek Almavirággal ketten. Ha mással nem, vele összetartozik.
Annyit tudott tenni, hogy nyergét elégette. Nem merte simán bedobni egy szakadékba, félt, hogy megtalálják.
Torel még nagyon fiatalon részt vett pár vadászaton, de azóta megundorodott tőlük. Ekkor figyelte meg, hogy a vadállatok is szeretnek olyan területen menekülni, ahol nem hagynak nyomot. "Vajon ilyet érezhettek a vaddisznók, őzek és rókák, amikor üldöztem őket?" Megborzongott. " A papok azt mondanák, hogy a bűneim visszaszálltak rám."
Lassan beért a faluba, amely olyan nyomorult és elhagyatott volt, mint amilyennek távolról is látszott. Csend volt, próbált a házakon kívül osonni a kocsma felé, hiszen itt az éjszakai léptek is feltűnést okozhatnak. Lassan elérte. A többinél nagyobb, de ugyanolyan sivár, egyszintes vályogviskó volt. Bent fény pislákolt.
- Almavirág, maradj itt! -súgta Torel lova fülébe.
Határozottan benyitott és belépett.
Odabent pont olyan volt, ahogy elképzelte. Pár faasztal, egy pult, mögötte polc a szegényes választékkal. A helységet füst és olcsó lőre szaga töltötte be. A petróleum gyenge fényében pár férfi kártyázott. Ahogy Torel elnézte a falu méretét, lehet, hogy az egész férfilakosság itt ült. Csodálkozással vegyes érdeklődéssel néztek az idegenre.
- Jó estét kívánok! Egy szobát szeretnék éjszakára. -indult el egy szakállas férfi felé, aki jöttére felállt az asztaltól, így Torel a kocsmárost sejtette benne.
- Vanni van egy szobánk, de nem tudom megfelel-e az úrnak.- felelte a férfi a vidékre jellemző tájszólásban. Torel még nem járt errefelé, össze kellet szednie magát, hogy értse.
- Nem vagyok úr, és a szoba biztos jobban fog tetszeni, mintha a szabadban kellene aludnom.
- Jöjjön, megmutatom.
- Kint van a lovam is.
- Szólok a fiamnak, hogy kösse be az istállóba a birkák közé, aztán adjon neki valamit enni, szegény pára is jól átázhatott, már csak abból következtetve, ahogy az úr kinéz.
- Köszönöm, de ne tessék fáradni, majd én bekötöm. Addig csak készítse elő a szobát! Váltás ruhát és egy pohár pálinkát is kérnék! -nézett még vissza az ajtóból.
- Okos ötlet uram, ha nem is kért volna, magam diktálok önbe egy pohárral, amennyire megázott. Gonosz dolog egy ekkora eső. A birkaistállót megtalálja a ház mögött.
"Vivinára és minden gonoszra!" gondolta Torel "Hogyan fog Almavirág tenni, ha bekötöm egy csomó birka közé!"
Eszébe jutott egy több éves emlék. A Domeni Kapu felől lovagolt a fővárosba. Nem akart az útközben lévő falukba betérni, nyár lévén inkább a szabadban éjszakázott. Almavirágot elengedte legelni, ő maga pedig nekiállt tábortüzet rakni, hogy vacsorát készíthessen magának. Már elrendezte a köveket és az ágakat, amikor megjelent a medve. Lassan cammogott elő a fák közül, megállt Torel előtt és farkasszemet néztek egymással. Torel a kardja után nyúlt, hogy az esetleges támadásnál ne legyen teljesen védtelen, de tudta, egy medvével szemben nem sok esélye lesz. Máig nem tudja, hogy támadott-e volna az állat, mert Almavirág visszatérve a legelésből, veszélyeztetve látván gazdáját, gondolkozás nélkül rátámadt a medvére. Szerencsére a fenevad - talán a meglepetéstől-, de visszafutott az erdőbe, mert Torel nem sok esély látott a csikókorból éppen kinövő lónak egy kifejlett medvével szemben.
Tudta, Almavirág a tűzbe is bemenne érte, de vajon képes lesz-e megaludni egy csorda birkával egy istállóban?
Az istálló kicsi volt, Torel megpróbálta a többi állattól a legtávolabbi sarokba tenni lovát, ami nem volt annyira nehéz, mert hiába az istálló mérete, a birkák és a két tehén félrehúzódott Almavirág zord pillantásai elől. Torel ismerte lovát, tisztában volt sértettségével.
- Figyelj, öreglány!- suttogta az állat nyakát átölelve. -Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy válogassunk.
Még simogatta egy ideig, és amikor érezte, hogy lenyugodott, otthagyta.
"Vigyázó, add, hogy Almavirág, ne rúgja reggelig szét az istállót!" fohászkodott magában.
Bent a szobában, először belekortyolt a pálinkába. Égette belsejét, pedig nem sokat ivott. De a sermentori óborokhoz szokott torkának idegen volt az ital. Nem akarta meginni, sebei kimosásához kérte az erős szeszt. Sebesült karjáról lassan fejtette le a csuromvizes inget.
Először saját ingével akarta bekötni a sebét, de mivel ez csupa víz volt, inkább az egyik váltás inget szaggatta fel. A pálinka égette a sebét. Megnyugodott, nem volt annyira mély, mint előszörre hitte, bár így is komolynak látszott. "Sok mindent túléltem már, ez sem fog ki rajtam" nyugtatgatta magát.
Felöltözött a kocsmáros által előkészített ruhákba. Szokatlan volt a paraszti viselet, de a gyapjúszagú bekecset is felvette, a hideg és az eső- úgy érezte -egészen a csontjáig bevette magát a szervezetébe.
Ült egy kicsit az ágy szélén és gondolkodott. Először viszonylag ártatlan gondolatai voltak, arra gondolt, mit lehetne tennie, hogy sebe és az éjszakai esős séta ellenére se lázasodjon be. Elhatározta, bármennyire is viszolyog tőle, ledönt egy-két pohárral a pálinkából. Aztán megint eszébe jutott, mit élt át már majdnem egy napja. Újra szeme elé tolakodott a völgy, a menekülő öszvérek, Matin con'Yurent arca és saját véres keze. Aztán szülei jutottak eszébe, mit és hogyan fognak megtudni az egészből. Megborzongott, megrázta fejét, majd elindult vissza az ivóba.
-Jöjjön, uram, mert elhűl az étel! -invitálta a kocsmáros korán megöregedett felesége.
Torel mohón enni kezdett, minden dühével az evésre koncentrált. Az ételt nem ismerte, csak azt érezte, hogy krumpli, hagyma és szalonna keverékéből áll. Fűszeres volt és zsíros, de jóízű.
- Ideülhetünk, uram? -lépett oda a kocsmáros pár férfi társaságában -Ha nem sértjük meg, de ki vagyunk éhezve a hírekre a nagyvilágból.
Torel jelezte, hogy semmi akadálya, bár magában Vivina ölelő karjába kívánta az egész társaságot, de ha itt ez a szokás, alkalmazkodik a helyiekhez.
- Nem vagyok úr, mondtam már. - jegyezte meg.
- Engem nem téveszt meg.- mérte végig a kocsmáros- Több, mint húsz éve annak, hogy az elűzött Ravini hercegi pár erre menekült, ide is betértek, ám, ha jól emlékszem pont ennél az asztalnál ültek ők is. Ők sem érkeztek több mindennel, mint Ön, uram, de látszott, hogy nem közénk valók. Az asszony nagyon szép nő volt, az ember csak ránézett a kezére és máris tisztában volt vele, hogy nem maga mossa a ruháit. Még a tartása is rájuk emlékeztet. Mi a helyzet Ravinban? - tette hozzá- Megszilárdult az új hatalom? Elő sikerült már valakinek hoznia a kardot, abból az elátkozott kútból?
Torel lenyelte a falatot. Szóval ez izgatja fel már huszonegy éve a helyieket, egy menekülő hercegi pár. Régi történet. EzüstKobrás Raul, Ravin uralkodója, míg a Sivatagi Háborúban próbált békét teremteni, országát öccsére, Erikre hagyta, aki, mikor Raul halálhíre megérkezett végképp magához akarta ragadni a hatalmat, ezért elűzte unokaöccsét és annak feleségét, a hercegi párt. Raul nem halt meg, épségben visszatért, de a fiáért, már semmit sem tehetett, azonkívül, hogy a Hyrkáni hegyek felé vették útjukat, senki semmit sem tudott róluk, csak kósza legendák szálldostak, hol itt, hol, ott látták őket. Raul kétségbeesetten kutatta egy ideig imádott fiát, de aztán - Bölcs lévén- belenyugodott a megváltoztathatatlanba. Kardját, a legendás Táncoló Kobrát beledobta a kastélya mellett álló kútba, és bejelentette, hogy az csak az ő egyenes ági leszármazottja tudja majd onnan felhozni. Sokan próbálkoztak már vele, így-úgy rokonságot bizonygatva a királlyal, de fel egy sem jött. A kút már rég le van lakatolva, és erős mágiával is védik a vakmerő próbálkozókkal szemben. Raul a halálán van, hiszen húsz éve már, hogy folyton betegeskedik, leszármazottja nincs, trónján már most osztozkodnak Erik gyermekei, és az ország legjobb hadvezére, nemesi rangjára és érdemeire hivatkozva.
- A király haldoklik Ravinban. -mondta lassan. - A levegőben lóg a polgárháború.
- Az urak sokat háborúznak, de sosem ők mennek az első sorba a harctereken.
Torel bólintott, semmi kedve nem volt vitatkozni.
- És mi a helyzet délen? Tart még a varázskirály hatalma? Nemrég járt erre egy utazó és csodás dolgokat mesélt róla. Parancsára megáradt az Aragonoi-tenger és a halak táncot járva siettek ki a partra. Meg azt is mesélte, hogy Oroszlánkaput meg sem kellett ostromolnia, a falak maguktól dűltek le egyetlen szavára.
"Igen, így terjednek és nőnek a hírek, ha már utaztak pár ezer kilométert, mint a pióca, ami egész kicsi, amíg a vérrel sokszorosára nem szívja magát"- merengett Torel. Igaz, hogy az Alvahíri Királyságban rövid időre átvette a hatalmat egy jelentéktelen bárócska, mivel megszegte azt a szabály, amit helyenként, hol a törvény erejénél fogva, hol az íratlan rend szerint büntetnek, és használta a természet energiáit. Nem sokan kísérleteznek ezzel, hiszen mindenki tisztában van vele, hogy a helytelen használat élve rohasztja el használóját. Torel emlékezett a Domeni Kapu hírhedt házára, amit mindenki babonásan került, csak a szülők vitték oda a gyermekeiket néha elrettentésképpen, hogy eszükbe ne jusson próbálkozni az energiával. Torel is elment néha az épület előtt, és mindig megborzadt az élő húscafatokat látva. Csak nagyon kevés embernek adatott meg, hogy tisztán használhassák az energiákat. Őket mindenki tiszteli, és Bölcseknek hívja. Jelenleg is csak hárman vagy négyen vannak az élők között. Warhol al'Merynt, aki az imádkozáson kívül semmivel sem foglalkozik. Mireye Dwere, aki egy világtól elzárt kolostorban él valahol fenn az Istenek Szívén található fennsíkon, és, ha igazak a legendák, azt sem veszi észre, ha már egy hónapja nem evett. Ezüstszakálú Ahot, Arador legendás pap-királya, aki államügyekkel nem is nagyon törődik, hanem minisztereire hagyja. És az ő testvérbátyja, Marhol Nywen, aki egykor az egész kontinens egyik legnagyobb harcosa volt, majd öccse példáján nagyon megváltozott és olyan negyven éve teljesen eltűnt az emberek közül, senki sem tud róla semmit sem. Talán már nem is él. A papok tudnak egyedül egy keveset biztonságosan felhasználni az energiákból, ami persze meg sem közelíti azt a mennyiséget, mintha valaki szabadon használná. Őket Isteneik óvják a rohadástól. Mindig akadnak páran, akik vállalják a következményeket és kísérleteznek az energiával. Megvetően boszorkányoknak és boszorkánymestereknek nevezi őket mindenki. Egyedül a Bíbor Nagyúr képes rá,- senki sem tudja mi módon -arra, hogy rothadó testét újra meg újra megújítsa.
- Nem tartott sokáig az uralma- felelt Torel a kocsmáros kérdésére. -Még a tavalyi évben végleg szétesett a teste. A hatalom visszaszállt az eredeti uralkodókra.
- Így a helyes. Sosem sült ki abból semmi jó, ha valaki az energiákkal kísérletezett. Élt itt a faluban egy asszony, olyan jó tizenkét éve. Ő is elkezdte használni az energiákat, persze csak titokban. Először csak kisebb dolgokban, ha nem volt kedve kitakarítani, vagy egy-egy tyúkpusztító ragadozó elűzésére. Egyre magabiztosabb lett, de a sebeit már nem bírta rejtegetni, persze rájöttünk a dologra, azokra már nem mondhatta folyton azt, hogy elesett, vagy megkarmolta a macska. Az ura otthagyta, mindenki elkerülte, csak az anyja látogatta meg néhanapján, de ő is hamar meghalt. Állítólag a szégyent nem bírta elviselni, abba szakadt bele a szíve. Az asszony meg félt elhagyni a falut, azt hallotta a kinti világban megkövezik a boszorkányokat. A végén a mocsárba ölte magát.- aztán felnézett Torelre.- Igaz ez? Kint tényleg így bánnak el a boszorkányokkal?
- Van, ahol, de Servpayban viszonylag biztonságban vannak.
A kocsmáros hirtelen témát váltott.
- És az úr mi járatban van errefele?
- Utazó vagyok. - felelte kitérően.
- Nem kell ennyire titkolózni, uram, ha szegények is vagyunk és műveletlenek is, látunk valamennyit abból, ami a hegyekben történik.
Torel gondolkodott, milyen módszerrel tudna többet kihúzni a kocsmárosból. Melyik lenne a célravezetőbb? Ha elárulja tudatlanságát, vagy ha úgy tesz, mintha fogalma lenne a dolgokról? Arról, hogy ne urazzák, már lemondott, túl fáradt volt a vitatkozáshoz.
- Nem biztos, hogy akkora titok az. - felelte lassan.
Ekkor nyílt a kocsmaajtó és egy újabb vendég lépett be. Huszonegy-két éves lány lehetett. A mocsárlakók durva öltözékét viselte, bár gyapjúbekecs helyett vastag posztóköpennyel védte nagydarab alakját a hideg ellen. Hosszú sötétbarna haját hátrakötötte. Ő is bőrig volt ázva. Ám amin mindenki elámult, a kocsmáros még fel is ugrott felháborodásában, hogy foltos, kurtalábú lovát maga után vezette be a fogadóba.
- Mit képzelsz magadról?!?!?! - ordított a megsértett férfi. - Lovak ide nem jöhetnek be, ez nem istálló!
- Nem tudtam, bocsánat.- mentegetőzött a lány. Torelnek feltűnt, hogy nem a mocsárlakók nyelvjárásában beszél, inkább hasonlított arra a sziszegős kiejtésre, amit, lent, délen, Arador udvarházaiban és városaiban beszélnek. - Egy szobát szerettem volna csak kivenni.
- Egy szobánk van, de már kiadtuk. - a hangnem nem lett békülékenyebb.
- Elalszok én az istállóban is, úgyis szeretek a lovammal lenni.
- Gilbert, nem akarhatod kidobni ilyen időben! -szólt bele a kocsmáros felesége is.
- Na jó, -engedett fel a férfi.- menjél és vidd gyorsan azt az állatot is!
A lány kisietett, Gilbert visszaült. Torelnek kavarogtak a gondolatai. Öntudata tiltakozott az ellen, hogy lefoglalja az egyetlen szobát, miközben egy nő az istállóban alszik, de tudta a hideg helyiségben biztos belázasodna az éjszaka folyamán. Másrészt nem volt benne biztos, hogy Almavirág örülni fog a társaságnak. Az öt birkán és két tehénen is megsértődött, akkor most hozzájön ez a lány a vadlovával. Amikor a lány kilépett az ajtón, Torel akkor fogta fel, hogy egész végig a táskáját nézte. Nem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy van a táskában valami, ami az övé. Azt az érzést, amit a táska kiváltott belőle, csak ahhoz tudta hasonlítani, mintha egy nő kacérkodna vele, hogy harcoljon érte, mert a végén úgyis megkapja.
Magába gyűrte az utolsó falatokat és kisietett az istállóba, hogy megnyugtassa Almavirágot, ha van még istálló egyáltalán másrészt, hogy felajánlja a lánynak a szobát.
Belépett, de meg is állt az ajtóban, annyira meglepődött.
A lány a szénán ült Almavirágot simogatva, aki, ha macska lett volna dorombolt volna. Torel most vett észre először az életében valami macskaszerűt Almavirágban. Soha nem hitte volna, hogy idáig süllyed, nemcsak, hogy hagyja, hogy egy idegen simogassa, hanem még élvezi is. A lány mosolyogva vette észre Torelt.
- Gyönyörű a lova, uram és milyen okos. Imádok lovak között aludni. Úgy érzem, befogadnak maguk közé és ez annyira jó érzés.
Torel megpróbálta letépni a szemét a táskáról, ami mintha hívogatta volna. Elhatározta, hogy nem enged neki, elvégre semmi köze se a táskához, se a lányhoz.
- Akkor jó éjszakát! -köszönt el.
- Jó éjszakát önnek is, uram, és köszönöm, hogy kijött hozzám elköszönni. Pihenje ki magát, fáradtnak látszik.
Torel a döbbenettől némán hagyta el a helyiséget. Túl sok volt a mai nap. Az árulás, Matin con'Yurent, a menetelés az esőben és most Almavirág színváltása és a táska.
Aznap éjszaka Torel al'Karmon egy férfiről álmodott. Magas volt, izmos, de a feje nem egy emberé volt, hanem egy menyété, és párviadalra hívta őt. Sokáig harcoltak, de nem bírtak egymással. Torel ezután izzadtan és kimerülten ébredt fel. Éjfél volt. Tudta, titokzatos ellenfele csak időt adott neki a pihenésre, nem kell sok, és újra megvívnak.
