Igen, itt él velünk a férjem, és nagyon boldogok vagyunk! Többször felmerült a gondolat, hogy elköltözünk, mi, négyen: férje, a két gyerekünk és én. De aztán valahogy mindig a párom mondta ki a végső szót: maradjunk inkább. Pedig lett volna rá lehetőség. Viszont így tényleg sokkal kényelmesebb. És nekünk nem anyuék oldják meg a problémáinkat, hanem közösen segítünk egymás problémáinak megoldásában.
Apukámról meg csak annyit, hogy lett volna neki is lehetősége, hogy megfogja kis feleségét, és gyerekeit, és elköltözzön innen, sőt, amikor megszülettem, a nagyanyám hosszú időre rokonokhoz költözött, tehát úgy éltek ( élhettek volna) mint egy igazi kiscsalád. De nem így lett! Sajna apukámnak nem szakadt el az a köldökzsinór, és az anyja rendesen befolyása alatt tartotta. No meg az ital.
És én azt mondom, hogy ha a párom egy szép napon avval jönne haza, hogy menjünk el innen valahová máshová, mert attól ő boldogabb lenne, akkor mennék vele, mert nekem olyan mindegy, hogy hol. csak együtt legyünk, és minél tovább négyesben legyünk.... ( sajna a kisebbik fiam szívbeteg, s bár megoperálták, nincs garancia rá, hogy megéri a felnőttkort :(( )
Szívderítő olvasni, hogy vannak akik ilyen jól megértik egymást. Mi is kissé hasonló helyzetben élünk: az alsó szinten feleségem szülei, mi pedig (feleségem és lányunk) az emeleten. Anyósomék sokat segítenek, óvodába/iskolába hozták/vitték unokájukat ha mi nem tudtuk megoldani, apósom az építkezésnél segített, és mai napig is sok problémánkat ők oldják meg. Egyszóval ideális minden.
Vagy mégsem? Miért érzem úgy, hogy lassan pokollá vált az életünk? Hogy legszívesebben felgyújtanám az egész házat? Mert nincs saját életem. A feleségem és a családja életének része lettem, saját döntések, hibák, sikerek nélkül. Én nem a feleségemet vettem el annak idején, hanem az egész családját. Borzasztóan hiányzik az, hogy valamire büszkén rámondhassam "na ezt én csináltam!", még ha az esetleg nem is sikerülne tökéletesre. Miközben látszólag jól megvagyunk így együtt, bennem egyre nagyobb ellenállás növekszik mindennel szemben, ami itt történik. Eljutottam oda, hogy ha anyagilag megoldható lenne, azonnal elköltöznék, akár egy bőrönddel is. Semmi nem hiányozna innen, már gyűlölök itt mindent.
Kedves viktorya! Sokat írtál magatokról. Anyukádról, magadról, a gyerekekről, apukádról, aki otthagyott titeket. De mintha a férjed nem is létezne. Ő mit szól mindehhez? Ő is boldog ott? Ha igen a válasz (és őszinte az az igen), akkor nagyon szerencsések vagytok, és sok boldogságban lesz (remélem) részetek. De ha nem, akkor mi lesz? Kínlódva fog tűrni ő is, vagy ott fog hagyni titeket, mint annak idején apukád? Apukádról sok rosszat írtál. Én persze nem ismerem a történteket, de valahol kissé megértem őt. Mert én is lassan felőrlődöm itt, ha nem tudok változtatni. Aztán majd rám is mondják, hogy micsoda egoista, önző alak vagyok, nem tudtam örülni annak a sok jónak, amit kaptam. De az a sok jó ilyen áron semmit sem ér, mert közben elveszett a saját életem, a saját családom.
Azt ki is felejtettem, hogy van még egy "tagja a családunknak". Egy galamb ( család?) lakik a padlásunkon, és a kémény tetején szokott tutulni. Ezt a kéményünk jól felhangosítja, és hajnalban erre kelünk. Nincs különösebb bajom a madárral, de néha kedvem lenne "átköltöztetni" valahová.
Édesanyád egy nagyszerű asszony. Védd meg minden körülmények között. Igazságérzetedtől és őszinteségedtől ne engedd eltántorítani magadat. Hass oda, hogy Öcséd is melléd álljon, vigyázat nehogy túl nagy legyen benne a férfiszolidaritás. Édesapád többszörösen elitélendő.Egyszer azért, mert tönkre tett egy házasságot, és jégre vitt három életet. Elvette egy nagyszerű nő fiatalságát,és gondolom a kicsapongásai mellett még féltékeny is lehetett mint az állat, ahogy az lenni szokott. Végül mindez nem elég, a hátrahagyott vízbe is bele akar rondítani. Nagyon fogjátok egymás kezét nehogy sikerüljön őkelmének.
Mondjuk azér anyu hála Istennek nem adta fel önmagát! Éppen időben lépett. Meg gondolom iszonyú szerencséje volt, hogy akkor nagyon jó főnöke volt, aki támogatta a tanulását, és rávette, hogy végezze el a számviteli főiskolát. Kemény menet volt két gyerekkel egyedül dolgozni, tanulni, néha meg még éjszaka eljárt egy közeli vendéglőbe mosogatni, hogy legyen egy kis extra pénz. De azért akkoriban sztem sokkal könnyebb volt a helyzet olyan szinten, hogy az állása biztos volt, nem fenyegette az a veszély, hogy mert gyereke van, kirúgják, és minden nyéron meg volt oldva a táborozás a vállalati üdülőben, meg a két hét családi nyaralás. Most ez aligha kivitelezhető.
Ha a politikai allűrök alatt az aljasságot érted, akkor talált. Remekül megy neki a hátulról mellbe támadás, és a mindig úgy alakítja a dolgokat, hogy csakis ő tudjon kijönni belőle győztesen. Hát ahogy a politikát elnézem, az abban résztvevők is ily módon működnek, csak a győztesen kijönni a dolgokból című fejezet nem mindig jön be nekik.
Minekután a velem nem jutott dűlőre, vagyis nem rendeltem magam alá az akaratának, és nem tud marionett módjára ráncigálni, hát próbál olyan úton ideférkőzni, hogy jelenleg az apósomat kóstolgatja, és rajta keresztül próbál befolyásolni. Csak azt felejtette ki a számításból, hogy túlságosan jól ismerem, és előre tudom a lépéseit. Elébe tudok menni, és meg is teszem, mert nem hagyom magam. És ráadásul az elmúlt hat évben nem igazán kereste apósomék társaságát, most meg hirtelen érdekes módon többször is felkereste őket. Ráadásul nem általlott mocskolódni náluk is. Mert ugye természetesen csakis anyu hibája a válás, senki másé, és mi hálátlan gyerekek vagyunk, mert ő ugye mindig adott pénzt. Csak az a húsz év törlődött ki a memóriájából, amikor hónapokig nem nézett felénk, majd jött a láthatásra, és közölte anyuval, hogyha azt akarja, hogy enni is adjon nekünk, akkor fizesse ki azt. Amiket vett nekünk elvétve, azt is kifizettette anyuvalm különben visszavitte volna az "ajándékokat". Meg hát egyetlen alkalomra sem emlékszem, amikor virrasztott a betegágyunk mellett. Viszont arra igen, amikor anyut bele akarta folyrótani a mosogatóba. És az ablakon menekültünk ki rendőrt hívni.
Mégis mindenütt a tökéletes apa képét próbálja meg lefesteni magáról. Csak arra nem gondol, hogy előbb utóbb mindenki kiismeri, és mögé lát, mert ugye annyira azárt nem okos, hogy ne adja ki magát.
És annyira egoista, hogy sose fogja beismerni, hogy anyu az igazi neki, és a gyerekei sem fontosabbak neki saját magánál.
S szerintem nem az öcsi lesz kitagadva, hanem én, mert öcsi még kissé éretlen ahhoz, hogy felfogja a dolgokat. Ő inkább kikerüli, egyszerűen nem keres, vagy valamilyen ürüggyel lemindja a találkát. Meg egy kicsit azért örökölt apuból is valamit, és képes a büszkeségét félretenni, ha a szükség úgy diktálja.
Én erre képtelen vagyok. Ha megaláztak, akkor a büszkeségem nem engedi, hogy mégegyszer behódoljak valakinek, főleg nem az apámnak. Meg egyáltalán senkinek. Akivel nem lehet egyenlőségen alapuló kapcsolatot fenntartani, az köszönöm nem kell.
A féltékenysége azon alapult, hogy anyu mindig okosabb volt nála, és ezt nem bírta elviselni, tehát az agressziójával próbált anyu fölé kerekedni, de még ahoz is buta volt.
Hárt igen. Ennek az "úrnak" megadatott az ami másnak cseppet sem.Ölébe hullott a jóság, csak elfeledte felismerni.Sikeres emberek -még az sem biztos, hogy teljesen egyenes úton. A feleségük áldozatai árán(gyermekek,önfeladás)megcsinálta egzisztenciáját és elért a még rámnéznek a nők középkorba. Ilyenkor jön a tor slussz pánik , és mindig jön valaki akibe fülig szerelmesnek lehet lenni.Szegény asszonyka akire vélhetően még féltékeny is volt az uraság, a férfiaktól teljesen de akülvilágtól is szinte elidegenült.Ugyan csak nem volt alkalmas arra, hogy férje "férfias" nyavajgásait tolerálja, még azon sem csodálkoznék, ha emberünk politikai allüröket is ejt.Mindenki púp a hátán, leginkább gyerekei, akik előtt nehezen tudja játszani a fejét, mint legújabb macája előtt pl. Mert ne hidd,hogy ez a nő lesz azutolsó.Aki belekostólt a kései szerelem ízébe ,na és bírja a pénztárcája nem fog megállni. Rövidesen barátnődet látos majd az oldalán azután eljuttok oda,hogy beszélni sem bírtok egymással.Pedig akkor jön majd a baj, mert a fickó addig fickó, amíg Jóisten akarja.Ezer arcu tud lenni a kegyetlen élet.Oszt kórház, kiszolgáltatottság és halálfélelem.Rájön, hogy Édesmama az igazi, mindig is ő volt meg ti a gyerekei akik végül is "hálával tartoztok" hisz ebbe a bankbetétbe is tett, legalább is a gyerektartás erejéig.Bölcseket fog mondani és szóban mindig elhatárolódik a magafajtájától. Öcsédet ki fogja tagadni mert öcséd halálra séti majd őszinte beszólásával.
Annyira ,de annyira tipikus. Sajnállak, de valójában nem.Mert annál amit tett, csak az lett volna rosszabb, ha otthon marad és farizeus pofával vágja át édesanyádat minden percbe.
Hát abban biztos vagyok, hogy utcára nem fog kerülni, mert annál sokkal igényesebb és többszörösen bebiztosította magát. Végül is nemsokára nyugdíjas lesz, igen tisztességes nyugdíjjal. És ha a mostani házassága nem sikerülne, akkor ott a lakás, ami üresen áll, ahová ideiglenesen beköltözhetne ugyan az öcsi, de nem akar. Ugyebár annak is komoly feltételei lennének, pl nem vihet oda senkit... ( 26 évesen?? ) Meg akar magának lakáskulcsot, hogy bármikor mehessen ellenőrizni.
Hát ki tűri el, hogy bármikor valaki bemehet a lakásába, és ellenőrizheti?
Két éve lementem a gyerekekkel apu weeken-házába két hónapra nyaralni. Időnként lejött anyu is segíteni. Hát volt olyan, hogy amikor elmentünk kirándulni, éppen akkor jöttek apu a feleségével, és még a fehérneműk közé is benéztek.
Tisztán látszott, hogy mindenhová bekukkantottak. Csak tudnám, hogy mit kerestek.
Gondokom többek között ezt akarja elkerülni az öcsi avval, hogy nem megy oda lakni abba a lakásba.
Az a fajta apa, aki pénzen akarja a szeretetünket megvenni. De kinek kell ez? Nekem sokkal jobban esne néha egy kedves szó tőle, mint a pénz. Sőt. Jó ideje el se fogadom a pénzt tőle. Amíg időnként támogatott bennünket, utánna nem múlasztotta el hogy emlékeztessen rá bennünket, hogy mikor mennyit adott. És mindig az orrunk alá lett dörgölve, hogy bezzeg én ennyit, meg annyit adtam. Viszont egyszer se kérdezte meg, tudok-e esetleg pihenni a két gyerektől, és elvigye-e őket fél órára. Mindig arra hivatkozott, hogy ő a város másik végén lakik, és mennyit kell utaznia ( autó nélkül sehová se megy). Volt, hogy hónapokig nem látta az unokáit. Ha a telekre megy, nem messze vezet az útja a házunktól. Szerintetek hányszor kanyarodott el felénk, hogy benézzen az unokáihoz?
Meg nem is nagyon erőltetem a találkozást. Egyszer megpróbálta füllentésre rávenni a nagyobbik fiamat. Pedig minden erőmmel azon vagyok, hogy őszintének neveljem őket.
Meg hát ugye a válásuk fő oka apu alkoholizmusa volt. Igaz vagy jó 14 éve már nem iszik, de nem lett sokkal jobb ember. Amikor régebben meg akartuk látogatni, akkor többször fáradtságra hivatkozott. Hát nem tudom, de anyukám bármilyen fáradt, mindig lehet rá számítani. De volt olyan, hogy kerti party-t tartott apu a nyaralóban és az égegyadta világon mindenki ott volt csak éppen a gyerekei nem.
Hát nem egy mintaapa. Még szerencse, hogy az én gyerekeimnek az édesapja egészen más. Neki legeslegelső a család, ezen belül a gyerekek.
No megen egy kicsit hosszú voltam, de megkönnyebbültem, hogy leírtam a dolgokat.
Valahogy nem tudom ezeket megbeszélni sok emberrel.
A nagyobbik hat éves, az ő találmánya a megszólítás. Amita beszélni tud, azóta így hívja. A kicsi megtanulta tőle, így gondolom ha még lesz unoka, azokra is ráragad majd.
És az én gyöngyeim se első szóra ugró segítségek, s gondolom ez már csak romlani fog. :( De hát fiúk. Ugyan mit is várhatnék tőlük. Viszont hipp-hopp gondolnak egyet, és szaladnak puszit adni. Időnként olyan elánnal rohannak, majd feldöntenek, és csak kapom a puszikat. Meg ha sétálni megyünk, sokszor szednek nekem virágot.
Valóban nagyon szívmelengető megszólítás, pláne így anyák napja körül jól esik ilyenről olvasni. Mennyi idős a kis lurkó aki ilyen nagyon megtiszteli a nagyit? Az én "pici fiam", aki még velünk él, és a nagyikkal, ha mégis összeköltöznénk 13 éves. Már sajnos nem mond ilyen édes dolgokat, és bár mindenfajta segítésre rá lehet venni, de nem olyan első szóra ugró fajta, meg aztán a haverok, nyis-nyas ki-be, csupa tempó az élete. Bungiépítés, hinta, homokozás(!) aztán nyomás biciklizni, majd robogjunk fel szgépezni. A két 80 éves, meg nézné ezt a szélvészkirályt.
Háát akkor Édesmama a motor.Mindig így van.Hogy tudnám ...kedves apukát. Meg is érdemli az ilyen társakat ,utódokat? Mit érdemel? az utcát és a csövet ahova sok ilyen kerül.Azután ha nagy a baj, meg fütyül rá mindenki, ezébe jut gyermeke,hátha van még valami a családi kasszában. Meg egyébként is "én vagyok az apa, nekem jogaim vannak" kötelességek meg menjenek a fenébe.
Édesmama egy alapítványi iskolában gazdaságis s könyvelő.
Az apámat még a legnagyobb jóindulattal se lehet édesapának nevezni, bár genetikailag ő az apám, de a szó nemesebb értelmében erős túlzás rá nézve.
Amúgy azért ment el (22 éve), mert túlságosan egoista ahhoz, hogy alkalmazkodni tudjon egy ilyen összeállítású családban. Most viszont megtalálta azt a "társat" aki hajlandó elviselni az egoizmusát, de gondolom ez addig fog tartani, amíg van apámnak pénze. Képes elhanyagolni az unokáit, mert apám kijelentette, hogy a házukba nem kell olyan korú gyerek, aki esetleg rendetlenséget csinál, vagy hangosabban beszél. Mindenki csak karácsonykor mehet hozzájuk. Az új feleségének a gyerekei odaférnek szenteste, mi csak 26-án. És ehetjük a maradékot.Hát aki ilyen feltételek mellett hajlandó odamenni... Mert én ugyan nem. Aki nem fogadja el a gyerekeimet olyannak, amilyenek, ahhoz nem megyünk.
Nem állt ki mellettünk az új asszonnyal szemeben, és az meg szépen lassan ellenünk hangolta apámat. Hát ilyen formában éljenek boldogan, de nélkülünk.
A másik fájó pont, hogy sose múlasztja el gyalázni édesanyámat, azt pedig én nem tűröm!!
A ház ugyan nem tökéletesen szigetelt, de a dédi egy kicsit süketecske már, anyu dolgozik egész nap, ha hazajön vagy elmegyünk sétálni, vagy itt van fenn nálunk és unokázik, az öcsi meg ugye ritkán van itthon.
Viszont az igaz, hogy anyukám nagyon béketűrő. Sok-sok mindent elvisel tőlünk. Viszont úgy gondolom, sokat is kap. Pl a nagyobbik fiacskám úgy szólítja, hogy Édesmama. Ilyet még senkitől se hallottam, és nem tanította neki senki, hanem magától kezdte el mondogatni.
Azért megy az öcsi a lányokhoz, mert sajna nem igazán megoldható, hogy idehozza őket. Van ugyan egy lakás, nem messze tőlünk, amit apu vett magának, ha esetleg az új feleségétől jönnie kell, és oda beköltözhetne, de nem akar. Most nem írom le miért, elég annyi, hogy sok az apu által szabott feltétel, azt meg nem akarja öcsi.
Nálunk meg nagyon kicsi a szobája, a dédi meg mindenbe beleszól, és mindenbe belekotorászik.
De ha egyszer is úgy nézne ki a dolog, hogy komolyodik a kapcsolata, netán házasság, vagy gyerekáldás lenne kilátásban, biztosan megoldanánk máshogy a dolgot. De egyenlőre anyu azt mondta, hogy nem akar garniszállót a lakásában. Ebben vizont igaza van.
Üdv Neked is! 4 generáció ! Szenzációs! Biztosan nagyon jól szigetelt a ház, vagy nagyon béketűrők a nagyik, ha nem okoz surlódást, hogy a gyerekek vannak fönn az emeleten, hiszen a mozgásigényükből adódóan keltkezhet számos zaj. Persze lépcsőzés szempontjából így logikus.
Istenem ! De jó, hogy megjelentél.Ittam szavaidat.Az Isten áldjon meg Titeket, de látom meg is áldott. Csak annyit tudok mondani, hogy GRATULÁLOK mindenkinek és mindenkinek mondom, hogy ilyen is lehet az EMBER!
Azért félig, mert 26 éves lévén időnként az aktuális barátnőjénél lakik.
Na jó,jó de miért ??? :o))
Mindezt azért nem mertem leírni, mert hülye kioktatás lett volna tőlem, attól aki csak álmaiban látott ilyent.Baromi jók vagytok, csak szaporodjatok.
Várd ki a végét ha tudod és gondolj arra,hogy már mi is EU-hoz tartozunk. Ez nem csak szekatúrát jelent, hanem rangot is.Pl. a házikótok rangját,én legalább is hiszek ebben.Érdekelt sajnos nem vagyok.:o)))
Jómagam egy négy generációs családban élek. A felállás a következő: Bp egyik külvárosában egy kétszintes családi házban élünk. Az alsó szinten él a nagyanyám, anyukám és félig az öcsém. Azért félig, mert 26 éves lévén időnként az aktuális barátnőjénél lakik. Mi a férjemmel és a két kisgyerekünkkel pedig a felső szinten.
Hát súrlódások azért vannak, mert a nagyikám már 96 éves, kicsit szenilis is, meg világ életében olyan nagyasszon típus volt, hát nem könnyű vele az élet. De mikor néhány éve kórházba került, és karácsonyra se engedték ki, nagyon sírtunk mindannyian.
Anyu amolyan tyúkanyó módjára próbál bennünket terelgetni, de néha nem bírja ki, hogy beleszóljon az életünkbe. Ez szintén előidéz kisebb vitákat. Viszont ha nem a megszokott bússzal jön délután haza, és a következőn se volt rajta, már aggódva hívjuk, nincs-e baj. Mindig lehet rá számítani, mert ha esetleg este váratlanul el akarunk, vagy kell mennünk szó nélkül vigyáz a kicsikre. És felajánlotta, hogy hordja a nagyobbik fiamat úszni, mert én suliba járok, így nem kell az uszodába ülnöm, és tudok tanulni. Meg hát anyagiakban is rengeteget segít. Sokszor nem kéri el a rezsi ránk eső részét, és bizony elég sokszor szokott bevásárolni nekünk. Ellenben legtöbbször nem kell főznie, mert amúgy csak magára kéne, ( nagyinak hordják az ebédet minden nap, tesóm meg nem nagyon eszik itthon) nálunk mindig tud vacsizni, ha hétközben hazajön. A nagyikám receptjeiért is én járok az orvoshoz, ha kell el is viszem. Mivel anyu nem vezet, sokszor viszem el nagybevásároni. De van, hogy az öcsém gondol egyet, és hoz egy csomó mindent, megtölti a hűtőt, fagyót, tisztítószer "raktárat". És remekül tudunk anyuval együtt kertészkedni. Mindketten szeretjük a kertet ápolgatni, de amíg nagyi bírta, nem engedte nekünk!! És sokat visszük a gyerekeket eggyütt kirándulni, vagy csak a könyékre sétálni.
Sokat segítünk egymáson, és " szörnyülködünk" együtt, hogy mit művelt a nagyi. Mert sok olyan dolgot csinál, amivel bosszúságot okoz nekünk. Van, hogy elosztogatja a környéken anyu ruháit. De volt, hogy az egyik szomszédnak, aki nem szeret dolgozni, viszont sírni annál jobban tud, odaadott egy jelentősebb összeget. Persze aztán a szomszéd letagadta. Hát leshettük utánna a pénzt! Azóta nem kapja kézbe a nyugdíját, mert ugye vásárolnia nem kell, meghozunk mindent, amire szüksége van, vagy szeretne, teljesen el van látva, ki se lép a kapun, a különbözetet meg szépen minden hónapban takarékba rakjuk. Meg hasonló dolgai vannak a nagyinak, de hát 96 éves a szentem, mit várjunk tőle?
Mindent összevetve, nem tudom, hogy mit csinálnék, ha többszáz kilóméterre laknánk egymástól, de akkor se, ha a város másik végébe laknánk. Lehet, hogy néha kicsit hangosabban szólunk egymáshoz, de sose fekszünk úgy le, hogy harag lenne köztünk. És egyikünk se tudna már a másik nélkül élni. Legalábbis nehéz lenne megszokni. Úgy gondolom, hogy jó a többgeneráció, így a gyerekek is jobban megtanulnak alkalmazkodni. És egy csomó dolog könnyebben megoldható. Csak mindenkinek az igényét figyelembe kell venni, bár ehhez gondolom olyan emberek kellenek, akik képesek kompromisszumot kötni. De hát az emberek nagy része tud. Csak akarni kell egy kicsit.
No, bocsi, hogy kicsit hosszú voltam, remélem nem baj, hogy a tapasztalataimat leírtam.
Nem osztom a nézetedet, hogy az ingatlan még mindig a legjobb befektetés. Nemrégen olvastam egy felmérésről, mely szerint ma már minden egyes embernek jutna hazánkban 1 szoba. Persze aránytalan az elosztás, van akinek tucatnyi is van, és élnek családok 1 szobában. De túl nagy mozgás, ami jelentős árfelhajtással bírna, sztem mostanában nem várható. A jelentős igények ki vannak elégítve, a rászorultabbak még gyűjtik a pénzt, és persze kis lakot akarnak induláskor.
Mér kellett nekünk ilyen bazi nagy házat építeni, amit aztán képtelenség kihasználni?!
A bazi nagy ház, hidd el,meghozza még örömödet, csak türelem. Néha kérdezz egy egy találka alkalmával, csak ültess bogarat és meg fog jönni a megoldás.Ne türelmetlenkedj. Olyan variációt is el tudok képzelni,hogy egy marha jó csereajánlat bejön. Nem hiszek abban, hogy nem az ingatlan a legjobb befektetés.:o)
Hát akkor nincs többtanácsom, tessék nekilátni és gyereket csinálni.Betölteni az űröket frankó gyerekkecagással.A szülők meg élvezzék messziről és dupla rezsiárért a saját magányukat, ha őnekik ez kell.Nem vagyok szolidáris velük sajna.
De nem is olyan egyszerű. A szülék remekül elvannak a panelban, orvos, templom, üzletek pár lépésnyire, sőt hatalmas liget is van mellettük, sarkon a megálló többféle járművel. Szerencsére egészségesek is , és nálunk kertészkedhetnek is ha úgy hozza kedvük. Csak egyedül a gazdaságosság, a rút anyagiak, ami felénk billentené a súlyt.
Mér kellett nekünk ilyen bazi nagy házat építeni, amit aztán képtelenség kihasználni?! Albérlet? Csak önálló lakások jöhetnek szóba, kit érdekelne 2 szoba? De nem is fogadnék be idegent.
Az emberek rettentően magánakvalóak lettek. Figyeld meg, hogy az autókban is jórészt egyedül ülnek, hiába a benzinár. Voltam közvéleménykutató , többszintes házakban laknak egyedül v legfeljebb kettesben. Nemigen találkoztam nagycsaláddal, több generációval meg soha.
Nem annyira bonyolult ez a helyzet. Köszönöm az együttérzést.
A gyerekeknek városban a legjobb helyük szvsz. Lehetőleg szabadon baromkodhassanak és párhoz jussanak. A szülőket pedig ha ők nem ellenzik be kell telepíteni a jó kis falusi házba. A komfort biztosítható gondolom (hő, wc, fürdő,konyha) itt ők elcsinálgatják a saját dolgukat. Körbepisiljátok a territoriumotokat, osz megmondod, hogy a megjegyzéseket lehet félretenni. Úgy sem fogják, mert korral egyre hülyébb az ember -tapasztalat-és természetesen egyre összeférhetetlenebb.De gondolj arra, hogyha kiadnád mondjuk idegennek a két szobát, mivel lenne az jobb?
Egy kis magánélmény és előre is bocsánat ezért.
Amikor Édesapámról kiderült, hogy áttételes, választhattam, hagyom a kórházban, ahol mint megtudtam tünetkezelésen kívül meg egy két tükrözésen kívül sokat nem kaphat, vagy ami történt. Hazavittem, nem engedtem tovább vizsgálódni, hozzá költöztem és szépen elvoltunk amig el nem szólította a Jóisten. Így a családom sem "élvezte" a búcsú terheit és az én lelkem is nyugodt maradt.
Ilyen döntéseknél nagyon fontos a jövőre gondolni.Ezzel a gesztussal, hogy odaköltöznek, szerintem a mennyországban fogják érezni magukat. Persze ezt soha nem fogod látni,hallani.Neked pedig fontos, hogy kéznél vagy, hozzon az élet bármit is. A gyereknek nézést,pedig el kell feledni. Kivel nagyképüsködjön egy öreg ha már a világ átlépett rajta, csakis a gyerekével de csak addig amig él és ezt nem szabad feledni soha. Nem hinném, hogy a gyrekeket, ha hazajönnek a szülői házba, zavarná a nagyszülő. Nomeg ha jó szívvel látsz a dolgokhoz, meglásd Isten is megsegit.Persze azért az egészhez a családfő véleményét sem szabad félrerakni, ha van olyan.
Együttérzésem a vírus okozta kellemetlenségek miatt.:(( Remélem azóta már gyógyul a család. Talán nem volt egyértelmű, de a szülék laknak per. pill. panelban, mi pedig a falucsi kertes házban, ahonnan a nagyok, szintén beköltöztek a városba, hátrahagyván a madárcsicsergést és az anyai gondoskodást. Mivel ez így túl tágas és kihasználatlan ezért gondolkodom az összeköltözésen, csak attól félek hogy ismét gyerekként kezelnének, és ezt a saját házamban nehezen viselném.
De ha lenne ötletem, hogyan lehetne hasznosítani 2 teljesen felújított üres szobát, persze, hogy azt választanám. De egyenlőre nincs.
Ne röstellj te semmit,röstellkednem nekem kéne,hogy személyes dolgaimat kitártam.A hétvége sajnos elég árnyékosra alakult mindnyájunkra.Unokám valami pocsék vírust hazahozott az óvodából s ezzel lőttek mindennek.Átrohant rajtunk a WC-hez kötöttség, s tart ma is .
Azért a nagy házban sem lehet kezdeni valamit? Az idősek bele halnának egy kis panelbe, kényelem ide, vagy oda.Abban kár is gondolkodni.Általában a változásokat nehezen viselik. Neked viszont nőnek terheid, hisz a gyerekhez az idősek is mellé jönnek jó nagy rigolyaputtonnyal. Az ingatlanforgalom valamiért (az új lakástámogatási renszer miatt) totálisan leállt. Városunkbansok tucat kapzsin felépített "lakópark" várja behülyíthető gazdáit.
Röstellem, hogy ilyen sokáig nem kukkantottam be a saját topikomba, de ünnepek is voltak, szép idő is , meg a net is olyan lassú errefelé. Most elolvastalak. Az az igazság, hogy hasonlót, külön lakás, de egymáshoz közel, vagy 1 lépcsőházban, akartunk, de a mi nagy méretű magánházunk nem akar elkelni. Itt a faluban rengeteg az eladó ház. A nagyfiaim is inkább a városi panelt választották, mint az anyai közelséget, + a madárcsicsergést, kertkapálást. De gondoltam, talán a szüléknek jó lenne, de akkor vissza kellene mennem gyerekbe, ami bizony nem vonz annyira. Nem attól félek, hogy a kamasz összepaktál a nagyival, bár az sincs kizárva, hanem, hogy megint megkritizálnak, hogy nem jól fogom a kapát, roosul kavarom a levest, nem szólok rá a fiamra ... ilyesmi.
