A csalást, káprázatot színtiszta igazságnak vesszük, a valóságot ellenben a mesék birodalmába utaljuk. Ha állandóan csak a valóságot tartanók szem előtt, s nem hagynók magunkat becsapni, az élet - az eddig ismert dolgokhoz viszonyítva - olyanná válnék, mint a tündérmese, mint az Ezeregyéj valamelyik fejezete. Ha csak azt tisztelnők, aminek létezése valóban fontos és elkerülhetetlen, utcáink visszhangoznának a verstől, muzsikától. Ha nem hajszoljuk magunkat, és bölcs szemmel nézzük a világot, észrevesszük, hogy csak az igazán jelentős és emelkedett dolgoknak van abszolút, állandó létük; a kicsinyes félelmek, kicsinyes örömök a valóságnak csupán árnyékai. Ez a felismerés mindig fölemelő és szívvidító. Az emberek nagy része azonban behunyja szemét, elbóbiskol, s engedi magát a látszattól félrevezettetni; ezzel mindenütt megerősíti és jóváhagyja a köznapi egyformaság és megszokás taposómalmát, holott ennek az életformának alapja merő illúzió. A gyerek, aki csak játssza az életet, sokkal világosabban felismeri az élet valódi törvényszerűségét, igazi vonatkozásait, mint az olyan ember, aki nem emberhez méltóan, de szentül hiszi, hogy okult a tapasztalatból, azaz kudarcaiból.
Boldog vagyok, hogy már régóta csak vizet iszom ugyanazon okból, amiért a természetes eget jobban szeretem, mint az ópiumszívó mennyországait. Igyekszem mindig megőrizni józanságomat; márpedig a részegségnek végtelen sok fokozata van. Szerintem okos ember csak vizet iszik, a bor korántsem olyan nemes itóka; és ha arra gondolok, hogy a reggeli reménységet egy csésze meleg kávéba, az estit teába fojtsam... brr! Milyen mélyre süllyedek, ha engedek e kotyvalékok kísértésének! Még a zene is mámorít. Ilyen látszólagos csekélységeken bukott el Hellász és Róma, s fog elpusztulni Anglia meg Amerika. A világ minden mámora közülugyan ki ne részegednék meg legszívesebben a levegőtől, amelyet beszív?
Csak remélni merem, hogy nem lesz itt soha olyan klubtag, aki a Walden-tó mellett egyszer kificamította a bokáját, és emiatt töröltetni akarná ezt a topikot.
És ilyenkor örülök igazán, hogy az életből semmit nem lehet törölni.
Az ősember primitív, csupasz életének mégis megvolt az az előnye, hogy a természet ölén lakozott. Ha étellel, álommal felüdítette magát, tovább folytatta útját. Mintegy sátra volt a világ, hol a völgyeket járta, hol a síkságon kelt át, hol a hegyormokat mászta meg. De lám, mi történt: az ember eszközeinek eszköze lett. Régen akkor szedte a gyümölcsöt, amikor megéhezett; ma farmer lett belőle. Régen egy fa alá húzódott védelmül; ma házat épít. Ma már nem úgy ütünk tanyát, egy-egy éjszakára, hanem letelepszünk a földön, és elfelejtjük az eget. A kereszténységet csupán mint a mezőgazdaság javított módszerét tettük magunkévá. Erre a világra családi házat építünk, a másikra - családi sírboltot. A művészetek legszebb remekei az ember harcát fejezik ki, hogy kiszabaduljon ebből az állapotból, ám művészetünk hatása végül is annyi, hogy kényelmessé teszi ezt az alantasabb állapotot, és elfeledteti a magasztosabbat. Városunkban egyáltalán nincs hely egy igazi műalkotás számára, ha netán valahogyan idecsöppenne: életünk, házaink, utcáink nem szolgáltatnak hozzá kellő hátteret, talapzatot. Nincs olyan szög, amelyre festményt akaszthatnánk, olyan polc, mely méltó volna egy hős vagy szent mellszobrának befogadására.
Nem olvastam még, amit írtam, magánvéleményice volt az eddig olvasottak alapján. Jövő héten úgyis sokat leszek könyvtárban, lehet, becserkészem a nagyvadat. :-)
Ha az emberek valamivel jobban megfontolnák, hogy mivel foglalkozzanak, talán mindből tudós vagy megfigyelő válnék, hiszen mindenkit érdekel a természet meg a világ sora. Ha vagyont gyűjtünk magunknak vagy utódainknak, ha családot vagy államot alapítunk, sőt ha hírnévre teszünk szert, mindezzel csak halandó voltunkat bizonyítjuk; de ha az igazsággal foglalkozunk, halhatatlanok vagyunk, s nem kell tartanunk sem változástól, sem balesettől. A legrégibb egyiptomi vagy hindu filozófus föllebbentette az istenség szobrát eltakaró fátyol csücskét; a köntös most is a levegőben remeg, és én éppoly frissnek látom a csodát, mint ő annak idején, mivel őbenne is én voltam akkor oly vakmerő, és bennem ma is ő szemléli a látomást.
Nem akarok olyan közhelyekkel előhozakodni, minthogy tetszett, de ez az igazság. A személyes élményt nehezen tudnám szavakba önteni, mivel érzésről van szó (s valahol nem is akarom). A szavak szintjén pedig annyit mondok, hogy pont ezért szeretem Carl Sagant, Georg Kleint és még sokakat: szintézist hoznak létre. Nem egy témába mélyültek bele, hanem azt a világot, amit látnak, megpróbálják több szemszögből vizsgálni. Sokan kérdezik tőlem, hogy miért tanulok egyszerre történelmet és biológiát, merthogy a kettőnek (szerintük) semmi köze egymáshoz.
Thoreau most ezért fogott meg. Elindult a hangyáktól, akiket észrevett. Innen indul és észrevétlenül beleszövi a klasszikus elemeket (duellum vagy bellum?), más irodalmi utalásokat, miközben átvisz minket a történelembe. A lényeg azonban (legalábbis számomra) mégsem ez, hanem az ember. A maga meztelenségében.
Kevésbé békés eseményeknek is szemtanúja voltam. Egyik nap, amikor kimentem farakásomhoz, helyesebben tuskórakásomhoz, két óriási hangyát pillantottam meg, egy vöröset, s egy még nagyobbat, majd félhüvelyknyi feketét, amint ádázul viaskodtak egymással. Ahogy összeakaszkodtak, többé nem erseztették el egymást, hanem vadul, megállás nélkül birkóztak, hempergőztek a faforgácson, hulladékon. Ahogy körülnéztem, meglepetten észleltem, hogy a fa mindenfelé hemzseg a harcosoktól, tehát nem duellum folyik, hanem bellum, valódi háború két különböző hangyafaj között, mindenütt vörös küzd feketével, néhol azonban két vörös áll szemben egy feketével. Mürmidonok légiói borították fásudvarom hegyeit és völgyeit, s a föld már telis-tele volt holtakkal és haldoklókkal, örösökkel meg feketékkel vegyest. Ez volt az egyetlen ütközet, melynek valaha tanúja voltam, az egyetlen csatatér, amelyen jártam, mialatt harc tombolt; polgárháború volt, testvérháború - vörös republikánusok küzdöttek fekete királypártiak ellen. Mindkét fél életre-halálra harcolt, ám amennyire emberi fülem felfogta, a legkisebb zaj nélkül; és azt hiszem, ember-katonák még sosem harcoltak ilyen elszántan. Megfigyeltem egy küzdő párt, amely egy kicsinyke napsütötte völgyben a forgácsok között vergődött egymás ölelésében, látszott rajtuk, hogy most, délidőn eltökélték, hogy addig birkóznak, míg le nem száll a nap, vagy el nem száll az élet. A kisebbik, a vörös harcos mintegy satuba fogta ellenfele homlokát, és heves dulakodás közben egy pillanatra sem szűnt meg egyik csápja tövét rágni - a másikat már eltüntette -, míg a fekete, aki erősebb volt, ide-oda hajigálta a vöröset, és amint közelebbi megtekintésre észrevettem, már több végtagjától megfosztotta. Makacsabbul küzdöttek, mint a bulldogok. Egyikük sem mutatott hajlandóságot a visszavonulásra. Meglátszott rajtuk, hogy harci jelszavuk: győzni, vagy meghalni. Ekkor újabb vörös jelent meg a völgyecske hegy felőli oldalán, láthatóan harci tűzzel telve, mert vagy másvilágra küldte ellenfelét, vagy még nem is vett részt az ütközetben - ez utóbbi valószínűbbnek látszott, mert még egyik tagját sem vesztette el; anyja nyilván azzal bocsájtotta el, hogy"vagy ezzel, vagy ezen".
Vagy talán Akhilleusz volt, aki magányosan szította haragja tüzét, és most azért jött, hogy kiváltsa vagy megbosszulja Patrokloszát. Messziről meglátta az egyenetlen harcot - mert a feketék csaknem kétszer akkorák voltak, mint a vörösek -, és gyors léptekkel közeledett, amíg megtorpant, fél hüvelyknyire a harcolóktól; kileste a pillanatot, s akkor rávetette magát a fekete harcosra, és megkezdte régi hadműveleteit az ellenség jobb mellső lába tövénél, ellenfelére bízva, hogy válaszzon az ő végtagjai közül. Így most már hárman voltak összeakaszkodva életre-halálra, mintha új, minden mágnesességnél és cementnél erősebb vonzóerőt találtak volna el. Addigra már azon sem lepődtem volna meg, ha azt látom, hogy mindkét hadsereg rezesbandája feláll egy-egy kiemelkedő fadarabra, és nemzeti himnuszát játssza, hogy feltüzelje a lomha harcosokat, és felvidítsa a haldoklókat. Jómagam is nekitüzesedtem a látványtól, mintha emberek lettek volna. Minél jobban belegondoljuk magunkat, annál kisebbnek tetszik a különbség. Concord történetében, de talán egész Amerika történelmében nincsen feljegyezve semmi, ami ehhez fogható volna, akár a résztvevők számát, akár a harcban megnyilatkozó hősiességet és hazafiságot tekintve. Számban, vérveszteségben legföljebb Austerlitz vagy a drezdai csata juthat eszünkbe. "Concordi csata"? Két halott a hazafiak oldalán, és Luther Blanchard megsebesült! De hiszen itt minden hangya egy Buttrick - "Tűz! Tűz, az Istenért!" -, Davis és Hosmer sorsában ezrek osztoznak. Nincsen köztük egyetlen bérenc vagy zsoldos! Semmi kétség: itt elvekért harcolnak, akárcsak őseink, és nem azért, hogy három pennyvel lealkudják a teára kivetett adót; és e csata kimenetele számukra éppolyan fontos és emlékezetes lesz, mint a Bunker Hill-i ütközet.
Fölszedtem a forgácsot, amelyen az itt leírt három harcos viaskodott, és bevittem házamba, pohár alá tettem az ablakpárkányomra, hogy megfigyelhessem a harc kimenetelét. Nagyítót tartottam az első vörös hangyához, és megállapítottam, hogy leszedte ellensége megmaradt csápját is, és most buzgón rágta egyik lábát, annak ellenére, hogy hogy a melle páncélja leszakadt, és ami bele volt, mind ki volt szolgáltatva a fekete vitéz fogazatának; a fekete mellvértezete ellenben - úgy látszik - olyan erős volt, hogy a vörös nem tudta felhasítani. A szenvedő sötét karbunkulus-szeméből olyan vadság lángolt, amelyet csak a háború tud fellobbantani. Még jó félóra hosszat viaskodtak a pohár alatt, s amikor újra megnéztem őket, a fekete lovag mindkét ellenfele fejét leszakította, és a két még élő fej ott csüngött két oldalán, mint holmi kísérteties hadizsákmány a nyeregkápán, látszólag még éppoly szilárdul beléakaszkodva, és a csápjavesztett és immár egyetlen csonka lábbal rendelkező, ki tudja, hány sebből vérző fekete lovag gyengén vergődve igyekezett megszabadulni tőlük, ami végül is további félórai küzdelem árán sikerült. Levettem róla a poharat, és ő azonmód csonkán-bonkán elvonult az ablakpárkányon. Hogy végül is túlélte-e a párviadalt, és élete hátralevő részét valamely Hotel des Invalides-ban töltötte, azt nem tudom, de nem hiszem, hogy eztán még sokra lett volna hasznavehető. Sosem tudtam meg, hogy melyik párt győzött, s azt sem, hogy mi volt a háború oka; de a nap hátralevő részében úgy éreztem magam, mintha érzéseimet emberi csata, kegyetlenkedés és vérontás borzalmai dúlták volna fel.
