Az Isten valóságával való szembesülés szükségszerűen konfliktus az ember számára. Légy őszinte, mint egy kócos kissrác ((c) Pajor) és vállald be ((c) Csernus doktor), ha átéltél már ilyet!
Kedves, jó Semsei Ferenc! (A továbbiakban SF, bocs, de nem fogom a teljes nicket minduntalan leírni...) Mi még nem sokat "csatáztunk" itt a valifilin, pedig min.5 éve olvasom a nickedet. Vszeg nem is fogunk, mert nekem úgy tűnik, te is tképpen magaddal vitatkozol. Vagy inkább a más hsz.-ből ihletett saját gondolataiddal... (Ugyanaz az érzésem van, mint Cserfa kollégánknál - deja vu...) Amúgy örülök, h pársoros hsz-ommal ilyen hosszú reagálásra késztettelek. De mint mondom, a legtöbb helyen félreviszed a mondataimat, aztán meg jól megmagyarázod... Amúgy meg exkeresztény vagyok, (egyházilag) de Jézus Krisztussal minden rendben nálam. És nem játszom meg magam Isten előtt, nagyon nem...
Isten valóban megalkotta törvényeit és azok a maguk módján működnek is. De távolról sem olyan automatikusan, mint a természeti törvények, melyeket, ha megszegsz, azonnal beállnak a következmények. Sőt, ha élsz velük, akkor is számolhatsz a következményeivel. Ezeket Isten úgy alkotta meg, hogy az ember a racionalitás keretei között is meglássa a kiszámíthatóságot. Mert Isten jó, és felhozza az ő napját jókra és gonoszokra egyaránt, sőt ad igazaknak és hamisaknak egyaránt.
De nincs így a természetfeletti törvényeivel. Ha azokba hasonló kiszámíthatóságot vetítesz vagy sokat fogsz csalódni, vagy becsapod magad. (Nincs ezeken kívül alternatíva.) Ez egyfajta babonaság. Ugyanis a törvényszerűségekbe vetett hitnek köznyelven babonaság a neve, és valójában semmi köze nincs Ábrahám, Mózes, Jézus, vagy az apostolok hitéhez. Ezek pontosan ismerték a természetfeletti törvényszerűségeket (azaz Isten Törvényét), de pontosan tudták, hogy ezek mögött egy személy van, önálló akarattal, aki bizony nem kevésszer kegyelmes, vagy épp ítélő. Még pedig akin, akar, s úgy, ahogy Neki tetszik. Ha tetszik: egy önkény úr, s ez ellen nem tehetsz semmit sem. Az egy más kérdés, hogy ez az önkény úr irgalmáról biztosította mindazokat, kik hisznek Jézus Krisztusban, a Fiában. De még ez sem jelent ezen a földön minden tekintetben garanciát, sőt. Nekik is a jövő az igazi ígéret, nem e világkorszak. S ezt a jövőt kereste már Ábrahám is, Mózes is.
Ezért egyet mondhat az, aki kereszténynek véli magát: akár jó, akár rossz dolog történjen velem, legyen az Isten dicsőségére. Mert ezért vannak mindenek teremtve kivétel nélkül. Akár rosszak, mint gyalázatra való edények, akár jók, mint tisztességre teremtettek, ezért vagyunk, hogy megmutassa bennünk nagyságát.
Felnőttség. Persze. Már az ezzel való játszadozás is oly gyermekded dolog. Minden gyermekben ott van a vágy, hogy felnőtt lehessen. Aztán mikor felnőtt, valahol ott motoszkál benne, hogy inkább gyerek lenne. Szép dolog az emberek előtt (értelemben) felnőttnek lenni. Az Úrral szemközt nézve viszont csak a gyermekek maradnak életben. Mert itt most az Úr előtt állásról lenne szó, ugyebár. Ha hisztizek, neki hisztizek. Ha infintilis ez a te szemedben, hát vállalom. Nem is akarok felnőtt lenni az Úr elé állva. Ha Te már olyan magaslatokban jársz, hogy felnőttként nézel az Úrra, ám legyen. Ám megjegyzem, hogy a felnőttség egy tipikus tünete az elfojtás. Mikor nem tárjuk fel a valós állapotot, hogy valami konszolidált álarcot öltsünk fel magunkra és illegessük magunkat, hogy hű de mi mennyire felnőttek vagyunk, s még önmagunknak sem merjük bevallani, hogy valójában ez csak szánalmas hamisítás. De amikor az Úr előtt állok, olyan személy előtt teszem ezt, aki még magamnál is jobban ismer engem. Na most Őt hogyan csapjam be? Vizsgálgassam felnőttként magam? Nem mondom, van ennek helye. De ha az Úr elé merészkedek, hát inkább vizslasson engem Ő. S eszemben sincs megkockáztatni azt, hogy önálló legyek - a szó felnőtti értelmében. Isten mentsen meg engem attól az érzéstől, hogy már a nagy önállóságomban nincs is szükség Istenre, mert ismervén a törvényeit, azokat betartom. Nem akarok törvények, törvényszerűségek rabja lenni. Én Jézus Krisztusnak - egy csodálatos személynek - a rabja akarok lenni. Nem érdekelnek - végső soron - a törvények, törvényszerűségek. Ez a személy érdekel maximálisan. Ez a személy több, mint bármely törvény. Saját törvényei fölött is áll. Engem nem a törvény mentett meg, önmagát áldozva értem. Nekem nem a törvény nyilatkoztatta ki magát. Én nem a törvényt ismertem meg. A törvény persze jó, viszont korlátozott. Akiben testet öltött a törvény, nagyobb még a törvénynél is. Ha másért nem, mert önkényesen adhat az engem jogosan elítélő törvény ellenére teljes kegyelmet. Tudod, én végleg leszámoltam azzal, hogy megjátszam magam Isten előtt. Nem most.
Persze, amíg csak egy faültetés a gond, addig még rendben is lenne tán. Bár van egy érzésem, hogy Téged akkor Isten inkább elfogadott - akár őt szidva, de végtelenül őszintén -, mint ma, hogy már felnőttnek érzed magad, miközben Őt emlegeted.
Vedd szó szerint Jób történetét! Neki is hasonló problémája volt.
Most nem írom ide, mi rossz történt velem, úgyis sokan tudják. Viszont az az érdekes, hogy hónapokig nem akartam azzal a lehetőséggel szembe nézni, hogy Istentől lehet a dolog, mármint ez a rossz, de most már képes vagyok rá. Ez felszabadítja bennem azt a sokaktól gyakran hallott kérdést, hogy miért tetted ezt Uram, de egyelőre nincs válasz. :-(
...felhozom ezt... és elmondom, ami eszembe jut róla...
Szvsz az Istennel való perlekedés olyan mint a gyermekbetegségek, egy bizonyos korban szinte törvényszerű. A hitének gyermekkorában járó hívő egy-egy nagyobb életkonfliktusnál Istent hibáztatja; "Uram miért büntetsz engem, mit vétettem, hogy..."
(Emléxem kb. 25 éve volt, h át akartam ültetni egy fát, és nem sikerült sehogy sem, órák óta próbálkoztam hiába, majd elkezdett a eső is zuhogni, csúszkáltam az agyagos földön, és a fa csak nem akart kijönni. Csuromvizesen, baltával többször is a kezemre ütve végül hangosan, sírva szídtam Istent, hogy miért csinálja ezt velem... Ma már csak mosolygok magamon, de akkor nagyon szégyelltem magam másnap.)
Ma már teljesen másként látom ezt a dolgot, sztem Isten soha nem avatkozik bele ilyen közvetlenül az ember életébe. Egyrészt mert megalkotta törvényeit, azok jók és nem kiván rajtuk változtatni, ezért azok folyamatosan működnek. Ha megszegem őket, jönnek a következmények, s azok is a javamat szolgálják bármilyen kellemetlen is többnyire.
Másrészt pedig a szellemi hierarchia az, amelynek "illetékesei" elvégzik a szükséges beavatkozásokat, gátakat v segítségeket.
Harmadrészt pedig egy felnőtt hívőnek (bármílyen vallásúnak) vállalnia kell tetteiért a felelősséget, s azt senkire sem háríthatja. Önmagát kell mindenkor megvizsgálnia, mit csinált törvényellenesen.
Sztem a Jób-történet is egy szép és eklatáns szimbólum rendszer arra, h Isten (és az ő csapata) bármire képes (+ és-) ha az egyént ki akarja próbálni. De én nem érteném szó szerint.
Neked nehéz. Mert a te hited szerint Sátán meg van kötözve, vagy tán már nincs is.
De nekem könnyű. Mert az én hitem szerint Sátán nagyon is e világ ura, istene.
Így én nem Istennek tudom be a rosszat.
Persze ezzel szokták cikizni a keresztényeket (minden jó istentől, minden rossz Sátántól), de gondolom, te nem leszel olyan sekélyes.
Hanem kedves Biga, ha valaki Istenhez akar szólni, Ő inkább hálaadások között lakozik (található). Tekintsd csak a Bírák könyvét (hogy jártak a törzsek Benjaminnal), vagy azt, senkinek soha nem volt Istennel szemben igaza, ha nyavajgott. Persze én is szoktam. Meg Jób is. Nekünk sem volt igazunk. Ha meg is hall minket. És tudod, mennyien imádkoznak zuhanó repülőn? És egyéb helyeken? Nehéz, szigorú dolgok ezek.
De nekem könnyű. Mert senki nem tudja gyengíteni bennem, hogy van vigasztalás is. Annál jobb, ha a rosszat e világon elvesszük. Persze utálom a rosszat, csak oly nagyon nem tud elkapni.
Az vagy nekem, mint testnek a kenyér S tavaszi zápor fűszere a földnek; Lelkem miattad örök harcban él, Mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg; Csupa fény és boldogság büszke elmém, Majd fél: az idő ellop, eltemet; Csak az enyém légy, néha azt szeretném, Majd, hogy a világ lássa kincsemet; Arcod varázsa csordultig betölt, S egy pillantásodért is sorvadok; Nincs más, nem is akarok más gyönyört, Csak amit tőled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon, Részeg vagyok és mindig szomjazom.
Aham. És eme katasztrófa elhárítása érdekében végre megmondanád, hogy vitatkozol, vagy kiegészítesz engem? Mert valóban nem tiszta számomra. Legyen bennem a hiba, ezen nem fogunk összeveszni.
A gyógyulásba vetett hit és az Istenbe vetett hit nem ugyanaz. Akinek nincs hite a személyes gyógyulásában, még lehet hite az eljövendő dolgokban, és fordítva. És a Biblia a betegségekkel kapcsolatban sem azt mondja, hogy midenki aki hisz, meg is gyógyul. Meg azt is tudjuk, hogy van, akinek a halála dicsőíti az Istent, ld. Ján. 21:19, vagy valaki csak azért gyógyul meg hit nélkül, hogy Isten dolgai legyenek nyilvánvalók ezen az eseményen keresztül, ld. Ján. 9:3.. Mindez arra enged következtetni, hogy az ember és Isten valóságról, igazságról, áldásról, stb. alkotott felfogása nem azonos. És mivel Isten gondolatai magasabbak az emberénél, ezért addig, amíg egy adott dologban nem értjük meg Isten gondolatatit, teljes hiábavalóság emberi módon az összefüggéseket megpróbálni értelmezni. Jób könyve is erre tanít minket.
Amúgy nem tudom, miből gondolod, hogy erőlködni próbálok, mert e világban nem is fog Isten minden pozitív ígérete valóra válni, ugyanis a világ bűn és hiábavalóság alá vettetett. Ergo, ha Isten beszéde igaz, akkor ebben a mostani világban a bűn és a hiábavalóság uralkodik, nem pedig az igazság és a tökéletesség. Ennek az ellenkezőjét nem állítottam sehol. Viszont Isten ígéretei az Ef. 1. alapján befejezett múltban már megvannak azoknak, akik az Úrban vannak, még ha most még nem is fogják fel azoknak a lényegét, mert a mennyekben és a Krisztusban vannak meg, nem pedig a földön és az emberekben. A hitnek és az egyháznak, ill. Izraelnek a végső célja nem a Föld jobbá tétele, hanem az Atyával való végső egyesülés, melynek következtében minden újjá lesz, ahogy erről a Biblia minket értesít is. És ez akárhogy is nézzük, tényleg még csak távolról szemlélhető és üdvözölhető ígéret - azoknak, akik látják is, nem csak tudnak róla, mert olvasták.
Ha elolvasod azt, amit idéztem, ill. a bővebb szövegkörnyezetét, abból kiderül, hogy a hit hősei többnyire nem kapták meg kézzelfogható módon az ígéreteket, legföljebb távolról üdvözölték azokat, ugyanis sok mai hívővel ellentétben számukra a mennyei valóság fontosabb és valóságosabb volt, mint a földi. Mivel pedig a Földön a bűn és a hiábavalóság az úr (most még), ezért nem is lehetséges, hogy a Messiás kora előtt minden ígéret maradéktalanul beteljesedjen. A Királyság evangéliumát pedig olyan emberek tudják csak hirdetni, akik a Mennyből képesek lehozni az ottani valóság egy szeletkéjét és itt a Földön érzékeltetni azokkal, akikhez szólnak, vagy más módon kapcsolatba kerülnek. Emiatt mondja Pál, hogy "Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk". Ő ugyanis tudta, hogy ebben az életben emberi logikával feloldhatatlan az ellentét Isten ígéretei és a hit megvalósuló gyümölcsei között. Jób is ebbe a hibába esett bele, ezért kérdezte tőle Isten, hogy "Nosza övezd fel, mint férfiú derekadat, én majd kérdezlek, te meg taníts engem! Hol voltál, mikor a földnek alapot vetettem? Mondd meg, ha tudsz valami okosat!....Avagy semmivé teheted-é te az én igazságomat; kárhoztathatsz-é te engem azért, hogy te igaz légy?" Viszont Jób megértette a különbséget a tudás és a látás között: "Az én fülemnek hallásával hallottam felőled, most pedig szemeimmel látlak téged. Ezért hibáztatom magam és bánkódom a porban és hamuban!" És miután megértette, mert meglátta, Isten felemelte és többet kapott vissza, mint amit elvesztett. Vagyis az a lényeg szvsz, hogy legyen látásunk a mennyei valóságról, nem pedig az, hogy itt a Földön szőrszálhasogassunk. A mennyei ugyanis a magasabbrendű szempont.
Valóban lehetetlen hit nélkül Istennek tetszeni. De ugye te sem gondolod komolyan, hogy az az ember, akinek nincs hite mondjuk személyes gyógyulásában, az már nem is tetszik Istennek? Mert az a hit és ez a hit két teljesen különböző megnyilvánulása ugyanazon dolognak. Az egyik általános, már a jelenlegi üdvtörténeti korban is ígéret szerint birtokolt javakról szól. A másik pedig elsősorban a jövendő világban maradéktalanul beteljesülő ígéretekről szól, melyek kizárólag személyes kinyilatkoztatás útján léphetnek életbe, úgy hogy a Szent Szellem osztogatja, akinek Ő akarja.
Miért van, hogy nem figyeled a hit eme kettős természetét? Van általános, mindenkire ma igaz. Van személyes, a jövendőből a hit által a mában valósággá tett dolog. Más módon is kettős természetű a bibliai hit. Egyrészt megragadja a természetfölöttit (nem látott dolgokról való meggyőződés), másrészt a jövendőt érvénybe lépteti ma (reménylett dolgok valósága). És megint más módon ragadható meg a hit akkor, mikor tudomásul vesszük, hogy ugyanaz az Isten akár teljesen ellentétes dolgokra is képes inspirálni emberek, miközben ugyanabban az Istenben hisznek. Van, akit házasságra, van akit cölibátusra inspirál. Van, akit arra, hogy különbnek tartson napokat és van, akit arra, hogy ne tartson különbnek napokat. Van, aki eszik és hálakat ad, van aki nem és hálakat ad. Ezek csak a legnyilvánvalóbb ellentétek. Ellentétek, de nem a hitben, sem nem abban, Aki megdicsőül mindegyikben.
Nos tehát akárhogy erőlködsz ebben a világban nem adatott meg, hogy Istennek minden ígérete mindenkire maradéktalanul igazzá váljon. Sőt, még az övéire sem. Ha te abban hiszel, hogy beköszönt a földön olyan csodakorszak, hogy senki nem lesz beteg, akkor determinált a csalódásod és ebbéli hited nem több a hurráoptimizmusnál. Mert ilyet Isten nem ígért meg. Tudom, az exodusznál le van írva, nem volt közöttük beteges. De ez sem ígéret szerint történt, nem gyakoroltak ebben hitet, azaz nem ezt várták, nem ez volt gondolataik fokuszában. Ráadásul ezzel a mondattal kb le is rendezi az Írás a dolog jelentőségét.
Én maradnék a Krisztus várásánál a csodák várása helyett. A kettő a tapasztalat szerint nem feltétlenül jelenti ugyanazt. Ami persze egyfelől baj, másfelől meg ez van.
Hit nélkül Istennek is lehetetlen tetszeni. Ha pedig valakinek van Istennek tetsző hite, akkor számára az Ef. 1-ben leírtak éppolyan valóságosak, mintha a fizikai világban léteznének. Ez esetben pedig minden más lényegtelen, mert az igazi valóságot látjuk.
Zsid. 11.13 "Hitben haltak meg mindezek, nem nyerve meg az ígéreteket, hanem csak távolról látva és üdvözölve azokat, és vallást tevén arról, hogy idegenek és vándorok a földön. És hogyha eszökbe jutott volna az, a melyből kijöttek, volt volna idejök a visszatérésre. Így azonban jobb után vágyódnak, tudniillik mennyei után; azért nem szégyenli őket az Isten, hogy Istenöknek neveztessék, mert készített nékik várost."
Csakhogy ez hit nélkül nem megy. Mert a hit az, ami a reménylett (jövőbeni) dolgokat valósággá teszi (a mában). Hitet pedig Isten ad. Lehet kérni belőle többet és ha van, akkor érdemes lehet megvallani, ez lenne a hit beszéde. S az is rendben van, hogy nem a szenvedőnek kell feltétlenül hinnie, lehet ez olyan, aki éppen szolgál felé. De valakinek hinnie kell. Mégpedig az Isten hitével, nem afféle pozitív megvallásos módon. Ha Isten ad erre hitet, akkor annak meglesz az a jó gyümölcse, hogy a jövendő világ belép a mostaniba. Ha viszont ilyen nem történik, akkor nem érdemes embereket kárhoztatni. Se a szenvedőt, hogy miért nincs elég hite. Se a szolgálót, hogy neki miért nincs.
Én simán. Megjegyezve, hogy az az "ok nélkul", nem feltétlenül céltalanságot jelöl. Szerintem ki is bontakozik a történetből az eredmény, mely megengedi a visszafejtést az eredőre.
"Felhívom a figyelmet az igeidőkre. (befejezett múlt)"
Valóban. De ezek maradéktalan megvalósulásának helyszíneként mégis az eljövendő világ van meghatározva. Kétségtelen, hogy ebből az eljövendő világból ízelítőket mutat be a Szent Szellem ma is.
A topikcímében szándékos a "rossz" kifejezés. Nem elírás, nem félreértés. Provokatív.
Egészen nyilvánvaló, hogy Isten egyszerűen nem tud* az örök igazság és igazságosság tekintetében rosszat tenni. Önmagával hasonlana meg, amit szintén nem tud. Az ebből következő látszólagos paradoxon feloldható azzal, hogy Isten viszont tud olyat tenni, amit te rossznak élsz meg. Az emberi faj megteremtésével és az Istennel való egyesítésével az összes ilyen hülye paradoxon fel lett oldva. Pl amikor a hallhatatlan Isten meghalt a kereszten.
* Egyrészt azért nem, mert önmagával harmóniában cselekszik. Másrészt pedig azért, mert megvan hozzá a hatalma, hogy akkor is igaza legyen, ha nem lenne. Mert pozíciójából kifolyólag Ő határozza meg mi a jó és mi a rossz.
Kedves ugrifüles, én nem akarom beléd beszélni, hogy márpedig konfliktusod kell legyen Istennel. :-) Ha nincs, nincs. Előbb-utóbb persze gyanítom, hogy lesz. (Szerintem most is van, csak még nem vágod szerintem miről van szó. :-)) Mert az Isten megismerésében való előmenetelnek szinte feltétele, hogy konfliktusokat él meg, melyben neki kell alulmaradnia rendre. S ha Istené az illető, akkor predesztinálva van arra, hogy alul is marad és Istenben marad.
Az újszövetség azért nem beszél az Istennel megélt kapcsolatról, mert műfajilag más a természete. De a Biblia bizony nagyon is beszél róla. A Zsoltárok szinte másról sem szólnak, mégpedig úgy, hogy sokszor a Megváltó érzéseit tükrözik. (Tehát nem csak, hogy nem lehet arról beszélni, hogy ez csak ószövetség, hanem kifejezetten Krisztus érzései.) S amíg a Megváltónak is konfliktusa volt az Atyával akarati szinten (lásd Gecsemáné-kert!), addig én nem fogom szégyellni az akarati szinten lévő konfliktusaimat sem.
Tudod az a legbotrányosabb szememben (nem téged érint, csak most írom le), amikor a feltétlen elfogadás pózába illeszkednek hívők, miközben az elfogadás nem azért következik be, mert Isten diadalt vett felettük, hanem mert kedvüket lelik alázatoskodásban. Én inkább hagyom, hogy Isten legyőzzőn. (Mit veszíthetek, ha annyira szeretett, hogy Fiát adta értem?) Vegyen rajtam diadalt! Megalázom magam előtte, ez egy alapattitűd (bizony a korábbi diadaljai kapcsán!), de ha nem érzem igaznak a dolgot azt is elmondom neki. Így mindkét magatartásomban őszinteség van.
"Ha hitből, akkor nem "szokás", hanem a hit cselekvése - ami azért eléggé fontos!"
Ebben az összefüggésben, amiről most beszélgetünk nem fontos. Éppen erre akartam felhívni a figyelmet, hogy itt nem cselekvésről van szó, hanem egy viszonyulásról. Itt kizárólag arról a bizalmi viszonyról van szó (itt és most lényegtelen minden cselekedet, ahogy az apa sem azért szereti gyerekét elsősorban, mert az engedelmes, hanem mert a gyereke), ami az Atya és közötted kell meglegyen. Ez valójában nem cselekedeteken nyugszik, hanem ebből a viszonyból bontakoznak ki az ezt a viszonyt tükröző cselekedetek.
olyan balhém tuti nem volt Istennel, mióta megismertem, ami azért lett volna, mert valami rosszat tett értem/velem (ez van a topic címében). Ilyen szerintem nem is lesz, mert csak :). Mert "megmutatta", hogy mindennek, ami történik velem, eltervezett célja van, és jó Kezekben volt az a tervezés. És ez az, amit nem tudok/akarok félretolni. Isten "szólt" (nem szavakkal), és ez nem hagyott helyet (!) ilyen irányú kétségeimnek, nekem pedig eszem ágában sincs azokat visszakívánni :) Ez egy alapdolog, ami belém épült, részemmé vált, hála Neki - nagy szükségem is volt erre! Ebbe LEHET kapaszkodni, amíg a kiáltozásomra megjön a válasz (és az nem mindig azonnal jön - ha jobban belegondolok, csak legelőször jött azonnal, amikor még nem volt mibe kapaszkodjak). A terheim növekedése nem fogja ezt az alapot kiirtani belőlem, legalábbis ezt remélem. Ha mégis, akkor meg úgyis mindegy - ha ez elvész, semmim nem lesz, vinne mindent magával.
Eszemben sincs hibáztatni bárkit is, aki balhézik, toporzékol - éppen csak nem értettem, miről van szó a kérdésfelvetésben, nem tudtam elhelyezni az általam ismert tartományban, és ez zavart. Legyen bármi a téma, amíg nem értem, miről van szó, addig nem tudok sem egyetérteni, sem egyet-nem-érteni :) Örülök, hogy kifejtetted, mert így legalább már értem :)
