Ma úgy lehangolódtam. Az egyik barátom azt mondta ma : " Kakát a csücskire, Hogy kakát a fejemre. Mert ha nem kapok kakát, tehát nm jut a mellékesből, akkor a környezetembe baj van. Abba sorba ahol én osztom az észt nem jön senki, ezért néha átmegyek a másik sorba egy kis észt lopni. Én elveszek sok észt és egy keveset visszaosztok."
Tehát ő csak elveszi az észt és abból akar osztogatni. Én megsértődtem rá. El fognk hagyni az ilyen stílusú barátok.
Nem vagyok pszichológus, azt nem tudom, a nagykönyv szerint mi a kóros és mi nem. Ha valaki csak negatív, az szerintem nem számít betegségnek, mindenkinek vannak rossz napjai. Viszont ha ez már állandósul, kihat a környezetére is, akkor szerintem már lehet akár kórosnak is nevezni.
Mi az , hogy negatív? Már reggel is a naplementét látod? Próbáld meg a hozzáállást. Elemzd mi is az ami nem tetszik.Figyelj oda dolgokra,nem kell mindenkinek megfelelned,nem kell mindenkivel egyetértened.Próbáld viszont mindennek a jó oldalát nézni. Tudod van egy pohár félig vízzel ami lehet félig tele, de félig üres is. Ha már a félig telét látod akkor haladsz.
Egy tanmese a segítségedre lehet.
A cipőgyáros elküldte kér legjobb üzletkötőjét a sivatagba cipőt árulni. Hétvégén hívta őket.
Az egyik ( vajon a negatív?) azt mondta: főnök itt nem lehet cipőt eladni, senki nem hord cipőt
A másik alig várta, hogy szóhoz jusson: főnök azonnal pakolja a kamionokat itt senkinek sincs cipője
Igen, sajnos továbbra is győz a pesszimizmus felettem így 4 év távlatábanL. Voltak jobb időszakok. Most például amiatt keseredtem el, hogy hiába okoznak a saját apró kis dolgaim, gondolataim, jelentéktelen kis életem örömöt (már amikor), sajnos azzal kell szembesülnöm szinte mindenhol, hogy ezeket a környezetem nem érdekli, vagy nem érti, vagy jelentéktelennek tartja és elkönyvelnek unalmasnak, kisszerűnek, hiszen nem tettem le semmit az asztalra. Nincs karrierem (és nem is lesz, mert nem vagyok karrierista), nem éltem külföldön, nem utaztam be a fél világot, nincsenek külföldi ismerőseim, nem alkottam semmi érdemlegeset a munkámban, és nincs sok pénzem, nem tudok szórakoztatóan vicces sztorikat mesélni. Szóval nem tudok felvágni nagyon semmivel. Bárhol vagyok, mindig ilyen témák vannak beleértve még a politikát. Mi lenne, ha Azt vettem észre mindenki ezt csinálja és a társaság többi része meg hüledezik, hogy ez igen. Szóval értéktelennek érzem magam mások között.
Most komolyan csak ezek az értékek manapság az emberek között? Ha ebből nekem nincs akkor nem számítok? Akkor úgy rakosgathatnak ahogy akarnak és nem kell tudomást venni rólam? Minek vagyok akkor egyáltalán? Ez feldühít és egyben elszomorít.
Nálad Ady End azóta merre billent az opt - pessz mérleg?
Mintha magamat olvastam volna, amikor a mindent átható pesszimizmusról írtál. Nekem ami segít jelenleg, az egyrészt annak a felismerése, hogy ez így nem mehet tovább, és változni akarok, másrészt James Redfield: Mennyei próféciák c. könyve.
Alapvetően hitetlen ember vagyok, de ebben a könyvben nagyon sok olyan "felismerést" kaptam, ami mellett nem tudtam/akartam elmenni. Elhitette velem, hogy igenis van célja az életemnek. A józan eszemmel persze azt gondolom, hogy ennek nincs objektív alapja, de nem teljesen mindegy, ha elhiszed?
Azóta tényleg próbálok tudatosabban élni. A pozitív dolgokat észrevenni, elidőzni rajtuk, és érzékelhető a változás az életemben.
A másik, hogy el kezdtem sportolni + zenélni. Ezek akkor is feldobnak, ha egyébként úgy érzem, hogy nem jön össze semmi.
Szóval fel a fejjel, jó irányba haladsz, hiszen felismerted a problémádat.
Ne vegetálj topik! Gyerünk gyerekek, itt a lehetőség, hogy ki-ki megvallja optimizmusát vagy pesszimizmusát. Várom örök optimisták jelentkezését. Kíváncsi vagyok az optimizmus titkára! (A nevem továbbra is kekooo, és nem titkár a foglalkozásom.)
"Ezek szerint Te is küszködtél ilyesmivel. Hogyan tudtad kezelni?"
Nehezen. Igazság szerint pár hónapja jöttem rá, hogy ennél jobban már nem lehetek a padlón úgysem, tehát ideje lenne abbahagyni a hülyeséget, mert már nagyon nem bírtam önmagamat elviselni. Szerintem ott jó elkezdeni, hogy piti apróságokban megpróbálod megtalálni a siker érzését. Már akkor nyert ügyed van, ha bármilyen sokadrangú dolgot képes vagy önállóan elintézni, vagy nem bámulni a plafont egész délután... Aztán ha ebben megerősödtél, jöhetnek a nagyobb sikerélmények. :)))
"viszont állandóan úgy érzem, hogy senki nem ért meg."
Ó igen, ez is ismerős. Na és önmagadat mennyire tudod megérteni? Én is sokat paranoiáltam, sőt bevallom néha még most is paranoiálok azon: engem is mindenki hülyének néz, nem ért meg, satöbbi - de utána mindig felteszem a kérdést: na és akkor mi van? Neked is ajánlom kipróbálásra: oké, hogy nem értenek meg... számít ez valahol? Mi történik akkor, ha senki nem ért meg? Persze hogy jól esik az embernek a megértés, de akkor is. Én mondjuk inkább a nélkülözhetőség érzésétől szenvedtem, de erre meg az az adekvát megoldás: az egy dolog, hogy másoknak fölösleges vagyok, ettől még lehetek önmagam számára fontos. Ha nem értenek meg, nem fogadnak el, az hadd legyen csak az ő bajuk - úgyse tudják, mit veszítenek ezzel... :))) Tudom, hogy depressziós szemszögből nézve ez igencsak beképzelt szöveg, de ezen a méltatlan lelki állapoton csak úgy lehet túljutni, ha elsajátítasz egyfajta egészséges önteltséget.
Az agyturkászok szerintem tudattalanul-akarattalanul is erősítik a betegségtudatot, esetenként függővé teszik a pácienseiket. Nagybátyám pl. nagyon súlyosan mániás depresszív, pár évig egy nagyon rendes doktornőhöz járt, addig tünetmentes is volt nagyjából. Aztán a dokinő elment nyugdíjba, nagybátyám meg most ismételten nem tud magával mit kezdeni. Én meg jól megjártam, mikor egyszer elmentem orvoshoz: nagyjából tíz perc beszélgetés után már írták is fel nekem a rivotrilt. Feltétlenül attól lesz nekem jobb, ha agytompítót szedek?... Szerintem nem. Pofátlanul fellázadtam tehát az orvostudomány ellen, és... kezdem embernek érezni magamat. Még mindig nem tökéletes, az igaz, de igyekszem.
:))))))))
Egész eddigi életemben én is mindig másvalaki akartam lenni, vagyis olyan mint mondjuk xy. Aztán egy ideje érdekes módon csökken ez a "vágyam", azt hiszem ma már inkább szeretnék önmagam lenni és csak kisebb mértékben másmilyen. Talán ez azért is van mert azért valamennyit fejlődtem az évek során, de még nem eleget.
Szia! Örülök, hogy idepofátlankodtál :) Ezek szerint Te is küszködtél ilyesmivel. Hogyan tudtad kezelni?
a súlyosan kedélybeteg ember pont ugyanilyen véleménnyel van magáról, csak épp nem tud tenni ellene mert béna a letargiától.)
Igen, hasonlót én is tapasztaltam, miszerint tudatában vagyok annak, hogy mi a baj, viszont tenni ellene egymagam, képtelen vagyok, és ha valaki, vagy valami nem jön és rángat ki, megposhadok a szobámban.
aki olyan szerencsés, hogy normális, megértő családban nőhetett fel, az kisebb valószínűséggel kezd el így kínlódni az önértékelésével.
Esetemben a normális család megvan, viszont állandóan úgy érzem, hogy senki nem ért meg. Direkt írtam úgy, hogy érzem, mert már nem vagyok benne biztos, hogy tényleg nem értenek meg, kezdem azt hinni, hogy csak beképzelem magamnak. Teljesen összezavar ez a tudat, hogy nem tudom szétválasztani mi az ami valós és mi az amit csak beképzelek magamnak.
Pszichológushoz, vagy pszichiáterhez azért nem érdemes fordulni, mert a "fizetett barátok" valahol tovább rombolják az ember önértékelését.
Ez érdekes. Hogyhogy rombolják az ember önértékelését? Nem az lenne a feladatuk, hogy segítsenek ezt újra felépíteni?
Most kezdem érteni a primitív (nem pejoratív értelemben vett) emberi közösségeket és hogy miért van majdnem minden filmben, hogy a jó harcol a gonosz ellen (mert az életben tényleg erről van szó à harc a rossz ellen a túlélésért, és hogy az ember csillapíthassa kíváncsiságát).
A hallucinacio nem tartozik a depresszios korkep tünetei köze, ha jol tudom. Biztos leirtad mar mashol, de röviden, nagy vonalakban leirnad itt is, hogy miket hallottal?
Mas: Kekooo, biztos, hogy nem a szakdolgozatodhoz gyüjtöd itt az adatokat? :)
Valahogy probald meg tudatosan, ahogy mondtad is, atprogramozni magad, mert minel jobban belesullyedsz ebbe a pesszimista posvanyba, annal inkabb megszivod. Itt van az en peldam.
Kb. 2 evvel ezelott eljutottam egy olyan lelkiallapotba, amikor mindentol kikeszultem. Ha valaki mondott egy rossz szot, kepes voltam egy csomo ideig ragodni rajta. Ha olvastam valamilyen szornyuseget, akkor azt hittem, hogy beleorülök. Föleg az allatkinzasos es gyerekekkel kapcsolatos cikkek hatasara ereztem ugy, hogy kesz, nem birom tovabb. Annyira fajt a lelkem, hogy azt hittem megpusztulok. Aztan teherbe estem es itt jött a bukta. Szüles utan annyira elkezdtem felteni a gyermekemet, hirtelen az a sok rossz, amit addig olvastam, elojott es elkezdett kinozni. Vegül elmentem orvoshoz, mert mar nem birtam tovabb. Kiderült, hogy kenyszerbetegsegben szenvedek aminek az a lenyege, hogy kinzo dolgokat vesz elo az ember az emlekebol es ragodik rajtuk. Ez iszonyuan felorli az idegrendszert. Gyogyszert is kellett szednem es most mar többe-kevesbe jol vagyok. Amit megtanultam: eloszor is azt, hogy igenis, van ertelme az eletemnek, mert van egy gyermekem, aki ertelmet ad. A masik: nem olvasom el ezeket a cikkeket (most is van az indexen ilyen), nem olvasok Thomas Harrist, nem nezek horrort. Ha barmi miatt ugy erzem, hogy jaj de qrva szar, nincs ertelme semminek, akkor eszembe jut a fiacskam es maris tudom, hogy nem ertelmetlen es celtalan az eletem.
Es amit meg jobban megtanultam: egeszen addig, amig nem szültem meg a gyermekemet igencsak hijan voltam az önismeretnek es noha nagyon önzetlen embernek tartottam magam, kiderült, hogy igenis, iszonyuan önzö vagyok.
Szoval az önzes, önsajnalat, önkinzas es az elet ertelmenek a keresese abszolut haszontalan dolgok, hagyjuk ezt a filozofusokr.
Ezert becsülöm a Csernust, mert a tudatos eletet hirdeti es ha nemcsak a szaja jar, hanem tenyleg igy el, minden kalapomat leveszem elötte!
A depressziómon áter segített, mert a lógus azt mondta, hogy nem hozzá tartozik, az, amiről beszélek. Ugyanis hallucináltam is, de erről már rengeteget írtam, és nem szeretném magamat ismételni. Én is a középutat(magamat?) próbálom megtalálni, mert szerintem azért estem vissza legutóbb, mert túlságosan másvalaki akartam lenni.
Sziasztok! Bocsánat, hogy így ajtóstól rontok a házba - vagy inkább a topikba -, de mivel hasonló problémával küzdöttem évekig, mint a topik indítója, talán elnézitek nekem, hogy idepofátlankodok. :)) Valahonnan sajnos nagyon ismerős nekem ez a kóros önbizalomhiány, állandó deprimáltság meg a többi.
Hogy a Csernusdoktor mit mondana az ilyenre, az szerintem messze nem mérvadó, magam részéről etikátlannak tartom, amit művel. Oké, tény, hogy az ilyen egészségtelen pesszimizmusból vezet a legrövidebb út a depresszió gödrébe, de talán nem az a legnagyobb segítség, ha valaki, egy körömpiszokkal a neve előtt, mindenféle gyenge, gyáva balféknek mondja el az embert. (U.i. a súlyosan kedélybeteg ember pont ugyanilyen véleménnyel van magáról, csak épp nem tud tenni ellene mert béna a letargiától.)
Felvetettétek az együttműködő, rendes családot/partnert. Ez valójában megelőző jellegű volna: aki olyan szerencsés, hogy normális, megértő családban nőhetett fel, az kisebb valószínűséggel kezd el így kínlódni az önértékelésével. De ha már benne vagy a gödörben, akkor a világ legjófejebb környezete sem biztos, hogy tud Rajtad segíteni. (Ez kőkemény tapasztalat.)
Pszichológushoz, vagy pszichiáterhez azért nem érdemes fordulni, mert a "fizetett barátok" valahol tovább rombolják az ember önértékelését. Gyógyszert meg csak akkor, ha már tényleg nem bírod önmagadat elviselni.
Kicsit hosszú hozzászólás lett, így kezdésnek, de tényleg érdekel, hogy Ti hogyan tudjátok kezelni ezt?
Én egyszer s mindenkorra szeretnék leszámolni ezekkel a gondolatokkal (nagyon rossz lehet, ha később visszajön és újra harcolni kell ellene!), de az az érzésem, hogy akkor meghasonlok és teljesen kifordulok önmagamból, sajnos nem látom a középutat-most (mert azért nagyon gyorsan változnak ezirányú gondolataim; valamikor tiszta depisek, máskor mintha mi se lenne).
Szerintem nálam ez a gondolkodás is szerepet játszott abban, hogy depressziós lettem, és a depresszió nélkül sosem tudtam volna meg, hogy máshogy is hozzá lehet állni az élethez. Remélem, Te nem jutsz el idáig, meg remélem, hogy ha stresszesebb az életem, akkor is lesz erőm legyőzni a visszatérő negatív gondolatokat. Igaz, hogy nem először fogok hozzá.
:) Nagyon tetszik ez a Murpy:) Így azért kicsit más megvilágításba kerülnek a dolgok:)
Abban, amit tanulok (direkt nem akarom megnevezni), már rég képtelen vagyok a maximalizmusra, elvi megfontolásokból is, az maradt belőle, hogy dühös vagyok magamra, amiért nem tanultam annyit és elkönyvelem, hogy ennek egész hátralévő életemre jelentősége lesz.
Egyébként a maximalizmus nálam (sajnos) a mindenkinek, mindenkor megfelelni vágyásra is vonatkozik. Úgy szeretnék minden helyzetben a legmegfelelőbben viselkedni, szeretnék érdekesnek látszani, persze ez sokszor nem sikerül, és ilyenkor arra gondolok, hogy na most biztos megvan a véleményük rólam, hogy milyen idétlen vagyok, és soha nem jutok egyről a kettőre. Szerencsére az utóbbi időben eljutottam odáig, hogy ne érdekeljen, csak bizonyos emberek véleménye. Ha viszont tőlük kapok kritikát, az lesújtóan szokott érinteni és okot ad sokáig tartó rágódásra.
Nem arra gondoltam konkrétan, de tény, hogy benne van. Az idegesít, hogy hiába tűzök ki egy célt, hogy az megvalósuljon, miközben tudom, hogy vannak rajtam kívülálló események, amiket nem tudok befolyásolni és a céljaimat mondjuk bármi ilyesmi meghiúsíthatja. Ekkor eljutok odáig, hogy ezek alapján felesleges is bármi komolyabb célt kitűzni.
Én is maximalista voltam, ez okozta a kudarcélményeim nagy részét. Hiába kaptam 4/5-öt, az nem a maximum, tehát béna vagyok. Így gondoltam. Aztán rájöttem, hogy nem a maximumot hanem az optimumot kelle elérni! Tehát ha 5-öst elérhetek napi 4 óra tanulással, 4/5-öt meg fél órával, akkor a 4/5-öd lesz az optimum. A maximum meg nem érdekel, mert ismerek olyan embereket akik elérték a maximumot, de nem boldogok, mert cserébe az életüket adták. Nincs egy szabad percük, nincs egy gondtalan pillanatuk, nincsenek barátaik. Látszólag mindenük megvan mert elértéka maximumot (karrier, anyagiak), de valójában nem értek el semmit. A valóban fontos dolgoktól ugyanolyan messze vannak mint 10 évvel ezelőtt.
Nem vagy egyedül: A barátnőmmel Murpy-nek hívjuk a rossz "elvont erő"-t és jókat nevetük azon, hogy Murpy megint jól dolgozott, vagy hétvégén sem pihen. Amikor sikerül elkerülni egy ilyen rosszat akkor azt szoktuk mondani, hogy: Murpy sem a régi, vagy hogy Ki fogja rúgni ezt vagy azt az alkalmazottját. (Akivel majdnem problémánk volt..) De nagyon jó mondat a "Csak ennyit tudsz?" felkiáltás is, amit a Forset Gump-ból vettünk, de jól levezeti a tehetetlen dühöt, csalódorttságot, keserűséget.
Remélem érthetően sikerült leírni.
Az a jó ebben, hogy még egy rossz élményen is tudunk derülni, vagy legalább is nem fogjuk fel olyan tragikusan. És avval, hogy megszemélyesítettük az "elvont erőt" már nem is olyan elvont és az erejéből is veszít:)
Jó, hogy leírod a tapasztalataidat, mert elsősorban itt a tiedre meg másokéra vagyok kíváncsi, hogy ki hogy éli meg a pesszimizmust, mint életét alapvetően befolyásoló körülményt, amit nem szeretne. Ha majd érdekelnek a szakmai vonzatai, akkor utánaolvasok vagy ráveszem magam, hogy felkeressek egy szakembert.
Jó dolgokat írsz, egyetértek ('az önsajnálat ront'-tal teljesen), kivéve a maximalizmust, mert én az lennék és úgy vagyok vele, hogy az ember hozza ki magából a maximumot, persze a képességeihez mért max-t.
Én azt tapasztaltam magamon, hogy értelemmel felfogom, hogy mit kellene csinálni, csak ezt a gyakorlatban, adott élethelyzetben nem vagyok képes megvalósítani és ekkor jön a kudarcélmény, amitől teljesen befordulok.
Ami az élet értelmét illeti, egyrészt igaz, hogy boldogan kéne leélni, másrészt nekem még hozzátartozik valami örökös küzdelem-féle, mintha az lenne, hogy ha történik valami rossz, igazságtalan, azt valami láthatatlan, elvont erő vagy mi okozná, és nekünk az a dolgunk, hogy túljárjunk az eszén, ne hagyjuk magunkat stb. Tudom ez naiv gondolat, de ha így érzem...
Ha nem érdekel a topic süllyedése, akkor szívesen beszélgetek, úgyis ketten maradtunk:)
Nem akarom osztani az észt, mert nem voltak soha súlyos problémáim, de azért belekóstoltam a pesszimizmusba. Másrészt nem vagyok szakember.
Azért írom le a tapasztalataimat, mert hátha segít másoknak:
Ha nem mindíg sikerül akkor az nem azt jelenti, hogy elbuktál. Sőt ha egyszer sikerült a jó dolgokat észrevenni és többször nem, már az is fejlődés. Tehát ne légy maximalista, mert akkor sosem leszel megelégedett semmivel, főleg magaddal. Ez egy út, már az is jó ha néha rálépsz. (Ha egyszer ráléptél egyre többször fogod használni:) Tehát nem egy nagy feladat van, hanem sok kicsi, és ugyanennyi sikerélmény, boldog perc.
Ha valóban elfogadod, akkor nem fogod sajnálni önmagad, mert rájössz, hogy nincs miért. Ami jutott az jutott, vannak jobb és rosszabb életek is, evvel mindenki így van. Az önsajnálat csak RONT mindenen.
Az élet értelmén elég sokan gondolkodatak már, megnyugtató választ én sem kaptam:) Az viszont biztos, hogy boldogan kéne leélni, amit osztottak. Épp ezért nekem az bejött, hogy a pozitív dolgokat felnagyítom, a negatívakat meg megpróbálom figyelmen kívöük hagyni, hogy tudatosan jobban érezzem magam. Ez nem jön be mindíg, de soxor igen. Az útról én is soxor letérek, de legalább tudom, hogy arra kell mennem.
