Érzés nem lehet hitelesebb a másik érzésnél. Iromány viszont attól lesz hiteles, ha valódi érzések vannak mögötte, és attól érzem hiteltelennek, ha direkt hatásvadászatot érzek benne. Mikor valaki nem egyszerűen leírja, amit épp érez, vagy igaznak gondol, hanem valamilyen érzést akar kelteni, és ahhoz gyárt egy szöveget. Ezt most nem az idézett szövegről írtam, kizárólag a hitelesség témáról jutott eszembe.
Miután elszállt az álom és fölébredsz, magad mögött hagyod az őrület és dicsőség világát a hétköznapok taposómalmáért, képzeleted romjai között ott jár az álomseprő.
Ki tudja, mi volt ő, amíg élt? Vagy, ha már itt tartunk, élt-e valaha? Nem válaszolna a kérdéseidre; keveset beszél, mély, morgós hangon, amikor pedig megszólal, általában az időjárásról és a termésről szól, meg a sportról. Saját magán kívül senkit sem szeret.
Akkor jön, amikor fölébredsz, kitakarítja a királyságokat és a kastélyokat, az angyalokat és a baglyokat, a hegyeket és óceánokat. Elsöpri a vágyat, a szerelemet és a szeretőket, a bölcseket, akik nem pillangók, a hús virágait, a szarvas futását és a Lusitania elsüllyedését. Kiseper mindent, ami az álmodból megmaradt, az életet, amit akkor viseltél, a szemeket, amiken keresztül láttál, a papírlapot, amit sosem találtál meg. Szépen sorban kitakarít mindent: az éles fogú banyát, aki megharapta az arcodat; az apácákat az erdőből; a halott karját, ami kilógott a kádból, a bíborvörös férgeket, amik a bőröd alá fúrták magukat, amikor kigomboltad az ingedet.
Elsöpri mind - mindent, ami az álmaid után maradt, aztán elégeti, hogy tiszta legyen a terep másnap éjszakára.
Bánj vele szépen, légy udvarias, ne kérdezősködj. Örülj, ha győzött a csapata, gyászolj, ha kikaptak, helyeselj, bármit mond is az időjárásra. Add meg neki azt a tiszteletet, ami szerinte kijár neki.
Mert vannak olyanok, akiket nem látogat többé az álomseprő, karján sárkánytetoválással, sodort cigit szívva.
Találkoztál már velük. Rángatózik a szájuk, a szemük csak mered, gügyögnek, halandzsáznak, nyáladznak és remegnek. Vannak, akik az utcákat róják szakadt ruháikban, minden tulajdonuk a hónuk alatt egy szatyorban. Másokat sötét helyekre zártak, ahol sem maguknak, sem másoknak nem árthatnak többé. Nem őrültek, illetve nem józanságuk elvesztése a legnagyobb problémájuk. Rosszabb ez, mint az őrület. Elmondják neked, ha hagyod: ők azok, akik minden napjukat álmaik romjai között élik.
És ha az álomseprő egyszer elhagy téged, nem jön vissza többé.
Kint voltam a Szigeten, egy barátom zenekarára voltam kíváncsi.Nem sokáig maradtam, rossz volt a zene, ezen az egyéni szimpátia sem javít...
Az első Szigetet egy hetesre terveztem ..., a gyerekekre, fogtam, meg a Jethro Tullra..., igazáből Zabriskie Point, Eper és vér..., Bob Dylan..., három nap után jöttem el.
1997.A lányommal Nick Cave koncertre megyünk.Korán érkezünk, még van idő átmenni a szemközti étterembe meginni valamit.Sört kérek, lányom ismerősöket talál.Az ablaknál ülök, lassan megtelik a kis tér, csupa szép, értelmes arcú fiatal, fekete poló, fekete farmer, mintha összebeszéltek volna.Aztán látom az éttermet, magamat, előttem a sör, az arcom szomorú, és tanácstalan , körül mindenki feketében.
éjjel van. nem tudok aludni. nem baj. nem aggódom. majd alszom sokat, ha azt akarja a testem. megnéztem a késő éjjeli híradót, és szívembe mart az aggodalom. nem tudok elaludni. kimegyek az emeleti teraszra, nézem a völgyet alattam, érzem a hegyek és a völgy illatát, hallom a kutyákat, beszélgetnek a felvégről az alvégre, hátam mögött a hálóból békés szuszogás szűrődik ki. denevérek csapnak el előttem. békés minden, lentről a völgyből tompán felhangzik valami buli zaja, csak a dobgép monoton ritmusa, vegyülve a távolt elnyelő nevetéssel. csend van, mégsincs csend. olyan nyüzsgő csend, tücskökkel, kutyák motozásával, néha átszalad a völgyön egy vonat, apró, kivilágított ablakai csillogó gyöngyökként peregnek tovább egy nyakláncon, "fut a vonat, szaladok utánad", gondolom mezítláb a langyos, göröngyös betonon, nincs még rádolgozva, ez egy félig kész hétvégi ház, a cseresznyefa ágai felnyúlnak eddig, fel, még tovább, ha hosszú karom lenne, mint a mesékben, el is érhetném, de nem akarom elérni, elég a látása, szelíden bókol felém, és telt csend van, emberi, és az emberek a házaikban álmodnak és szeretkeznek, és felsírnak álmukban, és forgolódnak, és horokolnak biztosan, és kócosak, és lerúgják magukról a takarót, jó meleg van, és eszembe jut a híradó, belemar szívembe a félelem, hogy az ózonréteg..., és azokra gondolok, akik hétvégén majd kimennek a napra, és nem tudják ezt, sms-t kellene küldeni mindenkinek, szólni, hogy nézzék a híradót, vigyázzanak a kicsikre, meg magukra, de kinek tudnék szólni? kik az én barátaim? kicsit elszomorodom... kinek szóljak? tegnap meg rosszat álmodtam, és nyomott volt tőle a napom. aztán egy kis beszélgetés a pasimmal, és elfújták a rosszat, és mondta, hogy vigyázzak a napon, még mosolyogtam is rajta elnézően, hiszen tudom én is, de aztán a híradóból még jobban megértettem az aggódását. és rájöttem, milyen egyszerűen vagyok összerakva. egyszerű vagyok. egy kis gondoskodás, és semmi bajom. ilyen egyszerű vagyok? - ízlelgetem a saját ítéletem. igen. langyos beton a talpam alatt. és ha egyszerű vagyok? sóskát főztek nekem ebédre nokedlivel, és ettől is jobb lett minden. ez van. és a kert alattam, a sötétség a girbe-gurba vonalakkal, a nyár és az erdő illatával, és eszembe jut, gyerekkoromban ilyenkor, ha kimentünk a gádorra, mennyi béka ugrált a lábunk előtt, és én sikítoztam, de nem szaladtam volna el, hanem csak arrébb léptem, és néztem a varangyokat, lustán blattyogtak arrébb a langyos kövön, és itt most nincsenek békák, talán a hegyen sosincsenek is békák? csak vaddisznók vannak, turzásaikat a ház mögött földúton játszva rúgjuk szét, de most ki nem merészkednék, éjjel vörrögnek azok elő, mit mondanék nekik, ha szembejönnének? semmit, nem megyek ki, nézem a völgyet inkább, a kutyák is mintha most elgondolkodtak volna velem, csendesebbek az alvégről a felvégre, vagy csak kidumálták magukat? na, nem csináltam semmit, nem mentettem meg az emberiséget, csak álltam itt, és bambultam, és langyos a beton, és éjjel van, és sajtból van a hold.
Hazaértem. Láttam a valóságban egy számomra nagyon kedves embert, akinek a révén már régebben megismertem még két nagyon értékes embert, s a közös ezekben az emberekben az értékes humoruk volt. Most láttam egy másik számomra kedves ember írását. Hazaértem. A gyerekem baráti társaságába csöppentem. Hazaértem. Megyek tanulni.
hideg van, fázósan vacogok a megállóban, az éjszakai buszra várok. pár kollégával összejöttünk dumálni, enni, inni, és most cidrizve várok a buszra. hideg van. mégis olyan nyüzsgő minden, csodálkozva nézem az embereket, mindenki vidám, trécsel, nevetgél, fiatalok mindenütt, biztos a csütörtöki buliból tartanak hazafelé, pedig hideg van rohadtul, csak egy vékony rövid műbőr kabát van rajtam, vajszínű, zsebei aprók, nem fér bele remegő öklöm sem. hideg van. hosszú, bő szoknyás nő hatalmas kerekes bőröndöt vonszol maga után, döccennek a kerekei át, a villamossíneken. a közlekedési lámpák huncutul hunyorognak sárga fényükkel. éjjel alszanak a piros és a zöld lámpák... hideg van. gyorsan előkotrok egy cigit, 4 perc, addigra már jön is majd a busz, jól eltelik az idő vele, a szippantásokkal, remegő kézzel meglobbantom az öngyújtót, a cigi helyett majdnem az orromat gyújtom meg, annyira fázom, annyira remeg a kezem. nagyot szívok belőle, rögtön köhögni kezdek, á, biztos a bűntudat... nem baj, szívom mohón, nézem az éjjeli nyüzsgést, a sok vidám embert, ez tök jó, és itt a busz, már csönget is, pedig még csak az alsó lépcsőfokon állok, hátul, ott jól zötyög, kapaszkodom a farkorlátba, nézem a mögöttünk jövő kocsit, nevetek, mert a sofőr rám nevet, vagy ő nevet vissza, ki tudja, ki tudná, hol kezdődik a nevetés. leszállok, itt is pislognak a lámpák, átszaladok a busz előtt, köszi, intem a sofőrnek, ő két ujját a halántékához emeli, mint egy simlis sapka simlijéhez. nyomás, hannika, megfagysz! hideg van. átvágok a parkon, ó, már látom a házunkat, és a vakon az éjszakába ásító ablakok mellett, ott az én szobám ablaka, gyenge fény szűrődik ki a függönyön át is, melegítve a kertben vacogó fákat, vagy a fák nem is fáznak? hideg van pedig. a kulcsom már jó meleg, mert időben bekészítettem táskámból át a zsebembe, hogy gyorsan meglegyen, ha kell, néha hihetetlenül körülményes tudok lenni, és végig azt markolásztam, és most játékosan kitapogatom, melyik is a kapukulcs, jeah, eltaláltam! - vigyorgok, zúzok be az ajtón, röpülök be a lakásba, le sem vetkőzöm, szaladok be a szobámba, ahol zümmög a számítógép, kattog a billentyűzet, szaladok be a kis csizmámban, a rövid műbőr kabátomban, a színe vaj, a zsebe apró, két copfom ide-oda virgonckodik. éjjel van. meleg van.
tegnap akkora hatalmas, erdőben, saját kézzel szedett gyöngyvirágcsokrot kaptam, hogy alig éri át a két markom, életem legszebb gyöngyvirága. átlengte, átlengi a szobámat az illata, átlengte az álmaimat is. éjjel néha megébredtem, szél koppantotta az ablaktáblákat. az északi szél... minden hideg szél északról fúj, gondolja bután hannika. de ez a szél, ahogy süvített kint a sötétben, most nem volt komor. hogyan lehetne komor bármi, amikor az ember ringatózik a meleg nyugalomban, s a forgolódás sem a bizonytalanból kitapogatózó álmatlanságé. éhes vagyok, fel kellene kelni megenni együtt a sushit, hogy nézhet ki a sushi, gondolkodom, milyen színű, milyen az alakja, milyen lehet az íze?, még sosem ettem, de most inkább hallgatom félálomban az éjszakai északi szelet, belemocorgok a szeretetbe, beszívom az illatokat, az álmok, a mozdulatok, az ágynemű, a nevetés, a gyöngyvirág és a biztonság illatát.
igen, és még az utcán is lelassították a lépteiket, hogy ki ez a lány, miért ragyog? "mi van rajtad?" "szűk csípőnadrág, boxcipő, feszes póló, széles mosoly". igen, a mosoly. "elnézést, merre van az X. utca 34?" "erre és erre", mutogatom. "köszönöm. és, ja, és nagyon dögös". nevetek. másik autó is volt, nem az utat kereste, csak úgy megállt "...." cenzored, fedje jótékony vigyor, miket mondott. szóval az öröm. és most fáradt vagyok. délutántól örömmel zabáltam a munkát, sercegett a papír, vadul kopogott a klavi, sűrűn zúdult le az öblítőtartály, a sok teától állandóan pisilnem kell, szóval közben a meló, már kiguvad a szemem, illatozom be vázámból az orgonát, fáradok, kéreg nőtt a seggemre a sok üléstől, pedig többször felugrabugrálok jó kis zenékre tornázni, megragadom kis súlyzóimat, és illegetem magam a tükör előtt, vigyorgok a ritmusra, majdnem fejbe vágom saját magam a súlyzókkal, riszálom a csípőmet jobbra-balra, pram-pram, tárá-tárá, vissza a melóhoz, kérgesíteni a seggem, kifolyatni a szemem, zsibbasztani a csuklóm, tömni magamba a kandírozott ananászt, cukrozott ananász különben, de így milyen előkelően hangzik, hannika a kis térdnadrágjában, mikiegeres ingjében kandírozott ananászt gyűr a pofázmányába, felváltva löncshúsos kenyérrel, hörcsög vagyok már a sok rágástól, közben nyomom a melót, és vigyorgok, és szimatolom az orgonát megint, és rá kellene gyújtani egy dugicigire, de minek, nincs rá szükségem, ó yeahh, minek, tényleg, és már este van, jézusom, már éjjel van, megnézem, mennyit haladtam a munkával, egész jó, hú, ez egy termékeny nap volt, és igen, az utcán is megnézték, hogy ki ez a lány, miért nevet már megint, és pékek nevettek vissza a kirakatból lisztes orukkal, és a pasi a két négyzetméterén örült nekem, és odaadta a nekem félretett bádogdobozt, finom rágógumi illata van, vagy nyalóka?, el kellene olvasni, mi van ráírva, gyűjtöm a dobozokat, és már éjjel van, megiszom az utolsó korty kihűlt teámat, leveszem a mikiegeres ingemet, jézusom, egy egér van a hátamon!!! :))), és éjjel van, és éjszaka van, és fáradt vagyok, és boldog vagyok.
Nem teljesen úgy alakult az estém, mint gondoltam. Barátokhoz mentem, beszélgetni, játszani. Aztán Megafrász nézés lett belőle. Mondjuk én majdnem elaludtam rajta. Szerintem külön tanítják valahol, hogyan kell egy műsort kétszeresére nyújtani. Nagy ásítások közepette elköszöntem. Beültem az autóba és elszállt az álom a szememből. Amorf Ördögök szólt nemtúlhangosan és jó volt vezetni. Amikor a Fő utca zsákutcába torkollt kicsit morcos lettem. Utálom ezeket a lánchídi lezárásokat, főleg ha csak akkor derül ki amikor odaérek.
Persze valahol veszélyes is ilyenkor vezetni, jónéhány ámokfutó száguld el mellettem, padlógázzal a Villányin például. Az embernek olyan ingere van odalépni, elhúzni mellette. És amikor nem teszem akkor elönt valami jó érzés. Valamiszabadságféle.
Aztán itthon várom, hogy az álommanók mégis magukkal ragadjanak.
Talán egy kis munka segít. Bár néha pont ilyenkor jönnek a legjobb ötletek, aztán hajnal 4 van mire feleszmélek.
Valami hiányzik. Valaki hiányzik.
Délelőtt meg majd megnézem megint a cseresznyefát amit elültettünk.
Kösz. Ez a szerzői jogi törvény úgy rossz, ahogy van. Elég gyakran belefutok a problémába a munkám során, tehát tudom. Egyszerűen a szabad információáramlást akadályozza.
Van ilyen este is és olyan is. Nálam bejön a mondás: "Ne múljék el nap a te haragoddal", mert ha rágódosan gondolkodva alszom el, akkor az rosszabb, mintha vacsorára fél grill ökröt ennék meg, a forgolódás és felébredés kódolva van. Egy ilyen után reggel nagyobb "optikai-tuningot" kell bevetni... Bár igaz, hogy az este szörnynek látszó kőről sokszor kiderül reggelre, hogy valójában micsoda, de nem mindig kel fel a nap derűvel. Ma például rusnyán borús volt, de mégis jókedvű.
érdekes, nekem éppen fordítva van! estére minden gondom egyre nyomasztóbbá válik, sokszor úgy fekszem le aludni, hogy bőgni tudnék az önsajnálattól, vagy nagyon-nagyon szomorú vagyok, mindent kilátástalannak érzek, és az egyedüllét maga alá temet. reggel meg, mint egy vidám kislány, olyan vagyok már. új nap, új erő, új lélegzetek? senki nem látja rajtam a gondokat, s én sem érzem őket, sőt tele vagyok energiával és derűvel.