Ha elolvasod Kürosz király nevelését, akkor már egy csomó dolgot megtudsz ezekről a dolgokról...de rengeteg anyagot lehet találni ezzek kapcsolatosan a testneveléstörténeti anyagokban is...
A rúgás csak játék volt, próbálgatás-nálunk nem tilos általában előbb jönnek rá, hogy hülyeség, mielőtt a szemem elé kerülnének vele...
A harcművészet szóval csak csínján... ezek a "harcművészetek" valamikori katonai-hadi kiképzési anyagikból nőtték ki magukat...
Ha azt mondom, hogy a legtöbb mai keleti harcművészet a Ksatriák-tól ered ugye nem kövezel meg....
A sumérok esetében ugyanúgy beszélünk hivatásos seregről, így kiképzési-felkészítési rendszerről is, de igaz iráni és egyiptomi anyag jóval több van.
néhány sor az egyik összacsapott anyagból:
A társadalmak fejlődésével válik a birkózás is egyre rendszerezettebbé és sokrétűbbé. A mezopotámiai őskultúrákból származó régészeti leletek (Gilgames és Enkidu küzdelmét ábrázoló szoborcsoportok, domborművek) azt bizonyítják, hogy a föld legrégibb civilizációjának tartott
sumérok körében igen nagy népszerűségnek örvendett a birkózás. A Tigris és az Eufrátesz völgyének ősi kultúrája, mondavilága át van szőve kultikus jellegű birkózó motívumokkal. A fennmaradt művészeti alkotások azt mutatják, hogy a magyar hagyományokban is meglévő szabadabb fogáskészletű övbirkózás volt közöttük a legelterjedtebb. Kari Usanasz mezopotámiai uralkodó nevéhez fűződik az első fedett birkózóarénák (majdanok) felépítése, de a szervezett és intézményesített formák koraibb voltára utal, hogy rendeletében a már régóta sikerrel működő arénák fölé húzatott kupolákat, hogy a felkészítés minden időjárási viszony mellett folyamatos lehessen. Mezopotámia Kr.e. 3. Évezred eleji protoelami és sumer királylistái, valamint az ékírás és pecsétnyomó hagyatékok összevetései nem hagynak kétséget afelől, hogy a Gilgames eposz nagy erejű királya és a Kis-beli Aka csatadöntő birkózóküzdelmeinek betétjei nem pusztán a költői fantázia termékeiként születtek.
Ezt látszik valószínűsíteni az
övbirkózó kultusz egyik legrégebbinek ismert emléke, a Kr. E. 2800 körül készült (jelenleg a Bagdadi Múzeumban található, ha még megvan) bronzszobor két küzdő figurája, amelyek „bőségkosárral”- egyesek szerint „szépészeti kenőcstartó tégelyekkel”- a fejükön sírjukba is elkísérték egykori használóikat. Más kutatók szerint a tégelyek a birkózás során kerültek alkalmazásra és nagy valószínűséggel „bemelegítő-”, vagy zúzódás ellen használt készítményeket tartalmaztak. A Kr.e.1 évezredben megjelenik a ló hátáról megvívott birkózóküzdelem, amely a lovas harci képességek felkészítő anyagává vált. A
szkíta, szarmata ábrázolásokon nyereg és kengyel nélkül küzdenek meg egymással a résztvevők.
A
perzsákra vonatkozó leírásokból tudjuk, hogy a satrapák által fenntartott „nevelőházakban” (zur-khane) szakosított nevelők birkózást is oktattak. A Palesztinában feltűnő héber törzsszövetség mitológiai őse, Jakob Jahve angyalával vívott birkózó próbatétellel vívta ki az Izrael nevet.
Az
egyiptomi óbirodalmi dinasztiák leletanyagai szerint az istenkirály-avató futópróbákat és póznamászó vetélkedőket mindinkább háttérbe szorította az erőt és az ügyességi fölényt jobban kifejező, a modern szabadfogáshoz hasonló birkózás[1]. Legkorábbi emléke a Ptahotep vezér (Kr.e. 3. Évezred közepe) szakkarai sírjából előkerült mozgássor-ábrázolás a fáraók kíséretének magas fokú technikai ismereteire és küzdőszellemére utal. A mindennapos testedzés a katonák kötelessége volt, elsősorban az akkor meghatározó jellegű fegyvernem a gyalogság felkészítésében. Szórakoztató látványosságként hivatásos birkózókat is alkalmaztak, akiket egy megöregedett, gazdag birkózó nevelt ki gyermekkorától. Az egyiptomi „nagybirodalmi” tudat erősítését szolgálta a hadifoglyok megszégyenítése, megalázása, ahol az ellenfelek kitűnően képzett egyiptomiak ellenében buktak el a tömegek előtt. A régészeti leletek az egyiptomi birkózás szabályai is sejtetik. Minden bizonnyal a birkózás többféle formáját is űzték egyszerre. Akadnak ábrázolások, melyek a küzdőket teljesen meztelenül mutatják, másutt felövezett, vagy éppenséggel ruházatot viselő küzdőket láthatunk. Minden jel arra utal, hogy a fogásokat a test teljes felületén megengedték. A küzdelem indulhatott állásból, vagy térdelő helyzetből. A képeken a földharc is előfordul, de mivel hidalást egyetlen ábrázoláson sem láthatunk, aligha valószínű, hogy a küzdelem célja a kétvállra fektetés lett volna. A földharcot ábrázoló képek arra utalnak, hogy a földrevitel, a dobás eredményes végrehajtása még nem jelentett győzelmet. Az alávetéses birkózásokhoz hasonlóan /a katonai alkalmazás ezt követelte meg/ a feladás elismerésének kikényszerítése, vagy a harcképtelenné tétel volt a cél. Néhány ábrázolás arra enged következtetni, hogy a náluk alkalmazott birkózási formák többségénél az ütések, a rúgások, a fejelések megengedettek voltak.
Indiában a régi hősi eposzok (Ramajana, Mahabharata) ennek a mondavilágnak a birkózó motívumait is tartalmazzák. A tusák hozzáértő, részletes leírásai azt bizonyítják, hogy nemcsak az „egyes szakértők” hanem a népesség jelentős részének életében fontos szerepet kapott a birkózás. Az ellenfelek ilyen formában való „tiszta” küzdelme a szubkontinens népeinek gondolkodásmódjában az élet nehézségeivel való megküzdés szimbólumává vált.[2]
[1] Kr.e 3400-ból származnak azok a sírdíszítmények, amelyek a birkózás teljes akkori fogáskészletét bemutatják. A régi egyiptomiak olyan képek sorát hagyták az utókorra ezekben a sírdíszítményeken, amelyekről sugárzik a kötetlen életöröm, az élet szépségeihez való feltétlen ragaszkodás. Ez a kötődés oly erős volt, hogy ezeknek az emlékeit a túlvilági életükbe is magukkal akarták vinni. A sírfeliratokról leolvashatjuk, mit becsült a legtöbbre az építtető élete során. Feltűnően sokszor fordul elő a birkózás. A módszeres testedzés és ezen belül a birkózás Egyiptomban a katonák kötelessége volt. A keményen megszervezett és kiképzett katonai egységek felváltva hívták ki egymást egyéni- és csoportos küzdelemre egyaránt. A parancsnokok így tartották állandó harci - készenléti állapotban a katonákat. A közönség a legnagyobb harcosoknak járó elismeréssel illette a bajnokokat. Az óbirodalom idejéből fennmaradt egyik sírkamrában egy vezér életének jelenetei megdöbbentően magas technikai tudásról árulkodó birkózást mutatnak. Az egysíkú ábrázolásokkal készült képeken olyan kombinatív birkózást láthatunk, ahol több mint 450 különféle fogás végrehajtását mutatják be. A jelenlegi modern szabadfogású birkózás valamivel kevesebb technikai repertoárt tartalmaz. Ezeket az ókori versenyeket a fáraó és udvarának szórakoztatására is szervezték. Céljuk az egyiptomiak felsőbbrendűségének bizonyítása volt, ugyanis a legtöbb esetben núbiai, líbiai és szudáni ellenfelekkel küzdöttek (ilyen, küzdelemre készülő núbiai birkózókat ábrázol a Tjanung sírjában talált, Kr.e. 1500 körüli időkből származó falikép is) és mivel magas színvonalon birkóztak, az esetek többségében győztek is. Az egyik felirat keményen megrója a „veres testű” egyiptomi fiatalokat mert nem bírnak egy líbiai bajnokkal, s a sorozatos egyiptomi vereségek láttán már a birodalom bukását emlegeti a szerző.
[2] A Mahabharataban Kansza a zsarnok király díjbirkózóival (két gonosz szellemmel) akarja elpusztítani Krisnát (megtestesült Visnu istent) és a testvérét Balarámát. „ Kansza démoni tanácsadóival galád tervet eszelt ki; nagy ünnepség keretében bajnoki birkózó mérkőzést rendez, és barátságot színlelve meghívja rá a két testvért. Azok nem tudják majd, hogy a küzdőporondon két alvilági szellem száll velük szembe. Amikor eljött a mérkőzés napja és a király jelt adott a küzdelemre, mihamar kiderült, hogy a birkózás csak ürügy volt. Az ördögi álbajnokok megragadták Krisnát, átfonták a nyakát iszonyú erejű karjukkal, oszlophoz fogható lábukat a dereka köré kulcsolták, hogy összeroppantsák. A nézők visszafojtott lélegzettel lesték a rettentő küzdelmet, de az nem tartott sokáig. Krisna, kinek ajkát nem hagyta el a derűs mosoly, könnyűszerrel lefejtette magáról az iszonytató, szőrös karokat és lábakat, azután megragadta támadóit. Az egyikkel a másik után végzett: pillanatok alatt a két ormótlan, démoni bajnok tört gerinccel bukott a porondra. (Indiai mesék és mondák, Baktay Ervin, 1977. Móra)
A buddhizmust alapító nepáli Sziddhártha Gautama hercegnek is ökölvívásból, birkózásból, úszásból, távolugrásból és irányítási dogmákból kellet teljesítenie a királyválasztó próbákat. Az Indus és a Gangesz folyó völgyében kialakult Harappa-kultúra (Kr.e.3000-1200 között) dravida őslakosai a birkózással kombinált tánc és fegyver nélküli önvédelem egyik legkorábbi úttörői voltak. Párviadal leírásaikból, a domborművek ábrázolásaiból kitűnik, hogy birkózásukat elsősorban az ellenfelek fájdalomra érzékeny testrészeinek támadása és a fojtásos befejezés jellemezte. A félnomád indoárják előretörésének következtében a megszilárduló kasztrendszer (varna) törvényeit követve a birkózás gyakorlása a katonai nemesség (ksatriják) kiváltságává vált. A nem árja kasztok számára „érinthetetlenné” vált minden harci felkészülést szolgáló mozgás[1]. A VIII. és a IX. századi kelet- és közép-indiai Pallava–dinasztia jeles birkózóiról a kínai évkönyvek is megemlékeznek.
Kínában az ún. szakrális időszakok közül testkulturális vonatkozású állami ünneppé nyilvánították a tavasz-újévi „Csing-ming-csiet”-t, a birodalomalapító ősöknek szentelt Tiszta fény napját. A vele összekapcsolt birkózó-, tánc-, íjász-, botvívó vetélkedők pedig a harcos rétegek ifjúságának szervezett ellenőrző próbáivá fejlődtek. A rúgásokkal kombinált ökölvívás mellett (alsóbb néprétegek) a birkózás (harcos rétegek) volt a nézeteltérések tisztázásának leggyakoribb módja.
A birkózó kultusz először a Kr.e. II. század során teljesedik ki, amikor a még többnyire öszvérek vontatta harci szekerek (valamint a hagyományosan főerőnek számító kínai gyalogság ) mellett megszervezték a hun módra vágtázva, nyeregből is nyilazni tudó, a pányvakezelésben jártas, szükség esetén az övbirkózáshoz is értő lovas osztagokat. A IV. század végén a tartományurak a felkelések megakadályozása érdekében elrendelték a harci fegyverek beszolgáltatását. A szélesebb néprétegek körében ebben a korszakban lendül fel a pusztakezes alkalmazások fejlődése. Ebben az időszakban alakul ki az a speciális birkózási formának az anyaga, amit Chiao Ti Shu (japánul Kakuteijitsu) is neveznek. Az ún. „Tavaszi-őszi időszak” és a polgárháború alatt (Kr.e. 770-222) alatt a különböző harcművészeti stílusok között a legnépszerűbb a Kakuteijitsu volt. A kínai köznép mellett a nemesi osztályok is nagyra értékelték. A Tsin és a Han dinasztiák alatt a kínai császárok, különösen a Han családból származó Liang Wu Ti támogatta a Chiao Ti Shu-t, ami gyorsan elterjedt a katonaság és a nép között. Mindez a technikák tökéletesedéséhez vezetett. A han időszakban Kaiko néven vált ismerté. Egy Chen Yuan Yun nevű kínai mester Japán utazásai során Edó-ban ismertette meg a japánokkal a Kakuteijitsut. Amikor a mongolok elfoglalták kína északi részeit, a magukkal hozott atlétikusabb birkózás keveredett a Kaiko mozgásanyagával. A XIV.század vége felé azonban a kínaiak újból a technikát és a gyorsaságot kezdték értékelni, a fizikai erőnlétet pedig elhanyagolni. Ma a Kaiko főleg Ho Buk tartományban népszerű és Hotei (Po Ting), Kaikó (Kuai Chiao) néven ismeretes.
Az ókori
görögök sem maradtak el a korszak történelemformáló népeinek birkózó kultúrájától. Némely kutató esetében talán túl nagy jelentőséget is tulajdonítanak a görög törzsek testkultúrájának, de mivel erről maradt fenn a legtöbb leírás, valamint a mai modern sport is az ókori olimpiai játékok szellemében indult el, a legtöbb nyugati író előszeretettel a nyugat kultúrájának úttörőit látják bennük. A hellén palesztrika magáról a a gyakorlóterek mellett felállított kezdetleges birkózócsarnokokról (palaisztra) kapta a nevét is.
Maga a birkózás a legrégebbi olimpiai számok egyike, hiszen már Kr. e. 708-ban[2] avattak bajnokot[3]. A spártai Hipposzthenész[4] hét alkalommal is győzedelmeskedni tudott, ami azt jelenti, hogy 24 éven keresztül nem talált legyőzőre, s ez mindenképpen magas technikai tudásra vall. A pentatlonhoz tartozó birkózásban[5] az szerezhette meg a győzelmet, aki térdre, vagy háromszori talajérintésre kényszerítette az ellenfelet, míg az önálló birkózószámokban a három földre dobással végződő akciókülönbség kellet a továbblépéshez. Az ókori olimpiai játékok fejlődésével kialakult a pankráció[6] is, amely sok esetben életre-halálra szóló küzdelmet is jelentett. A görögöknél ismert volt a fiúk számára rendszeresített- fuvola hangjára végzett, ritmizált – birkózótánc is (gümnopaidai). Az
amerikai őskultúrák életében is meghatározó szerepet játszott a birkózás. A Kr.e. II. századtól már tömegesen maradtak fenn olyan domborművek, falfestmények, amelyeken a klasszikus labdajátékokon kívül a birkózó vetélkedőket is megörökítették.[7]
A birkózás jelen van a
japán néphagyományban is. A 712-ben írt Kójiki-krónika legendája szerint a japán nép honfoglalása is egy „sportszerű” küzdővetélkedővel kezdődött. A délről Kjúsú szigetére érkező törzseik azzal vívták ki maguknak a letelepedési jogot, hogy isteni héroszuk, Takemikadzucsi birkózásban legyőzte az őslakó ajnuk vezérét. A rendszeres chikara-kurabe nevű birkózótornák kezdetét a krónika Szuinin tennó (császár) uralkodásának hetedik évére (Kr.e.230) teszi. A tennók néha meghökkentően magas jutalmat tűztek ki a győzteseknek. Később elválasztásra került a tavaszi szezonban rendezett szamuráj szumót a professzionalisták mérkőzéseitől (833). Ugyanekkor törvénybe iktatták, hogy a szumó[8] nem a szórakozás (fogadás), hanem az ifjúság megújhodásának eszköze.
A középkorban a pusztákon és a városokban egyaránt kedvelt népi birkózásnak sajátos stílusjegyei alakultak ki Izlandon, Írországban, Skóciában, Ausztriában, az angol Cornwallis grófság területén[9], Svájcban, a Kanári-szigeteken, Szardinián, az Ibériai-félsziget északi területein, Közép- Ázsiában, a Kaukázusban, a Kárpát-medencében és a török hódítók révén a Balkánon. Az izlandi glima[10], a svájci schwingen[11], a török peliván[12], az örmény koh, a grúz csidaóba napjainkig megőrizte eredeti formáját. A schwingen-küzdelmek győztesét ma is egy jól fejlett bikával jutalmazzák. A tradicionális magyar övbirkózással a legközelebbi rokonságot a mongol bökö (sasbirkózás), a glima és az üzbég kuras mutatja.[13]
[1] A falvak kasztjainak mozdulatlannak tűnő merevségében azonban rejtve tovább éltek azok a fegyver nélküli önvédelmi gyakorlatok, amelyek a protoindiai időszakból maradtak fenn. Ezek elsősorban táncos formában öröklődtek tovább. A heftaliták (fehér hunok) előretörése után az indiai birkózás (elsősorban az északi területeken) a nomád formák és szabályok szerint folyt. Lassan megváltozik a harcos kaszt összetétele és mozgáshagyománya azzal, hogy türk eredetű népek (radzsputok) szorítják ki az indoárjákat a hatalomból. Mind a hagyományos, mind a hódítók által behozott testgyakorlatok továbbfejlesztésében nagy szerepe volt egy Nanak nevű (1439-1538), Pandzsab tartománybeli gurunak. A tanai alapján létrejövő szikh vallás hívei a muzulmán hódítók elleni összefogás végett szakítottak a kaszt jellegű életfelfogással. Rítusnormáikba beiktatták a birkózást és a fegyveres önvédelmet. A birkózás ebben az időszakban a legtöbb esetben perdöntő viadalként jelenik meg.
[2] Egy Olümpiában talált diszkosz feliratának tanúsága szerint már Kr.e. 1580-ban is rendeztek itt ünnepi játékokat, s valószínűleg ekkor sem először. Az olimpiai játékok eredete sokak szerint homályba vész, de korai időszakának versenyzési rendje jól mutatja az ázsiai hagyományok jelenlétét.
[3] Az ellenfelek olajozott testtel, ruha nélkül küzdöttek egy homokkal borított küzdőtéren. A versenyek színvonala folyamatosan emelkedett, mert a városállamokban külön iskolák szerveződtek a birkózók képzésére. A fiatalokat anatómiai alapon is szelektálták, mely során a szülők, nagyszülők alkati adottságait is felmérték. Szókratész is eredményes birkózó volt, ami jelentősen növelte népszerűségét. Hérodotosztól származik a következő mondás: „Birkózás nélkül nem lehet kecses (jó alkatú) ifjakat nevelni.” A görögök a birkózást szintén a katonai kiképzés részeként kezelték, melynek következtében a fiatalok magas fokú fizikai és lelki erőre tettek szert. A spártai (lakedaimonion – dór ) kiképzésben a birkózás három fajtája is szerepet kapott. A hagyományos olimpiai forma mellett egy speciális alávetéses birkózási (a szambóhoz hasonlót) formát is gyakoroltak a kiképző központokban. A harmadik egy kegyetlen „harci verekedés - birkózás” volt, ahol az ellenfél megsemmisítésére törekedtek. A „krüptheia” intézményén belül nem csak fegyveresen léptek fel a helóták ellen, hanem ennek a birkózó formának az eredményességét is vizsgálták. Epameinondas thébai uralkodó - akinek először sikerült megtörni a spártai szárazföldi haderőt- csapataival megközelítette a „fal nélküli várost” (A város fala mindig ott legyen, ahol a harcosok kardjának hegye.), de a városban maradt (Spárta hét nagyobb faluból állt) öregek, a nők és a gyerekek még puszta kézzel is olyan eredményesen védekeztek, hogy lemondott a bevonulásról. Spártában a nők számára is rendeztek birkózó versenyeket.
[4] Fia, Hetoimoklész ugyancsak ötször lett olimpiai bajnok birkózó versenyeken, az alexandriai Izidorosz a legyőzhetetlen nevet kapta, miután életében soha sem tudták földre vinni.
[5] Az antik olimpián a birkózás /palé/ kezdetben csak mint a pentatlon utolsó versenyszámaként szerepelt. A futás, távolugrás, diszkoszvetés, gerelyhajítás és a birkózás más és más fizikai és lelki adottságokat igényelt, ezért nagyon ritkán fordult elő, hogy az összetett verseny győztese a birkózásban is az élen végzett. A pentatlon versenyzők közül mindössze egy gyermek indulónak , a spártai Eutelidásznak sikerült a négy másik próba mellett a birkózást is megnyerni. A pentatlonon belül űzött birkózást különösen szigorúan vett szabályok alkalmazásával rendezték. Lényegében minden durvaságot és kényszerítő fogást szigorúan tiltottak. Nem alkalmaztak súly, vagy életkor (Kr.e. 628-ban rendeztek egyedül gyermek pentatlont) szerinti besorolást. Ebben a formában a küzdelem álló testhelyzetből, egyenes tartással folyt, ami miatt egy időben orthopalé-nak is nevezték. Az győzött, aki az ellenfelét a földre vitte. Ez történhetett dobással, de az is elég volt a legtöbb esetben, ha csak térdre kényszerítette. Általában három alkalommal kellett az ellenfelet ilyen helyzetbe kényszeríteni. A küzdelmek egy száraz homokkal felszórt területen folytak, amelyből ha valamelyik versenyző kilépett, akkor a küzdelmet megszakították és a küzdőtér közepén újraindították. Az öltözet a korai időkben először ágyékkötő, később a mezítelen test volt. Ebben az időszakban a birkózás még megőrizte az ősi /elsősorban ázsiai hagyományú/ iniciáció követelményeit, ezáltal hsonlatosságot mutat a közép-ázsiai birkózási formák alapelveivel, valamint a belőlük származó magyar övbirkózással is. A birkózó versenyek népszerűségének következtében a birkózás önálló versenyszámmá lép elő és nagy mértékben átalakul szabályrendszere és technikai repertoárja. A birkózás állva és a földön egyaránt folyt. Az került ki győztesen, aki a másikat úgy kimerítette, hogy feladta a küzdelmet. A nehéz helyzetbe került versenyző a feladási készséget többféleképpen jelezhette, de mivel a feladás nagy szégyennek számított, ezért a verseny bírái is véget vethettek a küzdelemnek. A verseny jóval keményebb szabályok szerint folyt, mint korábban. A játékokon 100 éven keresztül a krotóniak (Dél-Itália) alkották a birkózás hellén élvonalát. A Kr.e. 588-488 közötti időszakban létrejött egy filozófiai-politikai csoport, aki széles körben terjedő tanításaikban az ifjak állami szolgálatra alkalmassá tételét hirdették. Az állandó testedzést új, hús- és tejételeken alapuló táplálkozással egészítették ki, valamint állandó jelleggel működő sportiskolákat szerveztek.
[6] A pankráció (pankration) a birkózás és az ökölvívás egyfajta vegyítéseként az ókori olimpiai játékokon Kr.e. 648-tól jelent meg. Az ökölharc és a rúgások mellett a földre kényszerített ellenfél ütlegelését is megengedte. Ez volt az olimpiai program legnehezebb, de legnépszerűbb versenyszáma. A küzdelmek csak akkor értek véget, ha az egyik ellenfél elájult, megsérült vagy feladta a küzdelmet. A szándékos ölést ugyan büntették, de enyhén. Szabad volt törni, kificamítani, az ellenfél szemét kinyomni. A feladást azonban a csatából való megfutamodással egyenrangúnak tekintették. Érdekes, hogy a spártaiak, akik egyfajta alapítói voltak a mai modern ökölvívásnak, birkózásnak (A főként fejre irányuló stílus azokból az időkből ered, amikor a dór törzsek még nem használtak sisakot, hanem pajzzsal védték a fejüket.) egy idő elteltével ezeken a versenyeken nem indítottak versenyzőt /harcoshoz méltatlannak érezték/.
[7] A kontinens olmék, maja, azték, inka, zapoték, tarahumár birodalmai az európai és az ázsiai régióktól eltérő, de a fizikai alapképességek és a pszichoszomatikus tűrőképességek terén méltán versenyképes testkultúrát alakítottak ki. Míg játékaik többségének célkitűzései irracionális célokhoz (a földöntúli erők jóindulatának megnyeréséhez) kapcsolódtak, addig birkózási formájuk nagyon is racionális harcászati követelményekhez igazodtak. Mind a rabszolgatartásuk, mind kultikus tevékenységük nagy mennyiségű fogoly elfogását igényelték. Ennek következtében a harcászatuk is erre az elgondolásra épült. A harcosok előképzési rendszerében nagy szerep jutott a birkózásnak, a pányvahasználatnak, az ellenfél megkötözésének, valamint a tehercipelésnek. A tulajdonképpeni modern alávetéses birkózások technikai tárházának jelentős részével találkozhatunk az ábrázolásokon. Egyes törzseknél az avatási- és befogadó szertartások jelentős része épült a birkózásra. Az ember „élve történő elejtése” mellett a vadállatok puszta kézzel történő ártalmatlanná tételével kapcsolatban is széleskörű fogáskészletet dolgoztak ki. A fiúgyermekeknek hároméves kortól különböző életkori szakaszok során folyamatosan számot kellett adniuk birkózó és tánc ügyességükről. Néhol a birkózó gyakorlatokat 100-200 kilométeres futópróbák akadályelemeiként használták. A hadsereg vezető tisztségeit a legjobb birkózókból, pányvahasználókból és táncosokból választották. A precolumbián monokultúrákból fakadó nyomasztó létbizonytalanság árnyékában kialakult, neuraszténiára hajló hiedelemviláguk a birkózó (sport) jellegű vetélkedőket is fokozottan besorolta a földöntúli erők befolyásolásának eszközei közé. A különböző sorscsapások (éhínség, járvány) alkalmával rendezett rituális játékaik nem múlhattak el emberáldozat nélkül. A vesztes birkózókat rendszerint feláldozták
[8] Kr.e. 658-ból származik egy sporttörténeti dokumentum, ami az első szumószervezet megalakulásáról tudósít. A szumóviadalok a császári udvarban és a templomokban zajlottak. A küzdelmek kultikus jelentésétől függetlenül a nézőknek belépődíjat kellett fizetniük. Több templom is épült a birkózómérkőzések bevételeiből. Később már a templomi épületeken kívül is vívtak küzdelmeket. Ezeken a helyszíneken csak a birkózótér fölé húzott tető kialakítása és színjelölése emlékeztetett a küzdőtér szent voltára. A küzdelem egy 3,3 méteres körön belül folyik. Az indítás után a harc addig tart, amíg az egyik versenyző egy lábújnyira kiszorul a körből. Bár ismernek 64 különböző fogást, a legfőbb fegyverük a test tömegének célzatos bevetése.
[9] A birkózásban rendkívül fontos szerepe van a láb söprő-, rúgó mozdulatának. A birkózók egymásba kapaszkodva próbálják a másik lábát kirúgva a földre kényszeríteni. A régi népi formában lábakat a bokától a térdig szalmából és ruhaanyagból készült vastag védőfelszerelés borította.
[10] A vikingek utódai nagy tisztelettel emlékeznek meg a régiek birkózási formájáról. Újból szervezetet alakítottak és a régi helyszínek mellett (tengerpart, lávafolyás) teremben is rendeznek ilyen küzdelmeket. A régi időkben a klánok legjobbjai egy tapasztalt harcossal a hegyek közé vonulva tanulták meg a fortélyokat, hogy a nyári nagy ünnepségeken a lehető legjobb formájukat mutathassák. Az északiakra jellemző nagy fizikai erő mellett jelentős technikai tudást is mutatnak. A glima történetéről 1993-ban több könyv is megjelent, amit az akkori bajnokok közösen szerkesztettek. A küzdelem célja az ellenfél levitele. Az győz, akinek az ellenfele a talpán kívül mással is érinti a talajt. A leggyakoribb fogások ehhez a lecsavarások, kiemelések és csípő dobások. Meztelen felsőtesttel, vászonnadrágban folynak a küzdelmek. A nadrág fogása megengedett. A glima jelentős hasonlóságot mutat a magyar övbirkózással.
[11] A Lutte Suisse kb. 1800 éves múltra tekint vissza. Már a II. század végéről megemlékeznek a korabeli római írások a helvét hegyek között élő népeknek arról a szokásáról, hogy a falvak közötti feszültségeket birkózótornák ítéleteivel oldják fel.
[12] A versenyt elvesztő férfinak kötelessége volt győzelmi tort rendezniük, ahol a birkózáshoz használt bőrnadrágjaikat ünnepélyesen át kellett adni a győztesnek.
[13] A kurash szó az üzbégeknél birkózást jelent. A helyi kutatók szerint a birkózásnak ez a formája közel 3500 éves múltra tekint vissza. Az első írásos emlékek Kr.u. 1000-ből származnak és igazán a IX. század óta indult meg ennek a küzdelmi fajtának a fejlődése. Mahmud Pahlavan (pahlavan - birkózó) XII. században élt kurash birkózó sírját még ma is nagy tisztelet övezi Üzbegisztánban. A verseny szabályai, fogáskészlete évszázadokon át apáról – fiúra szálltak. Timur Lenk a világhódító kán rendeletben kötelezte katonáit a kuras ismeretére és a legjobb birkózókkal oktatta őket. Úgy tartják „ a kurash benne van az üzbégek csontjaiban.” A kuras-t 1990-ben terjesztették el a világon, amikor hosszú megelőző kutatások során megalkották, majd az IKA kongresszusán meghirdették szabályait. Az üzbég anyaszervezetek szerint kb. két millióan űzik a világ minden táján. Amerikában, Kanadában is vannak kurash szervezetek, amelyek kezdeményezték az olimpiai sportággá minősítést. Várhatóan két olimpiai ciklust követően kerül a bemutatkozó sportágak közé. Maga a sport a judo alapjegyeit viseli magán, de több lényeges eltérés van. Tilos a földön való birkózás, csak övön felüli fogások alkalmazhatók és csak állásban folytatható a küzdelem. Szigorúan tiltják a karkulcsot, a testen való ollózást, feszítést, csavarást. Ha valamelyik versenyző térdre esik, vagy könyökével érinti a földet a küzdelmet megszakítják és alapállásból folytatják tovább. Az üzbégek szerint ők birtokolják a világ legbiztonságosabb harcművészetét. A versenyzők erős vászonból készített színes nadrágot és rövid kaftánt viselnek. 1998 óta rendeznek nagy nemzetközi versenyeket. 2001-ben Budapesten rendezték meg a III. Kurash Világbajnokságot. A belső-ázsiai török eredetű népeknek (kazah, kirgiz…) szintén megvannak a saját szabályaik szerint vívott nemzeti birkózásformájuk güres, khorras néven.
