Két éve vesztettem el édesanyámat rákban, és még mindig van hátra a gyászmunkából. Arról szeretnék beszélgetni, ki hogy tudja/nem tudja feldolgozni egy nagyon szeretett ember elvesztését.
Látom, elég csendes ez a fórum, de remélem, hogy azért néha jár még erre valaki. Olvasgattam itt, szomorú lettem a történetektől, mindenkinek őszinte részvétemet küldöm és erőt kívánok! Nem tudom, hogyan tudja az ember ép ésszel túlélni a legnehezét.
22 éves vagyok, mégsem annyinak érzem magam, sokkal öregebbnek. Sosem volt jó az életem, de mióta Őket elveszítettem, mégrosszabb minden. A Barátnőmet 2010-ben érte autóbaleset, az Anyut 2011-ben vitte el a betegsége. Valahogy én is megváltoztam azóta. Amikor a Barátnőm meghalt, akkor olyan volt, mintha a fél oldalamat letépték volna. De tényleg, mert ketten alkottunk egy egészet, úgy érzem, de mások is mondták mindig, hogy mennyire összeillünk. Azóta enyhült a fájdalom, már nem minden 2. szavam a neve, már nem minden 2. mondatomban van benne, hogy "igen, a Szabina is ilyen volt", vagy "ezt a Szabina is szerette", "itt a Szabinával is voltunk", stb. és már csak néha sírok, amikor nagyon megrohannak az emlékek, de elfelejteni nem fogom, nem is tudnám. 2 évig voltunk csak együtt, de abban nagyon sok minden volt benne, hálás vagyok! Voltak nehéz időszakok is, de átvészeltük. A legelején azt hittem, hogy beledilizek a helyzetbe, a fájdalomba, nem gondoltam, hogy valamikor könnyebb is lehet. Volt, hogy napokig nem beszéltem, nem ettem, vagy pl. emlékszem, hogy Colát ittam, majd eszembe jutott, hogy imádta és akkor elkapott a sírás. ...vagy amikor este lefeküdtem és eszembe jutott, hogy azon az ágyon Ő is aludt velem. Volt sok apróság is, amiket Tőle kaptam, képtelen voltam rájuk nézni. Elpakoltam mindent a szekrény mélyére, pokoljárás közepette. Azóta sem vettem elő. Most már valamivel könnyebb, de nem fogom elfelejteni soha.
Amikor elment az Anyu is, vitte a másik felemet, ami még megmaradt. Azóta vagyok igazán üres. Nem igazán élek. Be vagyok gubózva. Mondogatják, hogy "Jaj, Arnold, te még olyan fiatal vagy, az élet megy tovább!" Persze, másoké biztosan. Könnyen tudnak beszélni néha. Ezért is örülök, hogy rátaláltam erre a fórumra. Csak az értheti ezt igazán, aki sajnos szintén gyászol. Apámmal nem jó a kapcsolatom. Csak kihasznál és folyton lenyom, aláz. Emiatt is mégjobban kiütközik az Anyu hiánya. Ő elvitt minden jót. Már a betegségeimmel sem küszködöm, nincs igazán értelme. Próbálok a jóra emlékezni, de valahogy nem sikerül még, mert folyton csak az jut eszembe, amit a kórházban láttam, hallottam. Az Anyunak a szenvedése és hogy mennyire kiszolgáltatott volt. Borzasztóan hiányzik! Igyekszem erős lenni és nem büszkeségből, hanem mert ha azt látják, hogy szomorú az ember, vigasztalni akarják és én azt nem bírom. Mikor meghalt, akkor sokkoltam pár óráig, aztán megjártam a poklot, majd utána 4 hónapig (!) semmi. Mint akit hibernáltak, igaz, az egyik felem tiltakozott, próbáltam magamnak bebeszélni, hogy csak el kellett mennie valahová, de majd hazajön. A temetésen is csak álltam, meg is kaptam, hogy nem sírok. Utálom, hogy azt gondolják egyes emberek, hogy csak az szenved igazán, akit a legjobban ráz a zokogás. Nem akartam Róla beszélni sem sokáig. Azóta is járok a pszichológushoz. Ő oldotta fel a "blokkot" is, ami 4 hónapig bennem volt, akkor kihozta az összes fájdalmam, rossz volt. Azóta is időnként mélyre zuhanok. Hiába telt el 3 év, még mindig várja az egyik felem, hogy majd látom, majd azt mondják, hogy tévedés történt.
Ne haragudjatok, hogy ilyen hosszú lett és kissé zagyva, de én sem vagyok már olyan összeszedett.
ezt ígérgeti most a francia jobboldal is, gondolom ezt mindenhol gusztustalannak találják az emberek, de sztem úgysem lesz belőle semmi, túl nagy bevétel ez az államnak, túl nagy konc, nem dobják nekünk ide.:-(
......
én mindenesetre amit lehet, a gyerekemre íratok már most, nem hinném hogy túl hosszú életű leszek, és nem akarom őt (illetve most már lassan őket) ilyen helyzetbe hozni....
Summa summárum - rendkívüli módon leértékelte a lakást...
Kb 3 havi törlesztés lett a fiúk illetéke...
Az önkormányzat elengedett valamennyit...
... az Otp a füle botját sem mozdította...
Az elment párom munkáltatója játszotta el azt, hogy 1 héttel a halála után a jogászaik ott toporogtak, hogy azonnal írjam alá, hogy tovább fizetem a részleteket, különben elárverezik a lakást...
Jelzálogjog ide-oda... biztosra akartak menni...
....
Mindezeken túl leginkább azon borultam ki, amikor 1,5 év múlva kötelezően ki kellett fizetni a közjegyzőt - mert a hagyatéki eljárás kötelező, és annak munkadija van....
Az, hogy nekem munkám sem volt, a srácoknak sem - mert még tanultak...
... senkit nem érdekelt...
Ill. a gyámügyet...
.. mert az engedélyük nélkül nem lehetett megterhelni az örökölt ingatlant... a törvényileg előírt közjegyzői dijazással sem...
...
...szal...
...érzem, értem a dühöd...
... én hullagyalázásnak, és életellenes eljárásnak szenvedtem meg...
Nagyon jól tudom, hogy ezek az emberek csak a dolgukat végzik, nem ők tehetnek róla. Ez valóban felhozható a védelmükre, ám a mi megalázott szerepünkre ez nem magyarázat, nem kibúvó, mert számunkra ők azok, akik megtestesítik a törvényt, a rosszindulatot, a kizsigerelést és az érzelmek nélküli szabadrablást, emberek megnyomorítását.
Mivel nincs más platform, fórum, beleszólási lehetőség így marad a tehetetlen düh, ami természetesen elmúlik idővel, persze, előbb-utóbb kifizeti az ember a királynak ami a királyé, császárnak ami a császáré.
De ugye szeretnem nem kell őket?
És elmondhatom a véleményem erről a gyakorlatról?
Mivel ők gyakorolják felém a hatalmat, bizony ők fogják megkapni tőlem és a gyermekeim részéről a megvetést és az undort.
Tetszettek volna óvónéninek, vagy fagyiárusnak menni!
Egyébiránt tisztelt politikusaink már tettek halvány kezdeményezéseket a "hullaadó" eltörlésére, de valahogy nem tették. Akkor pedig jogosan háborodok föl, és jogosan mondhatom el, hogy mélységesen undorító amit művelnek ők is meg a szolgáik.
SXQ-nem érdemes olyan feszültségeket generálni amik kiolthatatlanok, nem hasznosíthatók!
azoknak az embereknek ez a munkájuk. megadott táblázatok, szorzók alapján dolgoznak-törvény irja elő, azt nem változtathatják /ha rossz is, akkor sem, nem ők tehetnek róla,igy ki se léphetnek az alkalmazásuk alól. tudom, emrt én is végig csináltam amikor a lányaim lettek félárvák/
nagykoruság eléréséig lehet halasztást kérni, részletfizetést is, de ha nem törleszt az ember akkor komoly kamatadó ketyeg, és nagyra tud rugni ripsz-ropsz a tartozás, és valóban ráterhelhetik a házra a végső részelet befizetéséig, ami akkor nem gond, ha ugyse akarod eladni a fedelet a fejetek felől, amibe pl a gyámügy is beleszól nagykorúság előtti örökösét nem engedi eladni-védve a gyerek érdekét.
sokoldalú, sok megalázó érzéssel ez a folyamat, és sehol!! nem fognak foglalkozni az érzelmekkel, csakis a törvényi előirásoknak megfelelően végzik a munkájukat.
méltányosságot az önkormányzatok szociális osztályán gyakorolhatnak, sok-sok szintén előirásoknak megfeleő tények vizsgálata alapján adhatnak támogatást a rászorulás mértékét mondom ismét vizsgálniuk kell.
szabály.
előirás
és a visszaélők megléte, példák özöne nem jelenti azt, hogy én is azok példája alapján szeretném megoldani a helyzetemet, igaz?
bosszantó lehet, de mégsem követendő pl.
szóval sokat irtam, de józan gondolkodás nem robbantja szét az ember agyát, hanem értelmes megoldások utját keresi. /asztalboritás csak pillanatnyi feszkot üriti de ujakat generál-minek is?/
Tudom, ide régebben írtam, befogadott egy jószívű társaság, örök hála érte.
Abban szerencsések vagyunk, hogy az utóbbi időben szinte semmire nem költöttünk, nem tudtunk utazni, nem tudtunk nagy költségeket termelni, a hálapénz meg nem volt akkora tétel... bár tovább fizethettem volna:((( Így akkumulálódott annyi pénzünk, hogy nem kerülhetünk az utcára.
Megfogadtam, hogy a hagyatéki tárgyaláson a kölköknek fennhangon azt fogom mondani, hogy nézzétek meg ezt az embert, ő és az ilyenek hasznot húznak édesanyátok halálából.
Anyák napja nem is volt annyira gáz, valahogy túléltük. Inkább a ballagás. Az nagyon kemény volt.:(((( Látva a sok boldog, büszke szülőt, mi meg ott álltunk a kölökkel egymás szemében látva a könnyeket...:(((
Tudom, sajnos, én ugyanezeken átmentem, egyszerűen felháborító, hogy ha az embernek meghal a szerette, nagyon könnyen eljuthat a fedél nélkül-árulásig, én akkor értettem meg, hogy hogyan kerülhet értelmes, diplomás, dolgozni akaró és tudó ember az utcára....:-(
Sőt, ingatlanos ismerős révén arról is tudomást szereztem, hogy külön erre szakosodott maffia van, akik negyed-ötöd árért vagy még kevesebbért megszerzik az örökösök által kifizetni nem bírt illeték miatt kényszer-árverésre bocsátott ingatlanokat....hogy hogy bírják minden reggel pucolni a lehányt tükröt, nem tudom.
Ez a kálvária sajnos mindenkit érint, akinek amúgy is abszurditásba fordult az élete, én egyedüli gyerekként örököltem mindkét szülőm után, képzelheted....
Egyedül abban bízhatsz, hogy a hivatali malmok iszonyat lassan őrölnek, minden létező döntést meg kell fellebbezni, az arra érkező választ is, mindent, be kell perelni az államot, kérvényt kell írni, és ez így évekig is elhúzódik, bármeddig. Undorító, de ez van. Kibaszócskát játszunk?? Jó, akkor játsszunk!!
Kitartás, remélem meg tudjátok oldani....
Lelkileg hogy álltok? Rég nem írtál, gondoltam is rátok. Nekem elég vacak volt ez a hónap, anyák napja, gondolhatod.....gyerekeid hogy bírták?
A múlt hónapban egy klubrendezvényen két olyan emberkével ültem egy asztalnál, akik szintén elvesztették az édesanyjukat. (A lány tavaly, a fiú öt éve.) A lánnyal amúgy is együtt szoktunk járni erre a rendezvényre, a fiút én hívtam meg, mert érdekelte a hobbink. Annyira furcsa volt így ülni ott... (Mondjuk, a lány nem is tudja a srácról, csak én.) Azt hiszem, mindhárman olyan típusúak vagyunk, hogy nehéz beszélnünk - úgy általában is - az érzéseinkről, erről a témáról meg végképp. (Nagyon szerettem a lány mamáját! Ő is járt velünk a klubba, nagyon furcsa nélküle lenni ott.) Az égvilágon mindenről beszéltünk, csak a veszteségünkről nem... Azt hiszem, nekem azért ennyire rossz, mert hiába van meg bennem a bizalom a barátaim iránt, mégsem vagyok képes teljesen nyíltan beszélni az érzéseimről... Itt is csak nyökögök, és mindig attól tartok, hogy nem tudom jól kifejezni magam... Nekem is vannak "Mi lett volna, ha..." kezdetű gondolataim, és egyre gyötrőbbek... Az egyik legfájóbb emlékem az, hogy szegény Anyámnak mindig akkor fordult egyre rosszabbra az állapota, amikor nekem rengeteg munkám volt, és nem tudtam vállalni azt, hogy mindennap bemegyek hozzá. (Maximum két napot hagytam ki!) Anyám maximálisan megértette, hogy miért nem tudok bemenni - de én akkor is gyötrődtem. A legborzalmasabb az volt, amikor még nem volt az intenzíven, de sejthető volt, hogy oda fog kerülni. Ez egy péntek délután volt. A bátyám sürgetett, hogy induljunk haza. Anyánk beleegyezett, hogy elmenjünk, de kérte, hogy másnap mindenképpen menjek be. A könnyeimet visszatartva megkérdeztem, hogy délelőtt vagy délután jöjjek-e, és mit hozzak. Azt mondta: mindegy, hogy mikor megyek, és ne vigyek semmit, csak legyek ott vele, és fogjam a kezét... Szombat délelőtt csak a nővért találtam a szobában, aki éppen rámolta össze anyám holmiját... Majdnem elájultam... Kiderült, hogy nem az van, amire én gondolok, "csak" átvitték az intenzívre. Na, hát ott aztán foghattam szegénynek a kezét - egy hónapon át...
Igen. Így a legnehezebb,de gondolom,hogy a gyerekek mindent megtesznek érted.
Beleolvastam és jöttek elő az emlékek:(
19 éves voltam,mikor anyukám meghalt,egyedül maradtam egy anyaszívű apával.
30 éves voltam,mikor őt is elvesztettem /férj találta meg egy januári hideg napon a teraszon::( Öngyilkos lett.....
Mentőt hívtunk rögtön persze,és hiába mondta a férjem,hogy késő...én pulzust néztem,és annyira olyan volt,mintha csak aludt volna...és azóta is furdal a lelkiismeret,hogy a kurvafontos munkám miatt nem találtam meg előbb:(((((
Azóta is azt hiszem,hogy néz engem,nem tetszik neki sok minden, ....és még mindig csak 84 éves lenne.
/képzeljétek magatok elé egy Bárdyt,vagy Göncz Árpádot,vagy Jancsót/
Temetőbe nem járok soha,mert rosszul leszek,/kis vidéki temető az mááás/de nincs nap, hogy ne jutnának eszembe.
Nem is tudom,miért...csak úgy kijött belőlem...:(
Herendi és Adrika!
Ne sértődjetek,ha apátok talál valaki mást,inkább drukkoljatok nekik!!!
/soha nem pótolhatja anyukátokat,soha...,de akkor is ,nekik is szükségük van társra.../
(Úgy fáj, hogy egyik szülőm se látta a gyerekem!!!:(/
Persze hogy érzem, de neked van kivel megosztani a bánatod, én meg pont azt vesztettem el, akinek a vállára tudnám hajtani a fejem, aki letörölte a könnyeimet, mikor édesanyám elment, pont Ő volt aki megvígasztalt. És azt is tudom, hogy nem kell sok idő, a legkisebbik is külön életet kezd majd magának, ami rendjén is van. Akkor kezdődnek majd a bajok azt hiszem...:((
Fúú, sikerült, úgy ahogy elterelni a gondolataimat.
Ilyenkor jó, hogy itt van ez hat hónapos kis kukac, akivel egész nap foglalkozni kell. Nagy szavak, de miatta néz az ember előre, ő a cél, ami ott lebeg a lelki szemeim előtt, ha arra gondolok, hogy miért is érdemes élni. Biztos te is ezt érzed, ha a gyermekeidre gondolsz, ha velük vagy és éled a hétköznapokat.
Nem tudom, mi volt velem, de egész hétvégén olyanok jutottak folyamatosan eszembe, amikre egyáltalán nem akarok gondolni. Előre is bocs, hogy ilyeneket leírok.:((
Szóval állandóan felrémlett az, ahogy Anyukám kiugrik az erkélyről. Ahogy zuhan lefelé és földet ér. Ahogy azok a barom mentősök megnézik. Hihetetlenül tapintatlanok és közönyösek voltak. Meg Apukám, ahogy hazaér és rájön, hogy mi történt. Ahogy megtalálja
Talán igen. Inkább olyan fásultságba csapott át a dolog. Annyival jobb a helyzet, hogy mostanában ritkábban kell elfordulnom, illetve tudom kontrollálni a könnyeimet. Már képes vagyok rá, ha gyorsan másra gondolok, akkor csak a szám széle remeg és nem potyognak egyből a könnyeim, csak teleszalad a szemem.
:((( Az ilyen szobatársakat mindig is utáltam, szerintem itt nyugodtan elmondhatod még akár "trágár" véleményedet is!!! Sajnos mi sem 1 ilyennel találkoztunk :(((
Szegény Anyám összesen négy napot töltött a Korányi tüdőosztályán. Azt a néhány napot is tönkretette a rosszindulatú, önző, elmebeteg szobatársnője, aki senkire nem volt tekintettel: holott ki tudott volna menni a mellékhelyiségbe, mégis mindig a szobában végezte el a kis- és nagydolgát - és mind ezt, mind pedig azt, ami a száján át távozott belőle, a mosdóba öntötte. Ráadásul éjjel is és nappal is szünet nélkül hangosan beszélt. Tudva, hogy mi volt a baja Anyámnak, most már azt mondom: mindenképpen elvitte volna ez a - lehető legrosszabbkor jött - vírusos tüdőgyulladás. De azt soha nem fogom elfelejteni, hogy az utolsó "sima" osztályon töltött napjait mennyire tönkretette az a vén rohadék. (Elnézést! Én általában nem szoktam csúnyát mondani idősekről, de a nő tényleg minden képzeletet fölülmúlóan rosszindulatú volt.) Aztán már az intenzív osztály következett. Egy hónapig. Gyűlölöm a havas fákat...
