Nekem errol az jutott eszembe, mikor Corrie ten Boom a barakkban imadkozik a testverevel, es az halakat akar adni a bolhakert (mert hat mindenkor halakat adjatok), es o nem hajlando, csak a testvere kedveert teszi meg. (Nekem sem lenne kedvem.) Kesobb rajonnek, hogy a bolhak miatt nem jonnek az orok a barakkba. (En valszeg ezutan sem adnek halakat az elosdiekert, dehat nem is kotelezo).
Nekem az az egyik kedvenc Igém a Jób könyvéből, hogy "Mezítelen jöttem ki az anyám méhéből, és mezítelen térek oda vissza. Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úrnak neve!" (Jób 1,21)
Erre rímel valahol valamelyik zsoltárban: "Áldom az Urat minden időben, dicsérete mindig ajkamon van!"
Ezt nem úgy értem, hogy a rosszért kell hálát adni, hanem a rossz körülmények közt is, mert akkor is Úr az Úr.
ahol azért nem szólnak, mert jól át kell gondolni és meg kell fogalmazni kegyetlenül az egész mondanivalót.
Nem lenne jobb inkább felírnod, ami a szívedben van?
Én azt vettem észre, amit nagy hirtelen felírok, azon olykor komoly áldás van. De amit jól meg akarok fogalmazni, attól előbbutóbb, de még a fogalmazgatás, fontolgatás alatt elmegy a kedvem.
Sőt, úgy vettem észre, a többiek is így vannak ezzel.
Aki meg nem így van ezzel, és mindenféle jól kigondolt, megfogalmazott, rendszerbe állított írást, sőt, írásokat löket, én az ilyent sohasem élveztem. Ezéprt nem is szeretem a "keresztény irodalmat", a könyveket, sem nem becsülöm a könyvírókat, mind, mind megbuklott nálam.
Sőt, azt vélem, az Úr nem is okoskodással, alaposan átgondolt fogalmazásokkal, stb. vezeti a népét, inkább amúgy hirtelen ötlettől, vagy inkább spontán módon előállt, meg rejtett úton-módon eszünkbe juttatott gondolatokkal. Ilyen a prófétálás is, sőt, még ha törvényszékre visznek, sem ajánlott jól kigondolni az akkor már igazán szükségessé vált (földi mértékkel persze) védekezést.
Néhány gondolat a stílusomról ebbe a Jób könyve topicba a topicgazdának :-)
Másokat olykor megbántok, ez tény. És az értékes embereket nem jó megbántani, ha ezt megértem, és igazságtalannak tartom, őket meg szoktam követni.
Persze óhatatlan, hogy olykor az ember bántson mást, pláne, hogy tanár vagyok, és értékelni (azaz ítélni, megítélni) is kell embereket, ifjakat és fiatal felnőtteket. Sőt, ha nem tudja az ifjú harcos a továbbhaladás feltételeit, mindent elkövetek, hogy meg is bukjon, emellett, ha eltartott, hogy ne kapjon autót, számítógépet, motoros szánt, stb. kedvezményeket, hanem jól szálljon rá a szülő, stb. A diákok pedig emellett szeretnek, és igazsgáosnak tartanak, noha mondom, nem nekik akarok megfelelni, hanem épp őket akaorm rávenni, amit maguktól nem tennének (ezért van ugyanis az iskola).
Szóval esélyt adok arra, igazságtalan vagyok, vizsgálgatom magam, megítélem, és nem csak a magam elvei szerint.
Persze a bukott hiába ugrál, azt is megszoktam, hogy van olyan, aki mindent megpróbál, ahelyett, hogy azt tenné, amit kell.
De a fórumon nem tanár vagyok, és a fórumtársak nem diákok. Te ismersz élőben, és néhányan, én nem állok mások elé, és nem ítélgetek másokat, legfeljebb annyibban, mennyire vagyok közösségben én ővelük.
Mégis, a fórumbeli írásaim más képet festenek rólam, mint amit azok látnak, akikkel személyesen beszélek. Pedig ugyanazt mondom élőben is. Sőt, van, aki ha élőben hallotta, amit mondtam, mikor írásban látja, másra gondol. Mert az élő beszédet gesztusok, arckifejezés, hangsúly, időzítés, stb. is kísérik, és egyeseknek ezzel már olykor egész mást jelent, ha ugyanazt is hallják, amit a fórumon olvasok.
Nem mondom, ha ismernek személyesen, az ismeretséggel járó tapasztalatból kiegészítik írásom mondanivalóját, ha kedvelnek, előnyömre, ha utálnak, hátrányomra. Előbbire is van példa (fórumtárs), meg utóbbira is.
Mindenesetre az írásom nem fejezi ki olykor a mondanivalómat, egyes emberek olykor mást és mást értenek rajta, és ezt hibámnak tartom. Mondom, aki utál, vagy ódzkodik tőlem (legalábbis a témában, abban a dologban, ami éppen megy), egész mást lát rólam, írásomról, mondanivalómról, mint aki nem. Volt is már két ember, aki odáig vitte ezt a mást látást, hogy már annyira mást vettek ki írásomból, mint amit állítottam, vagy pontosabban annyira másképp látjuk ugyanazt a dolgot, hogy velük deklaráltan lehetetlenné is vált az írásban való párbeszédünk. Ebben is lehetek ludas én is.
Aztán én másképp használok közismert kifejezéseket, mást értek gyakran használt fogalmak alatt. Van, aki nálam is erősebben sajátos, (topik maci), és ha az ő stílusa ellenszenves, esélyt látok arra, az enyém is ellenszenves egyeseknek, még, ha igyekezetem arra is irányul, hogy pontosabbak legyünk, ha hitről, szellemről, igazságról, bűnről, kegyelemről, stb. fontos fogalmakról beswzélek. Bizony sokaknak terhére van a pontosság, és a vele járó sajátosság is.
No, időm fogytán, abbahagyom, ilyen gondolataim támadtak.
Annyit azonban meg kívánok jegyezni, a velem ellenkező klubtársnak sem tanácsára, sem tanítására, de mégcsak észrevételeire sem vagyok kíváncsi, személyeskedésnek veszem, és törlését kérem ilyetén szólásának. Nem mindenkinek írtam stílusomról, nem mindenkivel beszélek magamról, stílusomról, bármimről. Hanem Cillitnek írtam, az ő kérdésére.
Ha valaha tanácsért, bárki tanácsáért fordulok emberekhez, akkor sem fogom azok tanácsát elfogadni, akik velem szórakoztak igazságtalanul, mert bizonyították, nem tanácsolni, hanem csak annak álcázott rágalmaikat, meg egyebeket akartak rám szórni. Én meg nem felejtek ilyesmit.
Majd idővel találkozunk, Semsei Ferenc, és akkor tán jobban értjük egymást.
A sértő, vagy könnyed stílus meg nálam semmit nem használ, ahogy most látom a dolgokat. Nem gondolom rólad, hogy engem akartál sérteni, inkább én vagyok érzékeny, te meg valahogy könnyed (ha nem, akkor nem tudom,mi) és ez, nem tagadom nálam azt jelenti, fontosabb vagy (aki nem fontos, nem is tud elérni).
Igaz, azon én is el-elgondolkodom, az én stílusom használ-e, de engem többen bíztattak, és tulajdonképpen csak olyanok marasztaltak el stílusom miatt, akik elmarasztalása inkább jobban inspirál, akikkel nem vagyok közösségben. De nem tagadom, tudom,az én stílusommal is vannak problémák.
Elkerülhetetlen közöttünk a személyes találkozás. Nem mintha kerülni akartam volna, csak mint tényt állapítom meg.
Igazad van. A stílusom sértő, mi több, nagyon sértő tud lenni. Van, hogy akarom is. S ahogy te is mondtál már hasonlót más ügyben, én is mondhatom erről, sokaknak hasznukra volt.
Téged egyébként nem akartalak taposni. Sajnálom, ha így érezted.
Nem ignorállak, Semsei Ferenc, de valahogy sértő, vagy milyen a stílusod. Mivel pedig értékes ember vagy, tán túl komolyan veszlek, meg tudsz bántani. Egyelőre amíg így marad jöztünk a helyzet, jobb, ha nem beszélek veled hitbeli dolgokról, mert meg tudsz taposni. Te nem érdemled meg, hogy veszekedjek veled, "inspirációm" sincs erre:)
Ha majd megértem, mi is van köztünk (tán félreértettelek, magamat sem értem, és nem szoktam analizálni, az idő sokmindent megold), beszélek veled hitbeli dolgokról is, de most nem gondolom, hogy ez jó lenne.
No de Cserfa, Pál azt, amit írt nagyon is keresztényeknek írta. Ők is pereltek Istennel. Sőt magunk között szólva, aki még nem perelt Istennel, nehezen hiszem, hogy igazán megismerte volna Őt. :-) Zsidók a kemény nyakú nép is rendszeresen pereltek Istennel, Isten meg buzgón szereti őket tovább, néha elfenekelte őket, hogy aztán nagy irgalmassággal újra magához ölelje őket.
Az a baj, amit már korábban is megfogalmaztam, hogy tőről metszett pogányok vagyunk mi nem zsidó (sőt nem júdaista!) háttérből jövő keresztények. Fogalmunk sincs, hogy kicsoda is Isten valójában. Milyen irdatlan távolság volt Isten és ember között. Amikor meg ez a távolság leszűkült egy közbenjáróra, mindjárt azt hisszük, istenek vagyunk. Pedig nagyon nem.
Amiket pedig írok nem csak a perben állóknak üzenet. Sőt!
Micsoda nagy dolog az a gyengeségben lévő embernek, hogy Isten önmagához hűséges lévén vele marad. Akár gyenge, akár erős. Nem az erős erejéért, sem nem a gyenge gyengeségéért. Önmagáért, mert szeret. És mert e szeretetből fakadó adás számára jó dolog. (Mellesleg e tekintetben még te se írtál mást. Te is azért adsz dolgokat a gyerekeidnek, mert neked is jó érzés, hogy örömet szerzel nekik.)
No de vegyünk egy példát! Hátha könnyebb lesz.
Mi emberek meg kell osztanunk odafigyelésünket, törődésünket korlátaink miatt. Nyilván jobban foglalkozol a beteg gyermekeddel, mint az egészségessel. Nem azért, mert őt jobban szeretnéd, hanem mert időd, energiád véges, s a betegnek többre van szüksége belőled. S rendben, Jézus elhagyja a 99 juhot az 1 elkóborolt miatt. De a helyzet az, hogy Isten mindenható. Bennünket eleve mindenkor úgy kezel, mint a beteg gyerekét. Egyrészt azért, mert aki még az angyalaiban is talál hibát, bennünk is tudna. Másrészt mert nem kell megosztania a figyelmét. Ezért a beteg gyerekének és egészséges(ebb) gyerekének is pontosan ugyanakkora figyelmet képes szentelni és teszi is. Maximálisat.
Hát persze, hogy expressis verbis nem állítotad Istenről, hogy hamis bíró. (Szerintem ilyet nem is írtam, hogy te ezt mondanád, amit én írtam, az nem ez ugyanis.) "Csak" egy olyan tulajdonsággal ruháztad fel, ami a példázatban éppen a hamisságára utal - azaz nincs tisztában az őt felkereső szükségeivel, amit az ő dolga lenne betölteni. Istent lehet nyaggatni, nekünk erre néha szükségünk van. De nála a kéréseink megvannak. Úgy mellesleg Pál a maga nyomorával 3x is Isten nyaggatásába kezdett. Ezt a "3x is" dolgot olyan hangsúllyal mondja viszont, hogy kiderül belőle, nem volt ez olyan általános jelenség. János apostol pedig leírja, amit Jézus mondott. Megvannak a mi kéréseink. Pont. Nincs ott, hogy azért mi kérhetünk esetleg olyat, amivel Istent meg fogjuk lepni. Hogy jééé, tényleg, ennek ez és ez a baja van, ki gondolta volna?
Tehát a példázat éppen arra nem alkalmas, amit bizonyítani akarsz. Több okból.
1. Ez a példázat nem arról szól, hogy vegyen-e a szülő a gyerekének egy darab csokoládét, vagy nem. Hanem arról, hogy igazságot kell szolgáltatni két fél között és a bírónak ezt nyaggatás nélkül is alapvető dolga megtenni.
2. Azt, amit bizonyítani lehet vele, hogy Istenhez bátran, félelem nélkül lehet menni nyaggatás jelleggel, sosem vitattam. Így közöttünk a vita egészen egyszerűen nem ezen a ponton zajlik. Mert arra nem alkalmas ez a példázat, hogy bizonyítsd vele, Istennél ne lennének meg a kéréseink.
Talán ott érthettél félre, hogy inspirációt írtam. Nem kell emögé gondolni valami különleges dolgot. Isten az embert mindentovábbi nélkül tudja úgy inspirálni, hogy közben észre sem veszi. Ezért nem kell inspirációra várni, vagy valami hasonlóra, hogy Isten elé tárjunk kéréseinket. Legfeljebb néhányról kiderül, hogy nem kapunk rá választ. Na bumm!
A stílus tekintetében egyikünk sem panaszkodhat a másikra asszem. Ha meg ignorálsz, hát ignorálsz.
Ettől függetlenül bocsánatot kérek az iménti oldalvágásért az apasággal kapcsolatban. Nem értettelek félre, így neked ezért nem kell bocsánatot kérned. Fel sem merült bennem, hogy te fölém akarnál kerekedni apaság-fiúság tekintetében. Inkább azt akartam éreztetni, amit ugyan kétségbe vonhatsz, de attól még nem lesz igazad, hogy én is tudom miről beszélek. Mert apa-fiú viszonyt meg lehet élni egyfelől apaként, másfelől fiúként. S mint mondtam, nekem 2 remek apám volt és 1 remek anyám van. S nagyon is tudom, hogy mit tudnak jelenteni a jó szülők. S bizony fiúként megélni az apa-fiú kapcsolatot maga a gyümölcse az apaságnak. Így abból, amit te vonsz le következtetést apaként most a gyermekeiddel való viszonyból 1 dolog. Majd 20 év múlva kiderül, hogy a gyereked mit élt meg belőle és ennek az egésznek mi lesz a gyümölcse. Tehát nem tekinthetem ezeket a te jelenlegi megéléseidet abszolút érvényűnek.
Abban igazat adok neked, ha valaki perel Vele (Istennel), igazságtalannak tartja-mondja Őt, stb., annak jár Pál szövege.
De én nem arról írtam. Ugyanis, aki ismeri (megismerte) Őt, nem fogja ezt tenni.
Szóval van ember, akinek az jár, amit ti szóltok, de vagy nem született újjá, vagy intésre, feddésre szorul, megoltotta a szellemet, egy időre megszakadt a közösség, nincs Benne, stb.
Én azonban nem a feddés ellen berzenkedő emberről írtam, nem is arról, aki vétkezett és ezért kell feddni. Mert aki vétkezik, egy sincs Benne, és aki a feddés ellen berzenkedik, nem is ismeri Őt.
Jób viszont egyik sem, nem fordult ellene, legfeljebb szívében tartotta keménynek a dolgot, nem vétke miatt kapott feddést, és nem ismerte meg Őt, ahogy mi megismerhetjük (azaz, hogy Ő ismer meg minket úgy, ahogy Jóbot nem).
Te pedig legfeljebb azokról írsz jogosan (igaz, azokról jogosan), akik igazságtalannak tartják Őt, és fenyítését utálják. Ezekről pedig én nem írtam, én gyermekeiről írtam, akik közösségben vannak Vele és egymással, nem vétkeznek (lásd János levelét). Én az Őt (feddését) utálókkal nem vagyok közösségben, de még a vétkezőkkel sem, csak, ha megtérnek vétkeiket bánva, ha nem fogalmazgatnak, kimagyarázzák és mentegetik magukat, hanem szenvednek vétkeiktől, hanem megvallják vétkeiket, ha Benne vannak, vagy Utána vágynak, és Hozzá akarnak kerülni, akik szeretik Őt, és nem perelnek Vele, és nem dzsinnek akarják használni Őt, mint a hitmozgalmárok, meg egyéb hókuszpókuszok, hanem szereik Őt és Őt szeretik, nem a maguk istenét, ... stb.
No, én befejeztem, amit szólni akartam veled, ennél többet veled egy ideig nem szólok (lásd előbbi szólásomat). Ennyi illett ide, ennyivel tartoztam.
Nem, Semsei Ferenc, a hamis bíró példázata nem arról példálózik, hogy Isten lenne hamis, vagy olyan lenne, mint a hamis bíró.
Hanem arról példálózik, hogy bizony Istent rá lehet venni arra, amit nem tenne meg magától, ad, amit magától nem adna. Ahogy én is adtam gyermekemnek sokszor olyasmit, amit nem is akartam neki adni (kikönyörögte, unszolt, nyaggatott). És komolyan mondom, jó, ha olykor a gyermek nyaggat, unszol, stb. Lehet, hogy fárasztja a szülőt, de csak kerüljön távol a gyermek (akár időben is, nőjön meg mondjuk, stb.), és meg lehet érteni, mennyire jó ez a szülőnek. Mert jó szülőnek lenni, mert örül a gyermeknek, a nyaggatásnak is (ha nem megy túl egy határon persze).
Azon meg gondolkodj el, Semsei Ferenc, milyen vágásokat próbálsz bevinni, mert, hogy én hamisnak tartanám-mondanám Istent, erre, gondolom semmi okod-alapod. Persze nem vagyunk mi összenőve, de sokat javult a kapcsolatunk. Ám, ha te esetleg ebben erősödsz meg, nekem nem okoz gondot, ha ignorállak, és magadra hagylak ocsmány stílusoddal-feltevéseiddel vagy middel. Tudod, én még nem feledtem konfliktusunkat, sarkos, hatgározott emberek vagyunk mindkjetten, szvsz jobb lenne a jövőt illetően, ha megadnánk egymásnak a tiszteletet, és akkor egész normálisan beszélgethetnénk. De így biztosan nem fog menni – velem.
Én meg sosem szégyelltem (lásd JT topic) örvendezni azon, miket tanultam gyermekemtől. És nem gondolom, hogy ezt csak úgy mindenki megkapja, mások örültek annak, ha ilyesmiről írtam. Hogy te félreértettél, hát akkor bocsáss meg, kérlek, semmiképpen nem kívántam magamad eléd-föléd helyezni, nem azért emlegettem az apaságot, vagy fiúságot. Bocsáss meg nekem, hogy kimondom, de kimondom, e tekintetben én tudom, miről beszélek, és rólad nem gondolom (azért is lettél érzékeny, vagy mi, ne is tagadd, ne mentegetőzz, mert úgysem hinnék neked).
Szóval neked többet fiúságról-apaságról nem írok, tiszteletben tartva egyéniségedet, mondom, kérlek, bocsáss meg, hogy írtam, félreértettél engem,
Bevallom ezek mellé, én is bánom, hogy szóltam a szólásodra, valahogy nincs békességem sem szándékoddal, sem stílusoddal. No, egyszer szóltam, többé nem teszem, ennek helye a Párbaj terem, de odáig még nem jutottunk.
Hát ha szerinted a hamis bíró megfeleltethető Istennek a példázatban a hamisság nem épp hízelgő jelzőjére okot adó viselkedése nyomán, akkor meg is érdemled. Szerintem felejtsük is el gyorsan, mint kvázi blaszfémia! Ez ugyanis egy szó szerint hamis bíróról szól, Isten meg igaz bíró. A példázat éppen azt mutatja meg, hogy még egy hamis bírót is ki lehet verni az ágyából megfelelő kitartással. Akkor mégis mi milyen bizalommal járulhatunk ahhoz az igaz bíróhoz, akinél már megvannak, a mi kéréseink? Bizony, hogy jókorával!
Ehhez képest, hogy te milyen konklúziókat vonsz le a gyereknevelés kapcsán, s hogy az Írásból mit fogadsz el szó szerint, nem nagyon érdekel. A te dolgod. Majd talán akkor fog érdekelni, hogyha olyan érzéseim támadnának, hogy de jó lenne, ha te lennél az apám. És hát mi tagadás, erre még 1 kicsit várni kell. Javaslom: ne várjuk ki!
Persze, hogy kevéssel kisebb az ember Istennél, de ez a kevés is irdatlan távolság. Ráadásul Krisztusban igaz csak. Krisztuson kívül féreg csak az ember Isten előtt.
És kár lenne tagadni éppen újjászületett embernek ír így Pál:
Róm. 9,18-23 Annakokáért a kin akar könyörül, a kit pedig akar, megkeményít. Mondod azért nékem: Miért fedd hát engem? Hiszen az ő akaratának kicsoda áll ellene? Sőt inkább kicsoda vagy te óh ember, hogy versengsz az Istennel? Avagy mondja-é a készítmény a készítőnek: Miért csináltál engem így? Avagy nincsen-é a fazekasnak hatalma az agyagon, hogy ugyanazon gyuradékból némely edényt tisztességre, némelyt pedig becstelenségre csináljon? Ha pedig az Isten az ő haragját megmutatni és hatalmát megismertetni kívánván, nagy békességes tűréssel elszenvedte a harag edényeit, melyek veszedelemre készíttettek, És hogy megismertesse az ő dicsőségének gazdagságát az irgalom edényein, melyeket eleve elkészített a dicsőségre, mit szólhatsz ellene?
S bizony keresztényeknek ószövetségi példával hozakodik elő (fáraó). Úgyhogy még egy jókora üdvbizonyossággal az ember szívében sem ringathatja magát abba a hiú ábrándba, hogy Isten vele ne csinálhatna azt, amit akar. Az üdvbizonyosság ugyanis alapvetően a bűnbocsánatról, az örökéletről szól stb. De semmiképp sem biztosíték arra, hogy ebben a testben nem kell elszenvedni dolgokat.
Sőt még az üdvbizonyosság is pusztán arra elég, hogy reménység alatt tartassunk meg. Amit nem látunk, mert ha látnánk nem kellene remélnünk.
Azzal meg nem kellene személyes síkra terelni a beszélgetést, hogy te mit gondolsz arról, hogy én újjászülettem-e. Egyrészt a legkevésbé sem érdekel, hogy mit gondolsz, mert nem a te dolgod. Ez Isten és az én dolgom. Másrészt eléggé elkoptattad ezt a klisét (én Istenem, nem a te istened... stb). Hisz neked a piszi, meg a hozzá hasonló hit-monstrumok. Harmadrészt pedig ha-ha.
No a személyi kérdéseket ezzel le is zártam.
Nem tisztem foglalkozni azzal, hogy a magad életéből milyen példákat vettél Isten és a te kapcsolatodra. De megjegyzem. Abban a végtelenül szerencsés helyzetben vagyok, hogy Istennek hála, elmondhatom: kettő darab remek apám is volt és egy remek anyám van. Sosem volt gondom és ma sincs a szülő-gyerek kapcsolat és szerepek mintáinak átvételével, beültetésével. Bennem nagyon is olyan az Istenről kiábrázolódott kép, hogy Ő nekem szerető Atyám és egészen bizonyos vagyok abban, hogy messze stabilabb létállapotot eredményez ez, mint sok kor- és hittársamnál. Egészen pontosan tudom, hogy az embernek mi ad stabilitást. Azaz atyakép, melyet a Szent Szellem kiábrázol az emberben. S bizony ez az atyakép Krisztusra mutat. Tehát amíg kell közbenjáró, van is egyfajta távolság. Nem vagyunk felnőttek Isten szemében.
Azt pedig a leghatározottabban visszautasítom, hogy én alázatoskodnék, vagy megtagadnám a megváltást. Kíváncsian várom, hogy ugyan mely mondataimból szedted eme sületlenségeket.
Néhány tételes kérdésedet kénytelen vagyok idézve válaszolni. Ha nem is szereted. De ha már így tetted fel őket...
"Tudod, hogy az embernek sem szabad uralkodni gyermekein? Mennyivel különb a testi embernél Isten? Bizony, hogy Isten nem uralkodik rajtunk! És nehogy megint a nem újjászületett, lelki, hit nélküli emberekkel gyere ez ellen!"
Ez csak a te fixa ideádban létezik, hogy az ember nem uralkodhat gyermekein. Már hogyne tehetné? Először is. Elnáspángolhatja, amikor az értékrendjének (bizony a sajátjának!) nem megfelelő visszatükröződéssel szolgál a gyermek. A testi fenyítés pedig az uralkodás elég drasztikus megnyilvánulása. Természetesen ez az uralkodás nem a leuralásra ad legitimációt. Hanem arra, hogy bemutassa az ember a gyerekének, hogy Isten, mint Atya hogyan uralkodik. Tehát ha esetleg el kell fenekelni, vagy kiérdemelt egy makarenkói pofont, akkor azt azzal az indulattal teszi, hogy inkább ő most irgalommal, mint az élet később irgalmatlanul. Mert ha én fenekelem el, a katazirzis után térdemre ültethetem és megbeszélhetjük, megvígasztalhatom. De az élet nagy viharában ezt már így többet senki nem fogja vele megtenni. De hamegismeri az Urat, akkor elhigyje, hogy Isten, mint jó Atya, az elfenekelés után, ahogy én, odaülteti térdére, megbeszéli vele és megvígasztalja. Ha csak ezt az egyetlen "apróságot" tudom átültetni mintaként az atyaságról, boldogan halok meg a rendelt időben, nagy szolgálatot tettem az emberiségnek Isten színe előtt. Másodszor én távolról sem osztom a gyerekneveléssel kapcsolatos nézeteidet. A legalapvetőbb dolog, hogy a keresztény szülő erkölcsi tanítást adjon gyerekének. Ebben az anyjának feltétlenül nagy és fontos szerepe van. Sőt úgy kellett nevelni a gyerekeket, hogy a kezeikre, homlokukra, derakukra kellett kötni a szövetség ígéit. Ha a Példabeszédek és a Törvény ószövetség is, mi jobb szövetség részesei vagyunk. Éppen ezt ne közölné a szülő tulajdon szemefényével? Hát nem, távol legyen! Mások ebbéli sikertelenségét pedig, mint akadályt tolom félre az útból. Harmadszor, aki enni ad, táplál, eltart az uralkodik is, diktálja ugyanis a feltételeket, házirendet stb. Ebben semmi kivetni való nincs. A szülő tartozik ezzel a gyereknek, a gyerek pedig a tisztelettel.
"Tudod, hogy Isten senkit nem kísért? Eleve nem teheti meg azt, ami kísértés."
Tudom. Kiállította az ellenkezőjét? Egyetlen idevetett szavamban nem fogsz olyat találni, hogy Isten bárkit is kísértene.
"Tudod, hogy ami igazságtalan, soha nem fogja Ő velünk megtenni?"
Nincs igazságod Isten színe előtt semmi. Egyetlen kapaszkodód, menedékvárosod van, akiben Isten neked igazságot tulajdonít. Krisztus Jézus, ragadd meg jól!
"Tudod, hogy lehet Őt nyaggatni, kérni Tőle, stb.? Úgy, ahogy Jób nem tehette."
Ugyan! Jób is megtehette. Ábrahám alkudozott is vele. Dávid is nyagatta eleget. S én is mondtam: lehet nyaggatni, sőt kell. Még azt se értem, kivel vitázol?
"S érdemes tudni azt, hogy cselekedni nem miattunk fog"
Messze nem igaz. Istennel mindig lehetett alkudni, Mózes is, Ábrahám is lkudozott Vele.
Jézus meg azt tanította, amit Isten magától nem tesz, arra is rávehetjük tolakodással, zörgetéssel, stb. Példa erre a hamis bíró, az özvegy, a kenyérért zörgető.
Nem mindenre Isten inspirál minket, szó sincs erről, el nem ismerem.
Hanem Isten gyönyörködik bennünk. Nem szolgákként, nem hitgépekként, hogy Ő rendel, és mi tesszük, Ő inspirál, stb. Hanem bennünk gyönyörködik. Azaz teljesen, tökéletesen csak rajtunk múlik egy csomó dolog, amit mi választunk, amit mi döntünk, Ő bizony bele nem szól, hanem gyönyörködik, abban, ami nekünk kell.
Látod, Semsei Ferenc, megint az atyaság az, ami erre tanít (meg a fiúság), egy szülő is abban gyönyörködik, ha a gyermek sok dologban önállóan dönt, pl. ő dönti el, mit épít, mi a célja játékában, vagy akár fontosabb dolgában, és a szülő bizony sok dologban nem uralja, letöri, szabályozza a gyermeket, hanem hagyja kibontakozni, és segíti, élvezi, stb. Röviden gyönyörködik benne.
Nagyon-nagyon nem adok igazat neked. Sőt, ilyen gondolkodással megkérdőjelezem, te egyáltalán újjászülettél-e? Furának artom a vallástételedet Istenről, az egyszer biztos.
Az én vélekedésem írásod nyomán:
Isten nem tehet meg velünk bármit (nem is akar), hibás, amit írsz, hogy
Kevéssel kisebb az ember Istennél. Te egész mást írsz, ami benne van ugyan a Bibliában, de nem ránk igaz, mert az is benne van, amit én írok. Bizony, te a lelki, holt emberről írsz, én meg Isten fiairól, Istentől születettekről. Sem Jób, senki az Ószövestégben nem ilyen volt.
Nekem hiába jössz ószövetségi példával, én Jézust vallom, és a megváltását (ezzel azt, Ő testben jött el).
De nekem a még nem újjászületett apostolokkal se gyere, akik még nem hittek (János ev.), mikor még nem volt szellem (Ján. ev). Nagy és súlyos hiba keverni a nem újjászületett emberek bizonyságát, nekik szóló dolgokat azzal, ami nekünk van (ha ugyan te újjászülettél). Amit ők kaptak, ami nekik szólt, jó az, de mi jobbat kaptunk. Amit ők kaptak, legfeljebb Krisztusra vezérlő dolgok azok, de ők törvényt kaptak (hogy mit tegyenek és mit ne), mi viszont Szellemet.
Isten pedig nem szereti az alázatoskodást, ha pedig valaki a megváltást kezdi tagadni-figyelmen kívül hagyni (mint most te), hogy alázatoskodjon, hát mit is mondhatnék erről? Messze nem érek egyet veled.
Egyébként én rengeteget tanultam Petike fiamtól (és többi fiamtól is) gyermeknek lenni. Isten gyermekének. Nem bántásból mondom, de neked ilyen élményeid nincsenek. Én valóban tanultam, mert én is hatalmasnak tartom Istent, és valóban, amit akar, megteszi. De én azt is megértettem (több), hogy Isten valóban Atya, nem játszik, ha nekünk rossz, neki rosszabb, dehogy csak úgy történnek a dolgok, dehogy uralkodik rajtunk, inkább velünk érez, velünk szenved, és örül, ahogy a Jézus példája beli atya. Ha méltatlanok vagyunk,ha Ő igazságos, akkor is. Mi valóban a Szellem által mondhatjuk Istennek, Atyácsaka, apám, édesapám, kedves édesapám, ... tudod, milyen dolog ez?
Tudod, hogy az embernek sem szabad uralkodni gyermekein? Mennyivel különb a testi embernél Isten? Bizony, hogy Isten nem uralkodik rajtunk! És nehogy megint a nem újjászületett, lelki, hit nélküli emberekkel gyere ez ellen!
Tudod, hogy Isten senkit nem kísért? Eleve nem teheti meg azt, ami kísértés.
Tudod, hogy ami igazságtalan, soha nem fogja Ő velünk megtenni?
Tudod, hogy lehet Őt nyaggatni, kérni Tőle, stb.? Úgy, ahogy Jób nem tehette.
Tudod, hogy minden igazságra eljuthatunk, az Ő ismeretére, ... nem fogom leírni nagyon sok lenne.
Mindazonáltal van Kísértő, és van kísértés. És van betegség, sőt, igazságtalan halál. De nem Istentől. És Ő nem fenítésből ad erre.
Van Istentől fenyítés, de a fenyítés éppen nem kísértés.
A fenyítés nem betegség, nem törés, nem sátáni.
Sőt, a kísértés is javunkra van, amiért teljes örömnek kéne azt venni (apostoli tanítás), mert Isten fel is tud támasztani, hogyne vigasztalna!
Teljesen magától értetődőnek tartom, hogy Isten övéit adja oda kísértésnek, sőt, áldozatnak, inkább övéit adja a nyomornak, mint a holtakat. Hiszen így tett elsőszülött Fiával is. Nekünk is az Ő élete az élet, Ő a Mesterünk, példánk, elöljárónk, apostolunk. Én is azt várom el enyéimtől, a dolgok nehezebb végéhez álljanak, inkább enyéim, mint az idegenek. Aki a könnyebbet választja, hogy másnak jusson a nehezebb, barátom nem lehet. De mi Isten barátai is vagyunk! Nem szolgák, fiak, és barátai. Ha ugyan ismerjük Őt, ha tudjuk, amit az apostoloknak Jézus átadott. Az meg akár a János evangéliumban is benne van.
Na, de ha valaki ezt feledi, nem érti, másra gondol, aki lankad, gyengül, dudvák veszik körül, hát nem Elihu beszéde jár neki, mert Elihu beszéde egyáltalán nem az evangélium.
Gondolkodj el ezeken, Semsei Ferenc!
Egyébként jól eltértem Jób könyvétől, de szvsz nekünk jobb adatott...
Arról nincs szó, hogy Isten előtt ne lehetne elsírni bánatunkat, nyomorunkat. Egész nyugodtan, sőt kihez máshoz mehetne az ember? Igenis öntsük ki szívünket Istennek, sírjuk el neki bajunkat! Mert aki megalázza magát az Istentől kegyelmet nyer. De közben nem árt tudni, hogy már az Őhozzá fordulásunkat is Ő inspirálta. Mert nem mi, hanem Ő tudja a szíveket magához fordítani. S érdemes tudni azt, hogy cselekedni nem miattunk fog, így ha a választottjai vagyunk, akkor Önmagáért mindenképpen megtart minket. Lehet, hogy nem szabadít meg az adott nyomorult állapotból, de biztos, hogy megtart annak ellenére, s ez az, ami számít.
Amit én állítok itt alant, az nem Jób barátai hangja, sőt! Éppen Elihu hangja, Jób magának hangja és Isten azon hangja, amit éppen Ő is felhánytorgat Jóbnak.
Pontosan az a bajom endi írásával, ami Jób barátaival is gond volt. Erkölcsi kérdést csináltak olyan dologból, amiben nincs feltétlenül erkölcsi kérdés. Elihu pont az Isten nagyságának, fennségének emelt trónt, ahogy én is igyekeztem. Jób erre csak egyetértést tudott kinyilvánítani. S talán nem is véletlen, hogy ezután bekapcsolódott Isten is a beszélgetésbe személyesen. S Ő mit is mondott? Folytatta, amit Elihu és Jób elkezdett. Elmondta mecsoda különbség van Isten és ember között. Kérdezte Jóbtól: hol voltál, és kérdezte újra és újra. Én sem tettem mást. Pontosan ugyanerre tettem a hangsúlyt.
Abban nem adok neked igazat, hogy Isten ne tehetne meg velünk továbbra is bármit. Ahogy a szülő is elverheti gyermekét, minket is elnáspángolhat. Sőt, ha ez esik meg velünk, minden okunk megvan rá, hogy örvendezzünk.
Abból sejtettem, hogy félreértés lehet, ahogy gyengéről és erősről írtam. Hogy tiszta legyen: ezek emberi gyengeségek, emberi erők. Ezek mind porrá lesznek Isten színe előtt, mert Isten előtt nincs erős és gyenge, mert gyengék vagyunk mind. Kivétel nélkül. Ezért mondom, hogy se gyengeségben, se erőben nincs megtartatás. Isten tart meg gyengét és erőst egyaránt. Nem ritkán úgy, hogy még az erős erejét is porig alázza előbb. Ezért az erőben sem lehet bizakodni, sőt átkozott is, ki így tesz. De nem lehet bizakodni a gyengeségben sem, hogy majd az Isten, mert gyengék vagyunk, majd ránk tekint. Mert meg van írva:
Ésa. 43,25 Én, én vagyok, a ki eltörlöm álnokságaidat enmagamért, és bűneidről nem emlékezem meg!
És ismét:
Ésa. 48,5-12 Tehát előre megjelentém néked, mielőtt bekövetkezett, tudtodra adtam, hogy ezt ne mondd: Faragott képem mívelé ezeket, bálványom és öntött képem parancsolá ezeket. Hallottad volt, és most lásd mindezt; avagy ti nem tesztek-é erről bizonyságot? Mostantól fogva újakat tudatok veled: titkoltakat, a melyeket nem tudtál; Mostan rendeltettek el és nem régen, és ezelőtt nem hallottál felőlök, hogy ezt ne mondd: Ímé, tudtam én azokat. Nem is hallottad, nem is tudtad, füled sem vala nyitva régen, mivel tudtam, hogy nagyon hűtelen vagy, és pártütőnek hívatál anyád méhétől fogva. Nevemért elhalasztom haragomat, és dicséretemért fékezem magamat veled szemben, hogy ki ne vágjalak. Ímé, megtisztítottalak, de nem úgy, mint ezüstöt, megpróbáltalak a nyomor kemenczéjében. Enmagamért, enmagamért cselekszem; mert hogyan szentségteleníttetnék meg nevem?! És dicsőségemet másnak nem adom. Hallgass rám Jákób és Izráel, én elhívottam, én vagyok az első és én az utolsó.
Tehát Istent mi semmivel sem tudjuk megindítani. Nem tudunk olyan elesettek lenni, amelyben elesettségünk miatt sietne segítségünkre. Önmagáért teszi, mert szeret minket. S neki így jó, neki így tetszett, hogy szeressen minket.
Kívánom, hogy ebből ne azt halld ki, hogy Isten távol lévő, szeretetlen stb. Mert erről szó nincs!
Amiről szó van, egy irányultság. Azaz, hogy amikor gyengék vagyunk - mert minden kétséget kizáróan mindannyiunk életében volt/van/lesz és akár újra volt/van/lesz ilyen pillanat, amikor ez kiderül -, tehát amikor gyengék vagyunk se gyengeségünk valami megindító voltában legyen bizakodásunk, mert az majdnem olyan emberi bizakodás, mint aki erejében bízik. Hanem tekintetünk legyen azon, aki ha értünk nem is tenné már meg, Önmagáért akkor is megteszi.
Mert abban a pillanatban, amikor bizakodásunk tulajdon hűségünk okán már rég megroppan, mint ahogy majdnem Jóbé is, tudnunk kell, hogy az Ő hűsége meg nem inog. Mert amikor már éppen elhinnék magunkról, hogy mi vagyunk a világ legelvetemültebb gonosztevői, s ne adj Isten, még okot is találni rá, mert bűneink, mint fejünkön a hajszál. Tehát amikor már csak a tulajdon hajszálunkat látjuk óriásira nőve az előttünk gőzölgő levesben. Tudnunk kell, hogy Ő akkor se a hajszálainkat keresgéli bennünk, hanem Önmagáért, tulajdon választásáért ki fog állni.
Tehát amikor a mindegyikünket szinte kíméletlenül elérő gyötrő kétség elér, ne a gyötrő kétségekben bízzunk, mert onnan már csak egyetlen lépés a hitetlenség. Ahonnan a következő lépés a tagadás. Ahogy Jób felesége meg is adja Jóbnak a végsőcélját Jób kísértett állapotának ("Átkozd meg Istent, és halj meg!").
Erről Pál így ír:
2 Tim. 2,12-13 Ha tűrünk, vele együtt fogunk uralkodni is: ha megtagadjuk, ő is megtagad minket; Ha hitetlenkedünk, ő hű marad: ő magát meg nem tagadhatja.
Tehát, ha valamiben bízhatunk ilyenkor az nem a mi gyengeségünk (hitetlenségünk, hitetlenkedéseink), hanem éppen hogy az Ő Önmagához való hűsége. És ez kőszikla. Ez erős vár, ami nem inog.
S keménynek tűntek a szavaim? Vállalom. Rendkívül fontos alapvetésnek tartom, amiket leírtam. S bizony Jézus is; sokszor nem állt le tanítványaival filozofálni az élet nehéz dolgai felől, hanem kifejezetten kemény hangon intette őket hitetlenségükért. Volt, hogy úgy tűnt, hitetlenségük kapcsán el is ragadtatta magát (ó ti hitetlen, elfajult (perverz!) nemzettség meddig szenvedlek titeket).
Nem teljesen értek egyet veled, noha a Bibliából igazolható, Isten amit akar, megteheti velünk.
De egyrészt akaratát már közölte (és nem másítja meg), másrészt valahogy nincs igazad. Valahogy túl szeretetlen, mechanikus Istent közölsz. Aki ugyan jár annak, aki Tőle követelőzik (Pál is emlegette a fazekas példáját, ha valaki méltatlankodna-követelőzne).
De mégis, még Jóbbal is irgalmasan bánt, noha Jód is durcázott, és Jóbnak adott inkább igazat, semmit Jób barátainak.
Érdemes elgondolkodnod, a te írásod inkább Jób barátaiéhoz (igaz, Elihuéhoz is) hasonlít, nem Isten gyermekéhez. Amit én szóvá teszek az az, hogy bizony fiaként lehet Istennel zsörtölődni, nyavajogni, kérni, sőt, zörgetni, terhére lenni, akkor is, ha nincs igazunk. És Isten nem mindent tesz meg velünk, mert Neki magának sem jó az.
Ki is fejtem még pár mondatban, mire gondolok, mivel nem értek egyet
(noha mondom, igazat írsz, de valahogy mégsem ;-))
Isten gyermekeiként szeret minket (akik Jézusban hiszünk). A gyermekkel már nem tehet meg mindent a szülő. Még a világban sem, nemhogy maga a Szeretet.
Nekünk jobb a helyzetünk, mint Jóbnak, azaz Jóbbal inkább megtehetett mindent, mint velünk, mi mégiscsak gyermekei vagyunk, Tőle születettek.
Aztán Istennek rosszabb, ha nekünk rossz, mint nekünk, mert Ő jobban szeret. Bizony így van ez a szülővel, tapasztalatból mondom, sokszor a gyermek fel sem fogja, rossz neki, de a szülő igen.
Aztán ha mi Benne bízunk, ha nem vagyunk önmagunkban erősek, ha gyengék vagyunk, bizony erősek vagyunk Általa, Benne. Egyébként messze egyetértek veled, Istent gyengeséggel sem lehet zsarolni, ha valaki szándékosan lesz gyenge, ha nem veszi az erőt, bizony igazad van. De ha valaki úgy gyenge, hogy mindent Rá hagy, hogy az Ő dicsősége növekedjen, ha így reménykedik, hogy megmarad, nos, ezt Pál is tette, így Pál is gyenge volt. És közben tudta, hogy megmarad, sőt, közben azt is írta, így erős. De mondom, ha ighazat is adok neked abban, amit írsz, Istennél bizonylehetünk gyengék, sőt, annyira gyengék, hogy erről nem is tudhatunk, gondtalanoik, felelőtlenek akár, mint a gyermekek, akik fel sem fogják a valódi gondot-veszélyt. És jól esik ez Istennek, és jól esik Neki, ha gyermekként olykoz Hozzá megyünk, tépjük, zaklatjuk, tolakodunk, ha emberi szemmel méltatlanul bízunk Benne, stb.
Na jó, endi, ne fárassz! Nem ezt írtam, sőt már a kiindulási alapod sem volt jó. Mert már az is egy félreértésre épült. De még egyszer: akár írhattam volna ezt is! Nem tartom a gyengeséget, mint valami szenttehenet erkölcsi kategóriának. Isten nem minden gyengeségben lévő, vagy magát abban gondoló ember mellett áll ki. Ez ténykérdés. Ráadásul éppen Jób esetében látjuk, hogy Ő megsebez, de be is kötöz. Így még az övéire is áll, hogy Isten azt tesz velük, amit kénye-kedve szerint akar. Nem muszáj ezt tőlem elfogadnod, de ha nem teszed, biztos vagyok benne fog még csalódás érni az életben éppen elég. Mert ez lenne itt a nagy büdös helyzet: még mi, akik reménység alatt tartatunk meg sem helyezhetjük bizalmunkat sem erőnkbe, sem gyengeségeinkbe. Csak abba, hogy Isten szeretett bennünket annyira, hogy értünk adta Fiát. Ha pedig ezt megtette, akkor megalapozottan vélhetjük, hogy jó indulattal van irántunk. Ez reménységünk és bizalmunk oka. Hogy ehhez képest gyengék vagyunk, vagy erősek teljesen mindegy. Nem ezen emberi dolgok miatt tartatunk meg, vagy éppen nem tartatunk meg. Ez legyen a gyengéknek bátorítás, az erőseknek meg józanságra intés. Vagy akár fordítva is! A gyenge se bízzon ugyanis gyengeségében!
Azt meg végképp visszautasítom, hogy Hickey esetében én gyanúba keverhető lennék a mundér védelme tekintetében! Sosem voltam oda érte, miért épp most kezdeném el?
Ugyanis Isten természetétől idegen a homoszexualitás. Míg az agyagművesség, azaz hogy akár bábszínházának bábja legyünk kénye-kedve szerint, az nem idegen tőle.
És igen! Kérdőre vonhatom Istent, ha holnaptól a homoszexualitásra azt mondaná, hogy nem bűn. Mert Önmagáról azt mondta, hogy sohasem változik. Így ilyen kérdésekben nem hogy kérdőre vonhatom, de kérdőre is kell vonnom, mert ab ovo nem hinnék annak a szellemnek, aki az ellenkezőjét teszi.
Na ja! Mint mondtam, szerintem Jób nem egyszerűen félt. És hát persze! Ahogy a bátor emberről sem akkor beszélünk, ha nem fél (az vakmerő és inkább jellemhiba), hanem amikor a félelme ellenére tesz meg valamit. Ahogy Pál mondja, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe. Így ha a félelmeinket, mint megkörnyékező akadályokat tesszük félre, akkor nem letagadjuk, lehazudjuk azokat, hanem nagyon is számolunk velük, de nem ilyedünk meg a félelmeinktől. Mert félelmeink ellenére bízunk.
