Életjátékok. Függőségek.
Vágysz-e még izgalmasnak tűnő dolgokat kipróbálni? Hogyan, miért szálltál ki, ha már mégsem tetszett? És ha már nem lehet/nem tudsz kiszállni?
Talán pont ezért nincs kedvünk 1-2 km-nél többet úszni egyszerre. Az egyik barátnőm állítja, hogy 3 km alatt nem érzi, hogy jól kiúszta magát. Én meg halálosan büszke vagyok magamra, ha leúszom egy kilométert. Persze azt sem megállás nélkül.
Engem sem zavar, hogy kint van a fejem, szívesen nézelődök. Az uszodát meg egyébként is csak akut elvonási tünetek esetén használom. Azt egyébként mondta már több ismerősöm, aki koca úszóból lett szabályos úszó, hogy ha vízben van a fej, és csak légvételhez emeli ki az ember, az érezhetően tehermentesíti a gerincet, és sokkal pihentetőbb az úszás. Hiszek nekik, ettől függetlenül nekem egyszerűen nem megy.
én is azt nem értem, miért kellene úszás közben a víz alá nyomni a fejemet. jobban látok mindent, ha közben nézelődhetek. esetleg azért, mert úgy gyorsabban lehet úszni, de az nekem meg sosem volt célom, szeretek csak úgy, a magam tempójában menni, nézelődni közben, élvezni a napot, a szelet, a természet hangjait, meg ilyesmi.
Az nem okoz gondot, ha folyamatosan víz alatt vagyok. Búvárszemüveggel, pipával elnézelődöm bármeddig. Bár amikor először voltam így igazán mély tengerben, meglepődtem, hogy szabályos tériszonyt éreztem a mélység fölött.
Ha viszont ki-be kell tenni a fejemet a vízbe - normális úszás közben - akkor teljesen elveszítem az orientációt, a szememben/szemüvegen lévő víztől nem látom biztosan, mikor vagyok vízszint alatt vagy fölött, és tutira olyankor veszek egy nagy levegőt, amikor nagyon nem kéne. De hát mégsem jelenhetek meg pipával egy uszodában.:-)
Lovagolni tanultam meg pontosan ugyanebből az okból. Mikor először felültem, halálfélelmem volt, pedig csak szépen lassan elindult alattam lépésben a ló. Láttam, ahogyan a többiek boldogan vágtáznak meg ugratnak körülöttem, és úgy döntöttem, az nem maradhat úgy, hogy én csak reszketek a ló tetején. Terepen is először minden fűcsomótól féltem, hogy majd abban botlik meg a paci, és együtt repülünk, aztán egyre nehezebb terepeken is kezdtem biztonságban érezni magam.
A magasság érdekes módon megrémít, de vonz is. Ki nem ülnék egy szikla szélére, de ha tudom, hogy biztonságban vagyok, akkor különös élvezetet nyújt a mélység tudata alattam (sífelvonók, lelátók stb.). Az egyik legizgalmasabb ilyen élményem Madridban volt, ahol felmentünk egy kb. 120 m magas kilátóba, ahol átlátszó plexiüveg volt a lábunk alatt. Mintha a semmi fölött álltunk volna. Az eszemmel tudtam, hogy teljesen biztonságos, mégis megborzongtam minden egyes lépésnél.
én is félek, ha az arcomat víz éri természetes vízben (=fürdőkádban nem). de már kifejlesztettem magamban a képességet, hogy ilyenkor ne essek pánikba, hanem a légzésem kordában tartásával megőrzöm a nyugalmamat, nem kezdek capkodni, fulladozni :) persze, közben félek, egyszersmind egy csodálatos érzés, hogy nem hagyom magam legyűrni a saját félelmem által. ugyanez van természetes mélységek fölött. ősszel képes voltam kiülni egy vársziklára, lelógázni a lábam, közben iszonyatosan féltem, mégis valami katartikus erő öntött el, hogy ott merek ülni. olyan ez, mint rettegve végignézni egy thrillert :) borzongás, egyben felszabadító érzés.
van egy kislány, mindig is tériszonya volt, de amolyan igazi, halálfélelmes. már attól, ha valaki felvette a nyakába, játszani, jeges félelem járta át, iszonyú sötét mély rettegés ült a szemében. ez a pici lány tavasztól kezdve késő őszig mindig kicsit feljebb merészkedett az egyik ágas-bogas fára. remegett közben keze-lába, de annyira akart nem félni... görcsösen kapaszkodott a fa derekába, az ágakba, reszkető szájjal csúszott le róla, de minduntalan ki akarta próbálni újra és újra. magától. egyre feljebb merészkedett, és egy idő után már nevetett fent. minden megbecsülésem az övé. az akaratáé, ahogyan saját maga, bárki unszolása nélkül le akarta és tudta győzni a saját félelmeit. most tízéves.
Jut eszembe, egyszer az egyetemi uszodában az egyik oktató felajánlotta, hogy járjak be az óráira, megtanít úszni. Felháborodottan kérdeztem tőle, hogy szerinte mit csinálok itt lassan háromnegyed órája. Azt válaszolta, hogy csak fröcsköljön bárki egy kis vizet az arcomba, és máris megfulladtam. Tudott valamit.:-)
Vízben már nekem is sikerült frászt hoznom másokra. Tudok és szeretek úszni, sem távolság, sem mélység nem okoz gondot, de csak olyan koca módon: víz alá sosem merülök. Zenei táborban néhány külföldi diákkal kimentünk a város melletti tóhoz strandolni. Elkezdték egymás arcát fröcskölni, és hiába mondtam nekik, hogy nekem ez nagyon nem jön be, nem vettek komolyan, felém is csapkodták bőven a vizet. Kb. egy perc után olyan sírós-sikítozós pánikrohamot kaptam, hogy utána félóráig nyugtatgattak a parton, a vízben meg többet a közelembe sem nagyon mertek jönni.
Óóóó dehogynem. Szerencsére nem gondolom, hogy jelenleg épp a poklok poklát élem át. Csak éppen rossz napom volt. Már napok óta Ladánybenét hallgatok és ma éppen bejött amikor hazafelé azt énekelték, hogy:
Én alapjában véve nem szeretem a hullámvasutat. Nem jó érzés amint kavarog a gyomrom, le és fel. Félek, hogy nagyon, még jobban elszédülök, és el is szédülök ami nem jó, de lehet, hogy még attól is rosszab lehet. Mégis mindig maradok, mig meg nem áll, magától. Még sohasem volt, hogy kiszálltam volna félúton, de ha földet értünk, nem kívántam többé sohasem visszaülni rá. Esetleg egy másik Vidámpark még el-el tud csábítani vmi újdonságával... Aztán újra ezek az érzésekdiadalmaskodnak bennem.
Nemrég, az úszás kapcsán is hasonló történt velem. Én nem jól úszom. Régi történet, 1x majdnem belefulladtam a vizbe, bár ismerőseim szerint túlzok, s ez csak az én érzésem volt. Kivülről látva ez lehetetlen volt, hisz egy csomó ember állt körölöttem, segítettek volna... s különben is a part s közel volt, a víz sem volt annyira mély...
De vki nemrég egy úszómedence előtt hülyéskedet velem, hogy mártózzam már meg, órák óta száraznak lát... Én mondtam, nem igazán élvezem a vizet... Kicsit erőszakoskodott, majd beledobott a vízbe. Én meg halálosan féltem, együtt ugortunk, mert úgy csimpaszkodtam az illető nyakába, hogy nem is tudtunk szétválni... én tudtam ő jól úszik, bíztam benne, semmi baj nem lesz, hisz tó átúszóversenyt nyert már... mégis amikor kikecmeregtünk laközösen a 2 m-es mélyvízből, azt mondta, többet sohasem tesz ilyet... azt hitte, csak hülyéskedem, hogy nem tudok jól úszni... pár percig megrémült, ilyet még nem látott, hogy vki ennyire rémülten szoritsa és ne engedje el...
Nagyon rossz érzés, nem csak lezuhanni, de a felfelé vezető útat is átélni...
nyugi, innen már csak felfelé mehet! ha ugyanis lefelé menne, akkor az már nem hullámvasút lenne, hanem bányászati csille, márpedig nem bányacsillében vagyunk, hanem hullámvasútban! szóval már nem lehet lefelé menni. na! :)
Ülj ide mellém, s nézzük együtt az utat, mely hozzád vezetett. Ne törődj most a kitérőkkel, én is úgy jöttem, ahogy lehetett. Hol van már, aki kérdezett és hol van már az a felelet - leolvasztotta a nap a hátamra fagyott teleket. Zötyögtette a szívem, de most szeretem az utat, mely hozzád vezetett.
Nekem az volt egy időben visszatérő álmom, hogy lépcsőn kell mennem felfelé, de romos, és állandóan beszakad alattam, én meg félek, hogy lezuhanok. És sosem érnek véget a lépcsők.
A másik meg az, hogy kiderül az egyszobás lakásomról, hogy egy csomó helyiség van még benne, mindenhonnan újabb és újabb ajtók nyílnak, meg tágas szobák.
