Odoaker salzburgi feliratán viszont, melyet egy katakomba falán fedeztek fel a XVIII. században, s amelyet 477-ben véstek a falra, nem szerepelnek sem a szkírek, sem a turcilingek. A lista a következő népneveket tartalmazza: rugiak, gepidák, gótok, ungarok és herulok2.
Mátyás Flórián: Hun, avar és ungár nevezetek váltakozó használata
In: Egy honfoglalás előtti magyar hadjáratról Németországban és I. Endre, Kálmán királyaink halála évéről = Értekezések a történeti tudományok köréből XVII/8 (1898), 20. (PDF)
Odoaker fiáról, Telanról hallottál már? Ő az, akit a források egy része csak Oklanként emleget, így például Antiokhiai János. Neve beszélő név, török és mongol nyelven ugyanis az oğlan annyit tesz: 'fiú', illetve 'fiatal'... (Lengyel közvetítéssel innen az ulánus szó...) Reynolds és Lopez mindenesetre azt írják a tanulmányukban, hogy ez az elnevezés feltűnően hasonlít az 587–600 körül uralkodó köktürk Dulan/Tülan kagánéra (都蘭可汗, 雍虞閭)... Felhívom a figyelmedet arra, hogy Odoaker fia Telannak a kora már közvetlenül a Baján előtti generáció, vagyis ekkoriban Atilla hunjai még itt kóboroltak Közép-Európában.
"The word mamluk is based on a root which means 'owned' and is often translated 'slave soldier', but although Mamluks were indeed purchased as children, they spent their lives as free, powerful and privileged men. They were trained as horse archers ... they became Muslims and were freed at the age of eighteen ... most of Egypt's Mamluks were Kipchak Turks .. The great mamluk Sultan, Baybars, was a Kipchak ... Some were Kurds or Slavs; a majority in the later Mamluk period in Egypt came from the Caucasus; they were never Arabs ... (Christian Georgia also employed slave soldiers of Turkish origin). They were first employed on a large scale by the Abbasids in the ninth century. We have noted the career of ibn Tulun, the Turk who founded a short-lived dynasty in Egypt; his father had been sent as a slave to Damascus"
Elizabeth Allo Isichei
A History of African Societies to 1870
Cambridge University Press, 1997, 192–3.
Vö. Tulln (an der Donau) Bécstől északnyugatra. It is one of the oldest towns in Austria.
Érdekes egybeesés, hogy az egyre inkább királyi szerepben, királyi jelvényekkel tetszelgő, a királyi titulussal nyíltan is kacérkodó Iulius Caesart és a magát királynak címző Odoakert ugyanúgy március idusán gyilkolták meg."
Azért nem fantasztikus, hogy egy évvel a naptár bevezetése után, az új rendszerben megnevezett dátum örökre fennmaradt...
Érdekes egybeesés, hogy az egyre inkább királyi szerepben, királyi jelvényekkel tetszelgő, a királyi titulussal nyíltan is kacérkodó Iulius Caesart és a magát királynak címző Odoakert ugyanúgy március idusán gyilkolták meg. Elképzelhető, hogy Theodorik nem véletlenül választotta ki ezt a napot a leszámolásra? A gót vezér vagy tanácsadói tudván tudhatták, hogy a rómaiak mennyire idegenkedtek a királyság nyilvános visszahozatalától, és hogy annak idején Caesar erre vonatkozó célzásait is mennyire idegenkedve fogadták. (Caesar halála után Octavianus nyíltan már nem is mert egyeduralkodói címet felvenni, névleg a szenátus első embere maradt, és azok maradtak utódai is – a dominatus korának császárait beleértve.)
Heftalita drachma ugyanebből az időből (Kr. u. 475–576)
A hephthalita-hun uralkodók a pénzeiken gyakorlatilag minden esetben bajusszal ábrázoltatták magukat, nyilván azért, mert ez volt az általános divat a hunoknál, legalábbis a vezetők körében
Edecon: an Iberian chief, called Edesco by Livy. He came to Scipio at Tarraco, in b. c. 209, and offered to surrender himself " to the faith of the Romans," requesting, at the same time, that his wife and children, who were among the hostages that had fallen into Scipio's hands at the capture of New Carthage, might be restored to him. Scipio granted his prayer, and thereby greatly increased the Roman influence in Spain.
Edecon was the first chief who, after the retreat of Hasdrubal to the Pyrenees, saluted Scipio as king, – a homage which the latter knew better than to accept. (Polyb. x. 34, 35, 40; Liv. xxvii. 17, 19.)
Nemcsak Ibéria, de Karthágó őslakói is elő-ázsiai származékok. Ahogy végső soron a hunok is. Ennek lehet talán késői lenyomata a XIV. századi, részben francia, részben latin nyelvű regényes itáliai elbeszélésekben Osdrubal hungarus király neve: ő volt az, aki a lányát egy magas toronyba záratta volna. A lány a toronyszobába egy fiatal agarat vitt magával, s ettől született volna Atilla nagykirály. „Az olasz feldolgozások feltehetően gyalázkodó célzatúak, de úgy tűnik, hogy valamilyen ismeretlen forrás alapján régi mondát dolgoztak fel” – állapítja meg Demény István Pál. Számos ismert karthágói személyt hívtak Hasdrubalnak.
Neked legyen csicseriborsó (még nem is fogsz nagyot tévedni)...
Folytatva a saját vonatkozó szövegeim átmásolását:
Vagyis nézetem szerint a két birodalomrész egyesült ugyan 480-ban az uralkodó személye révén, de megmaradt a különállás is államjogi értelemben: a keleti és a nyugati résznek egyaránt volt saját szenátusa, voltak saját magistratusai, és az arany- és ezüstpénzt a császár, a rézpénzt pedig "az atyák" nevében ugyan, de nyugaton is önállóan verették.
A Nyugatrómai Birodalom csak 497-ben szűnik meg létezni az osztrogótok és a hettiták (szkíták, géták vagy "vizigótok") támadásai következtében. Zénón ugyanis az előbbiektől úgy szeretett volna megszabadulni, hogy Itália visszafoglalására biztatta őket, nekik ígérve azt a harmadrészt, amelyet korábban Odoaker heruljainak adott (tertia hospitalitas). A gótok kaptak a lehetőségen, és 489. augusztus 30-án átkeltek Itália határfolyóján, az Isonzón, miután a hun fővezért visszaszorították. A gót uralkodó Paviánál nehéz helyzetbe került, mert a Odoaker körülzárta őt, a "vizigótok" azonban hamarosan kiszabadították. Theodorik ezután egész Itáliát meghódította: most ő zárta körül Ravennában Odoakert. 493 februárjában szerződésre léptek, amely szerint közösen uralkodott a hun főparancsnok és a gót vezér. Theodorik azonban 493-ban orvul meggyilkoltatta vetélytársát... 497-ben Theodorik elutasítja a számára felajánlott császári hatalmat, ekkor bukik el tehát a Nyugatrómai Birodalom.
Nos, idemásolok még egyet a saját bejegyzéseim közül a parthus rovatból:
Odoaker magister militum Zénón császár nevében veretett solidusa
Romulus Augustus lemondatása után Odoaker elküldte a császári jelvényeket Konstantinápolyba, ezzel a Római Birodalom államjogi egysége hosszú idő után helyreállt. A közigazgatás Odoaker idején alig-alig változik, működnek a magistratusok, továbbél a jogrend, és a szenátus együttműködik a nyugaton ténylegesen uralkodó hun patríciussal. 487-ben Odoaker elküldi Zénónhoz a Noricumban legyőzött rugok kincseinek egy részét, a császár pedig 480-ban kinevezi a consuljelöltjét. Egyenes folytatása ez annak a gyakorlatnak, amikor a hatalom birtokosai Itáliában a magister militumok (Ricimer, Gundobad stb.) voltak, most azonban nincsenek bábcsászárok. Van egy igazi császár, de annak hatalma csak szimbolikusan terjed ki a jogilag egységesült birodalom nyugati részére.
Egy történelmi toposz: „476-ban megbukott a Nyugatrómai Birodalom”
In: Antik Tanulmányok XXXIX/1–2 (1995), 109–14.
Hogy nem Romulus volt az utolsó nyugatrómai imperátor, azt mutatja, hogy riválisa ugyanúgy pénzt veretett, mint ő. A "barbárt" ráadásul nemcsak a Kelet (a keleti birodalomfél) nem ismerte el, hanem Itália sem, sőt 475-ben Gallia is Iulius Nepos mellé állt, ami sokat nyomott a latban akkortájt. A fiatal hun császárnak egyetlen aduász maradt csak a kezében: az ütőképesebb haderő. Ezt pedig a jelek szerint kizárólag úgy lehetett ellensúlyozni, ha az ellenfél kerített egy másik nagyszerű stratégát a hasonló kvalitású törtető, Odoaker személyében. Aki megint csak a hun arisztokráciából származott, hiszen Edekának (= Ügyeknek?) a fia volt...
Így zajlott tehát a nyugati birodalomrész agóniája. A nemrég még az Óxosz melléki parthusokat hódoltató, egymással is vetélkedő hun vezérek kényükre-kedvükre gázolták végig az európai tartományokat és magát Itáliát, végül aztán egyiküket kénytelen volt királynak elismerni a mindvégig a Birodalom hivatalos székhelyeként működő Róma városa és a félsziget vonatkozásában Zénón császár. Ami ugyanakkor biztos, hogy mindenfajta katonai gyengeségétől függetlenül Nepos uralma egészen 480. május 9-én bekövetkezett haláláig a nyugati területek fölött de iure töretlen. Erre mutat, hogy amikor 476-ban Odoaker kiüti a nyeregből Romulust, és a keleti augustustól, Zénóntól patríciusi kinevezést kér, az még mindig Neposhoz mint a Nyugatrómai Birodalom császárához irányítja őt...
Romulus' father Orestes was originally from Pannonia, who had served as a secretary and diplomat for Attila the Hun and later rose through the ranks of the Roman Army. The future emperor was named Romulusafter his maternal grandfather, a nobleman from Poetovio in Noricum. Many historians have noted the irony that the last western emperor bore the names of the legendary founder of Rome and its first emperor, but this is a coincidence.
Talán nem is annyira véletlen: elképzelhető, hogy tudatosan használta ki az egyezést, erre mutat, hogy a mondabeli alapító mellett az első imperatornak, Augustusnak a nevét is személynévként vette fel. A törvényes augustusszal, Nepos császárral szemben atyja így akarta legitimálni őt. Programként szolgáló neve egyúttal jelezte az újabb hun birodalom felépítésének, egy újfajta uralom megvalósításának a szándékát. Ezt a kísérletet fojtja el majd csírájában a Keletróma által támogatott másik hun szerencsevadász, Odoaker.
Az imperator itt természetesen modern (ang., fr., ol., sp., rom.) értelemben értendő... Az igazság az, hogy a császár szóval sem lehet visszaadni, sem a princepsszel, sem a dominus et deusszal...
Mindenesetre a reneszánsz időkig nem fogják kicsinyítőleg Augustulusnak emlegetni a hun ellencsászárt: he ruled officially as Romulus Augustus. Pénzein is az AUGUSTUS ROMULUS forma szerepel.
By the year 475, the western Roman empire was on its last legs. Its geographical holdings had shrunk to Italy and a toehold in southern Gaul. The reigning western emperor, Julius Nepos (474-475) had been appointed by the eastern emperors Leo (457-474) and Zeno (474-491), but had little tangible support either in the east or the west. In 475, Nepos replaced the Patrician and Master of Soldiers in the west, the Gaul Ecdicius, with Orestes, whose primary claim to fame had been service as the notarius (secretary) of Attila the Hun. Orestes responded by marching on Ravenna. The sixth-century Gothic historian Jordanes tells the tale:
"This Orestes, having taken charge of the army and having departed from Rome against the enemies, arrived at Ravenna, and remaining there he made his son Augustulus emperor. When he learned this, Nepos fled to Dalmatia" ("qui Orestes suscepto exercitu et contra hostes egrediens a Roma Ravenna pervenit ibique remoratus Augustulum filimum suum imperatorem efficit. quo conperto Nepus fugit Dalmatias...": Jordanes, Getica 241).
The Anonymous Valesianus indicates that Nepos arrived at Ravenna with Orestes in hot pursuit: "Soon Nepos arrived at Ravenna, pursued by the Patrician Orestes and his army. Fearing the arrival of Orestes, Nepos boarded a ship and fled to Salona" ("mox veniens Ravennam, quem persequens Orestes patricius cum exercitu, metuens Nepos adventum Orestis, ascendens navem fugam petit ad Salonam": 7.36 s.a.474). The Auctuarii Hauniensis ordo prior provides some additional insights:
"While Nepos was in the city, the Patrician Orestes was sent against him with the main force of the army. But because Nepos dared not undertake the business of resisting in such desperate conditions, he fled to Dalmatia in his ships. When Nepos had fled Italy and departed from the city, Orestes assumed the primacy and all the authority for himself and made his son Augustulus emperor at Ravenna" ("Nepote apud urbem residente Orestes patricius cum robore exercitus contra eum mittitur. sed cum desperatae rei negotium resistendo sumere non auderet, ad Dalmatias navigiis fugit. cum Nepos fugiens Italiam ac urbem reliquisset, Orestes primatum omnemque sibi vindicans dignitatem Augustulum filium suum apud Ravennam positum imperatorem facit, ipse vero omnem curam externorum praesidiorum gerit": s.a.475; cf. Auctarii Hauniensis ordo posterior: "Nepos cum ab Oreste patricio cum exercitu persequeretur, fugiens ad Dalmatias usque navigavit": s.a.475).
Other, briefer, sources provide a little clarification. The Fasti vindobonenses priores, for example, confirm that Nepos took flight from Ravenna after the arrival of Orestes: "In this year, on 28 August, the Patrician Orestes entered Ravenna with his army and the emperor Nepos fled to Dalmatia" ("his cons. introivit Ravennam patricius Orestes cum exercitu et fugavit imp. Nepos ad Dalmatias V kl. Septemb.": no.615. s.a.475). Jordanes says simply, "In the western empire, Orestes put the emperor Nepos to flight and established his own son Augustulus on the throne" ("parte vero Hesperia Nepotem imperatorem Orestes fugatum Augustulum suum filium in imperium conlocavit": Jordanes, Romana 344); and Count Marcellinus likewise recalled, "As soon as Nepos had been put to flight Orestes set his son Augustulus on the throne" ("Nepote Orestes protinus effugato Augustulum filium suum in imperium conlocavit": Chron. s.a.475).
Orestes then seems to have temporized for over two months, perhaps waiting for some response from the east. Finally, on 31 October 475, Orestes named his young son Romulus, perhaps fourteen years of age, as western Roman emperor. Given that Nepos, who had been nominated by the eastern emperor Leo (457-474), still reigned, albeit in exile, there was no question of Romulus ever receiving recognition from the east. The report by the chronicler Victor of Tonnena that Orestes' son was named Herculanus, and made an abortive attempt to seize power after the death of Anthemius, seems to be an erroneous reference to Romulus.
Meglehet, hogy az apja vér szerint nem volt hun, mindenesetre Atilla jegyzője- avagy titkáraként ismert... Odoaker majd anyjával, Barbariával együtt a nápolyi Castellum Lucullanumba száműzi, ahol a századfordulón még jómódban élnek...
"mindenki arról tud, hogy a hunok e vereség után fokozatosan ... kénytelenek voltak kivonulni Európából"
Először is: a hunok, illetve a nekik alávetettek egy része verték meg a másik hun csoportosulást a Nedao mellett a 450-es évek első felében. Nem "a hunok" szenvedtek tehát vereséget – vagy ha igen, akkor "a hunok" ugyanúgy győztek is az említett összecsapásban.
488 után, amikor a keleti-gót Theodorik elvágta az itáliai király, Odoaker, valamint ennek fivére, Hunwulf között az összeköttetést, a hunok közé tartozó szkírek – herul, szadag, szarmata, illetve szvéb (sváb) alattvalóiknak társaságában – az Enns, Isar és a Lech folyók mellékére húzódtak. Több oldalról valószínűsítik, hogy a Hunwulf által északnyugatra vezetett népesség alkotta a későbbi bajuwar-bajor etnikum magvát. Nem sokkal előbb azonban valószínűleg utánpótlás érkezett az itteni hunokhoz keletről, A pannóniai bolgárok és a magyarság kialakulása c. tanulmányában1 legalábbis Simonyi Dezső több onogur (hunugur, azaz hun-avar) betelepedési hullámot különít el hazánk területén. A 475 körüli betelepülés talán éppen Hunwulf kezdeményezésére történt. Ez egyáltalán nem tűnik fantasztikus elképzelésnek, ha tekintetbe vesszük, miszerint Haussig, Altheim és más neves kutatók véleménye szerint a Türkménisztán keleti területein élő avarokat a IV. század első felében hódoltatta a qun nép egyik ága.
1 Csavdar Dobrev, Juhász Péter, Petar Mijatev szerk.: Tanulmányok a bolgár–magyar kapcsolatok köréből – A bolgár állam megalapításának 1300. évfordulójára; Akadémiai, Bp., 1981
„Amikor az avarok bejöttek a KM-be, a hunok már nem voltak ott. Vagyis hallottál a Nedao melletti csatáról? Ott Ardarich győzött Ellák felett. (És utána a hunok keletre menekültek.)”
Amikor a Nedao folyónál csatára sor került, a hun vezetőréteg tagjai már súlyos viszályban álltak egymással, ahogy az a Nedao menti csata előzményeiről Jordanesnél (L, 259–61) is olvasható:
„... Attila örökösei között versengés támadt a királyságért, és miközben meggondolatlanul mind uralkodni vágytak, valamennyien egyszerre veszítették el hatalmukat … Mert Attila fiai, akik apjuk kéjvágya miatt csaknem egy egész nemzetet alkottak, a törzseket egyenlően akarták maguk között elosztani úgy, hogy a harcias királyokat népeikkel együtt, miként a rabszolgákat, sorsolásra bocsátják … Tehát a kölcsönös felszabadulásra felfegyverkeztek, és háborúba bocsátkoztak Pannóniában egy folyó mellett, melynek a neve Nedao. Itt csaptak össze mindazok a különféle nemzetek, melyeket Attila az uralma alatt tartott. Felosztották a királyságokat népeikkel együtt, és az egy test különböző testrészekre szakadt, amelyek már nem együtt szenvedik egynek a szenvedését, hanem a fejtől megfosztva egymás ellen kegyetlenkednek. A legbátrabb nemzetek, melyek eddig soha nem találkoztak szembe méltó ellenféllel, most saját maguk semmisítették meg magukat, kölcsönös sebekkel egymást megsebesítve.”
Nincsen szó arról, hogy „a hunok” kompakt tömbben ide-oda vándoroltak volna.
Az említett csata egyébként a gepida Ardarik lázadásaként van számon tartva, s abban a legszorosabb értelemben vett hunokon és gepidákon kívül alánok, herulok, svábok (szvévek), gótok, valamint rugiak is részt vettek. A gepidákat a régészek erősen kevert etnikumnak tartják, igen jelentős keleti elemekkel.
Edekon utódai talán egyáltalán nem is jártak a Nedaónál, mert ők már nyugatabbra voltak érdekelve.
A bajszos Odoaker
Heftalita drachma ugyanebből az időből (Kr. u. 475–576)
Odoaker magister militum Zénón császár nevében veretett solidusa
Íme Atilla titkárának fia, aki persze valójában nem biztos, hogy az utolsó nyugatrómai császár
