Keresés

Keresztury Dezső 

        Füred

 

 

A Bakony zúzmarás lehelletétől
tömzsi hegyek karéja védi meg;
szőlős lejtőire arany-zöld fény dől,
barack virul ott s mandula-liget.

 

Ezüst párában sirályok: vitorlák
suhannak karcsún habos víz felett;
bronz fürdőzök mögött mint azúr korlát
leng délibábosan a félsziget.

 

A kút körül a park lombsátorából
hűs árny hull, zsongó, lassú suttogás szól:
százados múltból derűs üzenet.

 

S szél sóhajtása, hullámok verése,
napok mosolya, éjek csendessége
bepólyálja a hajszolt szíveket.

 

Köszönöm!:)))

Juhász Gyula: Tiszai csönd

Hálót fon az est, a nagy, barna pók,
Nem mozdulnak a tiszai hajók.

Egyiken távol harmonika szól,
Tücsök felel rá csöndben valahol,

Az égi rónán ballag már a hold:
Ezüstösek a tiszai hajók.

Tüzeket raknak az égi tanyák,
Hallgatják halkan a harmonikát.

Magam a parton egymagam vagyok,
Tiszai hajók, néma társatok!

Ma nem üzennek hívó távolok,
Ma kikötöttünk itthon, álmodók!

Áprily Lajos
Szőkül a fűz

Még barna bokrok közt bujkál a tél.
A szélben hangos varju varjut űz.
Vörösbegyünk még koldulgatva él.
De lám: szőkül a patakparti fűz.

Kórságot s kínt hozott a február
s beteg testnek még jó a kályhatűz.
Sok volt a köd, kevés a napsugár.
S mégis szőkül a patakparti fűz.

A fán bolyongtatom tekintetem
s a futó fény is éppen arra tűz.
Te szőke folt, adj gyógyulást nekem,
te sárga-szőke patakparti fűz.

 

 
 
 
 
Áprily Lajos
Szentendrei vízió

Zuhog a fény a ház-sorok falára,
megtündököltet minden ablakot.
A római Castra Ulcisiára
valamikor itt így ragyoghatott.
Lábak dobbantak, had vonult kevélyen,
belerezzent minden útmenti ház,
íjak villantak, s ragyogott a fényben
ezer feketebőrű szír ijász...

RÁBA GYÖRGY

ALACSONY-TÁTRA

Fut a vonat fut elveszetten
az ember tanyája lapul
a hegyek sorsa rendületlen
de nekünk élni kell alul
Mint kút fenekén horizontért
kapkodok volna bár tenyérnyi
bújócskázva hidak alatt
utunkat egy folyó kiséri
Karón a boglya és rikolt
a mécsvirág bíborhere
intelmét arcomba lehelli
a hegyi rétek hidege
utunkat egy folyó kiséri
horgász les sodra közepén
fut a vonat sosem tudom meg
fogott-e zsákmányt a legény
Mint vászonra festve a Tátra
sziklák kő-parlaga felett
a teremtés habját lerázva
egy kiterjesztett szárny lebeg
s juhait pásztorolva férfi
puhakalapban Kis faház
sovány hant-nyájára vigyáz
s utunkat egy folyó kiséri
Gyerünk tovább a változásban
két lábra állott szenvedés
fenyvessel szirtet ostromolni
hol a levegő már kevés
törpül a fa vagy konokabban
gyökérnél is a szurdokokban
megmaradnunkj a lecke élni
s utunkat egy folyó kiséri

Máté Imre: Szülőhelyemen

 

Félbemaradt város a bölcsőm,

ringat, mióta élek,

erős kezek nyújtják felém

az éltető emberséget.

 

Hiszem, paraszt őseimet

elfogadja értem a holnap,

és hatalmat ad mindörökre

az igazságot akaróknak.

 

Legyen a lenniakarásból

mezőszagú vágyak világa,

ne átkozhassa őrült elme

örömeinket pusztulásra.

 

Nőhessen, ami nőni vágyik

míg a földön nagyon szeretnek:

határtalan útja maradjon

a határtalan képzeletnek.

EN LATTAM A FUTO ERDELYT...

En lattam a futo Erdelyt
Majdnem ajultan s tehetetlen,
Ereztem mar a Rem sok iszonyat,
De sohase keservesebben:
Mintha fajtam folott
Huztak volna a halal-harangot
S mintha en is a bunosok
Millioihoz tartoztam volna.

/Ady Endre/

Juhász Gyula
A nyári Tiszánál    

Az öreg Tisza szörnyen zavaros.
Keserves kedvvel ostromolja partját.
Szilaj bánatát küldi benne
A nyugtalan Maros

S a távoli, koldus Máramaros.

 

Én hallgatom e hosszú zokogást,
Én értem e messze üzenetet,
Máramaros zagyva, fájó zenéjét,
Hol bujdokoltam
S a Marosét, hová majd most megyek.

 

Öreg Tiszám, te régi, jó rokon,
Be egy a kedvünk, sorsunk és dalunk.
Találkozunk, búcsúzunk százszor
És végre végtelen
Idegen ágy ölén csak elhalunk!

Ja - és kedves Kivi, ha itt vagy még valahol a közelben, bocs, hogy betörtem a topikodba, de nem tudtam ellenállni.. :(

Áprily Lajos: Ének a Küküllőhöz

 

 

Újra hallgatlak, gyönyörű Küküllő,
gyermekéveim suhogó zenéje.
Meg ne lásd árnyékom, a bús kisérőt:
ötvenöt évem.

 

Láss heves lázban lobogó gyereknek,
telhetetlen kedvű kalandozónak,
mint mikor zsengén remegett a habban
kisfiu-képem.

 

Szűz mezőid hűs magasába hangod
hívta lábam s vad zuhogók csodái,
ingolát lestem s hab alá merülő
vízirigókat.

Hányszor elcsalt gondba merült anyámtól
sok súgód s lengéd csodaszép lakója:
pettyezett pisztráng, halaid remekje,
víz leopárdja.

 

Tenger árját túlsuhogó morajjal
városokból vissza, vizem, te hívtál,
zsibbadó lelkembe te záporoztad:
fuss Budapesttől.

Múltba bámul s könnyre fakad barátom,
illanó volt, mint a hab, ifjuságunk,
s részegítő, mint gyökeres martodnak
angalitája.

 

Engem ígéz, mint fiatal szerelmest,
lüktető sok kebled emelkedése,
s úgy súgom, hogy billegető se hallja:
Drága Küküllőm...

Halkul itt a háboru szörnyü gondja.
Víziváram véd a beteg világtól,
két erős karral fogod átölelve
jó kicsi kunyhóm.

 

Aki megbántott, idejöjjön, áldom,
s békeszóval várom az érkezését,
Krisztus int a murvaszagú mezőkről
s szőke, szelíd nyáj.

Isten is jobban szeret itt. A hangja
dobban olykor egyet a mély vizekben.
Azt dobbantja, szebb nekem itt az élet
s szebb a halál is.

Kosztolányi Dezső: Vidék nappal, éjszaka 

   

Legelők vannak erre.
Legelők.
Ispánházak, kalyibák.
Pálinkamérés.
Pajták, istállók.
És újra legelők.

Aztán álmos, közönyös emberek.
Csirkék, tehenek, bivalyok.
Disznók.

Csak a fák szépek nappal,
mik mindenütt szépek.

Éjjel pedig a csillagok,
a világmindenség jelzőlámpái.

Aki itt szenved, mind fölfelé vágyik,
lengeti karjait, együtt a fákkal,
emeli arcát s nézi az eget,
fönn-fönn a Sziriuszt, az Aldebaránt.

Micsoda élet, micsoda fény és
micsoda díszlet, micsoda színház.
Mint egy operaház csilláros mennyezetje.
Mily gazdag. Mily közeli s tébolyítóan-szép.
Mily párizsi.

Kányádi Sándor: Jó szánút, jó fejsze...   

  

Jó szánút, jó fejsze,
szán elõtt két szürke.
Szálerdõ, egyenes;
repül a két deres.
Jó csizma, jó ujjas,
két legény, két szíjas
csíki vagy gyergyói,
Küküllõk tájáról,
szép Nyikó mentérõl
két idevalósi.
Szót ritkán cserélnek,
énekkel beszélnek,
megnézik félszemre,
kéznél-e a fejsze.
Nagy havas, nyugalmas,
csöndje is hatalmas:
akár a jövendõ,
hallgat a szálerdõ.
Mintha csak hám nélkül
biztató szó nélkül
táncolva, prüszkölve
vágtat a két szürke.
Átal a nagy erdõn,
hegy-völgyek hajlatán,
ezer tél havában
farolva fut a szán.
 

 

Babits Mihály: Szőllőhegy télen

Az egész szőllőhegyet látni most,
a hegy husát most látni meztelen,
mint ájult hölgy, mutatja fesztelen
telt formáját, a gömbölyűt, csinost.

A barna föld emlőjét látni most,
emlőt száradva, dombot nesztelen,
hol az áttetsző gyöngygerezd terem,
melyből szürik a mézizű pirost.

Karók serege bús-meredten áll,
arannyal árnyal a ferde sugár,
a puszta hanton egy lélek se jár.

December, január és február -
mikor jön már a tavasz és a nyár?
a fosztott tőke álmodozva vár.

Sík Sándor: A hegy derekán

Megállj,
A hegyoldalban hűsen fújdogál,
Köpenyt kavar és fülbe gőgicsél
A puha szél:

 

Alább
Simábban, melegebben lép a láb.
Fenyőgaly-tűz marasztja meg alant
A nyugtalant.

 

Fölül
Az ormokon a csend felhője ül,
Alatta elsuny a szennyes, bizarr
Világi zaj.

 

Vigyázz:
Veszedelmes szó, amit fuvoláz.
Nemcsak melenget, kormot is sűrűz
A lenti tűz.

 

Zsibong
És izzad lenn az ösztön és a gond.
Csúf már ez annak, kit úrúl a csend
Krizmája kent.

 

Különb
A békességes alkony idefönt.
De magányos és dideregtető
A hegytető.

 

Setét
Sziklák rettentik ott a remetét,
És csorgót nem lel köztük innia
Ember fia.

 

Ne bánd
Ma este még a végső tudományt:
Az őszi lankán éregetni még
Legyen elég.

 

Maradj,
Míg Istent tükröz még a szív, az agy
S csendes tüzével embert melegít,
Maradj meg itt.

 

Suhanj
Végig a völgyön, mint az estarany.
Olyan légy, mint a jóságos, a bölcs
Érett gyümölcs.

Sík Sándor: Csörgő patak
 

Cserlomb alatt mohos kövön ülök.
A Csörgő patak altatón csörög.

Nagy kövek közt fodor hullám forog,
Gondolatom is vele kanyarog.

A hullám sír, nyújtózik, elfelé.
Sóhajt a cser, nyújtózik, fölfelé.

Nyugtalan ágon hintál a levél.
Honnan jön a szél? Hova megy a szél?

Áprily Lajos: A tanya

 

Beteg fiacskámnak mesélem

Búcsúzva már a dombra száll a nap,
a házak esti fényben állanak.

 

Kapu kitárul, hangos pásztorok
piros arcáról izzadság csorog.

 

Itatnak. Fejnek... Majd kiköt, pihen
ember meg állat álom öbliben.

 

A színfedélen varju szundikál,
a hold reá arany ködöt szitál...

 

És hirtelen - csalódás? látomány?
halk reszketés fut át a kis tanyán.

 

És csöndesen megindul felfele,
a jegenyefa lesz a tengelye,

 

s remegni kezd, zengő csudát zenél
hétezerhétszázhetvenhét levél.

 

És ami nappal józan és sivár,
mesefészek lesz, bűvös ősi vár.

S forogni kezd, mint egy búgócsiga,
ott alszik benne Csipkerózsika.

 

A vén magtár ma tündér-táncterem,
a kert arany gyümölcsöket terem.

 

A pocsolyákon gyémánt fény remeg,
kuruttyolnak a békahercegek.

 

Palánk tövéből égre nő a bab
és Póli néni seprűnyélre kap.

Táltos-tüzet zihál a vén gebe,
begyógyul minden ostorvert sebe,

 

s száguld a pásztor, a kis Lucián,
Maros vizén - az Óperencián...

 

Az ősi várban kedves mesenép
így éli mókás tündér-életét.

 

Táncolva lejt, nevet, vigan lakik
holdfényes éjszakákon hajnalig.

 

De hogyha földereng a szürke fény
és elbődül az első kis tehén,

a forgó kastély is döbbenve áll
s tündéri népe messze visszaszáll.

 

És szürke ember, állat szerteszét
megkezdi újra szürke életét.

Kányádi Sándor: Ahogy a folyó 

   

Ahogy a folyó a fûzfák
egymásba hajló örök
árnyéka alatt
úszik a kedvem is
egyhangú susogással s
ezüst-hasú halakat
villant magasba
ha egy-egy résen olykor
beragyog a nap

Illyés Gyula: Emeli...

Emeli - beh gyorsan! - az ősz
a tájat, hűvösül a lég.
Alpesbe tör az ismerős
szerény vidék.

Emelkedünk; nem állja már
november magasát a tölgy,
a lepke, énekes madár.
Ürül a völgy.

Kilép a fenyő; fenyvesek
zúgnak, jégi csókák, sovány
sasok, sirályok lengenek
Ozorán.

Egy helyben állok; szeliden
rakosgatva perc-lépteit
emel az öregség, szivem
emelkedik.

Karig sára: "Éltem akkor boldog volt..."

 

         "Ott ahol én nevelkedtem,
         a dombról egy patak folyt,
         hányszor ott nem estvéledtem,
         éltem akkor boldog volt..."

 

Mintha más bolygón bolyongnék:
Csontvázszürke hold világít.
Hazug a táj? Vagy az emlék?
A Dunánál dús a pázsit.

 

Talán mindig is itt éltem
s jégmezőkön telt az éltem?
Álmomban égett a mályva
s tüskés bogáncs lila lángja?

 

Nem hiszem. Ez itt az álom:
lidérc-ólmos, holt sugáron.
S magyarul csak én beszélek,
magyarul már nem is élek.

 

S dadogva sírom a csöndbe
(tetszhalott fénnyel vitázva)
szenes, szennyes hógöröngybe:

 

"Ott ahol én nevelkedtem,
a dombról egy patak folyt,
hányszor ott nem estvéledtem,
éltem akkor boldog volt..."

Karig Sára: Fehér éjszakák (3)

 

Benépesítem ezt a tájat;
a tundrán fut a fürge állat;

 

a dombon szarvasok legelnek;
hátukon nyargal a gyermek;

 

vígan pattintgat ostorával;
s a messze sárga fénybe szárnyal,

 

zöld égen narancsszínű napban
tűnik el, fehér alkonyatban,

 

a hó fénye egyre fehérebb
felhők és csillagok fehérek

 

fehér a róka meg a medve
és a madár is fehér seregbe

 

verődve száll a sárga napban
fehér hold leng az alkonyatban.

És szabad

 

Benépesítem most a tájat
a dombokon csupa vadállat,
de életedre egy se tör,
mert nem ember, mert nem öl,
ha nem éhes, karma nem éles,
nem gyűjt, nem oszt,
nem vesz, nem ad,
csak vadállat (nem ember)
és szabad.

Karig Sára: Fehér éjszakák (2)

 

Ó de fura díszlet ez,
az égen két nap ragyog,
Mint a felhők, fehérek,
s alszanak a csillagok.

 

Sebesen nő a virág,
de nincs semmi illata,
fehér a hold és az ég,
és a sarki éjszaka.

 

A Vorkuta vizében
ezüst halak játszanak.
Nappal van vagy éjszaka
odalent, a víz alatt?

 

Nappal van vagy éjszaka
odalent, a föld alatt?

Karig Sára: S nem dalol a jázmin

 

Az északi sarkon
nincsen napraforgó
hideg lázban égnek
csipkés jégvirágok

 

az északi fényben
fák nem hajladoznak
s nem dalol a jázmin.

Karig Sára: Sarkövezet

 

 

A költő itt a hóba ír,
mert nincs papír.
És mint a gyémánt, megfagyott,
de nem ragyog
a hó, s a szó, mit hóba vés,
nagyon kevés.

 

Nem futja már idő, ideg,
az éj hideg;
nem futja már a balga hit,
a szavait nem olvassa el senki sem -
mégis üzen.

 

A költő itt a hóba ír,
mert nincs papír.
A jég hátán senki sem él,
kemény a tél.
S a lét csak tárgyi tévedés:
az érv kevés.

 

Ha él, ha vall, ha néha sír,
a hóba ír,

hogy itt is költő - és magyar -
és jót akar,
hogy itt is hinni, írni mer,
hogy írni kell.

 

Ha erre futtok szarvasok,
megálljatok:
az ember itt a hóba ír,
mert nincs papír.
S a hóba rótt szó nem fehér,
az ón a vér.

Ez a topik miért nem indult be? Pedig annyi versben szerepel a  t á j - így vagy úgy...

Nem csak konkrét tájegységekre, vidékekre  gondolok.

Ősz a Galyatetőn

A szó túlbiztos! Mint a felhők,
úgy lüktet, ring a hegyi táj.
Fekszem a délben. Láng az erdő.
Csontomig cseng a napsugár.

A szó válogat! Lepke libben,
kolomp szól, a csorda legel.
Szétvonz s összerak a világ, mint
valami óriás delej.

A szó szegény! Szemem lezárúl.
Irigylem az állatokat.
Ringass, titok, a nagy zenében,
mit érzékeim zsonganak.

 

(Szabó Lőrinc)

DrShan

 

A NULLA

 

0

Ezzel a verssel nyitok:

______________

 

Az Alföld

 

Mit nekem te zordon Kárpátoknak

Fenyvesekkel vadregényes tája!
Tán csodállak, ámde nem szeretlek,
S képzetem hegyvölgyedet nem járja.

 

Lenn az alföld tengersík vidékin
Ott vagyok honn, ott az én világom;
Börtönéből szabadúlt sas lelkem,
Ha a rónák végtelenjét látom.

 

Felröpűlök ekkor gondolatban
Túl a földön felhők közelébe,
S mosolyogva néz rám a Dunától
A Tiszáig nyúló róna képe.

 

Délibábos ég alatt kolompol
Kis-Kunságnak száz kövér gulyája;
Deleléskor hosszu gémü kútnál
Széles vályu kettős ága várja.

 

Méneseknek nyargaló futása
Zúg a szélben, körmeik dobognak,
S a csikósok kurjantása hallik
S pattogása hangos ostoroknak.

 

A tanyáknál szellők lágy ölében
Ringatózik a kalászos búza,
S a smaragdnak eleven szinével
A környéket vígan koszorúzza.

 

Idejárnak szomszéd nádasokból
A vadlúdak esti szürkületben,
És ijedve kelnek légi útra,
Hogyha a nád a széltől meglebben.

 

A tanyákon túl a puszta mélyén
Áll magányos, dőlt kéményü csárda;
Látogatják a szomjas betyárok,
Kecskemétre menvén a vásárra.

 

A csárdánál törpe nyárfaerdő
Sárgul a királydinnyés homokban;
Odafészkel a visító vércse,
Gyermekektől nem háborgatottan.

 

Ott tenyészik a bús árvalyányhaj
S kék virága a szamárkenyérnek;
Hűs tövéhez déli nap hevében
Megpihenni tarka gyíkok térnek.

 

Messze, hol az ég a földet éri,
A homályból kék gyümölcsfák orma
Néz, s megettök, mint halvány ködoszlop,
Egy-egy város templomának tornya. –

 

Szép vagy, alföld, legalább nekem szép!
Itt ringatták bölcsőm, itt születtem.
Itt borúljon rám a szemfödél, itt
Domborodjék a sir is fölöttem.

 

(Petőfi Sándor)