Egyszer nagy hideg volt. Az ablakot jégvirágok nőtték be. Az emberek bundában mentek ki a szobából: a fülükre ráhúzták a sapkát, és kék orral és könnyező szemmel tértek vissza. Azt mondták, hogy soha, mióta élnek, ilyen hideg nem volt. Juliska rálehelt az ablakra. A jégvirágok megolvadtak egy helyen a leheletétől, és kerek tisztaság támadt ottan. Juliska kinézett azon a kertbe. Mit látott? Hóval prémezett fákat, és fehérséget mindenütt. Az ablaktól néhány lépésnyire volt egy almafa. Annak az egyik ágán egy madárka ült. Piciny lába belesüllyedt az ágon fehérlő hóba. Szomorúan csipegett. Egyszer csak lehunyta a szemét. A feje aláhanyatlott. A következő pillanatban lehullott az ágról, és beleesett a hóba. A hátára esett. A lába az ég felé. Ott is maradt mozdulatlanul. - Istenem! - kiáltott fel Juliska -, meghalt! - Ki halt meg? - kérdezte Mariska. - A kis madár. Megfagyott szegény. Azzal kendőt kapott a vállára és kifutott. Fölvette a kis madarat és bevitte a szobába. Ott addig-addig melengették, mígnem egyszer csak fölemelte a fejét. Egy darabig bágyadtan nézett Juliskára, aztán felröppent. Rászállott a sifonér tetejére, és onnan pislogott szét a szobában. A leányok nevettek és tapsoltak, hogy így visszanyerte az életét a madárka. Előhoztak egy üres kalitkát a kamarából és hívogatták bele: - Gyere bele, kis madár, ez lesz a te házad, adunk neked kendermagot, friss vizet. Olyan jó dolgod lesz, mintha nyár volna. A madárka azonban nem értette a hívogató szót. Rémülten kerengett ide-oda a szobában. Olykor nekirepült az ablaknak és nagyot dobbantott rajta. Mindenképpen ki akart menni, vissza a tél rideg-hideg, havas világába. Végre megfogták és betették a kalitkába. Hogy vergődött a kis bolondos cinege! Mindenképpen ki akart szabadulni. Aztán, mikor látta, hogy a leányok elvonultak a szoba túlsó sarkába, megállott. A melle pihegett. Nagy ijedelemben volt szegény. Hanem azután, mikor észrevette, hogy nem bántja senki, leugrott a kendermagos vályúhoz, és evett-evett szegényke és ivott rá nagyokat. Néhány nap múlva megszelídült. Nem verte többé a szárnyaival a kalitka drótjait. Jólesett neki a meleg szoba, meg a jó étel-ital. Egyszer mi nem jutott eszébe: felült a legfelső ülőkére, és nótára gyújtott. A lányok örvendezve állották körül. - Dalolj, dalolj, aranyos cinege! És a madár dalolt, dalolt félig lehunyt szemmel, boldogan. Vajon miről dalolt? Talán a tavaszról? Talán a napsugárról? Talán az ibolyáról? Talán egy másik kis cinegéről, aki azóta megfagyott? Az egész telet ott töltötte a kis madár. Jó kedve volt. Meg is hízott. A tolla élénkebb színben ragyogott, mint mikor odakerült. Aztán jött a tavasz. A mezőn kizöldült a fű. Meleg napsugár szállott az égből. Az almafa virágzott s künn csicseregtek a fecskék. A cinege kidugta a fejét a drótokon és szomorúan nézett ki az ablak üvegén át a szabadba. Nem dalolt többé. Csak ült elgondolkozva, szótlanul. - Most már eresszük el - szólott Juliska -, látom, hogy kikívánkozik. - Jaj, ne eresszük el - felelt Mariska -, ki énekel akkor nekem? - Ejnye, te szívtelen - szólt Juliska -, hát te csak arra gondolsz, hogy énekeljen neked, nem látod, hogy ő, szegény milyen szomorú. Ez nem sárga-fekete kanári, nem rabnak született madár, ez a szabadság madara, börtön neki a kalitka. Meghalna bánatában, ha zárva hagynánk. - Hát jó - szólt Mariska -, eresszük szabadon. De mikor a kis cinege kiröppent és eltűnt a fák lombjai között, Mariska mégis sírva fakadt. És hát Juliska is törülgette a szemét. - Isten áldjon, kis madár – mondogatták, a kendővel integetve. - Isten áldjon - mondotta Mariska -, sohase hallom többé a te szép éneklésedet. Másnap, ahogy ott ültek a szobában, az ablakon át beszálló napfényben, egyszer csak egy ismerős madárdal hangzik az ablakon át. Ott volt a kis cinege. Ült a barackfán. Énekelt Mariskának meg Juliskának.
A levegővel élő lány
Hát így falukon-e vót egy nagyon-nagyon fösvény legény. Szép vót az a legény, csinos, csak jaj, nagyon-nagyon fösvény vót. Hát oszt akkor egyszer egy jánynak valahogy a fülibe jutott, hogy nagyon-nagyon fösvény ez a gyerek. Hát az apja má mondogatta a legénynek:
- Édes fiam, má neked meg köllene házasodnod, mer mán bizony te mán jól benne vagy az időbe.
-Jaj, édesapám. Nem akarok megházasodni, hát gondolja el, hát az a menyecske megeszi a vagyonunkot! Oszt akkor mi lesz nekünk'? Hát azt a menyecskét etetni köll! Megeszi mind a vagyonunkot!
- De hát mégis, fiam, mán benne vagy az időben, majd anyád, ha meghal, ki fog rád mosni meg főzni'?
Hát akkor jól van, hallgatott a gyerek, nagyon sajnálta, amit megeszik a menyecske. Csak nem akart megházasodni. Egy lánynak oszten a fülibe jutott; aszongya:
- Na megállj, majd én megleckéztetlek téged! - aszongya.
No, akkor azt csinálta, hogy mikor Péter ment kaszával arra, akkor kiállt a kapuba, hát elkezdi szedni magába a levegőt. Tátogatja a száját. A legény megszólítja:
- Te Maris, te micsinálsz, te mér tátogatod a szádat?
- Jaj, te, nem akarok hangosan mondani, de tudod-e, gyere ide közelebb, majd megmondom-e, tudod-e, hogy én levegővel élek. Nem akarom mondani senkinek, csak neked megmondom. Tudod. én reggel teleszedem magam levegővel, oszt akkor az mán nekem elég egész napra. Hónap reggel oszt újból teleszedem magam levegővel, oszt akkor újbúl élek tovább.
Hej, nagyon megtetszett a legénynek! Megy haza nagy örömvel.
-Édesapám, édesapám, megházasodok!
- Hogy, hogy gondoltad meg magad, fiam, hogy megházasodol?
-Jaj, a Maris levegővel él, az nem eszi meg a vagyonunkot!
Na jól van, akkor ők gyorsan összecsapták a lagzit, megvót a lagzi ugye, elmentek a Marist kéregetni. Férjhő adták, ottan megházasodott a legény. No oszt reggel kimegy ugye az ember végezni az állatokat, az a nagyon fösvény legény. Na, akkor ahogy otten eleteti az állatokat, Maris megtálalt. Megfőzte a kukoricabuktát, kiteszi az asztalra. De hát két tányért tett ki az asztalra. Meg egy köcsög aludttejet. Na, megy be az ember. Aszongya:
- Mi van, te asszony, hát mér kettőre tálaltál'?
- Hát idehallgassál, hát azé, mert nekem is köll.
- Hát mi a fene, hát aszondtad, hogy te levegővel élsz!
-Jaj, te ember, hogy mi történt, mi nem, az éccaka, a nászéccakán, de tudod-e te aztat, hogy te bennem valami nagy kárt tettél! Mert hiába kiálltam én reggel, szíttam a levegőt. tátogattam én a számat, de - aszongya - a levegőt beszíttam - kiment belőlem. Megint beszíttam, megint kiment belőlem. Hát idehallgassál, te valami defektet csáltál rajtam az éccaka! Most mán én nem köllök, má most nem áll meg bennem a levegő.
Na, belenyugodott a fösvény, hogy má most csak hadd egyen az asszony, ha mán ténleg ő vót a bűnös, hogy ő rontotta el.
Gyöngyharmat János
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer, hogy elmentem Peregre, a mesék elejbe, ott voltak a mesék jászolhoz kötözve. Eloldtam egy cifrát, elmondok egy kurtát.
Volt egyszer a világon egy királyasszony. Annak a királyasszonynak nem volt gyereke, pedig nagyon szerette volna. Amit csak lehetett, mindent megtett, de csak nem született neki.
Egyszer kiment a kis kertbe járkálni. Szagolgatta a szebbnél szebb virágokat, megállott egy rózsabokor mellett is, szakítani akart egyet róla. Szakított is, de ahogy megrezzentette a bokrot, egy harmatcsepp őrá perdült. Ebből aztán rögtön érezte, hogy gyermeke lesz.
Boldog volt, mert már azt is tudta, hogy neki olyan szép kis fia lesz, hogy csudájára jár majd a világ. Várta is a születését, de a kisgyerek csak nem akart megszületni.
Már tizenhárom esztendeje várt rá, gyerek mégsem volt. A tizennegyedik esztendőnek is a vége felé járt, mikor egy tündérlány látogatta meg. Hívták pedig ezt Világi Szép Örzsébetnek. Bemegy egyenest a királyasszonyhoz, s azt mondja Világi Szép Örzsébet:
- Szívem szép szerelme, Gyöngyharmat János! Gyere a világra, én várlak, Világi Szép Örzsébet!
Mikor ezt a gyerek meghallotta, megmozdult, s egy pár szempillantás múlva meg már a világon is termett, felfegyverkezve csákóval, karddal. S azt mondja:
- Itt vagyok, Világi Szép Örzsébet! Miért hívtál?
De Világi Szép Örzsébetnek akkorra már hideg nyoma se volt: tündér volt, eltűnt!
A királyné így tudta meg a fiának a nevét. Ámult-bámult, örvendett! Az első szava az volt Gyöngyharmat Jánosnak az anyjához:
- Édesanyám, süssön nekem útravalót! Megyek, megkeresem azt a Világi Szép Örzsébetet! Meg én, ha a világ másik szélén van is!
Úgy is lett. Az anyja ellátta Jánost bőven mindennel, János meg útra kerekedett, ment világgá, világ ellen.
Megy, megy; mendegél, nagy sokára beér egy házba. A házban az ágyon két királyfi aludt javában, kardosan, csákóban. János rájuk se hederített. Csákója, kardja néki is volt, s királyfi ő is Egy másik ágyra vetette magát, és elaludt, mint az édes tej.
Egyszer csak a két királyfi közül felébred az egyik, meglátja, hogy nemcsak maguk vannak. Mi ez? Költögeti a másikat.
- Hallod-e, te! Kelj fel, itt van egy királyfi! Hátha Világi Szép Örzsébetért fáradozik az is! Én azt szagolom! Tudod mit? Öljük meg! Most amíg édesen alszik.
Azt mondja rá a másik:
- Ugyan már, miért beszélsz ilyet! Hát nem jobban megölhetett volna ő minket, ha rossz szándékú ember volna? Most már se te, se én nem szuszognánk! Meg aztán ki tudja, ki lehet ez? Tán hasznát vehetjük még neki! Ha Világi Szép Örzsébetet keresi is! Tán épp azért!
Erre a másik se szólt többet erről.
Gyöngyharmat János meg fölébredt a beszélgetésre. Nem tudta, mit beszélnek, csak hangot hallott. Látta, hogy azok már talpon vannak. Fölkelt ő is, megösmerkedtek, kezeltek.
Kérdi tőlük:
- Hova indultatok?
- Megkeressük Világi Szép Örzsébetet!
Megörvend János, s mondja:
- Hisz én is abban igyekszem! Tartsunk együtt!
Úgy is lett, mentek együtt. Nemsokára rátaláltak egy nagy hegyre. Annak a tetején volt egy nagy fa. Mihelyt a hegyre léptek, az abban a percben egy rettentő nagy ködmönös emberré változott.
A két királyfi ugyancsak megijedt. Azt mondták, hogy ők nem mennek egy tapodtat sem tovább a hegyre, mert félnek a ködmönös embertől.
Gyöngyharmat János azonban erre csak azt gondolta magában: nohát! Így vagyunk a bátorsággal? - Azzal kirántotta a kardját, a királyfiak elé állott; s azt mondta, hátranézve:
- Aki nem fél, jöjjön utánam!
A két királyfi erre utánament. A ködmönös ember meg, mentől jobban közeledtek hozzá, annál magasabbra nőtt. János annak oda se nézett. Mikor egészen melléje értek, jót vágott rá a kardjával, hogy egyszeribe eldőlt. Az út a fától egy barlang szájához vitt. Ott megállott a három királyfi tanácskozni, ki menjen be oda legelőbb. A két királyfi azt mondta, hogy legjobb lesz, ha Gyöngyharmat János megy be, mert hisz ő a legvitézebb.
János nem bánta, bement szívesen. Gyerünk! De előbb egy kis ágyást csinált a földön, s abba az ágyásba ibolyamagot vetett. S azt mondta a két királyfinak:
- Ha ez az ibolyamag kikel, akkor, pajtások, gyertek utánam, mert végem közeledik!
Azok megfogadták a szép szót, s kívül maradtak. János meg ment.
Olyan sötét volt a barlangban, mint éjszaka szokott lenni. János alig látott egypár lépésnyire. De csak ment, ment. Ahogy beljebb ért, hát ott kezdett egy picit világosodni.
Nemsokára meglát János egy asszonyt. A szövőszék mellett ül, és katonákat szőtt! Valóságos katonákat. Mentől jobban hajingálta a vetélőt, annál több katonát szőtt. Azok addig ott hevertek az asszony lábánál, de most - föl! nekiestek mind Jánosnak. Hajaj! Kezdődött egy kis nem jó! De az asszony nem tudott volna világéletében annyi katonát kiszőni a szövőszékből, amennyivel János meg ne vívott volna. Szétzavarta őket hamar.
S ment, ment tovább. Lassanként egész világos lett, gyönyörű szép, zöld mezőben látta magát. A közepén volt egy szép kis ház, attól nem messzire folyt egy valóságos Duna. A partja tele volt terebélyes nagy fűzfákkal.
Mit csináljon János ebben a pusztaságban? Gondolt egyet, fogta magát, bement a házba. Ott egy szép fiatal menyecske lakott. János nem kertelt, mindjárt előhozakodott, hogy hol találhatná meg ő Világi Szép Örzsébetet.
Megnézte Jánost a szép menyecske, újra megnézte, s így szólt:
- Nagy dologba fogtál, Gyöngyharmat János! Nem tudom, hogy lesz-e belőle valami. Nem maradnál inkább itt? Nem? Hát akkor, ha akarod, adok én neked jó tanácsot! Világi Szép Örzsébet tizenketted magával minden nap idejár fürödni ebbe a Dunába, de csak mindig fényes délben. A tanácsom az, hogy mielőtt még ők fürödni jönnének, eredj te a partra, bújj el valamelyik fűzfa levelei közé, s ha már levetkőztek, fogd össze Világi Szép Örzsébet ruháját, szaladj vele ide. De akárhogy rimánkodik, akárhogy esenkedik, hogy nézz hátra, te hátra ne nézz mert akkor véged van!
Úgy is lett. János már jó előre elbújt egy fűzfa gallyai közé, ott várt Világi Szép Örzsébetre. Éppen dél volt, mikor az jött tizenketted magával. A többiek vetkeztek de Világi Szép Örzsébet csak nagyon tekingetett mindenfelé.
- Nincs itt senki! Mit tekingetsz? Ki járna erre, ahol még a madár se jár? - mondták neki a tündérpajtásai.
De Világi Szép Örzsébet csak tekingetett, míg azt nem hitte, hogy csakugyan nincs ott senki. Akkor levetkezett, s ment ő is fürödni. János, mikor látta, hogy már javában fürdenek, kilopódzkodott a bokorból, összeszedte Világi Szép Örzsébet ruháját, s aló! vesd el magad! szaladt vele a ház felé.
Világi Szép Örzsébet mindjárt észrevette. Sikoltozni, aztán édesen kiáltozni kezdett:
- Édes szívem, szép szerelmem! Gyöngyharmat János! Gyere vissza, hadd öleljelek meg! Hadd csókoljalak meg!
De János csak szaladt. A szép tündérlány utána, de félve, mert meztelen volt.
- Csak nézz hát legalább egy kicsit hátra! Édes szívem, szép szerelmem! Tedd meg ezt az egyet. Itt követlek. Tied leszek!
Ezt már nem bírta megállni János, hátranézett. Mindjárt egy labdává változott. Világi Szép Örzsébet meg a tündérek, akik közben kijöttek a vízből, elkezdtek vele labdázni. De vagdosták ám a földhöz, majd széthasadt bele. Mikor már megunták a játékot, behajították a Dunába. De mi történt? A labda átváltozott egy gyönyörű szép aranykacsává!
Odafent a barlang előtt kikelt az ibolya. Látta ezt a két királyfi.
- No, pajtás, gyerünk! Bajban van a cimboránk!
Mentek, mentek, mentek, elértek ők is egyenesen abba a házba, ahol Gyöngyharmat János kérdezősködött. A menyecske azt mondta nekik:
- Nem tudom, hogyan lehetne most már megmenteni!
De aztán, mert a két királyfi állhatatoskodott, s csak kérdezősködött, így felelt:
- Igazán jó pajtásai vagytok?
- Igazán! - mondták azok.
Azt mondta erre a menyecske:
- Akkor lehet még egy mód. Ha azt hiba nélkül megteszitek, akkor még talán jól lesz minden. Mert Gyöngyharmat János megvan, csak épp a Dunában úszkál, mint aranykacsa. Világi Szép Örzsébet változtatta azzá! Úgy menthetitek meg, ha a fejét ellövitek, úgy, hogy az kiessen a partra, de a teste, az bent maradjon a vízben. Hát ügyesen lőjetek, mert másképp vége mindennek.
A két királyfi elment a Duna partjára. Az egyik rögtön elővette a puskáját, s megcélozta az aranykacsa fejét. Alig sütötte el a puskát, a kacsa felfordult a vízben, a feje meg repült ki a partra. Ott mindjárt Gyöngyharmat János lett belőle!
Megörültek mind a hárman, hogy így újra látták egymást. Bementek most együtt is a menyecske házába. Ittak, ettek, beszélgettek. Jánost jól megszidta a menyecske, amiért nem hallgatott rá, pedig ő megmondta, ne nézegessen hátra. Szegény Jánosnak mit volt mit tennie, megígérte, hogy nem teszi többet. Csak még egyszer tehessen próbát!
Másnap délelőtt megint elbújt János a fűzfabokorba. Álló dél volt, mikor a tündérek fürödni jöttek. Világi Szép Örzsébet megint gyanakodott, mert megint megállt a parton, nézelődött mindenfelé, nincs-e valaki a közelben. De a tündérek megnyugtatták, hogy csak nyugodtan vetkőződjön.
- Ugyan már, hogy volna itt valaki! Gyöngyharmat Jánossal elbántunk, más meg ki járna erre?!
Világi Szép Örzsébet ráállt. Csakugyan, ki is járna arra? Levetkezett.
Gyöngyharmat János alig várta, hogy a szép tündér a vízbe menjen. Az jóformán még meg sem mártakozott, ő már összefogta a ruháját, s szaladt vele egyenest a ház felé.
Lett riadalom s futkosás ismét.
Világi Szép Örzsébet elkezdte megint a nagy rimánkodást:
- Édes szívem, szép szerelmem! Gyöngyharmat Jánosom! Gyere vissza egy szóra! Egy ölelésre! Nézd csak, így ölellek majd, így csókollak! Próbáld meg! Vagy legalább csak tekints hátra!
János akármennyire is eltökélte magában, hogy nem fordul vissza, annyira szerette a szép tündért, hogy nem tudott magának parancsolni - visszanézett!
Menten labdává változott megint.
Ez kellett Világi Szép Örzsébetnek, egyéb semmi!
Ki a vízből mindnyájan! Elkezdtek vele labdázni, irgalmatlanul. Mikor már jól elfáradtak, a labdát bedobták a vízbe, aztán felöltöztek, elmentek.
A labdából most egy gyönyörű arany rózsabokor lett. Ott terjesztgette gallyait a víz színe felett.
Odabent a házban már érezték, hogy baj van. A két királyfi majd elemésztette magát, hogy János megint nem vigyázott! Odafordultak a menyecskéhez:
- No! De most mit csináljunk, hogy megmentsük?
- Magam se tudom - mondta a menyecske. - De ha akarják, próbálják az arany rózsafáról a legszebb bimbót lelőni. Ha sikerül, minden jó lesz.
A két királyfi a partra ment. A legszebb rózsabimbót mégiscsak sikerült lelőni. Az valóban János lett ismét - vízben! De úszni kezdett, s mindjárt eléjük állott Gyöngyharmat János.
A királyfiak már várták a parton, átölelték, s mondták neki:
- No, pajtás! Még az egyszer megmentettünk, de ha harmadszor sem vigyázol, magadra vess! Azután már igazán nem tudunk érted tenni semmit.
János nem szólt, nem mentegetődzött, örült, hogy így van a dolog.
Bementek megint a házba enni, inni, beszélgetni. A menyecske persze előállt megint a szidással. De János csak azt kérte, hogy még egy próbája lehessen.
Harmadnap megint úgy volt minden, mint azelőtt. János elbújt a fűzfabokorba. Jött fényes délben megint fürdeni Világi Szép Örzsébet tizenketted magával. De már akkor elhatározta János, hogy nem néz vissza, még ha Világi Szép Örzsébet angyalul kukorékol sem. Összefogta a ruhákat gyorsan, s ment vele, mint a szél!
Kiabált Világi Szép Örzsébet, ahogy a torkán kifért, de kiabálhatott: János nem nézett vissza. Amikor a ház ajtaja előtt volt, majdnem hátrafordította a fejét, s ha az egyik királyfi hamar be nem rántja, vissza is nézett volna - de azok ketten úgy besenderítették, csepp híja volt, hogy orra nem bukott.
Világi Szép Örzsébet ruhája szerencsésen, épen ott volt nála.
Alig csukták be mögötte az ajtót, jött Világi Szép Örzsébet. Kopogott, s szólt rimánkodva:
- Édes szívem, szép szerelmem! Gyöngyharmat Jánosom! Látod, hogyan vagyok! Ha van lelked; add ki a ruhámat!
De a menyecske közbeszólt:
- Szárnyas ruha! Ha fölveszi, elszáll! Ki ne add!
Nem is akarta János odaadni.
A tündér csak rimánkodott, csak istenkedett tovább is, de János a ruhát nem adta oda.
- Nem adod ide, igazán? - kérdezte a tündér.
- Nem! - felelte János.
- Miért nem?
- Mert azt akarom, hogy az enyém légy!
Világi Szép Örzsébet elmosolyodott.
- Ezt vártam, János! Én sem akarok mást. Akkor adj földi asszonynak való ruhát. Hogy az asszonyod lehessek!
János adott neki ruhát, aztán megesküdtek, szép lakodalmat csaptak, s hazamentek az öreg királyhoz, János apjához. A két királyfi is a maga országába.
Otthon a fiatalok éltek boldogan, szerették egymást nagyon. De a szárnyas ruha azért jól el volt rejtve! Senki sem tudta, hol van, csak János meg az anyja. De meg volt erősen hagyva az öreg királynénak is, hogy senkinek el ne árulja.
Egyszer a királyfi, mármint Gyöngyharmat János elment az erdőre vadászni. Mint már sokszor, ha hosszabb útra kelt, most is megmondta az anyjának, hogy Világi Szép Örzsébet akárhogy rimánkodik, a szárnyas ruhát oda ne adja neki, mert akkor az elszáll, s ki tudja, lesz-e többé az övé vagy sem. A királyné ígérte is, hogy őt bizony hiába fogja kérni Világi Szép Örzsébet.
Alig ment el János, Világi Szép Örzsébet nagy szomorúságba esett. Szüntelenül csak sírt, sóhajtozott, panaszkodott.
Megszánta a napa, az öreg királyné, s megkérdezte tőle:
- Mi lelt téged, édes lányom, Világi Szép Örzsébet?
Abból csak most csordult ki a panasz igazán:
- Mi lelt? Még kérdezhetik is? Hogyne volnék szomorú, mikor más menyecskének minden kedvét betöltik, sőt kedvében járnak, nekem meg még azt az egyet sem teszik meg, hogy a legkedvesebb ruhámat, a szárnyas ruhámat felvehessem! Azt, amiben a legszebb vagyok!
Azután megint csak neki, hü-hüpp! - mint a záporeső.
A királynénak eszébe jutott, mit mondott a fia, de Világi Szép Örzsébet olyan keserves rívást vitt véghez, hogy utoljára mégiscsak megsajnálta. Kivette a ládából a szárnyas ruhát, odaadta a rívó menyecskének, de csak úgy megmutatásra.
Nem is kellett annak több Alig felöltötte, mint a madár - huss! - s ment, azt se mondta: dajbakancs!
Szegény Gyöngyharmat János! Ha tudta volna, mi van otthon! De bízott az anyjában, s egész jó kedvvel járta az erdőt, lőtte a sok szarvast meg nyulat. Ahogy éppen egy nagy terebély fa alatt állott, leszól hozzá valaki:
- Isten áldjon meg, Gyöngyharmat János!
Odanéz, hát ott szállott felette Világi Szép Örzsébet! Talán még lőtt volna is utána meglepetésében. De az akkorra már túl volt árkon-berken.
Nagy keserűségbe esett János. Mit csináljon most már? Azt hitte, vége van, nem él tovább. “Nyílj meg, föld! Hadd ugorjak beléd!” - mondogatta magában. De utoljára azért csak hazament. Otthon még nagyobb búsulásnak adta magát, nem evett, nem ivott, csak a vágyódás tartotta benne a lelket.
Azt mondja egyszer az édesanyjának:
- No, édesanyám! Ha már nem lehet kendre bízni semmit, és hagyta elmenni tőlem Világi Szép Örzsébetet, tudja meg, hogy én is elmegyek! Elmegyek, és mindaddig vissza nem jövök, míg Világi Szép Örzsébet örökösen az enyém nem lesz! Isten áldja meg!
Ezt mondta, és elment.
Sírt-rítt az anyja, de hiába.
Ő csak ment, ment, mendegélt hetedhét ország ellen. Már elfogyott a pénze is, szolgálatra kellett gondolnia. De csak ment éhesen is. Addig ment, míg egy városba nem ért. Lakott abban a városban egy híres fogadós. Annak éppen szobalányra volt szüksége.
Gyöngyharmat Jánosnak már kenyere sem volt. Felöltözött lányruhába, s beszegődött a fogadóshoz szobalánynak. Már ott szolgált egy délutánt meg egy éjszakát, mikor másnap hallja, hogy jár abba a fogadóba ebédre minden áldott nap tizenkét daru. Miféle daru? A másik szobalány szerint: tizenkét tündér!
A fogadós másnap azt mondta neki, hogy kitegyen ám magáért, mert aznap nagyon kényes kisasszonyok lesznek ott ebéden, s ha valami nem jó lesz, nem jönnek oda többet!
Úgy is lett. Gyöngyharmat János kicsípte magát, amúgy is már jó színben volt. De álmában sem gondolt arra, hogy kik lehetnek azok a kisasszonyok.
Éppen délre harangoztak, mikor nagy zúgással jön tizenkét daru! Leszállnak a ház elejbe, megrázzák magukat, s valamennyiből egy-egy szép, nagyon-nagyon szép lány lesz. Azzal mennek be szépen a szobába, abban már készen várta őket a rakott asztal meg a párolgó étel.
Gyöngyharmat Jánosnak csak most nyílt ki a szeme. Figyelni kezdett.
A kisasszonyoknak ő, Gyöngyharmat János hordta fel az ételt; serénykedett, szorgoskodott erősen, hogy hiba ne legyen. S közben figyelt. Ahogy ott sürög-forog, látja ám, hogy van köztük egy nagyon-nagyon szép lány. S az is nézi őt.
János közelebb ment, jobban megnézte a lányt, hát Világi Szép Örzsébet volt Az is rögtön megismerte Jánost. Elpirult, úgy evett.
Ebéd után Világi Szép Örzsébet odalép Jánoshoz, s titokban ezt mondja neki:
- Apám miatt kellett elmennem tőled! Mert ő nem is tudta, hogy férjem van. Már keresett, s ha megtalál, attól féltem, elpusztít téged!
Azt mondja János:
- Szeretsz még engem, Világi Szép Örzsébet? Csak erre felelj!
Azt mondja elpirulva Világi Szép Örzsébet:
- Édes szívem! Szép szerelmem! Mindenem vagy! És most már én a tied, te az enyém! Ásó-kapa választ csak el egymástól. Mert most én viszlek magammal! Tudd meg, hogy ez a többi tizenegy tündér az én testvérem! Nekik még ne szóljunk. Majd ha az ebédnek vége lesz, mi készülünk elmenni, te kapaszkodjál csak a szoknyámba. Amikor pedig mi kimegyünk, s egyszerre darvakká változunk, akkor is csak fogj majd s elviszünk!
Gyöngyharmat Jánosnak nem kellett ezt kétszer mondani, mindig a Világi Szép Örzsébet szoknyáját fogta volna! De hogy a fogadós semmit észre ne vegyen, csak szaladozott szorgalmasan ide is, oda is, de csak mindig a szép tündér körül.
Mikor az ebéddel megvoltak, indultak a szobából kifelé. János fogta a szoknyáját, fogta bizony! Kint az ajtóban megrázkódtak a lányok, valahányan mind darvakká változtak, s emelkedtek. János velük. Szálltak, szálltak messze a darvak, s János most is közöttük. Ha valaki látta, azt hitte, hogy elrabolták azok a madarak.
Nemsokára földre ereszkedtek, hazaértek Világi Szép Örzsébet apjának a házához.
De János ott is csak mint szobalány élt. Felesége nem merte megismertetni az apjával, még tartott a haragjától. Nem tudta senki, hogy férfi, csak Világi Szép Örzsébet.
Egyszer született egy szép gyermekük. Az öreg király előtt persze ezt is titkolni kellett. De egyszer az öreg király mégis meglátta, hogy az ő lánya kisbabát dajkál. Azt mondja neki:
- Hallod-e, lányom. Kié ez a szép kis gyermek?
Mondja neki Világi Szép Örzsébet:
- Ez, kedves édesapám? A maga unokája! Mert megvallom, hogy én már régen férjhez mentem. Azzal is élek az urammal. Mert a szobalány itt nem szobalány, hanem férfi, Gyöngyharmat János, a szomszéd király fia, az én szerelmes egy uram!
Néz nagyot a király, végül azt mondja:
- Már ha így van, ha szeretitek egymást, legyetek boldogok! Mert én is az vagyok, hogy unokám van!
Volt öröme Világi Szép Örzsébetnek is. Mindjárt szaladt Jánoshoz, elmondta az újságot. Gyöngyharmat János abban a pillanatban levetette a lányruhát, felvette a legszebb aranyos-ezüstös ruháját, úgy ment az ipa elébe. De előbb azt mondta Világi Szép Örzsébetnek:
- Édes szívem, szép szerelmem! Ha már mi véglegesen egymáséi leszünk, tégy meg egy kívánságomat. Add ide a szárnyas ruhát!
Világi Szép Örzsébet majdhogy meg nem haragudott.
- Ugyan, hogy adnám már, mikor nekem az az egyetlen hatalmam! Nem adom biz én!
- Hát akkor - mondja Gyöngyharmat János - mindig akarsz már te engem szomorítani? Újra el akarsz hagyni?
- Nem akarlak én!
- No, hát akkor ide vele!
Addig kérte, addig kérte, míg Világi Szép Örzsébet oda nem adta. Gyöngyharmat János akkor tüzet rakott, rávetette a szárnyas ruhát mikor meggyulladt, olyat szólt mint egy ágyú.
Ők még egyszer megtartották a lakodalmukat, s boldogok lettek, egy, kettő, három, pinparáré paksz! Még most is élnek, ha meg nem haltak.
Ezt nem tudtam eldönteni, hogy az elvontba rekjam vagy ide, hát inkább ide raktam :)
Matematikai mese felnőtteknek
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreg háromszög, ennek volt három szöge: Alfonzó, Bétamás és Gammatyi. A legöregebb - Alfonzó - és a legkisebb - Gammatyi között a korkülönbség pí/2 volt. Az öreg háromszög, amikor úgy érezte, hogy rövidesen átköltözik a másik félsíkba, magához hívatta három fiát.
- Én rövidesen meghalok - mondta - és halálom után arra hagyom értelmezési tartományomat, aki a legszebb pótszöget veszi feleségül.
Elindult hát a három fiú a végtelenbe: Alfonzó az x, Bétamás az y, Gammatyi pedig a z tengelyen, széjjel a nagy térbeli koordinátarendszeren, mindhárman + irányba, egyenes vonalú egyenletes mozgással. Amikor elérték az első irracionális számot, pihenőt tartottak.
Alfonzó egy hatalmas integráljel árnyékában pihent le, hogy falatozzon valamit. Alig vette elő azonban intervallum-skatulyájából a hamuban sült intervallumot, megjelent egy hatalmas differenciálegyenlet, és így szólt hozzá:
- Te mit keresel itt? Nem tudod, hogy aki itt leül, az halál fia, mivel nem teljesíti a Chauchi-féle konvergencia kritériumot? Ezzel se szó, se beszéd, megragadta és bezárta az an sorozat pontos alsó és felső korlátja közé.
- Innen ki nem szabadulsz, csak majd ha a differenciálhányadosod nullával lesz egyenlő - mondta a félelmetes differenciálegyenlet és elkonvergált.
Bétamás sem járt különben, őt egy zord trigonometrikus alakú komplex szám támadta meg, megragadta és bezárta két abszolutérték jel közé.
- Itt fogsz az óramutató járásával egyező irányúvá válni - mondta haragosan és elment.
Gammatyi szerencsésen járt. Amikor megéhezett, leült egy Pascal- háromszög tetejére és falatozni kezdett. Alig nyelte le az első részsorozatot, amikor észrevette, hogy a szomszéd értelmezési tartomány ura, a gonosz Diszkrimináns vágtat feléje almásderes négyzetgyökén, amelynek patkói lineáris egyenletrendszereket szórtak.
- Mit keresel az én epszilon sugarú környezetemben - kiáltotta már messziről negatív előjelét forgatva. Mindjárt n-edik gyököt vonok belőled és nullává redukállak!
Gammatyi látta, hogy ennek egykettede sem tréfa, előrántotta értékkészletéből pozitív előjelét, és megsemmisítette vele a gonosz Determinánst. Azután visszaült a Pascal-háromszög tetejére és elfogyasztotta a magával hozott sorozat majdnem minden elemét.
Ezután útrakelt.
Estére egy véges halmazhoz érkezett, átkelt az alsó korláton és igyekezett a felső korlát felé. Útközben bekerült egy torlódási pontba, amelynek tetszőleges sugarú környezetében ott volt a halmaz végtelen sok eleme.
Ezek igen kedvesen fogadták, ellátták étellel itallal és négyzetre emelték, hogy jobban bírja a hosszú utat.
Gammatyi megköszönte és tovább transzformálta magát. Amikor megvirradt, csodálatos látvány tárult két tetszőleges pontja elé: nem is olyan messze egy rotációs mozgást végző n-ed rendű determinánst látott.
No ezt megnézem - gondolta Gammatyi és elindult.
Csakhogy nem könnyű ám egy ilyen determinánsba bejutni! Amikor odaért, látta, hogy minden kapuban egy m x n tipusu mátrix áll, n dimenziós vektorokkal felfegyverkezve, amelyek élesre voltak köszörülve.
Gammatyi tudta, hogy ő ezek ellen tehetetlen, furfanghoz folyamodott tehát: megpróbálta meghatározni az egyik mátrix rangját. Hosszú órák és veszélyes átalakítások után végre sikerült az egyik sort nullává tenni, és ekkor nagy dübörgéssel kinyilt a kapu, Gammatyi belépett.
Az n-edik sorban elemről elemre haladva csodálatosabbnál csodálatosabb látvány tárult a szeme elé: a falakon Weierstrass, Cantor, Rolle, Heine-Borel és Chauchi tételei függtek aranyozott keretben, a padlót pedig díszes szövésű Leibniz és Taylor formulák díszítették. Gammatyi csak az i-edik sor k-adik elemében tért észhez, de csak azért, hogy még nagyobb ámulatba essen. A sorokban egy gyönyörűséges pótszöget látott, aki szomorúan énekelt..
Amikor meglátta Gammatyit, rémülten kérdezte:
- Mit keresel itt, ahol még az 1/n sorozat határértéke is ritkán fordul elő? Jó lesz, ha minél hamarabb elmégy, mert ha hazajön a várúr, a gonosz hétismeretlenes, meg fog ölni.
- Én innen el nem megyek - mondta Gammatyi, mert tudta, hogy ez a pótszög az, aki őt egy életen át ki tudja egészíteni 90 fokra.
- Jössz-e velem?
- Nem mehetek - mondta a szépséges pótszög. Én az öreg Tangens király lánya vagyok. Hárman voltunk testvérek: Amália, Beáta és Cecilia, amikor ez a gonosz hétismeretlenes egyenletrendszer elrabolt apánk értelmezési tartományából, és azóta itt raboskodunk. Nem mehetek hát, mert ő úgyis utolér és visszahoz.
Gammatyi elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, magával viszi Ceciliát.
Egyszer csak egy hatalmas dörrenés rázta meg az egész determinánst.
- Fuss! - mondta neki Cecilia - mindjárt itthon lesz, most dobta haza a
szabad tagok oszlopát.
De alig hogy ezt kimondta, már meg is jelent az ajtóban a hétismeretlenes egyenletrendszer, és ráordított Gammatyira:
- Mit keresel itt, te geometriai féreg? Tudod, hogy aki ide belép, az halál fia? Te is meg fogsz halni.
S már rá is rohant Gammatyira. Csakhogy Gammatyi nem hagyta magát: Többet ésszel mint ész nélkül - kiáltotta és megkezdte az ismeretlenek kiszámítását.
Először az ismeretlenek együtthatóiból és a szabad tagok oszlopából képzett
kibővített mátrix rangját határozta meg. Ennek rangja r lett.
Ezután kiválasztott egy r-ed rendű determinánst és kiszámította ennek az értékét. Azután már könnyű dolga volt, mert - mivel csak annyi ismeretlen volt, mint amennyi egyenlet, - csak a Cramer szabályt kellett alkalmaznia.
Amikor az egyenletrendszernek már csak egy ismeretlene volt, könyörgésre
fogta a szót:
- Legalább ezt az egy ismeretlenemet hagyd meg.
Gammatyi azonban nem kegyelmezett, behelyettesítette a szabad tagok
oszlopát a hetedik oszlopba is.
Ezután kézen fogta Ceciliát, kiszabadították két nővérét is, és elindultak.
Útközben kiengedték börtönükből Alfonzót és Bétamást is.
Hazaérve nagy lakomát csaptak, a - végtelentől a + végtelenig folyt a bor, sör és a pálinka. A királyságot természetesen Gammatyi kapta, mivel Cecilia volt a legszebb a három pótszög között. Ők most is boldogan élnek és létre is hozták a legkisebb közös többszöröst.
Virág Péter
Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy gazda. Volt három fia, három lánya. Gyönyörűen kiiskoláztatta mind a hatot. De egyszer csak meghalt az ember; a felesége eltemette. Árván maradt a hat gyermek. Azt mondja az asszony:
- Kedves gyermekeim, megyek, szolgát fogadok.
Azt mondja a legidősebb fiú:
- Édesanyám, ne menjen el! Azt, amit a cselédnek adnánk, fordítsuk egyébre. Majd szántok-vetek én, gazdálkodok, de nekem minden délre hozzanak ebédet.
- Kedves fiam, főzök minden délre neked ebédet, és kiviszi a legidősebb lány.
Azt mondja a legidősebb lány:
- Én viszek majd, kedves bátyám, ebédet. Csak azt kérem, ha kimégy az ekével a kapun, rögtön akaszd földbe az ekét, hasíts egy barázdát, hogy tudjam, hová mentél.
A fiú kihasította a barázdát. De arra ment a hatfejű sárkány, és bekaparta. Más barázdát hasított, egészen a maga kastélyáig. Így a lány oda vitte az ebédet, a sárkánynak. A sárkány ölbe kapta a lányt, bevitte a kastélyába. Ő ette meg az ebédet.
A fiú hazament a szántásból, mérgesen, mert hogy nem kapott ebédet.
Most a középső lány vállalta, hogy másnap ő visz ebédet. A fiú befogott az ekébe. Kihasította megint a barázdát a föld végéig. De jött a tizenkétfejű sárkány, bekaparta, és másikat hasított, egészen a kastélyáig. Ez a lány is a sárkányhoz tévedt. Megint a sárkány ette meg az ebédet. A lány meg ottmaradt gazdasszonynak.
Hazament a fiú nagy mérgesen, merthogy nem vittek neki ebédet.
- Édesanyám, hát így hoznak nekem ebédet?
- Már két lánnyal küldtem, odaveszett mind a kettő. A föld nyelte el, vagy mi!
- Kedves bátyám, én viszek holnap ebédet! - mondta a legkisebb lány.
A fiú kihasította a barázdát harmadszor is. De ezt meg a huszonnégyfejű sárkány kaparta be, s másikat hasított a kastélyához. Így odavitte ez a lány is az ebédet.
- Kedves gyermekem, te leszel az én feleségem - mondta neki rögtön a sárkány. - Én leszek az urad. Amit én mondok neked, azt kell megfogadnod.
A fiú abbahagyta a szántást, és elment megkeresni a három lányt. Elment a hatfejű sárkányhoz, ott találta a legidősebb testvérét.
- Szedd össze magad, testvérem, gyere haza!
- Jaj, menj innen, mindjárt itt lesz az uram.
- Honnan tudod?
- A hatmázsás buzogányt már hazahajította jeladásul!
Jött is már a sárkány. Azt mondja:
- Jó napot, kedves sógorom! Rakjál tüzet, főzzél ebédet, kedves feleségem.
Megfőtt az ebéd, jóllaktak. A sárkány elment a pincébe a kancsóval, hozott egy kancsó bort. Megitták.
- Na, most gyere, kedves sógorom, birkózni!
Kimentek az udvarra, birkózni. Úgy belevágta a sárkány a sógorát a földbe, hogy minden csontja összetört. Eltemette, nyárfát ültetett rá, s az a fa többet nőtt éjjel, mint nappal.
Elment a középső fiú a tizenkétfejű sárkány házába. Ott lelte a lánytestvérét. Mondja neki:
- Kedves testvérem, jó napot! Mikor jön haza az urad?
- Majd megtudjuk, amikor a tizenkétmázsás buzogányt hazahajítja.
Hazahajította a buzogányt, haza is jött a sárkány.
- Főzzél, kedves feleségem!
Főzött is, jól is laktak. Elment a sárkány a pincébe, egy kancsó borért. Megitták a kancsó bort.
- Na, most gyere, kedves sógorom, birkózni!
Kimentek az udvarra, birkózni. A sárkány megfogta a sógorát. Úgy belevágta a földbe, hogy összetört minden része. Meghalt.
Elindult a legfiatalabb fiú is, megkeresni a húgát. Elment a huszonnégyfejű sárkányhoz. Megtalálta a testvérét.
- Jó napot, kedves testvérem! Az urad hol van?
- Elment országolni.
- Mikor jön haza?
- Majd megtudod. Amikor elindul hazafelé, arra a nagy szegre, amelyik a kastély sarkán van, egy huszonnégymázsás buzogány fog rászállni.
Hazahajította a sárkány a huszonnégymázsás buzogányt, s már jött ő maga is.
- Főzzél, hékám!
Jóllaktak. Lement a pincébe a sárkány, hozott egy kancsó bort. Megitták.
- Gyere, sógor, az udvarra, birkózni!
Úgy belevágta a sógorát a földbe a sárkány, hogy ottmaradt, meghalt. Fejfa helyett nyárfát ültetett a sírjára a sárkány.
Most már odamaradt a három lány, odamaradt a három fiú. Nem volt gyerek. Az asszony vette a kis ponyvát meg a sarlót. Elment a ponyvával és a sarlóval a föld végébe, az árokba füvet szedni. Talált egy szép fehér virágot, leszakította. De véletlenül úgy, hogy nem maradt szára. Megszagolta a virágot, nagyon jó illatú volt. Sajnálta eldobni. Bevette a szájába. Addig tartotta a szájában, hogy véletlenül lenyelte.
Hazament az asszony. Nemsokára született egy fia abból a virágból, amit lenyelt. Táltosfiú volt. Elkeresztelték Virág Péternek. Jó gondját viselte az anyja. Mikor egy hétig szoptatta Virág Pétert, akkor azt mondta a gyerek az édesanyjának:
- Édesanyám, tegyen le, bontson ki, vegye le a pólyát!
Kibontotta az anyja. Kiment Péter az udvarra játszani. A kertben volt egy nagy mezsgyefa, elkezdett avval birkózni. Meghajtotta a nagy fát. Bement a fiú az anyjához.
- Édesanyám, pólyázzon be még, és viselje gondomat!
Megint szopott egy hétig a fiú. Akkor megint mondja az anyjának:
- Édesanyám, pólyázzon ki, megyek játszani az udvarra.
Játszott az udvaron, lement a kertbe, meghajtotta a fát derékban.
Visszaszaladt az anyjához:
- Édesanyám, pólyázzon be! Aztán le se tegyen, se éjjel, se nappal. Még a kútra se menjen, egy veder vizet se hozzon.
Addig tette csak le a fiút, míg felöltözött meg levetkőzött. Három hétig szopott Virág Péter. Akkor kibontotta az anyja a párnából, a pólyából. Lement Péter a kertbe, azt a nagy óriás fát a mezsgye tövinél meghajlította. Bement a fiú az anyjához:
- Hozzon be most, édesanyám, egy nagy paraszttányért.
Bevitte az anyja a tányért.
- No, édesanyám, amennyi teje van, azt mind fejje bele ebbe a tányérba!
Kifejte az anyja, a tányér színültig lett tejjel.
- No, édesanyám, hozza be a gyúrótáblát, rá lisztet.
Elkészítette az anyja a táblát a liszttel.
- Abba a lisztbe töltse bele a tejet. Három pogácsát gyúrjon, de abba nem szabad vizet tenni. Süsse meg a három pogácsát. No, édesanyám, most a három lánynak keresse meg a selyemkendőit, a gyűrűit. Pakoljon be mindegyik selyemkendőbe egy pogácsát meg egy aranygyűrűt, és hajtsa össze szépen.
Vette Virág Péter a három csomagot, elindult keresni a három lányt meg a három fiút.
Megtalálta a legidősebb lányt a hatfejű sárkánynál.
- Jó napot adjon az isten, drága egy testvérem!
- Adjon az isten neked is!
- Mikor jön haza az urad?
- Te fiú, te gyermek, miért vagy te nekem testvérem?
- Hát ha én mondom, akkor testvéred vagyok. Ne, itt ez a selyemkendő, bontsd ki!
Kibontotta a legidősebb lány a selyemkendőt.
- Kié ez a selyemkendő és ez a gyűrű?
- Az enyém!
- Törd kétfelé a pogácsát, és edd meg. Milyen ízű az a pogácsa?
- Olyan, mint az édesanyám teje.
- Elismered-e, hogy a testvéred vagyok? Mikor jön haza az urad?
- Azt ne kérdezd. Eredj, amerre látsz, mert az téged megöl. Az a hatfejű sárkány!
- Ne törődj vele, már ha itthon volna is, késő volna. Főzzél, rakjál tüzet!
- Nem szabad, majd ha az uram hazajön.
- Mikor jön haza az urad?
- Majd megtudod. Hajítja haza a hatmázsás buzogányt!
Kiment Virág Péter az udvarra. Hajította haza a sárkány a hatmázsás buzogányt. Virág Péter odaugrott, és megkapta a buzogányt. Nem engedte, hogy a földre essen. Visszahajította a buzogányt, még hat mérföldnyivel tovább, mint a sárkány volt. Nagyot mordult a sárkány:
- Vajon ki garázdálkodik az én udvaromon? Nem tudom, nem az a kölyök Virág Péter-e? Na, csak érjek haza!
Hazavitte a buzogányt, letette.
- Jó napot, kedves egy sógorom. No, kedves feleségem, főzzél, tálalj!
Jóllaktak. A sárkány elővette a pince kulcsát, lement a pincébe, hozott egy kancsó bort. A kancsó éppen két pohárral volt. Kiöntötte, Virág Péter nem itta.
- Idd meg, sógor, a borodat, azért töltöttem.
Feleli Virág Péter:
- Kedves sógorom, nem iszom meg. Ha te eljössz énhozzám vendégségbe, akkor én levezetlek a pincébe, s annyit iszol, amennyi jólesik.
Vette a sárkány a kulcsot, levezette Virág Pétert a pincéjébe. Volt ott hat hordó bor. Virág Péter fogta a hordókat, és egymás után megivott öt hordóval. A hatodikat nem engedte neki meginni a sárkány.
- Eredj már, hagyjál nekem is egy hordóval, addig, míg új terem.
És kilökdöste Virág Pétert a pincéből.
Kimentek a kastély udvarára. Mondja Péternek a sárkány:
- Gyere, sógor, birkózzunk egyet!
Elkezdtek birkózni. Megfogta a sárkány Virág Pétert, belevágta a földbe, kötésig. Virág Péter kiugrott a földből. Megölelte a sárkányt, belevágta hónaljig a földbe. Ott aztán levágta mind a hat fejét. A testvére ki akart ugrani az ablakon. Megfenyegette Péter, hogy meg ne mozduljon.
Innen megszabadult Virág Péter. Ment a tizenkétfejű sárkányhoz. Benyitott az ajtón, köszönt. Mondja neki a középső lány:
- Mit keresel, te fiú?
- Mit keresnék? Teérted jöttem, testvéred vagyok.
- Dehogy, mi hatan vagyunk testvérek, és mind a hatan elkerültünk hazulról. Te nekem nem vagy testvérem.
- Ha nem vállalsz testvérednek, itt ez a csomag, bontsd ki!
Kibontotta a lány.
- Kié ez a selyemkendő, kié ez az aranygyűrű?
- Ez az enyém.
- Törd kétfelé azt a pogácsát, edd meg! Milyen a pogácsa?
- Olyan, mint az édesanyám teje volt. Elvállallak testvéremnek.
- Az urad mikor jön haza?
- Majd megtudod, mikor a tizenkétmázsás buzogányt hazahajítja.
Kiment Virág Péter az udvarra. Várta a tizenkétmázsás buzogányt.
Mikor a sárkány hazahajította, Virág Péter megkapta a buzogányt, és a sárkányon túl hajította, tizenkét mérfölddel. Ez a sárkány is elkezdett köpködni, mint a hörcsög:
- Vajon ki legénykedik ott? Nem az a kölyök Virág Péter?
Hazament a sárkány. Ettek is. Mikor jóllaktak, a sárkány lement a pincébe, és hozott egy kancsó bort. Megitta a sárkány a maga poharát, de Virág Péter nem ivott.
- Miért nem iszod meg, sógor?
- Nem iszom.
- Miért?
- Ha te eljössz hozzám vendégségbe, akkor én odavezetlek a hordókhoz.
Avval lementek a pincébe. Tizenkét hordó bora volt a sárkánynak. Virág Péter megivott tizenegy hordó bort, a tizenkettediket nem engedte a sárkány.
- Ne légy telhetetlen. Hagyd meg nekem ezt az egy hordó bort! Gyere, sógor, birkózzunk!
Összedűlt Virág Péter a tizenkétfejű sárkánnyal. A sárkány megkapta Virág Pétert, és levágta hónaljáig. De Virág Péter ügyes volt, megkapta a sárkányt, és úgy lecsapta, hogy azzal ki is pusztította a sárkányt. A nyakára hágott. Avval elindult harmadik lánytestvéréért.
- Jó napot, kedves egy drága testvérem!
- Adjon isten neked is. Mit keresel itt, te fiú?
- Testvéred vagyok.
- Jaj, dehogyis vagy nekem testvérem, mi mind a hatan elkerültünk hazulról.
- Ne, itt ez a kendő, bontsd ki!
Kibontotta.
- Kié ez a selyemkendő és ez az aranygyűrű?
- Ez az enyém.
- Itt van ez a pogácsa benne, törd kétfelé, és edd meg!
Megette.
- Milyen ízű az a pogácsa?
- Olyan, mint az édesanyám teje.
- Mikor jön haza az urad?
- Majd megtudod. Amikor a vár megrendül. A falban van egy óriási szeg, arra fog ráesni a huszonnégymázsás buzogány.
Már esett is. Péter visszahajította.
Hazajött a sárkány nagy mérgesen.
- Héj, vacsorát adj, asszony!
Megvacsoráztak. A sárkány bevitt egy kancsó bort. A kancsó bor éppen két pohárral volt. Virág Péter nem itta meg a borát.
- Miért nem iszod meg, kedves egy sógor?
- Nem iszom. Ha te eljössz hozzám vendégségbe, én bevezetlek téged a pincébe, és annyit iszol, amennyi kell.
Lementek a pincébe. Volt ott huszonnégy hordó bora a sárkánynak. Megivott Péter huszonhárom hordó bort.
- Hagyjál meg egy hordóval nekem, amíg új terem. Gyere, kedves, drága egy sógorom, birkózzunk egyet!
Akkor összedűltek az udvaron, birkóztak. Pétert levágta hónaljig a földbe, de Péter fiatal volt, és kiugrott. Megkapta a sárkányt, és bosszúságában bevágta a sárkányt a földbe, nyakig. Akkor kivette a bicskáját, és egy vágásra levágta a sárkánynak huszonhárom fejét. Egy megmaradt.
- Állj meg, Virág Péter! Péter sógor! Ezt az egy fejemet hagyd meg, Péter! Ha meghagyod ezt az egy fejemet, írást adok róla, hogy úgy elmegyek ebből az országból, senki híremet sem hallja.
- No, sógor, meghagyom ezt az egy fejedet. Ha a három fiútestvéremet lábra állítod, akkor meghagyom a huszonnegyedik fejedet, az életedet.
Özönlött a sárkányból a vér, mint a patak. Megkente a vérrel a sárkány mind a három nyárfát, ahol a fiúk el voltak temetve. Mind a három fiú talpra állott, és így megmaradt a sárkánynak az élete az egy fejével. El is tűnt onnét, ma sem hallani hírét.
Maga maradt Virág Péter. Összeszedte a hat testvérét, a három lányt és három fiút; mentek haza, nagy vígsággal, nagy örömmel. Az anyjuk odahaza az udvart tisztogatta, söpörgette. Mikor hazaértek, s az anyjuk meglátta, hogy ott van az ő hét gyermeke a kapuban, kinyitotta gyorsan a kaput, beeresztette őket. Bement a hét gyermek az udvarra. Az anyja felkapta Virág Pétert, és úgy csókolta, de a többit is. Aztán az anyjuk az egész falut becsődítette.
- Itthon van a három fiam, három lányom, egyszóval a hat gyermekem! Meg ez a hetedik!
Nagy lakomát tartott. Ettek-ittak, mulattak; ami csak kellett a világon, minden volt. Az édesanyjuk örömében nem tudott mit csinálni. Nagyon örült. Akkor Virág Péter megcsókolta a három fiút, a három lányt:
- Kedves testvéreim!
Elbúcsúzott Péter a három fiútól, a három lánytestvértől. De megfogta Péter az anyját is, megölelte, megcsókolta.
- No, kedves édesanyám, engem most már vezessen oda vissza, ahonnan leszakított, az árokba.
Elmentek oda, ahol az anyja leszakította. Megölelte, megcsókolta még egyszer az anyját:
- Kedves édesanyám! Engem nem lát már többé!
A föld már kétfelé volt nyílva.
- Hát elmégy, kedves gyermekem?
- El.
A kezét a lábaszárára tette, és beleugrott a nagy mélységbe, az árokba. Hazament az anyjuk. A hat gyerek még mindig nagy vígságban volt! Ettek, ittak, mulattak. Faggyúval mécseltek, boldogan éltek, még máig is élnek, ha meg nem haltak.
Volt egyszer egy lyukas zokni. Új korában nem akárki lehetett, mert előkelő anyagból készült, és hetyke kék minták ékeskedtek rajta. De hát most már megöregedett. S mondom, volt rajta egy lyuk. Amolyan pöffeszkedő, cafrangos szegélyű. Bent laktak egy rozoga szekrény legrozogább fiókjának legalján.
- Azért én szebb vagyok nálad - mondta a lyuk a zokninak.
- Mi - csodálkozott a zokni -, még hogy szebb?! Mitől vagy szebb?
- Mert átlátni rajtam - mondta a lyuk.
- Ugyan - oktatta a zokni -, rajtam éppen az a szép, hogy nem vagyok átlátszó, s nézd meg a gyönyörűséges kék mintáimat!
- És piszkos is vagy - folytatta a lyuk, fittyet hányva az oktatásra -, én bezzeg sohasem piszkolódom be.
Ezen a zokni elgondolkodott.
- Na ugye! - hangoskodott a lyuk. - Te is belátod. Nem is méltányos, hogy én ilyen kicsi vagyok, te meg ilyen nagy.
Fogta magát, nőtt egyet. Most már alig maradt valami a zokniból. Nagyobb volt a lyuk, mint a maradék zokni.
- Teljesen tönkreteszel - siránkozott a zokni.
- Örülj, hogy ilyen gyönyörű lyukkal lakhatsz együtt - fölényeskedett a lyuk, és még nagyobbra nőtt.
- Jaj, megölsz! - kiáltott a zokni, és akkor a lyuk nagy pöffeszkedve akkorára nőtt, hogy a zokniból nem maradt semmi. De ahogy eltűnt a zokni, úgy eltűnt a lyuk is. Mert ha zokni nincs, lyuk sincs.
Így aztán a nem létező lyuk most siránkozhat a nem létező zokni után.
Kriszti királykisasszony nem sajnálta volna érte a fele országát. Kincstárából a legszebb smaragdot. Karkötőt, gyűrűt, feliratos trikót, akármit! Meg is hirdette a Királyok Lapjában: ,,Fele országom, kincstáram legszebb smaragdja, karkötő, gyűrű, feliratos trikó, akármi annak az embernek, aki megutáltatja velem a palacsintát.''
Kriszti királykisasszonynak nyomós oka volt rá, hogy megutálja a palacsintát: Ő maga volt a nyomós ok. Mert gömbölyű volt, mint egy búbos kemence, széles, mint egy szalmakazal, és vastag, mint a rácpácegresi Nagyszederfa.
S mindez miért?
Bizony azért, mert módfölött szerette a palacsintát. Palacsintával kelt, palacsintával feküdt, a palacsinta volt a mindene.
Na, özönlöttek a hirdetésre a különböző doktorok, kuruzslók, kutyapecérek. Egyik injekcióval próbálkozott, a másik ráolvasással, a harmadik kocsikenőcsös palacsintával; majd ettől megundorodik, jajdefinom, mondta Kriszti királykisasszony, és befalt a kocsikenőcsös palacsintából háromszázat, az injekcióra rá se hederített, a ráolvasás szertefoszlott, mint egy nyár végi bárányfelhő - csak a palacsinta, a sok palacsinta, meg a palacsinta. - Tessék velem megutáltatni a palacsintát - toporzékolt Kriszti királykisasszony egy ízes meg egy mézes palacsinta között. - Karcsú akarok lenni, mint a nádszál, hamm, egy túrós, lenge, mint a tavaszi szellő, hamm, egy kakaós, hamm-hamm-hamm.
Már-már úgy látszott, hogy senki sem tud kifogni Kriszti királykisasszony ádáz szenvedélyén, amikor az erdő felől megérkezett a legeslegutolsó pályázó is, egy nagydarab, kövér, sántikáló ember (gondolom, azért sántikált, mert fájt az Achilles-ina), és azt mondta:
- Kedves Kriszti királykisasszony, dehogyis kell neked megutálnod a palacsintát, éppen ellenkezőleg, annyit ehetsz belőle, amennyit akarsz, csak az a fontos, hogy az én találmányomból egyél, mert tudja meg mindenki, én, a lángelméjű föl- és kitalálnok, föltaláltam a soványító palacsintát.
Így szavalt a nagydarab, kövér, fájós lábú - s amint tőle hallottuk: lángelméjű - föl- és kitalálnok. Kriszti királykisasszony lelkesült arccal a nyakába borult:
- Óh, megmentőm - sóhajtotta -, ide azt a soványító palacsintát!
- Egy pillanat - mondta a nagydarab ember, kibontakozott Kriszti királykisasszony karjai közül, és a zsebéből valami csigaszerkezet-félét, meg egy jó hosszú zsineget kotort elő. Az egészet fölhajította egy jó magas fa legfelső ágára, s egy kicsit huzigálta a madzagot.
- Na, most jó - mondta. - Ide egy palacsintát!
A palacsintát fölerősítette a csiga zsinórjára, és fölhúzta a fa legtetejére.
- Tessék, Kriszti királykisasszony, edd meg!
- De hogyan? - rémüldözött Kriszti királykisasszony.
- Mássz föl érte! Esküszöm, mire az ezredik soványító palacsintát megeszed, karcsú leszel, mint a nádszál, és lenge, mint a tavaszi szellő.
- Brr-krccs-riccs-reccs-zrr - így szóltak az ágak, amint Kriszti királykisasszony szuszogva, fújtatva, lihegve szuszogott, fújtatott, lihegett fölfelé a fán. Ez volt ám a mászás! Mint a záporeső, szakadt Kriszti királykisasszony verítéke. Fogadjunk, fogyott vagy tíz dekát, mire a fa tetejére ért. Szusszant egyet, és hamm, befalta a palacsintát.
- Én innen többé le nem megyek - mondta nekikeseredetten. - Húzzatok föl még egy palacsintát!
- Azt már nem - mondta odalent magabiztosan a kitalálnok. - De ha lejössz, idenézz, mit kapsz! - Mutatta, hogy mit. - Lekváros!
- Húúú - mondta Kriszti királykisasszony, és recsegve, ropogva, szuszogva, fújtatva megindult lefelé. Zirr-zörr, az ágak, sitty-sutty, a levelek. És lent, hamm, a lekváros!
- Megy ez, kérem - vigyorgott a kitalálnok, és ügyes szerkezetével máris húzta a fa tetejére a következő palacsintát. - Rajta, Kriszti királykisasszony!
De Kriszti királykisasszony, ahelyett hogy mászni kezdett volna, elfeketedett, ellilult, elzöldült, és kitört, mint egy gejzír.
- Te hóhér, te körmönfont csaló - ordította -, még hogy soványító palacsinta! Csak nem képzeled, hogy ágheggyel böködtetem, fakéreggel horzsoltatom, mászással gyötörtetem a drága testem! Poroszlók, elő! Vágjatok huszonötöt a háta végire!
A nagydarab föl- és kitalálnok lángelme nélkül is láthatta, hogy ennek fele sem tréfa, meglendítette hát súlyos testét, és nyilalló Achilles-inakkal rohant arra, amerről jött, az erdő felé. Nyomában a poroszlók suhogtatták a pálcájukat. Futott szegény kitalálnok, ahogy bírt, és közben azt motyogta: - Pedig ágheggyel böködtetés, fakéreggel horzsoltatás, mászással gyötörtetés nélkül nem megy. Esetleg egy kis futás sem árt - tette hozzá, és vágtázott a fák közt, ahogy a lába bírta.
Így történt, hogy Kriszti királykisasszony máig is gömbölyű, mint a búbos kemence, széles, mint egy szalmakazal, és vastag, mint a rácpácegresi Nagyszederfa.
Bezzeg szegény nagydarab, kövér, fájós lábú föl- és kitalálnok! Éppen tíz kilót fogyott, mire a poroszlók abbahagyták a kergetését. Lihegve és kedvtelve nézte megkarcsúsodott alakját egy patak tükrében, és azt mondta:
- Mégiscsak nagy találmány a soványító palacsinta!
- Én vagyok a legnagyobb király - kiáltotta Hapci király.
- Te vagy a legnagyobb - zúgták az udvaroncok.
- Nem félek semmitől - folytatta Hapci király.
- Nem félsz semmitől - búgták az udvaroncok.
- Csak a náthától - suttogta Hapci király.
- Hess, nátha! Hess, nátha! - rivallták erre az udvaroncok, csapkodtak a levegőbe, hogy elijedjen az a fránya nátha, borzasztó képet meresztgettek a négy világtáj felé, te nátha, ide ne gyere!
Ezzel a szertartással kezdődött a nap Hapci király udvarában. Mert való igaz: Hapci király ennyire félt a náthától. Jaj volt annak, aki Hapci király országában eltüsszentette magát. Azon nyomban hosszú lándzsákkal felfegyverzett poroszlók fogták körül, és elindult a náthamenet. Elöl egy kürtös fújta: tratata-trütütü, mindenki félre az útból, bújj, rejtőzz, mert hozzuk a náthást. A kürtös után - persze tisztes távolban - szegény náthás, hapci, utána meg, még tisztesebb távolban, a hosszú lándzsások. Így kísérték a birodalom széléig, és ott - hipp-hopp - átzsuppolták a határon. S hivatkozhatott ám szegény pára bármire. Jaj, nekem csak füst ment az orromba, azért tüsszentettem, jaj, én meg borsot szagoltam, jaj, én a napba néztem.
- Óvakodj a füsttől, ne szagolj borsot, ne nézz a napba! - mondták neki a lándzsások, és már terelgették is a határ felé. Hapci király birodalmában tilos a tüsszentés.
Ám mi történt egy szép keddi napon?
Az udvaroncok épp ott tartottak a reggeli szertartásban, hogy hess, nátha, hess, nátha, és akkor hapci, de akkora ám, hogy megremegtek bele a trónterem ablakai - a király egy nagyot tüsszentett. Megdermedtek a náthahessegető karok, az udvaroncok báva képpel elhallgattak. Még csak azt sem mondta senki, hogy egészségére... ami igaz, igaz, ebben az országban ez nem is volt szokásban. Dermedt csend szállt a trónteremre. Mire a király még egy hatalmasat tüsszentett.
- Jaj - mondta síri hangon -, jaj, náthás vagyok. Nosza óbégattak, rohangáltak, kapkodtak az udvaroncok, senki sem tudta, hová legyen, mihez kezdjen, mit kell ilyenkor csinálni.
Ha most itt köztársaság volna - gondolta az udvari bolond -, Hapci királyt is ki kellene zsuppolni az országból. Persze annyi esze bolond létére is volt, hogy nem mondta ki a gondolatát. Mert ez az ország nem köztársaság, királyság volt.
Összedugták a fejüket az udvari bölcsek, de a nagy bölcsességből csak annyira futotta, hogy ágyba parancsolták Hapci királyt, hasas dunnák és pocakos párnák közé.
- A jó meleg ágy, az kell neki - mondták.
- Hapci - válaszolt rá a király, és még egyszer: - Hapci!
- Jajmicsináljunk, jajmicsináljunk? - tanácstalankodtak a bölcsek.
- Küldjünk orvosért - javallta az udvari bolond.
Kürtösök, hírvivők, dobosok, futárok és fullajtárok szedték nyakukba a lábukat és hirdették országszerte: Orvosok, kuruzslók, javasasszonyok, felcserek, lecserek, doktorok, faktorok, gyerünk mind a királyi palotába, tüsszög a király.
Na, jöttek is. Elözönlötték a királyi udvart. Fürdött a király kénes vízben, ivott mályvagyökérfőzetet, inhalált kamillagőzben, iszappakolást kapott, kenegették galajjal, dörzsölték urtikával, pirulát, tablettát, port nyeldesett - de mindhiába. Hapci, hapci! Tüsszögött, csak úgy zengett.
Megdühödött Hapci király.
- Fürdetés, izzasztás, dögöny - ordította -, de meggyógyítani, azt aztán nem! Majd adok én ennek a sok sarlatánnak! Ide most már csak az jöjjön, aki segíteni tud rajtam. Ha meggyógyít, száz aranyat kap, ha nem, a fejét vétetem.
Behúzta a nyakát a sok felcser és a többi fent említett, és szép csöndeskén, lábujjhegyen elsomfordált. Száz aranyunk bármikor lehet - gondolták -, de fejünk csak egy van.
Még ezer szerencse, hogy ott volt az udvari bolond. Megteszi az orvosnak, ha más nem akad.
- Ugyan már, semmiség az a kis nátha - mondta az udvari bolond.
- Semmiség?! Kis nátha?! - háborgott a király. - Mindjárt szíjat hasítok a hátadból.
A bolond csitítóan emelte a kezét.
- Hallgass végig, uram - mondta. - Ugye, ha egy nagy zsák kölest viszel a hátadon, és odamegy valaki hozzád, és magára vállalja a fele cipelését, megkönnyebbülsz?
- De még mennyire - mondta a király -, bár fél zsák is épp elég nehéz lehet.
- De akkor jön egy másik ember, és magára vállalja a fél zsák kölesed felét...
- Értem már - mondta a király -, a végén annyi ember jön a segítségemre, hogy mindenkinek csak egy szem kölest kell cipelnie. Az aztán semmiség... - Itt elakadt. - De mire megyek én ezzel a históriával, nem kölest kell nekem cipelnem, hallod-e, hanem náthás vagyok, nem hallod, náthás, hapci, hapci!
- Épp ez az - mondta a bolond -, a náthádat éppen úgy szét kell osztani, mint a kölest. Most egyedül cipeled az egészet, de ha szétosztanád alattvalóid között, mindenkire egy icinke-picinke nátha jutna csak. Nem igaz?
- Hogy neked mennyi eszed van! - kiáltott Hapci király, s máris szóltak a dobok, harsogtak a kürtök, gyülekezzen mindenki a vásártéren.
Reszketett a nép, na most mi lesz?
De nem esett senkinek bántódása. Amikor a birodalom minden teremtett lelke ott szorongott a vásártéren, megjelent közöttük Hapci király, és hapci, hapci, rájuk tüsszentett. Rájuk tüsszentett egyszer, rájuk százszor, rájuk ezerszer.
Nem tudta a nép, mi végre a tüsszögés, de egy jó negyedórácska múltán egy szegény koldus nem bírta tovább, ő is eltüsszentette magát. Na, megijedt ám, most őt kitoloncolják, vége a jól jövedelmező, kellemes koldusi pályafutásának. Behúzta a nyakát, várta a lándzsásokat. De a lándzsások helyett a király rontott oda hozzá, keblére ölelte a koldust.
- Máris jobban vagyok - mondta -, fele náthámat átvetted tőlem.
A koldusnak megvolt a magához való esze, átszellemült képpel suttogta:
- Királyi náthám van!
- Az bizony - mondta a király. - Ezennel kinevezlek udvari főtüsszögnökömmé. Udvarmester! Fényes ruhát neki!
Na, több se kellett a népnek, tüsszögni kezdtek, mint a bolondóra.
- Királyi náthánk van - ordítozták -, királyi náthánk!
A király meg ugrabugrált örömében.
- Jaj, de megkönnyebbültem - mondogatta, és hapci, hapci!
De alig hallatszott a tüsszögése a nagy zajban, mert egy egész ország tüsszögött harsogva és boldogan. Tüsszögött az is, akinek kellett, és az is, akinek nem, tüsszögtek szabadon, rettegés nélkül, száz éve visszatartott tüsszögések durrogtak és burrogtak, önfeledten tüsszögött az ország.
Boldogan széledt szét a nép, a vidám tüsszögés közepette jobban ment a munka is. A királyi udvarban ettől kezdve megváltozott a reggeli szertartás. Nyoma sem maradt a náthaűzésnek. Belépett Hapci király a trónterembe, és azon nyomban egy nagyot tüsszentett.
- Egészségedre - zúgták az udvaroncok, s utána kórusban tüsszentettek. Valamennyien. A főudvarmestertől az utolsó kuktáig.
- Egészségetekre - mondta leereszkedően Hapci király, és lehuppant a trónusára.
Ám egy szép napon, a közös tüsszentés után felcsattant a főporoszló hangja.
- Felséges királyom - árulkodott -, az udvari bolond nem tüsszentett.
- Micsoda?! - csattant fel a király, és a bolondhoz fordult. - Nem tüsszentettél?
- Mit tegyek - vigyorgott a bolond kissé megszeppenten -, elmúlt a náthám.
- Neked csak úgy ukmukfuk elmúlt a királyi náthád?! - harsogott a király.
Ennek fele sem tréfa, gondolta ijedten a bolond.
- Hát egészen nem múlt el, csak lanyhult - hazudta. S hogy bizonyítson, hapci, egy nagyot tüsszentett.
Hát így. A poroszlók újra járni kezdték az országot, lábujjhegyen osontak az emberek közelébe, füleltek. S persze a cserzővargák, földművesek, sókereskedők, lókupecek és egyéb minden rendű és rangú népség rég kilábalt már a királyi náthából. S ha nem náthás, minek tüsszentsen? Minek? Majd mindjárt megmondom.
Mert előugrottak rejtekükből a poroszlók.
- Te már fél napja nem tüsszentettél - ordították. Hát ezért kaptad te a náthát felséges urunktól?! Kitoloncolunk.
- Még hogy én ne volnék náthás! - siránkozott a rajtakapott cserzővarga, földműves, sókereskedő és egyéb minden rendű és rangú népség. - De menynyire, hogy az vagyok, hapci, hapci, hapci! - tüsszentettek.
A poroszlók kéjes arccal bólogattak.
- Azért! - S nagyot tüsszentettek ők is.
Azóta folyvást tüsszentget az egész ország, csak úgy harsog. Kivált, ha poroszlókat lát közeledni.
A bolond se kivétel. Ha a közelében van valaki, akkorákat tüsszent, hogy szél kerekedik tőle, ha meg egymagában gunnyaszt, azt hajtogatja, jaj, de bolond országban élek. Neki könnyű, ő maga is bolond. De mit szóljanak a többiek?
Az állatok nyelvén tudó juhász
Ahogy mentem, mendegéltem, elmentem Pelegre, ott láttam jászolhoz kötözve a sok mesét, abból választottam ezt a legszebbiket. Hol volt, hol nem volt, még az Óperencián is túlnan volt, az üveghegyen innen volt, kidőlt, bedőlt kemencének egy csepp oldala se volt, teli volt kaláccsal, egy se volt benne. Hát hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy juhász. Ahogy a juhait őrzötte az erdőben, meglátott messziről egy tüzet. Abban egy rettentő nagy kígyó sírt:
- Segítsél ki, te szegényember, jótét helyett jót várj; mert az én édesapám a kígyók királya, és megjutalmazza a te hűségedet.
Hát kapta a juhász, levágott egy karót, s azzal kivette a kígyót a tűzből. A kígyó elmászott egy darabon. Felemeltek ott ketten egy nagy követ. A kő alatt lyuk volt, azon lementek a föld alá, a kígyók királyához.
Kérdezte a kígyók királya:
- Mit kívánsz, te szegényember, amiért a fiam életét megmentetted a haláltól?
Azt mondta a szegényember, csak azt kívánja, hogy az állatok nyelvét értse. A kígyók királya megadta, de egy feltétel alatt: hogy azt senkinek se merje elmondani, mert akkor azonnal meghal. Azzal visszajött az ember a földre.
Ahogy hazafelé utazott, meglátott egy odvas fát. Ült azon két szarka. Azt mondta egyik a másiknak:
- Hej, ha tudnák az emberek, hogy mennyi pénz van ebben az odvas fában, milyen boldogok lennének belőle!
A juhász meghallotta, megjegyezte a fát. Elment haza. Később eljött szekérrel a pénzért, hazavitte. Nagygazda lett belőle.
Elvette a számadó lányát. Az asszony mindig kérdezgette, hogy honnan van nekik ennyi pénzük. A juhász azt mondta:
- Ne kérdezd; az isten adta.
Odahaza, a szobában, a kemencenyakon ült két macska. Azt mondja az öreg macska a kis macskának, hogy mivel ő kisebb, s könnyen befér a kamrába, lopjon neki szalonnát. Erre a juhász elnevette magát. Kérdezte a felesége, hogy mit nevet. Elmondta, hogy az öreg macska mit mondott a kis macskának. Kérdezte a felesége, hogy honnan érti azt a beszédet.
- Ha te tudnád! De nem szabad megmondanom, mert akkor meghalok.
- Mindegy, csak mondjad meg! - mondta a felesége.
- Nem lehet! - kötötte magát a juhász.
De egyszer vásárra készültek. Az asszony ült a kanca lóra, az ember pedig a csődörre. Az asszony elmaradt egy kicsit. A csődör ekkor rányerített a kancára, hogy miért nem jön hamarább. Ez meg azt mondta:
- Könnyű neked, te csak azt a sovány embert viszed, én meg ezt a kövér asszonyt itt e!
A juhász ezt mind értette; megint elnevette magát. A felesége most is kérdezte, hogy mit nevet. Hát elmondotta, hogy mit mondott a csődör a kancának. Az asszony rákezdte, hogy mondja meg neki, honnan tudja ő megérteni az állatok nyelvét. De a juhász azt mondta, nem szabad mert mindjárt meghal, ha megmondja.
Hazamentek. Odahaza a farkasok elmentek bárányt kérni a kutyáktól. A kutyák azt mondták, hogy nem lehet, azután mégis négyet odaígértek. De az öreg Bodri kutya azt mondta:
- Gyalázatosak, hogy meritek a gazdánk juhait odaadni?
A gazda ezt mind értette, a kutyákat szétkergette, csupán a Bodrinak adott egy nagy karéj kenyeret.
Hát az asszony ismét kérdezte, honnan tudja ő megérteni az állatok nyelvét. A juhász azt mondta, ő meghal, ha megmondja. Az asszony erre azt mondotta, hogy mindegy, ha meghal is, csak mondja meg. Erre a juhász koporsót csináltatott, és belefeküdt. Még annyit mondott, hogy hadd adjon utoljára a Bodrinak egy darab kenyeret. De a Bodrinak nem kellett, mert nagyon szomorú volt, sajnálta a gazdáját.
Hanem ekkor bement egy hetyke kakas, és nagy kényesen ette a kenyér darabot. Azt mondta a Bodri neki:
- Ó, te átkozott, gonosz állat, hogy esik jól a kenyér olyan kényelmesen, mikor a drága jó gazdánk most haldoklik?
De a kakas azt mondta:
- Te bolond! Te is olyan bolond vagy, mint a gazdád; nem tud egy asszonynak parancsolni. Ládd, énnekem húsz feleségem van, mégis tudok mindegyiknek parancsolni.
Erre a juhász felugrott, jól megverte a feleségét, hogy többet nem kérdezte, honnan tudja az állatok nyelvét.
A zöld disznó
Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, volt egy király. Volt egy fia, de az nagyon gonosz volt, mert mindent megtehetett, ami csak eszébe jutott.
Örökké a sötét erdőt járta, öldöste a madarakat, vadakat, egyszer még egy rőzseszedő anyókára is rákiáltott, hogy az majd szörnyethalt:
- Kitakarodj ám az erdőmből azonnal! Kutyákkal itatom fel a véred, ha azonnal ki nem takarodsz innen!
Az meg rimánkodással akarta megbékíteni:
- Jó királyfi, hét napja nem fűtöttem, meghalok a hidegtől! Ezt a rőzsét úgysem használod semmire.
Hát még rá is vert érte.
- Na, királyfi, verjen meg az isten! Zöld disznó képében túrjad az erdődet, míg egy királykisasszony meg nem csókol!
És halljatok csodát: megrázkódik a királyfi, s ahogy van, fertelmes zöld disznóvá változik, a palota hatalmas disznóóllá, a sok aranyos minden szalmává!
A szomszéd királynak pedig volt egy igen szép lánya, akit az apja mindenkinél jobban szeretett. Ő is egyetlen gyerek volt, mint a gonosz királyfi, mégis csupa jóság. Pedig semmi kérését senki soha meg nem tagadta néki sem.
Egyszer is azt kérte az apjától, hadd kocsikázhasson a sötét erdőben, s még erre is rálett a király. Intett a kocsisának:
- Jóska! Fogd be a négy szürkét!
Benn az erdőben aztán nagyot zökkent a hintó. Üti-veri Jóska a négy lovat, de a hintót mozdítani sem tudják. Leszállni sem lehet, a hintó ajtajáig feljött a sár, egy pocsolyában akadtak el. Ülni kell, várni, míg a sár felszárad.
Egyszer csak valami nagy zörgést hall a király, s ahogy kinéz a hintó ablakán, kapja máris a puskáját. A többi, az inas, a kocsis is csak jelre vár.
De a királykisasszony is észreveszi ám a zöld disznót, rimánkodni kezd:
- Édesapám! Ne lőjék meg! Hátha tud segíteni rajtunk!
A disznó nem is látja a puskákat, egyenest a hintónak tart, jó messziről rákezdi:
- Röf röf, kedves király uram! Kihúzom én a hintót, ha a lányod feleségül adod hozzám!
A király majd szörnyethalt.
- Néked adjam?! Inkább itt veszek hintóstul, lovastul!
Aztán, bölcsebben, alkudozni kezdett:
- Húzz ki a fele királyságomért!
Csakhogy a zöld disznó nem alkudott.
- Jól van - mondta ki végül a király -, nem maradhatunk itt a pocsolyában.
A zöld disznó meg kitolta a hintót a jó útra, a szürkék elvágtattak.
Nevettek is nagyokat a hintóban:
- Ez sem ér utol bennünket!
De rosszul gondolták, mert a disznó bement az ólba, előhúzta a talicskát, és indult nagy nyikorogva:
- Nyif, nyaf, nyuf, feleségért megyünk!
És így addig ment, mendegélt, míg a kastély kapujához nem ért. A kocsis jól bezárta a kaput, de a zöld disznó kopogtatni kezdett.
- Király uram, nyittasd ki a kaput, hadd vigyem el a feleségemet!
- Lányom, menned kell - mondta a király -, a király szava szent, s én balgán neki ígértelek. De sose félj, megszabadítalak tőle!
A zöld disznó a talicskába ültette a királykisasszonyt, indult is az erdőn át vele.
- Nyif, nyaf, nyuf, feleséget viszek.
Megálltak az ólnál a talicskával.
- Röf röf röf, kedves feleségem, szállj ki a hintóból, itthon vagyunk a palotában!
Bementek, és leültek a szalmára.
- Röf röf röf, kedves feleségem, vess ágyat nekünk!
A királykisasszony sírt-rítt, de a zöld disznó egyre hajtogatta:
- Röf röf röf, vess ágyat, kedves feleségem!
Nem bírta már hallgatni, felugrott, összerendezte a szalmát, a zöld disznó lefeküdt, ő meg betakarta a csipkekendőjével. Gondolta, ha elalszik, elszökik mellőle. De az egyre mondta még a magáét:
- Röf röf röf, csókolj meg, kedves feleségem!
Addig-addig, hogy odahajolt hozzá, képen csókolta, de az iszonyattól el is ájult szegény.
Arra ébredt, hogy csupa ragyogás minden körülötte, aranyos ágyban fekszik, és mellette szépséges királyfi mosolyog.
- Ugye, azt hitted, hogy a disznóólban, a zöld disznó mellett fekszel?
Elmesélte, hogyan lett zöld disznóvá, hogyan fogadta meg, hogy gonoszságot nem művel soha többé. Csengetett, hogy fogják be a hintóba a négy fehér lovat, viszi apjaurához a királykisasszonyt, ne gyászolják tovább. Úgy vágtattak, hogy a patkó alatt szikrázott a föld!
- Nem fogadnak vendéget, gyászol az egész ország - szólott ki Jóska, a kocsis.
De a királykisasszony bekiáltott:
- Nézz csak ki, Jóska, nem én vagyok-e, akit gyászoltok? Vezess az apámhoz!
Lett nagy öröm! Jaj, pedig a király nagyon rossz bőrben volt, szegény! De hogy meglátta az ő kedves lányát, azt se tudta, mit tegyen örömében.
- Hát a zöld disznó hova lett?
- Ott kinn áll, azt várja, hogy behívjad.
- Várhatja!
- Csakhogy nem disznó már, hanem királyfi. Hívass papot, hogy adjon össze minket!
Örült a király, de a két ország is, hogy szerencsésen fordultak a dolgok. Három napig evett-ivott mindenki. Jóska kocsis úgy jóllakott a lagzin articsókával, azóta se tud ételre rágondolni. Eddig volt, fuss el véle!
Csinosomdrága
Volt egy király, annak volt egy szép lánya. A szomszédjának meg három fia: Csinosomdrága, Hamisanpajkos, Széplegénymákos.
Azt mondja egyszer a király, hogy aki a naposholdas paripát elő tudná neki hozni, annak adná a fele királyságát meg a szép lányát. De, halál fia az, aki hasztalan vállalkozik. Csinosomdrága meghallotta, és azt mondta a testvéreinek:
- Menjünk, de ha nem hozzuk el, vége az életünknek!
Kaptak a királytól lovat, nekiindultak. Mentek, mendegéltek, elesteledett, az ingoványon egy kis házat találtak. Csinosomdrága mindjárt bement, szállást kérni. Öregasszony volt a házban, kaptak szállást. Elmondták neki, hogy mi járatban vannak, hogy a naposholdas paripáért mennek.
- A naposholdas paripát meg nem találjátok - mondta az öregasszony -, még a hírét sem hallottam, pedig megöregedtem.
Reggel a fiúk továbbindultak. Búcsúzáskor az öregasszony adott egy kefét Csinosomdrágának azzal, hogy még hasznát veheti.
Mentek, mendegéltek, elesteledett, az ingoványban megint egy kis házat találtak. Öregasszony volt abban is. Csinosomdrága ment elöl, szállást kértek, kaptak is, elmondották ott is, mi járatban vannak: a naposholdas paripáért mennek, nem hallotta-e hírét.
- Már, fiam - mondta az öregasszony -, én megöregedtem, de még a hírét sem hallottam.
Reggel onnan is továbbmentek. Búcsúzáskor utánuk kiáltott az öregasszony:
- Itt van egy vakaró, hasznát vehetitek!
A fiúknak volt egy kovács nagybátyjuk, ahhoz akartak eljutni, hát siettek.
Tizenkét legény dolgozott a nagybátyjuknál, aki a palotában lakott. Már messziről észrevette a kovács, hogy jön Csinosomdrága meg a testvérei, kinyitotta a kaput. A fiúk bementek, és elmondták, hogy mi járatban vannak. A kovács tudta, hol van a naposholdas paripa, elmondta, hogy a Vasorrúbábának a legfiatalabb fia nyergeli a naposholdas paripát. Mondta nekik, hogy addig menjenek, míg csak egy bogaras házat nem találnak, ott lakik a Vasorrúbába három fiával.
A fiúk megpihentek a kovácsnál. A lovak lábán a patkót megszorította a kovács, és mikor elindultak, még külön is adott nekik egy patkót azzal, hogy hasznát vehetik. Megígérte nekik, hogy majd lesni fogja őket, ha visszajönnek, kinyitja majd a kaput, hogy visszataláljanak.
Mentek, mendegéltek a fiúk, míg egy bogaras házat nem találtak. Csinosomdrága azt mondta a bátyjainak, hogy csak menjenek tovább, majd utoléri őket, és azzal egyedül bement a házba. A lovát odakötötte egy fához, aztán macskává változott, odament az ajtóhoz, kaparta az ajtót. Beeresztették, elkezdett dorombolni, de közben hallgatózott.
A Vasorrúbába kérdezte a menyét, a legöregebb fiának a feleségét:
- Mikor jön haza az urad?
- Tíz órakor - felelte az asszony.
A középső fiú felesége azt mondta, hogy az ő ura tizenegy órakor jön haza. A legkisebb meg az urát tizenkét órára várta. Mikor ezt meghallotta Csinosomdrága, leugrott a padkáról, odament az ajtóhoz, elkezdett kaparni. Kieresztették. Amikor kijött, megrázkódott, ember lett, felült a lovára, utánavágtatott a bátyjainak. Félt, hogy a Vasorrúbába fiai hazafelé jövet elpusztítják a bátyjait.
Mentek, mendegéltek a fiúk az ingoványon, hidat, mezőt találtak: a tenger vize ment a híd alatt. Itt lepihentek, elaludtak. De Csinosomdrága a parton állt, nem aludt el.
Tíz órakor jött hazafelé a Vasorrúbába legöregebb fia. Amint a hídhoz ért, a lova fölhorkant.
- No, édes lovam! Nem hullott csontja Csinosomdrágának! - mondta a Vasorrúbába legöregebb fia.
- Nem bizony! - felelte Csinosomdrága.
Ölre mentek, birkóztak, egyik se bírta a másikat legyőzni. Arra szállt egy holló. Azt mondja neki a Vasorrúbába legöregebb fia:
- Holló, holló, ó, édes holló! Ejts csak egy csöpp vizet rám, dögöt adok!
Azt mondja erre Csinosomdrága:
- Holló, holló, ó, édes holló! Ejts csak egy csepp vizet rám, két dögöt adok!
A holló Csinosomdrágára ejtette a vízcsöppet. Csinosomdrága így legyőzte a Vasorrúbába fiát, a lovat is meg a Vasorrúbába fiát is a hollónak adta.
Tizenegy órakor jött a Vasorrúbába középső fia; mikor a hídhoz ért, a lova nem akart a hídra menni, fölhorkant:
- No, édes lovam! Nem hullott csontja Csinosomdrágának!
- Nem bizony! - mondja Csinosomdrága.
Azzal ők is ölre mentek a hídnál. Sokáig birkóztak, egyik se bírta a másikat legyőzni. Arra szállt megint a holló, azt mondja neki a Vasorrúbába fia:
- Holló, holló, ó, édes holló, ejts csak egy csepp vizet rám, egy dögöt adok!
Azt mondja erre Csinosomdrága:
- Holló, holló, ó, édes holló, ejts csak egy csepp vizet rám, két dögöt adok, az előbb is kettőt adtam!
A holló őrá ejtette a vizet. Csinosomdrága legyőzte a Vasorrúbába középső fiát is. És odaadta a lovat is meg a Vasorrúbába fiát is a hollónak.
Tizenkét órakor a naposholdas paripán jött a Vasorrúbába legkisebbik fia, a világosságtól messze fénylett, mikor a hídhoz ért. A lova ennek is fölhorkant, sehogy sem akart rámenni.
- No, édes lovam! Nem hullott csontja Csinosomdrágának!
- Nem bizony - mondja Csinosomdrága.
A hídnál ölre mentek; sokáig birkóztak, egyik se bírta a másikat legyőzni. Arra szállt a holló, és elkezdi:
- Kár, kár!
- Holló, holló, ó, édes holló! - mondja neki a Vasorrúbába fia. - Ejts csak egy csepp vizet rám, egy dögöt adok!
Azt mondja erre Csinosomdrága:
- Holló, holló, ó, édes holló! Ejts csak egy csepp vizet rám, két dögöt adok, tőlem már négy dögöt kaptál.
A holló Csinosomdrágára ejtette a csepp vizet, attól le is győzte a Vasorrúbába legkisebb fiát is. Aztán pokrócot vetett a naposholdas paripa fejére, farára, hogy ne világítson. Aztán felkeltette két testvérét, a Hamisanpajkost meg a Széplegénymákost. Azok nem is tudták, mi történt.
- Menjünk vissza! - mondta nekik Csinosomdrága.
Mentek, mendegéltek, mikor a Vasorrúbába házához értek, Csinosomdrága a lovát a fához kötötte, macskává változott, az ajtóra ment kaparni. Beeresztették, felugrott a padkára. A Vasorrúbába menyei ott bent sírtak, jajgattak, hogy Csinosomdrága megölte az urukat. Azt mondja a legöregebb:
- Nemsokára jönni kell Csinosomdrágának hazafelé. Elmegyek az út szélére, szép almafa leszek; ha levesz csak egy almát is, és megeszi, halálnak halálával hal meg; ha pedig nem eszi meg, az almafa megfogja őt.
- Én körtefa leszek - mondja a középső -, aki meglát, inkább meghal, minthogy úgy elmenjen mellettem, hogy ne szakítson rólam. Ha megeszi a körtét, halálnak halálával hal meg, ha pedig nem eszi meg, a körtefa megfogja őt.
Azt mondja a legkisebb:
- Én pedig víz leszek, tiszta, mint az arany, vagy iszik belőlem Csinosomdrága, vagy megfürdik bennem, mert el van fáradva, akkor pedig vége lesz!
A macska leugrott a padkáról, hogy kimenjen.
Azt mondja a Vasorrúbába a legöregebb menyének:
- Hozd csak ide azt a macskát, nézzük meg, nem Csinosomdrága-e. Ha ő az: jaj az életének!
Az asszony megfogta a macskát, nézik, hát Csinosomdrága.
- No, kutya Csinosomdrága, kezemben vagy! Te, középső menyem, keresd meg a fejszét, ti meg fogjátok a két lábát, tegyétek a küszöbre, vágjátok le a nyakát!
De sokáig keresték a fejszét, a macskát elszalasztották. Csinosomdrága kiszaladt, ott künn megrázkódott, ember lett, felült a lovára, és ahogy csak bírt, úgy vágtatott: félt, hogy a testvérei bajba kerülnek.
Még idejében elérte a két bátyját, már éppen szakítani akartak az almából.
- Nem szabad, majd én veszem le! - kiáltott rájuk. Azzal kivette a kardját, kis kendővel megtörölte, azután leszakított egy almát, kettévágta. Az alma tüstént vérré vált.
Mentek tovább. De Hamisanpajkos meg Széplegénymákos előbb haragudott, hogy nem ehettek az almából, csak mikor látták, hogy vérré vált az alma, akkor csendesedtek le.
Mikor a körtefához értek, Csinosomdrága megint kivette a kardját, a kis kendővel megtörölte, leszakított egy körtét; kettévágta, a körte is vérré vált.
Mikor a vizet elérték, belecsapott a kardjával a vízbe, vérré vált az is. Csak akkor mondta meg a bátyjainak, hogy miért tette ezt. Mentek tovább, a nagybátyjuk háza felé.
A Vasorrúbába nem győzte a menyeit várni, seprűre ült.
Egyszer csak azt mondja a naposholdas paripa:
- Hajítsd el a kefédet, kisgazdám, mert mindjárt utolér a Vasorrúbába!
Hátranéz Csinosomdrága, látja, hogy jön ám a Vasorrúbába. Mindjárt elhajította a keféjét, amit az öregasszonytól kapott, olyan sűrű erdő lett abból, mint a kefe szőre.
Mikor a Vasorrúbába kiért az erdőből, visszaesett a közepébe. Nagy nehezen kitápászkodott, utána Csinosomdrágának! De Csinosomdrága akkor már jó messzire elment.
Egyszer azt mondja a naposholdas paripa:
- Hajítsd el a vakaródat, kisgazdám, mert mindjárt utolér a Vasorrúbába!
Hátranéz Csinosomdrága, hát látja; hogy nyomában van a Vasorrúbába. Mindjárt elhajította a vakaróját, amit az öregasszonytól kapott. Lett olyan sár, hogy csak a füle látszott ki belőle a Vasorrúbábának. Mikor kiért a sár szélire, visszaesett a közepibe. Nagy nehezen kijött belőle, utána Csinosomdrágának! De az már jól elment.
Egyszer azt mondja a naposholdas paripa:
- Hajítsd el a patkódat, kisgazdám, mert mindjárt utolér a Vasorrúbába!
Hátranéz Csinosomdrága, hát látja, hogy itt van, nem messze a Vasorrúbába. Mindjárt elhajította a patkóját, amit a nagybátyjától kapott. A patkó belement a Vasorrúbába lova lábába, a ló fogával tudta csak kiszedni.
A fiúk nagybátyja látta a bajt, a kapu már nyitva volt. Már Csinosomdrága lovának farát tüzes seprűvel verte a Vasorrúbába. Amint beeresztette őket a nagybátyjuk, mindjárt becsukták a kaput, a Vasorrúbába nem bírt bemenni, csak kívülről kiabált:
- Fúrjatok egy lyukat, hogy a szeme közé nézzek Csinosomdrágának!
- Ne fúrjanak addig - mondta Csinosomdrága -, míg a csípővasat meg nem tüzesítik, mert a Vasorrúbába fel akarja vetni a kerítést.
Mikor tüzes volt már a csípővas, fúrtak egy lyukat. A Vasorrúbába a nyelvét dugta be a lyukon. De a tüzes csípővassal elszakították a nyelvét. Dörmögve ment vissza.
Itt most már megpihentek a fiúk. Mikor kipihenték magukat, azt mondja Csinosomdrága:
- Most már elmehetünk békivel, mert a Vasorrúbába többé nem jön.
Ezzel elbúcsúztak a nagybátyjuktól.
Mentek hazafelé. Útközben találtak egy Nagyfázhatót kilenc suba, kilenc szűr, mindenféle gúnyából kilenc volt rajta, mégis fázott. Csinosomdrága azt mondta neki:
- Jöjjön velünk, mert még olyan időt találhatunk, hogy maga megmelegszik!
- Az kellene nekem! - mondta a Nagyfázható, és hozzájuk szegődött.
Mentek tovább. Egyszer előtaláltak egy Nagyhajigálót, ez mindig szörnyen hajigálhatnék volt, de csak egynegyed téglát bírt elhajigálni egyszerre. Azt mondja neki Csinosomdrága:
- Jöjjön velünk, mert még olyan helyet találhatunk, hogy kihajigálhatja magát.
- Csak azt látnám! - mondta a Nagyhajigáló, és hozzájuk szegődött.
Mentek tovább. Előtaláltak egy Nagynézhetőt: úgy nézett, hogy a szeme majd kidülledt, mégis mindig nagyon nézhetnék volt. Azt mondja Csinosomdrága:
- Jöjjön velünk, eljöhet még az idő, hogy kinézheti magát!
- Az kell nekem! - mondta a Nagynézhető, és elment velük.
Mentek tovább. Előtaláltak egy Nagyehetőt, aki akármennyit evett, mindig ehetnék volt. Azt mondta neki Csinosomdrága:
- Jöjjön velünk, mert találhatunk olyan helyet, hogy magát jóltartom!
- Az kellene nekem! - mondta a Nagyehető, és hozzájuk szegődött.
Mentek tovább. Előtaláltak egy Nagyihatót: ha egyet kortyantott a Tiszából, a víz egyet beljebb lépett, mégis ihatnék volt. Azt mondja neki Csinosomdrága:
- Jöjjön velünk, jöhet még olyan idő, hogy jóltartjuk magát vízzel.
- Csak azt látnám - mondta a Nagyiható, és hozzájuk szegődött.
Mentek tovább. Előtalálták a Nagyszaladót: akármennyit szaladt, mindig szaladhatnék volt. Azt mondja neki Csinosomdrága:
- Jöjjön velünk, mert találhatunk még olyan helyet, hogy kiszaladhatja magát!
- Az kell nekem! - mondta a Nagyszaladó, és hozzájuk szegődött.
Mentek tovább. Kilencen voltak, mire hazaértek a házhoz. Csinosomdrága bejelentette, hogy elhozta a naposholdas paripát. Azt mondja erre a király:
- Más baj van itt: háromszáz esztendeje, mióta fűlik ez a kemence; csak annak adom a lányomat, aki meghál benne!
- Nem baj! - mondja Csinosomdrága, azzal szót vált a Nagyfázhatóval.
Azt mondja a Nagyfázható:
- Ezt vártam régen!
Az udvaron, amit talált fát, hatszázhatvan ölet, azt betüzelte. Este aztán bement a kemencébe, mégse melegedett meg.
Reggel kiküldi a király az emberét a kemencéhez, nézze meg, hogy hált-e benne valaki?
Kimegy az ember, látja, hogy Nagyfázható benne van, és akkor is tüzel, mert majd megveszi az isten hidege!
Bemegy ő is a kemencébe: szénné égett.
Csinosomdrága bemegy a királyhoz, jelenti, hogy már hatszázhatvan öl fát feltüzeltek.
Azt mondja a király:
- Más baj is van itt! Háromszáz hízott göbölyökör meg háromszáz akó bor is van, azt mind fogyassza el az, aki az én lányomat akarja!
- Nem baj - mondja Csinosomdrága. Azzal mindjárt szót vált a Nagyehetővel meg a Nagyihatóval.
Azt feleli a Nagyehető neki:
- Az ökröket ne nyúzzák meg, csak a szarvukat kell levágni, nem kell apróra darabolni!
A Nagyiható meg azt mondja:
- Csak a dongát kell leütni, a többit majd elvégzem én.
A Nagyehető csakhamar bepakolta a göbölyöket, még kevés is volt neki a háromszáz kövér ökör. Ami ennivalót még a közelében talált, mind megette. A Nagyiható is elbánt a háromszáz akó borral csak a hordók fája maradt meg.
Csinosomdrága bejelentette a királynak, hogy minden meg van iva, éve. Azt mondja a király:
- Más baj is van! Háromszáz esztendeje, hogy a pokolban van a lányom ruhája, aki elhozza, csak annak adom a lányt. - A király már el is küldött a ruháért egy embert. Csinosomdrága azt mondja a Nagynézhetőnek:
- Nézd meg, messze van-e a pokol ajtajához az az ember?
Nézi a Nagynézhető, majd kidülled a szeme, meglátja az embert, már csak egy kőhajtásnyira volt.
Amint ezt meghallja, azt mondja a Nagyszaladó: eresszék el! Szalad a Nagyszaladó, utoléri, földhöz vágja az embert. Míg az ember összeszedte magát, addig a Nagyszaladó elhozta a ruhát a pokol ajtajából. Az ember ott ült az út közepén, azt mondja a Nagyszaladónak, mikor az már visszafelé szalad, hogy üljön le ő is. Az ember egy lófejet tett a Nagyszaladó feje alá, hogy elaludjon.
Várják vissza a Nagyszaladót, csak nem jön.
- Nézd már meg, hol van az a Nagyszaladó! - mondja Csinosomdrága a Nagynézhetőnek. Néz a Nagynézhető, és azt mondja:
- Alszik. Egy lófej van a feje alatt, egy ember pedig hozza a ruhát.
Csinosomdrága megkérdi a Nagyhajigálótól, hogy ki tudná-e ütni a lófejet a Nagyszaladó feje alól.
- Ki, úgy, hogy a ló feje is szétmegy az övével együtt! - mondja a Nagyhajigáló.
- Ne úgy, csak a lófejet üsd ki a feje alól! - mondja Csinosomdrága.
- Majd megpróbálom! - mondja a Nagyhajigáló.
Kerestek neki egy negyedrész téglát, úgy kiütötte a lófejet, hogy szerteszéjjel ment. A Nagyszaladó felébredt, szaladt hazafelé, utolérte az embert, elvette tőle a ruhát, őt meg úgy a földhöz vágta, hogy úgy kellett a testét összeszedni, a ruhát ő hozta haza.
Akkor aztán Csinosomdrága megkapta a királylányt. Nagy lakodalmat csaptak, most is élnek, ha meg nem haltak.
A SZEGÉNY CSIZMADIA ÉS A SZÉLKIRÁLY (székely népmese)
Annyi gyermeke volt egy csizmadiának, mint a rosta lyuka, még eggyel több. A szegény ember éjet és napot eggyé tett, úgy dolgozott, hogy ezt a sok gyermeket eltarthassa, mégis neki Péntek urammal kellett rokonságot tartani, vagyis mindennap böjtölni, hogy napról napra elélhessenek. Történt egyszer, hogy egy gazdag ember sok munkája után néki egy véka lisztet adott. Ahogy megy haza a szegény csizmadia a liszttel, kapja magát a szél, utána megy, s mind elviszi a vékából, ami benne volt, úgyhogy mikor hazaért, csak az üres vékával állított az éhes gyermekek elé. - Hát ez már mégis csak sok - azt mondja a szegény ember keservében -, én elmegyek, hogy megkérdezzem azt a Szélkirályt, hogy volt szíve elvenni az én kevés lisztemet. Elindul, s megy hegyen-völgyön, erdőn-mezőn keresztül. Elmegyen hetedhét országon is túl, míg végre elérkezik egy szép mezőségre, s ahogy ezen a mezőségen néz ide is, tova is, meglát feléje közeledni egy forgószelet, mely dühösen sodorja az út porát a magasba. Megretten a szegény csizmadia, lekapja a kalapját, s leborul a földre, hogy ha lehet, megmeneküljön a forgószél dühétől. - Köszönd meg - szólalt meg a szél -, hogy megismertél, és tiszteleted nekem, mint Szélkirálynak megtetted, mert különben pórul jártál volna. Hol jársz, mit keresel itt? - Uram - mondta magához térve a szegény ember -, éppen felségedhez jöttem elégtételt kérni. A minap nagy munkámmal egy véka lisztet szereztem, s amint vittem haza, valami szélúrfi csúfságból mind széthordta, s most a családom otthon éhezik. - Hagyd el - így szól a Szélkirály -, majd meglakol a gonosz kölyök érte, de addig is téged sem hagyhatlak a kárral. Gyere el hozzám - ezzel elvezette a kastélyába, jól megvendégelte, s megajándékozta egy berbéccsel. Azt mondta: - Ha hazaérkezel, mondjad neki: "Rázd meg magad, te berbécs" - egész hónapra való pénzt ráz le magáról. De jól vigyázz, hogy amíg haza nem érkezel, ki ne próbáld. Búcsút vesz a szegény ember a Szélkirálytól s hazaindul. De a kíváncsiság nem engedte, hogy a berbécsét hazáig meg ne próbálja. Alig mondja ki a parancsszót, a berbécs körül a föld telides-teli lesz arannyal. Nemsokára elérkezik szállására - egy régi ismerőséhez, aki neki komája is volt, s megkéri, nehogy a berbécsnek azt találja mondani: "Rázd meg magad, te berbécs!" Alig alszik el a szegény csizmadia, a kíváncsi házigazda és a felesége ráparancsol a berbécsre: - Rázd meg magad, te berbécs! Hát mikor látják, hogy a föld telides-teli van arannyal, fogják a szegény ember berbécsét, s kicserélik a magukéból egy hasonlóval. Felébred másnap reggel a szegény ember, de nem vette észre a cserét, megköszönte a szállást, s jó reménységgel elment haza. Azt mondja a berbécsnek, mikor haza érkezett: - Rázd meg magad, te berbécs! Elmondja a parancsszót tízszer, hússzor, de a berbécs csak nézett a szeme közé, s nem rázta meg magát. Ismét útrakel a szegény csizmadia, nagy haraggal, hogy felkeresse újból a Szélkirályt. Elmegy egyenesen a kastélyába, bejelenti magát, s elpanaszolja sorsát. Azt mondja rá a Szélkirály: - Ugye, nem fogadtad meg a szavam, te szegény ember, s nem várakoztál a parancsszóval, amíg haza érkezel? Nesze, most adok egy abroszt, ennek csak azt kell mondani: "Terülj meg, te abrosz!", s egyből tele lesz a legjobb ételekkel. De vigyázz, hazáig meg ne próbáld! De bizony a szegény ember most sem állotta meg, s az abroszt is megpróbálta. Estére kelve az idő, megint a komájához szállt be, s most is azt mondta neki: - Nehogy azt mondjátok az abrosznak: "Terülj meg, te abrosz!" A komája és a felesége alig várták, hogy elaludjon, egyből kiadták a parancsszót, s mikor meggyőződtek, hogy milyen értékes abroszt szerzett a szegény ember, azt is kicserélték. Másnap hazaérkezik a szegény ember, s hát a csuda majd megölte, mert ahogy letette az abroszt az asztalra, azon mód maradott, hiába mondta tízszer is, százszor is: "Terülj meg, te abrosz!" Mit volt mit tenni, csak ráhatározta magát, hogy elmegy még egyszer a Szélkirályhoz. A király már várta, s ahogy megérkezett, megajándékozta egy botocskával, de kikötötte, hogy amíg haza nem érkezik, nehogy a botocskának azt parancsolja, hogy: "Kerekedjél, te botocska, de ugyan jól forgolódjál!" Vagy volt kíváncsi eddig a szegény ember, vagy nem a másik két ajándék csudálatos tulajdonságaira, de most alig várta, hogy megtudhassa, mi haszna lehet annak a botocskának. Amint tehát egy hegyen túl halad, azt mondja a botocskának: - Kerekedjél, te botocska, de ugyan jól forgolódjál! De ugyan megesett neki, mert felpattant a botocska, s elkezdi összevissza verni, de úgy, hogy a szegény ember a sok verés miatt már alig állott a lábán. Hát amint a botocska körülötte forgolódnék, a legnagyobb ijedelmére még egy ott legelő bika is nekifut. Elkiáltja magát a szegény ember ijedtében a bikának: - Hök! - s hát a botocska nem üti többet. Így tudta meg a szegény ember az ő botocskájának a hasznát. Újból a drága komájánál szállott meg éjszakára, s ugyan a lelkükre kötötte, hogy nehogy a botocskájának azt találják mondani: "Kerekedjél, te botocska, de ugyan jól forgolódjál!" - mert csúful járnak. A kománé asszony semmi rosszat nem gyanított. Éjféltájban felköltötte az emberét. - Józsi - azt mondja -, jöjjön, próbáljuk meg a botocskát, s ha valami jó lesz, elcseréljük a mienkkel. Beviszik a szobába a botocskát, bezárkóznak, s maga az asszony mondja neki: - Kerekedjél, édes botocskám, de ugyan jól forgolódjál! Egyszer nékem, másszor uramnak! Felpattan erre a botocska, egyszer az egyiket, máskor a másikat püfölni kezdi agyba-főbe. Úgyhogy mikor a szegény ember a nagy jajgatásra felébredt, már alig-alig volt élet bennük. Betöri az ajtót a szegény ember, s azt mondja: - Ugye, megmondtam, hogy ne próbáljanak a botocskámmal, mert a büntetés pálcáját kérik magukra. Mármost tudom, hogy a berbécsemet és az abroszomat is kendtek sikkasztották el. Hát csak üsse kigyelmeteket az a botocska! - Jaj - azt mondja az asszony -, édes komámuram, ne hagyja, hogy többet verjen, visszaadjuk a berbécset is, az abroszt is. Akkor aztán a szegény ember azt mondta a botocskának: - Hök! De bezzeg a komámuram s a kománé asszonyom nem várták meg, hogy újból verekedni kezdjen, futottak, s visszaadták a szegény embernek a berbécsét is s az abroszát is. Hazavitte a szegény csizmadia a családjának, s azóta nem látnak szükséget. Ha meg nem haltak, máig is élnek.
Még haza sem értek, már ott volt a medve nyolc társával. Mindjárt befogta a nyolc medvét a vastengelyű aranykocsiba, a kilencedik medvét felültette a bakra kocsisnak, melléje a farkast inasnak, ő maga pedig hátul ült, ahogy az urak szoktak, felöltözve szép aranyos ruhában.
Már messziről meglátta a herceg őket, s leányostul kifutott az udvarra, mert azt hitték, hogy maga a király jő látogatóba. De bizony csak Jankó volt, aki leszökött a kocsiról, haptákba vágta magát s mondta: - Jelentem alássan, herceg őkirályi felsége, elhoztam a vastengelyű kocsit, amelynek még a fája is arany. - Jól van, jól, hát aki engem felébresztett volt? - Az meg én volnék, felséges uram, s ha nem hinné, itt a gyűrű a hercegkisasszony újáról. Azon az éjjel húztam le bizonyságnak okáért.
No de lett erre nagy öröm s vigasság, s még aznap lakodalmat csaptak. Ma is élnek ha meg nem haltak.
Kolozsvári Grandpierre Emil ÁRGYÍLUS ÉS TÜNDÉR ILONA
Volt egyszer egy király s a királynak három fia. Annak a királynak a kertjében volt egy aranyalmafa. Ez a fa éjjel virágzott, s hajnalra megérlelte minden gyümölcsét. A király megszedette a fát reggelenkint, s idõjártával õ lett a világ leggazdagabb királya. Egy reggel üresen találta a fát. Másnap megint. Harmadnap meghirdette, hogy fele országával jutalmazza azt, ki az aranyalmákat megvédi a tolvajoktól. Hû emberei sorra õrben álltak a fa alá. De éjféltájt mindet elnyomta az álom. Mire föleszméltek, az almáknak lába kelt. Összetanakodott a három királyfi, s elhatározta, hogy vállalják az orködést. Elõször a legidõsebb, aztán a közbülsõ próbálkozott. Nem jártak ok sem különbül, mint a többi õr. A legkisebb királyfit Árgyílusnak hívták. Most már rajta volt a sor. Felkötötte a kardját, s egy aranyszelencét is vitt magával. A szelencébe pedig tubákot tett. Azzal ledõlt az aranyalmafa tövébe, s nézelõdött a holdsugaras estében. Ahogy nézelõdött, egyszer csak érezte, hogy az álom meglegyinti. Kinyitotta az aranyszelencét, szippantott a tubákból, s akkorát tüsszentett, hogy elszállott az álma. Akkor már röpült is a fa felé tizenhárom fekete holló. A királyfi ügyesen elkapta az elsõ holló lábát. Tudta, hogy az a tolvajok vezére. De alig fogta meg, a holló gyönyörû lánnyá változott. Olyan szép volt, hogy a királyfi menten beleszeretett, s kérlelni kezdte, hogy maradjon ott, s legyen a felesége. - Nem szabad - mondta Tündér Ilona, mert így hívták a hollóból lett leányt. - De eljövök hozzád minden éjjel, s az almát is meghagyom neked. Így is történt. Árgyílus királyfi estérõl estére találkozott Tündér Ilonával. Élt a király udvarában egy rettentõ vén banya. Ez a vén banya kileste Árgyílus királyfit és Tündér Ilonát, s elmondta a királynak, amit tapasztalt. De a király nem hitte. Mit tehetett a vén banya, megvárta, míg azok ketten elaludtak, s akkor levágott egy fürtöt tündér Ilona aranyhajából. A fürtöt elvitte a királyhoz, hogy lássa, igazat mondott. Mikor Tündér Ilona felébredt, sírni, jajgatni kezdett. Siratta az aranyfürtöt. Aztán adott egy gyûrût Árgyílusnak, hogy arról megismerje. Azzal összecsapta a kezét, hollóvá változott s elröpült. Mivelhogy a tündérek nem maradhatnak az emberek között, ha csak egyetlen szál is hiányzik a hajukból. Árgyílus királyfi föltarisznyált, s útnak eredt, hogy megkeresse Tündér Ilonát. Bejárta az egész világot, de nem lelt a nyomára. Faggatta a napot, faggatta a holdat, még a szelet is megkérdezte, de egyik sem tudott Tündér Ilona felõl. Mikor már az üveghegyeket is meghágta, egy kietlen pusztaságra ért. Azon a pusztaságon olyan mély sötétség ült, hogy a lábát sem látta, de azért csak lépegetett vitézül, mert nagyon vágyakozott Tündér Ilona után. Egyszer aztán világosság ütötte meg a szemét a nagy sötétségben. Egy szép kastély ablakából sugárzott a világosság. Árgyílus bekopogtatott, s odabent szembetalálkozott az egyszemû óriással. Nagyobb volt a legnagyobb óriásnál, egyetlen szeme pedig a homloka közepén ült. - Adjon isten, felséges király atyám! - köszöntötte az óriást tisztességgel Tündér Ilonát keresném. Igazítson felséged útba. Az egyszemû óriás az állatkirály volt. Maga semmit sem tudott Tündér Ilona felõl. Füttyentett hát egyet, mire birodalma minden állata bejött a palotába. Megkérdezte õket, de csak egy sánta farkas hallott Tündér Ilonáról. Mire az állatkirály ráparancsolt a farkasra, hogy vezesse el Árgyílus királyfit hozzá. Felült a királyfi a sánta farkas hátára. Mentek száz esztendeig. A századik esztendõben a sánta farkas így szólt: - Tovább egy tapodtat sem mehetek. De innen oda találsz megad is, csak haladj mindig egyenesen. Háromszor csókold meg Tündér Ilonát, akkor megtörik a varázs, elviheted békében. Azzal a farkas megfordult, hogy hazasántikáljon. Árgyílus királyfi tovább folytatta útját. Nemsokára egy szûk völgybe ért. Abban a völgyben három ördögfi veszekedett. Meghalt az apjuk, s egy köpönyeget, egy ostort meg egy bocskort hagyott rájuk. Ezeknek az volt a tulajdonságuk, hogy ha valaki nyakába kerítette a köpönyeget, a bocskort fölhúzta, s csördített egyet az ostorral, ott termett, ahol akart. De varázshatalma a három örökségnek csak együttesen volt. A királyfi megígérte az ördögfiaknak, hogy igazságot tesz közöttük. - Fussatok versenyt - mondta -, s amelyikõtök elõbb ér föl arra a nagy hegyre, azé lesz az örökség. Eliramodtak az ördögfiak. A királyfi csak ezt várta. Fölvette a köpönyeget, föl a bocskort, megcsattintotta az ostort, s ezt mondta: - Hipp-hopp, ott legyek Tündér Ilonánál! Abban a szempillantásban egy gyönyörû szép palota elõtt szállott a földre. Bekopogtatott, de nem Tündér Ilona nyitott elõtte ajtót, hanem egy vén boszorkány. - Tudom, mi járatban vagy - mondta az álnokságos boszorkány -, s ha tanácsom megfogadod, feloldhatod Tündér Ilonát a varázs alól. Minden éjfélkor eljön ide. Te csak arra vigyázz, hogy ébren maradj, különben dolgodvégezetlen térhetsz haza. Ennél mi sem könnyebb - gondolta Árgyílus királyfi. Azzal leheveredett pihenni, mert az éjfél még messzi volt. Csak hát az álnokságos vén boszorkány éjféltájban megfújta a varázssípját. tündér Ilona eljött. Megörült kedvese láttán, költögette, simogatta, de mindhiába, úgy aludt szegény, mintha meg sem született volna. Aztán búsan elrepült. S ez így történt háromszor egymás után. Szerencsére a negyedik éjszaka a vén boszorkányt is elnyomta az álom. Hortyogott a beste teremtés, hogy az egész palota zengett belé. S akkor a nyitott ablakon át beröppent a szobába tündér Ilona. A királyfi mindjárt megölelte, megcsókolta háromszor. Mire harmadjára megcsókolta, kinõtt Tündér Ilona aranyhaja, s a varázslat megtört. Akkor Árgyílus királyfi magához ölelte Tündér Ilonát, az ostorral pattintott egyet. - Hipp-hopp, apám várában legyek! Ki sem mondta, ott teremtek a királyi udvarban. Az öreg király erõsen megörült, hogy a fia tündért vesz feleségül. Mert ez ritka tisztesség. Hetedhét országra szóló lakodalmat csaptak. Tündér Ilona és Árgyílus királyfi ma is élnek, ha meg nem haltak. Van két gyerekük is, az egyiket úgy hívják, hogy Tündér Pál, a másikat, hogy Tündér Borcsa. Most tanulják a királykodást az iskolában.
A só
Volt egyszer egy öreg király s annak három szép leánya. A fél lába már koporsóban volt a királynak, szerette volna mind a három lányát férjhez adni. Hiszen ez nem is lett volna nehéz, mert három országa volt, mind a három leányára jutott hát egy–egy ország.
Hanem amiképpen nincs három egyforma alma, azonképpen a három ország sem volt egyforma. Azt mondta hát a király a leányainak, hogy annak adja a legszebbik országát, amelyik őt legjobban szereti. Sorba kérdezte a leányokat, kezdte a legidősebbiken:
– Felelj nekem, édes lányom: hogy szeretsz engem?
– Mint a galamb a tiszta búzát – mondta a leány.
– Hát te, édes lányom? – kérdezte a középsőt.
– Én úgy, édesapám, mint forró nyárban a szellőt.
– No, most téged kérdezlek – fordult a legkisebbikhez –, mondjad: hogy szeretsz?
– Úgy, édesapám, mint az emberek a sót! – felelt a kicsi királykisasszony.
– Mit beszélsz, te haszontalan – förmedt rá a király –, kitakarodj az udvaromból, de még az országomból is! Ne is lássalak, ha csak ennyire szeretsz!
Hiába sírt, könyörgött a királykisasszony, hiába magyarázta, hogy az emberek így meg úgy szeretik a sót, nem volt kegyelem, világgá kellett mennie.
Elindult keserves sírás közt a kicsi királykisasszony, s betévedt egy rengeteg erdőbe. Onnan nem is tudott kivergődni, szállást vert egy odvas fában, s ki–kijárt az erdőbe, szedett epret, málnát, mogyorót s amit csak talált, úgy éldegélt egymagában.
Egyszer, mikor már egy esztendő is eltelt volna, arra vetődött a szomszéd királyfi, s megpillantotta a királykisasszonyt a málnabokrok között. De a királykisasszony is észrevette a királyfit, s nagy ijedten beszaladt a fa odvába.
Utána megy a királyfi, s beszól:
– Ki van itt?
A királykisasszony meghúzódott az odúban, reszketett, mint a nyárfalevél, s egy szó nem sok, annyit sem szólt. Újra kérdi a királyfi:
– Hé, ki van itt? Ember–e vagy ördög? Ha ember: jöjjön ki; ha ördög: menjen a pokol fenekére!
A királykisasszony most se mert szólni.
Harmadszor is kérdi a királyfi:
– Hé, ki van itt? Szóljon, ember–e vagy ördög, mert mindjárt lövök!
De már erre megijedt szörnyen a királykisasszony, s kibújt a fa odvából nagy szipogva–szepegve. Rongyos, piszkos volt a ruhája, szégyellte magát erősen, s keserves könnyhullatás között mondta el a királyfinak, hogy ki s mi ő. Megtetszett a királyfinak a királykisasszony, mert akármilyen rongyos, akármilyen piszkos volt a ruhája, szép volt, kellemetes az arca. Szép gyöngén megfogta a kezét, hazavezette a palotájába, ott felöltöztette aranyos–gyémántos ruhába, s két hetet sem várt, de még egyet sem, azt gondolom, hogy még egy napot sem, de talán még egy órát sem, vendégeket hívtak, megesküdtek, s csaptak akkora lakodalmat, hogy no... ki tudná azt megmondani, hogy mekkorát.
Telt–múlt az idő, a fiatal pár nagy békességben élt, úgy szerették egymást, mint két galamb. Mondta egyszer a király:
– No, feleség, én akkor, mikor először megláttalak, nem is igen firtattam, hogy miért kergetett el az apád. Mondd meg nekem a tiszta valóságot.
– Lelkem uram – mondta a királyné –, én másként most sem mondhatom. Azt kérdezte az édesapám, hogyan szeretem őt, s én azt feleltem, mint az emberek a sót.
– Jól van – mondta a király –, majd csinálok én valamit, tudom, visszafordul édesapád szíve.
Hogy s mint fordítja vissza, arról semmit sem szólt a feleségének, hanem csak befordult a másik szobába, levelet írt az öreg királynak, s abban meghívta délebédre. Hát el is ment a levél másnap, s harmadnap jött az öreg király hatlovas hintón. Fölvezette a fiatal király az öreg királyt a palotába, a palotának a legszebb szobájába, ott már meg volt terítve az asztal két személyre. Leülnek az asztalhoz, hordják az inasok a finomnál finomabb ételeket; de hogy a szavamat össze ne keverjem, a fiatal király megparancsolta volt, hogy az öreg király számára minden ételt külön főzzenek–süssenek, s abba sót ne tegyenek.
No, ez volt csak az ebéd! Megkóstolja az öreg király a levest, merít belőle egy kanállal, kettővel, de le is tette mindjárt a kanalat, nem tudta megenni a levest, olyan sótalan volt. Gondolta magában az öreg király, ebből bizony kifelejtették a sót, de a sóba főttben, a főtt marhahúsban majd csak lesz. Nem volt abban annyi sem, mint egy mákszem. Hordták a pecsenyéket szép sorjában, de vissza is vihették, mert a vén király csak megnyalintotta, s bele sem harapott, olyan cudar sótalan, ízetlen volt mind a sok drága pecsenye.
De már ezt nem állhatta meg szó nélkül az öreg király:
– Hallod–e, öcsém, hát miféle szakácsod van neked, hogy só nélkül süt–főz?
– Sóval süt–főz az máskor mindig, felséges bátyámuram, de én azt hallottam, hogy bátyámuram nem szereti a sót, megparancsoltam hát, hogy fejét vétetem, ha egy mákszem sót is tesz az ételekbe.
– No, öcsém, ezt ugyancsak rosszul tetted, mert én erősen szeretem a sót. Kitől hallottad, hogy nem szeretem?
– Én bizony éppen a kigyelmed leányától, felséges bátyámuram – mondta a fiatal király.
Abban a szempillantásban megnyílik az ajtó, belép a királyné, az öreg király legkisebbik leánya.
Hej, istenem, megörült az öreg király, mert még akkor megbánta volt szívéből, hogy elkergette a leányát, s azóta ország–világ kerestette mindenfelé. Bezzeg hogy most a legkisebbik leányának adta a legnagyobbik országát. A fiatal király mindjárt kezére vette ezt az országot is, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.
Volt a világon egy szegény asszony, annak volt egy kis kakasa. Csak ott keresgél, csak ott kapargál a kis kakas a szemétben, egyszer talál egy gyémánt félkrajcárt. Arra megy a török császár. Meglátja a kis kakasnál a gyémánt félkrajcárt, azt mondja neki:
- Kis kakas, add nekem a gyémánt félkrajcárodat.
- Nem adom biz én, kell a gazdasszonyomnak.
De a török császár erővel is elvette tőle, hazavitte, betette a kincseskamrájába. A kis kakas megharagudott, felszállott a kerítés tetejére, elkezdett kiabálni:
- Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!
A török császár, csak hogy ne hallja, bement a házba, de akkor meg a kis kakas az ablakába repült, onnan kiabálta:
- Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!
Megharagudott erre a török császár.
- Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kis kakast, hogy ne kiabáljon, vesd bele a kútba.
A szolgáló megfogta, kútba vetette. De a kis kakas csak elkezdi a kútban:
- Szídd fel, begyem, a sok vizet, szídd fel, begyem, a sok vizet! - Arra a begye mind felszítta a vizet a kútból.
A kis kakas megint felszállott a török császár ablakába.
- Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!
Megint azt mondja erre a török császár a szolgálójának:
- Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kis kakast, vesd belé az égő kemencébe.
A szolgáló megint megfogta a kis kakast, s az égő kemencébe vetette. De a kis kakas megint csak elkezdi:
- Ereszd ki, begyem, a vizet, hadd oltsa el a tüzet! Ereszd ki, begyem, a vizet, hadd oltsa el a tüzet! - Erre a begye mind kieresztette a vizet, eloltotta a tüzet.
Akkor megint csak felszállott az ablakba.
- Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!
Még nagyobb méregbe jött erre a török császár.
- Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kis kakast, vesd bele a méheskasba, hadd csípjék agyon a darazsak.
A szolgáló belevetette a kis kakast a méheskasba. Ott megint elkezdi a kis kakas:
- Szídd fel, begyem, a darázst; szídd fel, begyem, a darázst!
Arra a begye mind felszítta a darázst. Akkor megint felszállott a török császár ablakába.
- Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!
Már a török császár nem tudta, mit csináljon vele.
- Eredj, te szolgáló, hozd ide azt a kis kakast, hadd tegyem ide a bő bugyogóm fenekébe.
Megfogja a szolgáló a kis kakast; a török császár beteszi a bő bugyogója fenekébe.
Akkor a kis kakas megint csak elkezdi:
- Ereszd ki, begyem, a darázst, hadd csípje meg a farát; ereszd ki, begyem, a darázst, hadd csípje meg a farát!
A begye mind kieresztette a darázst, azok jól megcsipkedték a török császár farát. Felugrik erre a török császár.
- Jaj, jaj, a fránya egye meg ezt a kis kakast; vigyétek hamar a kincseskamarába, hadd keresse meg a maga gyémánt félkrajcárját!
Bevitték a kis kakast a kincseskamarába, ott megint elkezdi a maga nótáját:
- Szídd fel, begyem, a sok pénzt, szídd fel, begyem, a sok pénzt!
Erre a begye mind felszítta a török császár három kád pénzét.
A kis kakas hazavitte, odaadta a gazdasszonyának; gazdag asszony lett belőle, máig is él, ha meg nem halt.
Mesélő
Élt egyszer két fiútestvér. Az apjuk s anyjuk a nagyobbikra egy szekeret hagyott örökségbe, a kisebbikre meg egy lovat. A ló éppen vemhes volt.
Történt egyszer, hogy elfogyott a kenyerük. A két testvér elindult a városba, hogy kenyeret vegyenek. Az egyiké a szekér, a másiké a ló. Az úton a kanca megellett, s amikor továbbmentek, a kiscsikó ballagott a szekér után.
Nagyobbik
Hála istennek, megellett a szekerem! Kisebbik
Már hogyan ellett volna meg a kocsid? Hiszen az én kancám volt vemhes! Nagyobbik
Nézd csak, hiszen a szekér mögött megy az! Ha a kancád csikaja volna, akkor az anyja után menne! Mesélő
No, ezen elkezdtek cívódni. Civakodtak, veszekedtek, annyira, hogy a cár elé kellett járulniuk a pörükben. A cár meghallgatta az ügyüket. Cár
Sok családotok van-e tinéktek? Nagyobbik
Nekem, cár atyuska, három fiam van! Kisebbik
Nekem, cár atyuska, egy szem lányom van. Cár
No, hát akkor adok tinéktek egy feladatot. Eridjetek s kérdezzétek meg a családtagjaitoktól: ki a világon a legeslegszebb, ki a legeslegnehezebb, ki a legesleggyorsabb, ki a legeslegkövérebb. Amelyikőtöknek jól felelnek meg, azé a csikó. Mesélő
Elment a két testvér haza a gyerekeikhez, hogy megkérdezzék a cár kérdéseit. Nagyobbik
Mondjátok meg, fiaim, ahogy a cár elrendelte, ki a legeslegszebb a világon, ki a legesleggyorsabb, ki a legeslegkövérebb, mi a legeslegnehezebb? 1. Fiú
Anyánk a legeslegszebb. 2. Fiú
Buszkó kutyánk a legesleggyorsabb. 3. Fiú
Röfi malac a legeslegkövérebb. Hárman együtt
A kő a legeslegnehezebb! Mesélő
Elmentek aztán őhozzájuk, a másik testvérhez, hogy megkérdezzék a leányát. Kisebbik
No leányom, mondjad meg, ahogy a cár elrendelte: ki a legszebb a világon, ki a leggyorsabb, mi a legkövérebb, mi a legnehezebb? Leány
A legeslegszebb a világon az álom, a legesleggyorsabb a gondolat, a föld a legeslegzsírosabb, a tűz a legeslegnehezebb. Mesélő
A cár elébe járultak, s mindent elmondottak, ahogy volt. Elálmélkodott a cár. Cár
Hát a te lányod így meg tudott felelni? Kisebbik
Igen, bizony ez így van! Cár
Hát akkor én küldök neki ajándékot. Itt vagyon ez a búzaszem: vigyed el a lányodnak, vesse el, nevelje föl, őrölje meg, süssön belőle holnapra búzakenyeret, és hívjon meg engem vendégségbe! Mesélő
Fogta az apja a búzaszemet, hazament nagy bánatosan. Azt mondja magában, hogy ezt lehetetlen teljesíteni, s holnap úgy elviszik a csikót, nem is látjuk többé! Amint megérkezett haza, azt kérdi tőle a lánya: Leány
Hát te, apám, miért búsulsz oly igen nagyon? Kisebbik
Hogy is ne búsulnék? Ládd-e, a cár küldött egy búzaszemet, és parancsot adott, hogy vessed el, neveld fel, őröljed meg, süssél holnapra belőle búzakenyeret, s hívjad meg a cárt. Hát ehhez hogyan lenne érkezésed?! Leány
Ne búsulj, apám! Itt vagyon egy tyúktojás, vigyel el, s adjad oda a cárnak. Melengesse, költsön ki belőle csirkét, a csirke tojjék egy tojást, s a cár meg süssön abból rántottát, s hívjon meg engem rá holnap, s én viszem majd a kenyeret. Kisebbik
Felséges cár atyuska, a leányom azt üzente, hogy itt van ez a tyúktojás, melengessed egy darabig, költs ki belőle gy csirkét, az tojjon egy tojást, és az abból készült rántottára hívd meg holnapra a leányomat, s ő hozza majd a kenyeret. Cár
Hát ilyen lányod van teneked? Kisebbik
Hát bizony, ilyen. Cár
Derék dolog! Holnap elmegyek, és megnézem magamnak. Mesélő
Másnap a cár elmegyen a leányhoz. A lánynak az apja meg nincsen odahaza. Cár
Hát az apád hol vagyon? Leány
Kiment az erdőbe megnézni a csapdákat. Cár
Mikor jön meg? Leány
Mikor jön meg? Ha egyenest jön, akkor holnap, ha kerülővel, még ma! Cár
Hogy lehet az? Ha egyenest jön, akkor holnap, ha kerülővel, még ma? Fordítva kell légyen! Leány
Nem fordítva az. Ha egyenest jön, friss csapást kell vágnia apámnak az erdőben, s az sokáig tart. Ha meg a régi ösvényen kerül haza, hamarabb megérkezik! Cár
Hát, ez bizony így van! Erre nem is gondoltam volna. Jól vagyon, ha az apád itthon lészen, eljövök megint. Mesélő
Estére megjött az apja az erdőből. Leány
Édesapám, a cár azt mondotta, hogy holnap megint eljön. Ha majd közeledik, te feküdj az útra, s kezdjél el óbégatni: jaj, vajúdom, s a gyerek nem akar a világra jönni! Én meg majd elbújok a bokorban. Mesélő
Másnap reggel jön a cár a hollófekete paripán, a parasztember meg odafeküdt az útra keresztben. Kisebbik
Jaj, meghalok, segítség! Jaj, meghalok, segítség! Cár
Kicsoda hempereg ott az út közepén? Menjél félre onnét, mert eltaposlak! Mi bajod? Mit akarsz? Kisebbik
Vajúdom, s a gyerek nem akar a világra jönni! Segítsél, cár atyuska! Cár
Nem hiszem én azt el, hogy egy férfi szülni tudna! Leány
Cár atyuska, azt nem hiszed el, hogy egy férfi szülni tudna, azt meg elhiszed, hogy a szekér csikót ellett?! Cár
Halljad hát cári döntésemet: a csikót a kanca ellette, s aki a lónak gazdája, azé a csikó is. Mesélő
Azzal a csikót elkötötték a kocsitól, s odavezették anyjához. A cár meg feleségül kérte az apjától az okos leányt.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Ez a király olyan hatalmas volt, hogy ha eltüsszentette magát, az egész ország népségének rá kellett mondani: "Adj isten egészségére!" Minden ember mondta, csak a csillagszemű juhász nem akarta soha mondani. Megtudta ezt a király, nagyon megharagudott, maga elé hívatta a juhászt.
Elmegy a juhász, megáll a király előtt. A király pedig trónusán ült, és igen hatalmas volt, no meg rettenetesen mérges. De akármilyen hatalmas volt, akármilyen mérges volt a király, a csillagszemű juhász mégsem félt tőle.
- Mondd mindjárt: adj isten egészségemre! - rivallt rá a király.
- De nékem, énnékem - ordított a király, és mérgesen verte a mellét.
- Nékem hát, persze hogy énnékem! - mondta megint a juhász, és szelíden verte hozzá a mellét.
Már akkor a király nem tudta, mit tegyen mérgében. Beleszólt a hoppmester:
- Azt mondd te, tüstént azt mondd: adj isten egészségére, mert ha nem mondod, halál fia vagy!
- Nem mondom én addig, míg a királykisasszonyt nekem nem adják! - felelte a juhász.
A királylány is ott volt a szobában. Királyapja mellett ült egy kisebb trónuson, és olyan gyönyörűséges szép volt, akárcsak az aranygalamb. Elnevette magát a juhász szavára, mert neki is megtetszett a csillagszemű juhász. Jobban megtetszett, mint minden királyfi.
A király erre azt parancsolta mérgében, hogy vessék a juhászt tüstént a fehér medve tömlöcébe! El is vitték a darabontok, és bevetették a juhászt a fehér medve tömlöcébe. A medvének akkor már hat napja nem adtak enni, hogy annál dühösebb legyen.
Mikor az ajtót betették, mindjárt megrohanta a juhászt, hogy széttépje és felfalja. De mikor a csillagszemét meglátta, úgy megijedt, hogy majdnem magát falta be. A legtávolabbi szögletbe kucorodott. Onnan nézte de bántani nem merte, pedig olyan éhes volt, csak úgy nyaldosta a talpát az éhségtől. A juhász meg le nem vette róla a szemét, és hogy ébren tartsa magát, nótákat fújt. Tudta, ha elaludna, a medve rögtön széttépné.
Reggel jön a hoppmester, megnézni a juhász csontjait. Hát látja, hogy annak semmi baja. Felvezette a királyhoz. Az rettenetesen megharagudott, és azt kérdezte:
- Na, most közel voltál a halálhoz! Mondod-e már, adj isten egészségemre?
De a juhász csak azt mondta:
- Nem félek én tíz haláltól sem! Csak akkor mondom, ha a királykisasszonyt nekem adják feleségül!
- Eredj hát tíz halálba!
És a király megparancsolta, hogy vessék a juhászt az óriás sündisznók tömlöcébe! Be is vetették a darabontok. A tüskésdisznóknak nem adtak egy hétig enni, hogy annál gonoszabbak legyenek.
Amint a disznók nekirohantak, hogy felfalják, a juhász kivett szűre ujjából egy kis furulyát. Elkezdett rajta furulyázni. Erre a disznók visszahökkentek, és egymásba kapaszkodva táncba ugrottak. A juhász kacagni szeretett volna, amikor az ormótlan állatokat táncolni látta, de nem merte abbahagyni a furulyázást. Tudta, hogy akkor mindjárt rárohannak, és felfalják. Ezeknél hiába volt csillagszeme, a tíz disznónak nem nézhetett egyszerre a szeme közé. Addig fújta, hogy nem győzték már az aprózást, és egészen kifáradva egyrakásra dőltek. A juhász csak nevetett, de úgy nevetett, hogy még reggel is, mikor a hoppmester jött megnézni, maradt-e valami a csontjaiból, könnyek futottak az arcán a nagy kacagástól.
Felvezették aztán a királyhoz. Az most még dühösebb volt, hogy a disznók sem tudták elpusztítani a juhászt.
Mondja neki:
- No, most közel voltál tíz halálhoz. Hát mondod-e már, adj isten egészségemre?
A juhász belevágott a szóba:
- Nem félek én száz haláltól sem. Csak akkor mondom, ha a királykisasszonyt nekem adják feleségül.
- Eredj hát a száz halálba! - kiáltotta a király, és megparancsolta, hogy vessék a juhászt a kaszásverembe.
El is vitték a darabontok a sötét tömlöcbe. Ennek a közepén egy mély kút volt, körülrakva éles kaszákkal. A kút fenekén egy mécs égett, hogyha valakit belevetnek, meglássák, leért-e a fenekére.
Ahogy odavitték a juhászt, arra kérte a darabontokat, hogy menjenek ki egy kicsit, míg ő belenéz a kaszásverembe. Talán még meggondolja magát, mondja-e a királynak: adj isten egészségére - gondolták a darabontok, és kimentek.
A juhász felállította a verem mellé a fokosát, arra ráakasztotta a szűrét, a tetejébe meg a kalapját tette. De előbb még a tarisznyát is felakasztotta, hogy test is legyen a szűrben. Akkor aztán kiáltott a darabontoknak, hogy már meggondolta, ő bizony mégsem mondja.
A darabontok odamentek, belökték a szűrt, kalapot, tarisznyát a verembe. Utánanéztek, mint oltotta ki a mécsest. Aztán egészen megnyugodva, hogy most már igazán vége a juhásznak, elmentek. Az pedig a sötét szögletben csak nevetett.
Másnap jön a hoppmester a lámpással, hát majd hanyatt esett, ahogy meglátta a juhászt. Felvezette a királyhoz. Az most még sokkal mérgesebb lett. De azért mégis megkérdezte:
- No, most már száz halálba voltál, mondod-e már: adj isten egészségemre?
De a juhász csak azt felelte:
- Nem mondom én addig, míg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségül.
"Tán olcsóbbért is megalkuszunk - gondolta a király. - Majd a kincsek elkápráztatják." Látta már ugyanis, hogy semmi módon el nem pusztíthatja a juhászt. Megparancsolta tehát, hogy fogjanak be a királyi hintóba. Akkor maga mellé ültette a juhászt, és elhajtatott az ezüsterdőbe.
Ott így szólt hozzá:
- Látod ezt az ezüsterdőt? Ha azt mondod: adj isten egészségemre, neked adom. - A juhász csak elhűlt, de azért mégis így felelt:
- Nem mondom én addig, míg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségül.
A király elszomorodott. Odább hajtatott. Elértek az aranyvárhoz. Ott ezt mondta:
- Látod ezt az aranyvárat? Ezt is neked adom, az ezüsterdőt is, csak mondd azt nekem: adj isten egészségére.
A juhász csak ámult-bámult, mégis ezt mondta:
- Nem, nem mondom addig, míg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségül.
Erre a király nagy búnak eresztette a fejét. Odább hajtatott a gyémánttóig.
Ott azt mondja:
- Látod ezt a gyémánttavat? Még azt is neked adom, ezüsterdőt, aranyvárat, gyémánttavat, mind-mind neked adom, csak azt mondd nekem, adj isten egészségére.
Már akkor a juhásznak be kellett hunynia a csillagszemét, hogy ne lásson, de mégiscsak azt felelte:
- Nem, nem, nem, nem mondom addig, míg a királykisasszonyt nekem nem adják feleségül.
A király látta, hogy nem boldogul vele, megadta magát:
- No, nem bánom, hozzád adom a lányomat. De aztán mondd ám nekem igazán, hogy: adj isten egészségére!
- Mondom hát, hogyne mondanám! Persze hogy akkor mondom.
A király ennek nagyon megörült. Kihirdette, hogy örüljön az egész ország népsége, mert a királylány férjhez megy. Tartottak aztán olyan lakodalmat, hogy az egész országban mindenki evett-ivott, táncolt, még a halálos betegek is, még az aznap született gyerekek is. De a király házánál volt a legnagyobb vigasság. A legjobb banda ott húzta, a legjobb ételeket ott főzték. Tenger nép ült az asztal körül, a jókedv a házfedelet emelgette. De amint a vőfély felhozta a tormás disznófejet, s a király maga elé vette, hogy szétossza, akkor egyszerre csak nagyot tüsszentett a király az erős tormától.
- Adj isten egészségére! - kiáltott a juhász legelőször. A király ennek úgy megörült, hogy örömében menten szörnyethalt.
Akkor a csillagszemű juhász lett a király. Igen jó király lett belőle, sohase terhelte a népet szeszélyeivel. Igen szerették, mert nagyon jó király volt. Még mindig uralkodik valahol.
- Úgy határoztunk - mondta Bruckner Szigfrid -, hogy elvesszük tőled a virágot. - Jaj ne! - esett kétségbe Vacskamati. - De igenis elvesszük! - Dömdödöm - mondta ekkor Dömdödöm. Csodálkozva néztek rá. - Azt mondod, hogy kérdezzük meg a virágot is? - Döm. Megkérdezték hát a virágot. - Akarsz Vacskamatinál maradni? A virágnak szép virághangja volt. - Igen - mondta. - De hiszen nem öntözött! - Tudom - mondta a virág. - De hiszen nem kapálgatott! - Tudom - mondta a virág. - De hiszen rád se nézett! - Tudom - mondta a virág. - Aztán meg agyonöntözött. - Tudom - mondta a virág. - Agyonkapált. - Tudom - mondta a virág. - Sápadt lettél. - Tudom - mondta a virág. - Csenevész lettél. - Tudom - mondta a virág. - Akkor még miért maradnál nála!? - mordult rá Bruckner Szigfrid. - Azért, mert szeretem - mondta a virág. - Miért szereted? - háborgott Aromo. - Csak - mondta a virág.
Vacskamati táncra perdült, ugrált a virágja körül, alig látott az örömtől. - Meglátod, rendesen öntözlek, kapállak, törődöm veled ezután - mondta a virágnak. A virág meg azt mondta: - Hiszi a piszi. És olyan boldog volt, amilyen még soha.
