Úgy gondolom, érdemes volna megemlékezni történelmünk eme darabjáról, hiszen egyáltalán nincs úgy "népszerűsítve", mint 1848-49.
Szóval miért is felejtődött el (ha elfelejtődött), milyen is volt ez a nyolc év?
Utaltam is rá, hogy pl. a tiszántúli ezredeknél közel hasonló magyar többségű ezredet is találnánk, de érzékeltetni akartam azt, hogy a Rákóczi szabadságharc magyar nemzeti felkelés lett volna. Helyesen: magyar vezetésű felkelés a királyság jogainak a visszaszerzéséért, s modernizálásáért.
Egyébként vélelmezhetően volt olyan időszak, amikor a kuruc haderőben többségben voltak a más nemzetiségűek, ez pedig a szabadságharc eleje, mikor bejön Rákóczi az országba és tartott a tiszaújlaki győzelmet követő időszakig. Először is Rákóczival a határon döntően lengyel zsoldosok léptek át, a határtérségben a közeli Rákóczi birtokok, döntően ruszin parasztjai csatlakoztak, illetve a tiszavidékről érkező magyarok. Ez csak a Tiszán átkelést követő kirajzáskor változott meg a magyarok javára.
A végstádiumban is magas lehetett a nemzetiségek aránya, mivel az ország más részéről származó katonák jó része "elpárolgott" a visszavonulás során, Felső-Zemplén, Máramaros lakosságának meg döntő többsége ruszin volt, kisebb részt szlovák, magyar, román. Szabolcs, Szatmár (szórványban román), Ugocsa magyar (és ruszin). aminek a sereg összetételében is meg kellett látszódnia (újoncozás, Rákóczi hűség a birtokok miatt).
Továbbá Rákóczi felmenőinek egy része nem is volt katolikus, + nevelőapja evangélikus... tehát otthonról hozta a vallási sokszínűséget, türelmet, ami azért is nagy szó, mert erős katolikus volt.
Ez alapján és amire hivatkoztam is, a kurucok többsége biztos, hogy nem volt református, ezért kizárt, hogy a zöldkomcsi reformátusokkal kapcsolatos megjegyzése fedné a valóságot.
"Szerintem, bár a felsorolt tényeid nem ezt látszanak igazolni, de a reformáció volt az ideológia ami összetartotta az egészet."
Csak szerinted: eközben Rákóczi maga vallásszabadságot hirdetett államában, ennek csak az mondott ellen, hogy kiűzte területéről a jezsuitákat, de ezt okkal tette, hiszen indoklásul ezt írta:
„A jezsuiták szofizmákkal, áltanokkal és ferde elvekkel megzavarják az ifjúság fejét, szorgalmasan oktatnak arra, hogy miként lehessen az igazságot csűrni-csavarni… arra oktatnak, hogy hamisan esküdni nem bűn, csak bensőleg kell mást gondolni… A kormány gyeplőit mindenütt ők akarják magukhoz ragadni, az általuk nevelt ifjúságot elkötelezik maguknak, a legmagasabb állásokra segítik őket, hogy érdekeiket védeni tartozzanak… A jezsuiták egy államnak sem hívei, az Ad maiorem Dei gloriam (Isten nagyobb dicsőségére) terjesztésének színe alatt saját javukat és előnyüket hajhásszák, miként ez saját sorsomban is bebizonyosodott.”
(Ez az oldalvágás a saját jezsuita ifjúkori neveltetésére vonatkozott Neuhaus-ban vagyis Jindřichův Hradecben.)
Bár nagyon hithű katolikus volt egész életében, a többi keresztény vallást is egyenrangúnak gondolta vele, tehát innen érthető a vallásszabadságra való törekvése.
Ez erősen szubjektíve kiragadott példának tűnik, már az ezred neve sem magyar.
Persze aláírom, hogy sok nemzetiségi volt a kuruc seregekben, de azt azért nem merném állítani, hogy összességében kisebbségben lettek volna a magyarok.
Vallási témakörhöz:
lehet, hogy az előző fél évszázad protestánsellenes üldöztetései, kirohanásai is szerepet játszottak a szabadságharc kirobbanásában, de nem az volt a fő mozgatóerő.
Tibb megközelítését látom a valóságot legjobban megközelítőnek:
nemesi felkelés az uralkodói abszolutizmus ellen, amelyben részben - és ideig, óráig - sikerült maguk mellé állítani a nem nemesi társadalmi rétegeket is.
Ja....igen..... ilyesmire akarok kilyukadni, ráébresztni egyeseket, akik Rákóczit nagyon azonosítják a magyar nemzettel. Szerintem, bár a felsorolt tényeid nem ezt látszanak igazolni, de a reformáció volt az ideológia ami összetartotta az egészet.
Nagyon eltávolodok a tárgytól ha azt mondom, hogy olyan kuruc dolog volt az amerikai fügetlenségi háború is, a puritánok az anglikánok ellen? Voltak indiánok abban is.
A kurucok közt még Andrássy Miklós vezetésével még egy krími tatár lovas csapat is szolgált, akiket főleg morva és osztrák területek rajdolására használtak, mert a lakosság már a kinézetüktől rosszul lett...
Biztos, hogy nem, a leírtak alapján. Még az se biztos, hogy a magyar kurucokon belül többségben voltak, a teljes kuruc hadnak meg akár a fele is lehetett nemzetiségi, akik közt nem volt református.
Konkrét példa, Winkler ezred, 1708 május 4. mustrajegyzék szerint:
magyar : 4, tót: 569, morva 7, cseh 3, német 14. Fierville ezred főleg francia és német legénységgel. Nem véletlen, hogy az 1707 évi átszervezéskor Rákóczi sürgette az idegen nyelvet beszélő tisztek felkarolását. (voltak majdnem tiszta magyar ezredek is, de nem általánosítható).
S eddig csak a Magyar Királyság, Erdélyi fejedelemség területéről származó katonákról beszéltünk, a kuruc seregben szolgált több ezer birodalmi német, lengyel zsoldos, mintegy 800 svéd, több száz francia, moldvai románok, s még ki tudja hány náció - akik között egy reformátust se találsz.
háááát? Azt nem tudtam, de igaz, gondolhattam volna, hogy a kurucság nem feltétlenül magyarságot jelent egyben. De ennek utána kellene nézni, mert úgy látom ti se egyformán vagytok erről tájékozódva? Ha nemzetiséghez tartozás nem volt kovásza a kurucságnak akkor csak a vallás lehetett. Vagy az uralkodó személye is elég volt akkoriban?
Abszolút nem. Sőt, mondhatnám zöldfülűség, mivel a kurucok közt jóval több volt a más vallású.
Először is ez még a magyarokra se feltétlen áll, hiszen sok volt köztük a katolikus, de a magyar nemzetiségűekre fogadjuk el! A kurucok jelentős része azonban nem is magyar volt, hanem szlovák és ruszin, akik közt csak tévedésből volt mutatóba egy-két református. A szlovákok katolikusok és kis részbe evangélikusok, a ruszinok pedig ortodoxok voltak, akárcsak a Máramarosban és Erdélyben a kuruc oldalon harcoló románok. A bányavárosi, szepességi németek (zipser) pedig többségében evagélikusok.
Hát ...ja..... csak vita indítónak szántam egyébként is. (-: Talán akkortájt kezdődik a folyamat amiben a nemzethez tartozás fontosabb lesz mint a vallás? De most mint ha odafele haladnánk vissza? Talán nem csúcsik el aktuál politikába a beszélgetés?
Vagy még inkább egy lengyel példát követő nemesi-rendi fegyveres ellenállás az uralkodói abszolutizmussal szemben, amely a törököktől csak néhány éve megszabadított országot egy nagy dinasztikus háború, a spanyol örökösödési háború egyik meglehetősen jelentéktelen mellékhadszínterévé teszi.
Nézd, a korszellem az abszolutizmus felé mutatott. Ahol nem tudták megvalósítani, az az ország ment a süllyesztőbe. A legjobb példa erre Lengyelország. De lehetne Spanyolországot is írni, vagy Itáliát. Rákóczi nem ezt képviselte. Lehet, hogy ezt akarta volna, de reálisan ez fel sem vetődhetett, mivel a hatalom megszerzéséhez szüksége volt a főnemesség támogatására, márpedig ők benyújtották volna a számlát, ha esetleg sikerült volna önállóvá tenni az országot. Ezt nyilván Rákóczi nagyon jól tudta. Azért nem látok nála jövőképet, mert elvileg tudta, hogy mit kellett volna tenni, de azt is, hogy a gyakorlatban ez lehetelen. Rákóczi útja a lengyel út volt. Minden 18. századi lengyel király megpróbálkozott a központi hatalom erősítésével, lényegében az abszolut királyi hatalom kiépítésével. Még a próbálkozást is keményen letörték saját alattvalói. Meg is lett az "eredménye". Az ellepélda lehet mondjuk Poroszország, ahol az uralkodó abszolút hatalma a nemességet letörte és így végeredményben egy jelentéktelen őrgrófság lehetett a kiindulópontja a német egység felépítésének.
Rákóczi eredménye az, hogy a magyar nemességnek maradt annyi ereje, hogy megakadályozza a nemesi adómentesség eltörlését, aminek ellenreakcójaként Mária Terézia a vámhatár szabályozásával akadályozta az ipar fejlődését. Pontosabban azt, hogy az iparba ne Magyarországon, hanem azon kívül fektessen be, aki akar, mert abból neki több adóbevétele volt. Magyarországot saját nemessége vitte a megrekedő agrárország útjára, tehette ezt Rákóczi következményeként. Persze ez nem Rákóczi hibája, nem az ő történelmi felelőssége, ő nyilván nem ezt az utat szerette volna járni. Ez "csak" a szabadságharcának (polgárháborújának?) történelmi következménye.
Márki Sándor II. Rákóczi Ferenc c. művében így írja le az Egerből történő megindulás (jún. 16.) és a pudmerici csata (aug. 11.) között történteket:
"Másnap, június 18-ikán, megkezdte ez évi hadjáratát s Egerből, a lovakat fűre bocsátva, megindúlt a solti dunai sánczok felé. 21-ikén Árokszálláson táborozott, a jászok közt. Másnap Hatvanban, harmad- és negyednap a dányi tónál, Budával egy irányban. Itt értesűlt Esterházy Dániel futárjától, hogy Glöckelsperg tábornok budai parancsnok Bottyánt heves összecsapás után beszorította a kömlödi Bottyánvárba s ötödnapra, 22-ikén, annak elhagyására és felégetésére kényszerítette. Dánynál érkezett hozzá Bercsényi futára is azzal az izenettel, hogy Herbeville a Csallóközből eleséggel akarja ellátni Lipótvárát, miben a fejedelem meggátolhatja, ha hirtelen eléje vág a Vágnál. A fejedelem egyelőre mégis délnyugat felé fordúlt, hogy megsegítse a solti sánczot, a melyet Glöckelsperg erősen bombáztatott. 26-ikán tehát erőltetett menetben tette meg a 30 kilométernyi rossz utat Dánytól Ócsáig. Másnap még nehezebb; mert mocsarak és lápok közt vezető úton akart eljutni délnyugat felé Szentmiklósra; a napot azonban pihenésre fordította, Harmadnap értesűlt, hogy a kuruczok visszavették a balparti hídfőt, a hídat is elszakították s az ellenség átkelését – hajók hiányában – lehetetlenné tették. Igy tehát nem akadt ottan dolga; s mivel nem is remélhette, hogy a hídat helyreállíthatja s azon át a Dunántúlt megsegítheti, elhatározta, hogy Esterházy és Károlyi hadait is magához vonva, Pest felé nyomúl, de a mennyire lehet, minden nyilt ütközetet elkerűl. Július elsején Ócsán valóban egyesűlt Károlyi Sándor s Esterházy Dániel hadaival, Tábornokai tanácsára történhetett, hogy lemondott Pest ostromáról, melytől Glöckelsperg tartott s melyre ő éppen a most kihirdetett rákosi országgyűlés biztonsága érdekében készülődött. Július 3-ikán még Ócsáról tudatta az angol királynéval és a hollandi rendekkel, hogy a béke dolgában ünnepiesen elfogadja közbenjárásukat, de hadaival még aznap átvonúlt Gyömrőre. Csupán Halasnál hagyott némi katonaságot, hogy vigyázzon a császáriakra, kik a Duna/Tisza közét most már legfeljebb Pétervárad felől fenyegethetik. Gyömrőn és Csabán kelleténél tovább kellett vesztegelnie. Nem a menet nehézségei tartóztatták fel, bár haladását mindenesetre lassította, hogy ivó- és itató-vízért néha 7-20 kilométernyi kitérést kellett tennie, Az keserítette el, hogy katonái, főkép a tiszántúliak, hazaszökdösnek s békére hajlanak.
Gyömrőn szemlét tartott felettük s beszédet intézett hozzájuk. Nem tudta, fájdalmát vagy bosszankodását közölje-e velök. Az első esetben méltán terjesztheti keserűségét eléjök, kik, az ő példájára, életöket hazájok dicsőséges szabadságára szentelték és mindenöket elhagyván, a végből jöttek zászlai alá, hogy győzzenek vagy meghaljanak, A vitézlő rendnek ezt a dicsőséges eltökélését csak a haza ügyén szánakozó szívvel és zokogva szemlélheti, Elfelejti keserves sorsát, éjjel-nappal való fáradozását, veszedelmek közt forgó állapotát és nem hozza elő eddigi szerencsés hadakozásait. Most azonban oka van panaszra, mert csorbát ejtettek az ügyön. Azok a vitézek, kik, vele együtt, verejtékökkel és vérökkel helyezték a régi szabadságot megközelítő állapotba: hírünket, nevünket, dicsőségünket csaknem eltapodták, mert lágyszívűeket, elfajúltakat tűrtek maguk között, a kik a magyar nevet nem érdemlik, Nagyobb szerencsének tartotta volna, ha, a hazát védve, gyarló testét velök egy sírhalomba rakják, mint hogy neki, az élő, de csaknem eltemetett vezérnek, becstelen cselekedetökről kell emlékeznie. Mit akarnak? …
Inkább békűljenek meg csalárd ellenségeikkel, a kiknek igáját így segítik. Akkor ő is leteszi szerencsétlen vezéri tisztét, hogy meggyalázott életét tengereken, pusztákon bujdosva végezze. Veszszen oda őseinek dicsőséges Rákóczi-neve, csak több ilyen gyalázatos napot ne kelljen megsiratnia. Áldozzák föl személyét, adják az ellenség kezébe: nem bánja, csak szabadságot szerezzen vele nekik és nemzetének. Visszamegy a sötét tömlöczbe, melyből Isten keze kiszabadította; kész a gyászos vérpadra lépni, csak elnyerhesse nemzete boldogságát. Engedjék, hogy inkább az ellenség fegyvere ölje meg, mint hogy haldokolva, gyalázatosan éljen velök. De ha van bennök magyar vér és szeretik őt – nem mint urukat, hanem mint atyjukat, társukat, véröket –: bosszúlják meg gyalázatát ama hazaárúlók megbüntetésével, a kik nemzetünk és mindnyájunk becsületét gyászba öltöztették. «Magatok pedig, oh fiaim végezte gyönyörű beszédét – segítsétek magatoknak boldogúlására való ügyekezeteimet. Vígasztaljátok elkeseredett szívemet, hogy veletek élet és halál között kereshessem – oly szívvel, a mint kezdettem – hazánk és mindnyájunk szerencséjére, boldogúlására czélzó szándékomat. Nem kívánok birodalmat, nem kincset tőletek; s nem egyebet az igaz magyarhoz illő bátor szívnél, hogy azt magammal összecsatolván, veletek éljek, haljak!»
Igy csak az beszélhetett, ki teljes egyéniségét vitte a küzdelembe, nem csupán azt a dicsőséget, a mely ősei nevét veszi körűl, Bizalmat kelthetett benne az a lelkesedés, a melylyel hadai fogadták intő és lelkesítő beszédét. Arra gondolt, hogy Károlyit az Alföld fedezésére ezen a vidéken hagyja, ő maga pedig Esterházy Dániellel Vácz vidékére megy, elfoglalja a Szentendrei szigetet és hidat veret a Dunán, hogy el ne szakadjon a dunántúliaktól. Másnap és harmadnap Rákoscsabán táborozott, a honnan újból biztosította a szegény curialista és armálista nemességet, hogy mivel már az Ausztriai Ház uralkodásának vége szakadt, a paraszti szolgálat alól ezt a szegény, leigázott nemességet örökre fölszabadítani kívánja. Veresegyházán, hol két napot pihent, még abban a meggyőződésben élt, hogy kisebb baj volna a vágontúli föld elveszítése, mint ha Glöckelsperg, ki a Duna balpartján mindig egy irányban haladt vele, átcsapna Pestnél az Alföldre s a kurucz hadakat egymástól elvágná. Azt úgy sem gátolhatja, hogy Herbeville a Csallóközből kijöjjön; s ha kijön és Bercsényi a Vágtól visszavonúlni kénytelen, nyilt mezön még mindig megszégyeníthetik ellenségöket.
Három nappal későbben, mint szerette volna, július 9-ikén Vácz püspöki városnál ütött tábort. Csak itt mondott le arról a tervéről, hogy hídat veressen a Dunán; de nem arról, hogy figyelemmel kísérje a hatalmas folyamot, a melynek tulsó partján Glöckelsperg árnyék gyanánt kísérte, hogy Komáromnál Herbevillehez csatlakozzék. A fejedelem tehát úgy intézkedett, hogy gyalogsága a Duna völgyén felfelé, lovassága a gyönyörű erdős, füves Börzsönyi-hegyeken át nyomúljon, a társzekerek pedig a honti Tompáig szintén a hegyek közt haladjanak. Ő maga a lovasságnál maradván, Verőcze és Nagymaros közt odahagyta a Dunát, s a Nagypatak völgyén felfelé 12-ikén a honti Szokolya alá került, de még aznap megindúlt az Ipoly és a Garam felé. Másnap már a Garam völgyében, Esztergom vármegyében, Bénynél, vagy, a hogy templomáról nevezi, Szentbenedeknél állott. Ez az 1217-ből való templom uralkodott a Garam hídján s öt év mulva a fejedelem gondoskodott is megerősítéséről. A szép mező kedvéért tábort veretett a «római», helyesebben azonban avar sáncznál, mely a falut két hatalmas gyűrűben fogja körűl. Csak három, szükség esetében két állomásra lévén a Vágtól, ott akart maradni mindaddig, míg bizonyosabbat nem hall Herbeville szándékáról; mert nem szerette volna kiélni a Vág vidékét. Bercsényi még aznap (július 13-ikán) felkereste a szomszédos Kéménden s megállapodott vele a közös eljárásban. Személyesen is, hírből is ismerte «a jámbor öreg» Herbeville grófot s olyan tőrbe akarta ejteni, a milyenbe mást nem ejthetett volna. Des Alleurs nem is hitte, hogy sikerűljön tervének ez a része, azonban helyeselte Lipótvár megszállására vonatkozó előterjesztését. Le Maire dandárnokot, a kivel éppen most vizsgálta meg a közellevő Esztergom helyzetét, hasonló tanulmányok czéljából Bercsényivel most Lipótvár alá küldte, mert mindakét várat ostromolni akarta. Megbízta, hogy mielőtt kijönne Herbeville a Csallóközből, rekeszsze el gátakkal a Dudvág csekély vizét, a Dudvág és a Vág közt hányasson egy jó sánczot, nyári vízállásra számítva, vizsgálja meg a Dudvág gázlóit s emeltessen ezen gázlók védelmére redouteokat.16-ikán tűzérsége is megérkezvén, harmadnap átment a barsi Fajkürtre. 19-ikén már Surányból kérdezte meg Széchenyi érseket, hol találkozzanak a békealku dolgában. Útbaejtette Érsekújvárát is, a hol két napot töltvén, 21-ikén az északnyugaton fekvő Mocsonokra ment s augusztus 2-ikáig ott táborozott.
Végrehajtotta tehát szándékát; egyesűlt vágmelléki hadaival, hogy, ha kell, megverekedjék a Csallóközbe zárkozott ellenséggel. A Vágon azért nem kelt át, hogy Herbeville őt gyengének higyje s kijöjjön a szigetből, a mi – egy sikertelen kísérlet után – augusztus 8-ikán meg is történt. Erről és Le Maire sánczainak elkészűléséről értesülve, a fejedelem már előtte való nap «nagy erővel» átment Patára. Ott a Vág szeredi hídját azonnal lerontatta, a két gázlót pedig a víz alatt vert hegyes karókkal tette járhatatlanná. A hídőrség kivételével egész gyalogságát a sánczba vetette. Úgy tudta, hogy Herbeville elkülönítette gyalogságát a lovasságtól; elfogadta tehát Bercsényi önkéntes ajánlkozását, hogy lovasságával megakadályozza a két fegyvernem egyesűlését és Lipótvár megsegítését, az ellenséget a tőrbe vezető útra csalja s ezzel váratlan zavarba hozza. Ő maga a Vág patai bozótos partján várta, mi fog történni az egészen fedetlen tulsó parton."
"További fontos adalék az elvi „politizálás” szemléltetésére Rákóczi Daniel Jablonskinak írott leveléből: „Mióta az eszemet tudom, az aggasztott a legjobban, hogy annyi a szakadás a csak névre, de nem lényegre nézve eltérő keresztény vallások között. Mióta Isten kegyelméből a szabad és egyetértő magyar nép ügyét felkaroltam, semmi sem feküdt annyira a szívemen, mint az, hogy a vallások viszályát, melynek magvát a Gonosz vetette el, kiegyenlítsem, és közös szeretetre bírjam azokat, akik az igazi kereszténységről megfeledkezve, egymás iránt határtalan gyűlölettel viseltetnek.”
Mindennek ismeretében érthetővé válik, hogy Rákóczi, a Tractatus de potestate (Értekezés a hatalomról) című, 1722 és 1725 között Franciaországban írott munkájában, bár elfogadja a teológus Bossuet alapvető tételeit, a püspöknek a Szentírásból származtatott politikai következtetéseit elegánsan de következetesen elutasítja.[...]
Rákóczi, az Ószövetségi typusok elemzésének módszerével Bossuet abszolutista rendszerének éppen sarokpontjait forgatja ki. A francia teológus szerint az uralkodói hatalom létrejötte a bűnbeesés következménye: az Istennel kötött szövetség erejét keveslő zsidók királyt kérnek maguknak, akit meg is kapnak, de ezzel Isten haragját is magukra vonják – az uralkodók hatalmának a továbbiakban nem szabad ellenállni, akkor sem, ha azt zsarnoki módon gyakorolják, megbüntetésüket kizárólag Istenre kell bízni. Ezzel szemben Rákóczi szerint a politikai hatalom genezisének alapigéje nem a Bossuet által hivatkozott I Sámuel 8, hanem a Deuteronomium (Mózes V) 17, amely időben is megelőzi Saul felkenését.24 Az Úr által jelölt, az atyai kormányzás modelljét az emberi társadalomban is megvalósító fejedelmek nem abszolút uralkodók a szó szoros értelmében, sőt, az Isten rendeléséből létrejött államok természetes mintája a család, elemi szerkezetük a „testvérek köztársasága”, ahol a fejedelem csupán primus inter pares. Rákóczi már műve bevezető fejezeteiben felállította az emberi természetben adott distinkciót az „igaz értelem” (recta ratio) és a birtoklásvágy (cupiditas) között; előbbi a természetbe oltott isteni törvény alapján vezeti a szabad népet, amikor az megválasztja Isten jelöltjét vezetőül, utóbbi az emberek bűnéből és gyengeségéből származó, bitorolt jog alapja, és az egyéni érdeket szolgálja, így jogos ellene a felkelés is vagy az ellenállás bármely formája.25 „Mert minden hatalom, amelyet nem a nép szabad és önkéntes egyetértése ad, ellentétes a természeti joggal, mert akképpen cselekszik másokkal, amiképpen nem akarná, hogy vele cselekedjenek."
Rákóczi túlságosan idealista volt, a vallás tárgykörében mindenképpen, azonban uralma alatt ez ellen (a területéről kiűzött jezsuitákon kívül) senkinek nem volt kifogása. Eszméit olyan szinten vezérelte az isteni küldetés betöltése és az igazságosság, hogy kevesen foghatók hozzá az utolsó 1000 év uralkodói/országvezetői közül.
Kérdés persze, hogyan is valósulhatott volna meg ez a békés együttélés, ha a szabadságharc mégiscsak győz. Lettek volna azért kihívások csőstől...
"Neki magának sem volt határozott jövőképe, illetve ami lett volna, annak véghezvitelére pedig gyenge volt."
Hát azért ez nem egészen így volt. Szerinted a lengyel utat képviselte, szerintem meg egy egészen egyedi, közép-európai, magyar utat.
Sokat tanult főleg a franciáktól, de egészen a rómaiakig visszamenve szerette volna újraszervezni a magyar államot.
Aztán tényleg más kérdés, hogy jó pár területen nem sikerült neki.
Ahol igen: vallásszabadság, hadigazdaság egészen 1709-ig működőképessé tétele – ezek saját vallásfilozófiai felfogásáról illetve gazdasági képességeiről árulkodnak.
Az ország a 160 évnyi törökkel folytatott háborúskodás következtében egyes területein rendkívül fejletlen volt, a nemességet még mindig félig középkori szemlélet uralta, és az egész ország a korszak, a késő 17. század európai tudományos-technikai fejlődéséből szinte semmit sem profitált.
Rákóczi tudta, hogy sok tekintetben lehetetlen feladatra vállalkozik, és bár igen sok francia, római és osztrák példára támaszkodott elképzeléseiben és terveiben, a magyar nemesség és rendek ellenállása miatt azokból eredményesen igen keveset tudott megvalósítani...
Mindezt az Emlékiratai nyomán írom, ahol igen részletesen és őszintén számolt be sok mindenről, ennek kapcsán is. Érdekes módon azokban sokszor magát okolta, hogy ezt vagy azt talán nem úgy kellett volna, hiszen a nemesség és a rendek nem voltak érettek azokra.
Egy biztos: Rákóczi egy rendkívüli ember volt, és valahogy hozzá képest olyan tehetségtelen és (erkölcsileg megkérdőjelezhetően) hitvány alakok vették körül az állam- és hadvezetésben, akik ha kellett lépten-nyomon csak az egyéni érdekeiket helyezték előtérbe illetve a harcmezőn akár parancsait megtagadva csak az egyéni dicsőséget keresték... mindezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy nem kergetett légvárakat, ezt később maga is belátta, hiszen azzal, hogy beismerte – egyes elképzelései akkor és ott kivitelezhetetlenek voltak – tökéletes elemzőképességről tett tanúbizonyságot.
Valamikor 11 éve a topikban volt egy kis vita, hogy a lengyel utat követtük volna abban az esetben, ha Rákóczi és kurucai mégiscsak győztek volna, és a legtöbben akkor arra tippeltek, hogy igen.
Talán csak én tettem le a garast amellett, hogy Rákóczi tervei egy sikeres államszervezet kiépítése és jól megalapozott rentabilitás mellett legkésőbb a 18. század végére nemcsak egy ütközőállamot, hanem egy sikeres magyar fejedelemséget hoztak volna létre, mely egyéni módon lett volna képes felvenni a térségben az elmaradottsággal való küzdelmet, sikeresen.
Rákóczi illetve Mikes Kelemen ilyen irányú gazdasági elképzelései nagyon is erre mutattak, 1708 után azok megvalósulását az ország beszűkülő területe illetve az immár évtizedek óta zajló, mindkét oldalról történő kifosztása lehetetlenné tette. Illetve az is lehetséges, hogy ezek egy részét már ők is csak a francia tartózkodás után, tehát 1713-17 tapasztalatai nyomán vallották helyesnek műveik megírásakor.
Mindenesetre Rákóczi nagyon is kritikusan látta önmagát (ami pl. nem mondható el Kossuth-ról, hogy utaljunk a vulgármarxista történetfelfogás egy másik agyonajnározott hősére) és ismerte korlátait. Viszont azt is tudta, hogy nálánál erre az adott feladatra sem elhivatottabb, sem tehetségesebb embert nem rendelt az Isten, tehát vállalta így is, hogy már a kezdet kezdetén, tehát 1702-03-ban is kétségek merültek fel benne, hogy képes lesz-e végigvinni...
"A kuruc hadsereg általános hibája az volt a Rákóczi-szabadságharc idején, hogy összehangolatlanul működnek a csapatok: a döntő pillanatban általában késlekedtek, még a majtényi fegyverletételt is lekéste két ezred, ahogy azt már említettük. Ha pedig netán az időzítés jó lett volna, akkor másféle fegyelmi problémák léptek fel. Csata közben, vagy az ütközet után túl korán bomlottak fel a soraik, és ilyenkor többnyire fosztogatásba kezdtek. Ezzel a szabadságharc hat nagy csatája közül legalább kettőt – az 1704-es nagyszombatit és az 1710-es romhányit veszítettek el Bánkúti Imre szerint. Az egész szabadságharc utolsó nagy csatája, a romhányi ütközetnél például az történt, hogy a már megvert, visszavonuló császáriak még így is ütőképesebbek voltak, mint a felkelők. A kuruc lovasság megfutamította ugyanis a labancokat, de nem tartotta be az elemi fegyelmi rendszabályokat sem – derül ki Czigány Istvánnak a Rubicon folyóirat 2004-es Rákóczi-emlékszámában megjelent tanulmányából. A labancok parancsnoka pedig észrevette, hogy a kurucok már fosztogatnak: hátraarcot rendelt el, és szétverték a magukat győztesnek tudó kurucokat…
Rákócziék a nagyobb létszámú reguláris haderővel szemben nem nagyon tudták sikerrel felvenni a harcot. A szabadságharc vezéreinek stratégiai képességei is megkérdőjelezhetőek. Az 1705-ös pudmerici csatában például Rákóczi már június vége felé a Vág vidékére vonult, ahol egyesült Bercsényi seregével. A labancokat irányító Herbeville csapatait – erről a korabeli Rákóczi-kiadvány, a Mercurius Veridicus ír – a Dudvág mocsarai között keríthették volna be Rákóczi alvezérei, ám előbb Bercsényi, majd Esterházy Antal elkéstek, így következett be maga a döntő csata, amelyet elvesztettek a kurucok. Rákóczi emlékirataiban részletesen ír arról, hogy tábornokai nem, vagy nem megfelelően hajtották végre utasításait. Bercsényi és Esterházy Antal szerepét külön kiemelte a fejedelem. Sőt azt is írja, hogy mások talán árulásnak is minősítették volna a tábornokok cselekedeteit, ő azonban tudja, hogy az inkább a tudatlanságuknak tudható be."
Ez az utóbbi dudvági kaland, illetve a zsibói csatavesztés a késlekedés miatt azért tanusítja, hogy maga Rákóczi mégsem volt csapnivaló hadvezér.
A Vág-mentén lezajlott bekerítésről olvastam tán 20 éve egy tanulmányt, maga a haditerv ott, adott körülmények – a Vág melletti mocsaras terület – között tényleg zseniális volt. Viszont Bercsényi illetve Esterházy értetlenkedése illetve késlekedése teljesen tönkretette, a végén Herbeville gyakorlatilag alig valamicske veszteséggel kicsusszant a bekerítő gyűrűből és aztán a végeredmény jól ismert: egy újabb vesztes mezei ütközet (aminek kimenetelében maga Rákóczi is vaskosan benne volt, Herbeville és Pálffy alaposan lóvá tették).
Forrás értékű novumot itt senki se ír, én se. Csak ismételgetjük másokét saját szánk íze szerint. Egyébként mit tanulhatott volna Thökölytől? Például a cselvetést, lovas, fegyelmezetlen sereg mozgatását... Mi a teendő, ha szétszaladnak:) Egyébként pontosan tudom milyen Thököly megítélése, de attól még egy igazi csibész kuruc vezér volt.
Kb. 9 évvel ezelőtt "zágoni Mikes Kelemen" néven írogattam a topikba, és már akkor is megmosolyogtak azért, amiket állítottam.
Rákóczi nem hadvezér volt, hanem vezérlő fejedelem, és ahogy emlékirataiból kiderül, tisztában volt a saját képességeivel.
Arról végképp nem tehetett, hogy a török által szinte teljesen elpusztított Duna-Tisza-közéről illetve az erősen megadóztatott Debrecen alatti térségből nem illetve nagyon kevés katonát lehetett csak kiállítani.
Hiába akart egy ütőképes kuruc reguláris sereget, ha erre sem elegendő pénze (és ennek következtében elegendő, jó minőségű fegyvere), sem elegendő megfelelő képességű közkatonája és tisztje nem volt. Igazából valószínűleg még elegendő kiképzője sem.
XIV. Lajos még katonai tanácsadókat (pl. Fierville le Herissy) is küldött neki 1703-06 között, akik meglepődve vették tudomásul, hogy ezek között a magyarok között az ő harcászati és seregszervezési elveik elég kevéssé működtek... (nem lehetett csak úgy 140-150 év fejlődésbeli elmulasztását néhány év alatt bepótolni)
Bizony a kuruc reguláris haderő harcértékben mélyen a nyugati, ill. osztrák/Habsburg csapatok alatt maradt.
Ennek következtében veszítették el pl. a trencséni csatát is, ami egy abszolút nyerhető csata lett volna (persze ettől ez valószínűleg nem befolyásolta volna a végső kimenetelt, hiszen az már 1704-05 táján eldőlt, mégpedig az országon kívül, bajor földön, illetve a Rajnánál)
A másik nagy hiányosság valóban a megfelelő tábornoki kar hiánya. Igazából tényleg csak Vak Bottyán és Béri Balogh Ádám értek valamit (utóbbi két kisebb mezei ütközetet is megnyert: Győrvár 1706 és Kölesd 1708 – bár ez utóbbit nem császári csapatok ellen), a többiek, még maga Károlyi Sándor is meglehetősen kutyaütők voltak.
És itt is felmerül a kérdés: Rákóczi csak a meglévő, számba jöhető (fő)nemesekből illetve a török kiűzésében magukat kitüntetett tapasztaltabb katonatisztekből (utóbbiak voltak elenyésző kisebbségben) válogathatott – hogyan tehetett volna csodát ezen a területen?
A kellő konzekvenciákat azért levonta: pl. Forgách Simont okkal börtönözte be, hatalmas baklövéseket követett el az 1706-os hadjárat során.
"Nevelőapjától, Thökölytől megtanulhatta volna"
Aki ugyebár a magyar történelem egyik legellentmondásosabb (egyesek szerint 20. századi előtti történelmünk egyik legsötétebb) figurája volt. Aki összeállt a törökkel és Bécs elfoglalására vonult velük.
Aki ugyebár nem reguláris sereg élén küzdött a Habsburgok ellen, hanem kuruc lovasai élén, akiket tatár martalócok támogattak. Miként az elhíresült zernyesti csatában, ami kb. az egyetlen olyan lényeges diadal, ahol mezei ütközetben Thököly kurucai (és a román/török/tatár segéderők) legyőzték a császáriakat... ami igazándiból egy jókora cselvetésre épült.
"(vitte is magával az 1683-as bécsi hadjáratra kis gyerekként"
Amiről utólag elborzadva emlékezett meg, hiszen Thökölyék a tatár segédcsapatokkal végigrabolták a felvidéki városokat illetve a Bécs alatti falvakat... ezért aztán nagyon is érthető, hogy a törökkel valójában semmiféle komolyabb szövetséget később nem keresett, hiszen – semmilyen tekintetben – nem akart mostohaapja sorsára jutni avagy hasonló emlékezetűvé válni.
Tehát mit is tudott volna Thökölytől eltanulni?!? (ez csak költői kérdés volt)
Egyébként a R.-szabadságharc katonatörténeti vonatkozásairól Bánkúti Imre írt több könyvében, illetve nagyon jó és korszerű még Czigány István tanulmánya is: Sztereotípiák és kérdőjelek (A Rákóczi-szabadságharc hadügyi problémái - 2004).
Most néztem meg, ő elég sokat foglalkozott a török végső kiűzésének évtizedeivel is, tehát hadtörténészként elég alapos rálátása volt arra, hogyan is alakult ki az a helyzet, ami a hegyaljai felkeléshez ill. 1703-hoz vezetett.
