(Szarvas, 1851., nov. 21. – Arad, 1914. nov. 24.): numizmatikus, etnográfus, az MTA l. tagja (1892). Egyetemi tanulmányait Krakkóban, Budapesten és Bécsben végezte. A szláv nyelveket, a szankszkrit és az örmény nyelvet tanulmányozta, mohamedán numizmatikával foglalkozott, 1877 – 79-ben Békéscsabán tanított. 1881-ben az MNM érem- és régiségosztályához került. 1900-ban egy. i magántanár a bp.-i egyetemen. 1901-ben ig.-őrnek nevezték ki. Kiváló érmész volt. Sokat foglalkozott a m. őstörténet kérdéseivel. 1885-ben részt vett egy balkáni expedícióban, melynek eredményeképpen megírta Az oláh nyelv és nemzet megalakulása c. művét (Bp., 1887). Lőwy Árpád álnéven pornográf költeményeket írt (Válogatott versei, Arad, 1919). – M. Corpus nummorum Hungariae (Magy. Egyetemes Éremtár I – II., Bp., 1899 – 1907); Magyar pénzverő izmaeliták és Bessarábia (Arad, 1880). Irod. Schöpflin Aladár: R. L. (Nyugat, 1914. 23. sz.); Harsányi Pál: R. L. emlékezete (Numizmatikai Közl. 191 5).
Ki itt nyugtalankodik csendesen, Író volt és elköltözött az élôk sorába. Halt harminchat évig, élt néhány napot, S ha gondolkozott, csak álmodott Néhány lapot. S mikor kinevették: Azt hitte, hogy kacagtatott. Most itt fekszik e nehéz Temetôi hant alatt, Zöld koponyáján kiüt a csira És azt álmodja, hogy él. Szegény. Béke hangjaira! Ámen.
(Rejtô Jenô)
Az őszhatalmú időtől kihívó üzenet érkezett, sarjadás-erejű válasz rá a képzelet; kaptam egy talányos – virágtól, fától? – levetett, Biblia-lapok közt imádságossá aszalt, szívforma levelet: milliárdból egyetlenként önmaga, nincs hozzá hasonló, csak hasonlata, közepén viseltes űr a folt, mint szívburkon golyó ha áthatolt, szűziség szűk bejáratán ha átütött, miként csírakopja konok ősrögöt, megidéz ávósok vezényelte sortüzet - ó, ezek a ruszki tankok mögött lappangó vacak-bátrak! – előtte még, hogy zárkamélyben csillagvizsgálója a szabadságnak csak kivágott-címerű zászló lehet, s a magyar életfa lombjába vackolódó Hold nem éjszakát szül, virradat, amit kihord, a vitorlát bontó Haza zátonyról nem zátonyra érkezett, mert nem bitókról lopta le a kötélzetet, e cirkli-terebélyű növényi seben átduhhan a molekuláris tisztaság, mint a hó, s a Szent Lélek is átszáll könnyeden, a Máriás lobogókkal suhogó, bár bennünk minden pika a Kossuth-címerig ér, eszünket búsítja eszme, de erünkben felvidul a vér, s újra kigyúl a fáklyaüszök, mert az ország mégse a kárhozat hona, nem ferde gerincet sugall a dőlt keresztű Szent Korona. Vagy csupán a férgek hada rágta ki az utat a Nagyistennek, ki szánva minket ide néz, és sírva mulat, mert csak Ő sejti, mint dönti el, szabadságunk annyi maradt-e még, mint e lyukon át ránkderengő kerek ég."
Szeretem a nagyszerű székely költő, Horváth Alpár verseit és egyéb írásait is.
Egyik szép költeménye címe, Hát ilyen mélyre süllyedtél, nemzetem!?, de most nem ezt, hanem egy másik, nemzeti öntudatról tanúskodó írását teszem közzé.
"Horváth Alpár:Dimbovica-parti kutyák ne ugassanak a székely portán!
Tévednek a bukaresti főmuftik és a hajbókoló-talpnyaló, kondér körül sündörgő, Erdélyből szalajtott csauszaik, ha azt hiszik, hogy e föld őslakói – azok, akiknek az írása-nyelve talán a sumérnál is régebbi keletű, s e föld rögei közül emelték ki cseréptáblákon emlékeit: a székelyek nem bírják szusszal terrorjukat – pökhendi, öntelt, primitív, erőfitogtató páváskodásukat! Tévednek! Tévednek, ha azt hiszik, hogy a székely nem élt meg és nem bírt ki náluk is primitívebb, vadabb, önteltebb megszállót Róma első hullámbeli barbár kultúrtolvajaitól vagy Nagy Károly frankjaitól, Batu kán tatárjain és a Magasságos Porta törökjein át Bécs fondorlatos rablólovagjaiig!!! Az egyik rabló jön, a másik megy itt már másfél- vagy kétezer éve, de a kő: marad. A szikla méginkább. S a székelyek, ha fogynak is, netán porlanak is: nem fogják a rablókat megtűrni a hátukon – legfönnebb addig, amíg a szikla egy vityillót elvisel! Itt a rablójog, a tolvaj előjoga nem lehet tartós, még akkor sem, ha – súlyos elmebetegséggel megtoldva – elsőszülöttjogként akarják elhitetni európai agyalágyultakkal! A primitívség vagy udvari dölyf és álkultúra már sokszor próbálkozott itt erőt demonstrálva szellemet irtani, de hamarabb elkorhadt, mint amennyit porladozott terhe alatt az általa leigázni akart szikla. Hitegették, elárulták, becsapták és látszólag le is győzték itt a székelyt már nem egyszer! Volt itt Székely Támadt és Székely Bánja! És volt Madéfalvi veszedelem is. Netán ezután is lesznek hasonlók. A víz szalad. De a kő marad. A szellem marad. És a székelyek is maradnak! Akár tetszik ez a székelyeket ijesztgetni ideszalajtott és a kerítésnél ólálkodó Dimbovica-parti kutyáknak, akár nem! S ha hajbókoló-talpnyaló, kondér körül sündörgő, Erdélyből szalajtott csauszaikkal akarják szédíteni, kábítani, becsapni a nagyvilágot, hogy itt minden rendben van, mert íme „székelyül beszélő kondérfelügyelőink is vannak!”, akkor elmondjuk újra, lassan, ismételten, hogy mindenki megértse – hogy ők is megértsék: – „Ezek nem székelyek!” – „Székelynek születni kell! És – mint keresztelő után konfirmációkor vagy bérmáláskor a egyházközösségi nagykorúságot: „tettekkel kell kiérdemelni a székelységet”, „konfirmálni kell belőle”! „S aki erre képes, csak az használhatja felnőttként a Székely címet!” És még valami: – „Dimbovica-parti kutyák ne ugassanak a székely portán!” „Dimbovica-parti kutyák ne akarják megszabni nekünk, hogy mi mikor és mit szólhatunk a saját portánkon! Vannak nekünk saját házőrző ebeink, és vannak nekünk ezredéves rendtartó törvényeink! Az ő gumibottal és gumicsonttal ékes kultúrfölényüket pedig tartsák meg maguknak!” (Markó Bélát és társait pedig úgyszintén tartsák meg saját panoptikumuk vagy állatkertjük látványosságának, és mutogassák fogyatékos tájékozottságú vagy elméjű külföldieknek, akik elhiszik, hogy tányér- és talpnyalóknak vagy kollaboránsoknak szobrot szoktak állítani Székelyföldön! Apafinak sincs. És nem is lesz. Kurafinak pedig pláne nem!)
Tévednek, akik azt hiszik, hogy a székely nem élt meg és nem bírt ki náluk is primitívebb, vadabb, önteltebb megszállót Róma első hullámbeli barbár kultúrtolvajaitól vagy Nagy Károly frankjaitól, Batu kán tatárjain és a Magasságos Porta törökjein át Bécs fondorlatos rablólovagjaiig!!! Az egyik rabló jön, a másik megy itt már másfél- vagy kétezer éve, de a kő: marad. A szikla méginkább.
S a székelyek, ha fogynak is, netán porlanak is: nem fogják a rablókat megtűrni a hátukon – legfönnebb addig, amíg a szikla egy vityillót elvisel!"
Tizenéves korom óta írok verseket, prózákat, dalszövegeket, dalokat. Első publikálásaim kisebb helyi lapokban jelentek meg, majd később a bajai Sugó-kör c. irodalmi kiadvány közli folyamatosan írásaimat. .............
Egyedül
Kiléptem magamból, ülök a testemen, vállamon feszül az idő, hideg és meztelen.
Fekete sapkában pihen, görnyed a hajnal, idegen ágyban fekszem összebújva önmagammal"
Erről a jelenségről ma is csak óvatosan: személyeket, csoportokat, netán népeket még véletlenül sem említve szabad írni Magyarországon. S még így is magára vonja e régi gondok fölemlegetője a kődobálók ősi dühét, noha csak ujjböggyel tapogatja ezt a folyton-folyvást fölfakadó társadalmi sebet.
Nemcsak az együttélést, az alkalmazkodást nehezen tűrő, vagy az idomulásra egyenesen alkalmatlan személyiségek keseríthetik meg a többiek sorsát, de vannak olyan embercsoportok, népek is, amelyek nem tudnak vagy nem akarnak másokkal szimbiózisban élni. Általánosságban természetesen nem mondható el ez minden egyes tagjukról, de a tapasztalatok szerint többségüket ez jellemzi.
Csak más népekre fonódva tudnak élni, hétköznapi létezésük során nem képesek szomszédként viselkedni. Kényszerből vagy érdekből elfogadják ideig-óráig az alárendeltséget; fölérendelt viszonyban, mint sokan mások: jól érzik magukat – csupán egy viszonyrendszer ismeretlen számukra, a mellérendeltség. Szolgák vagy urak – sosem társak. Mindenki más idegen nekik, nem tudnak átmosolyogni a szomszéd portájára.
Őket is mardossa belülről ez a néplélekbe vagy időleges szórvány-magányba beleivódott elkülönültség, mégsem képesek levetkőzni a hazátlanságot. Sehol sem érzik jól magukat, ezért földrajzi és lelki értelemben is állandó bolyongásra ítéltetnek sorsuk által.
Nem érzem otthon magam a hazámban, mert rejtőznöm kell; nem szabad létezésem során lényemet kibontani, véleményemet (ha mégoly szelíd is) hangoztatni, hiszen azonnal fajgyűlölő (helyesen: fajtagyűlölő) bélyeget sütnek rám abban a hazában, amelyet én is csupán örököltem idegenből ideszakadt őseim révén.
Nem szabad egyik érzékeny kisebbséget sem, a többséghez alkalmazkodni nem hajlandó társaimat bírálni, netán megítélni. Hogy ők esetleg büntetlenül félretaszíthatnak, kisebbségbe szoríthatnak bármikor? Hogy koldusbotra juttathatnak és megalázhatnak? Hja, kérem, az más dolog!
Legszívesebben ezt mondanám minden szorongónak: ne gyűlöld a világot, társaidat! Mosolyogni jobb. A mosolygó ember kezét parolára nyitja a szeretet. Aki viszont örökkön komor, vagy csak vigyorogni tud: életveszélyes. A humortalan kozmopolitáktól és a lokálpatriotizmus szürkehályogjától rövidlátók buzgalmától ments meg, Uram, minket! Szelidítsd öniróniává bennük a gúnyt, és nyisd ki végre az ő lelküket is – a másságra!
Most, vénülésem vagy késői érettségem egyik első jeleként ért utol a fölismerés: még vélt ellenfeleimet, a nekem ártókat sem tudom gyűlölni. Nem, nem szeretem őket, de örökölt, talán Keletről kapott bambasággal, futó indulatom múltán csak mosolyogni tudok rajtuk. Hogy ők azután esetleg a szeretteimen állnak bosszút? Valószínűleg, hiszen nem maradhat bosszulatlan, hogy nem álltam bosszút rajtuk… Luciferi kör. Ám ???A szelídség ellenállás. Nem csoda, hogy sokszor fölháborító.”– írja Ancsel Éva.
Nem mondom ki, nem írom le a szót a sokszor mindent szándékosan félreértők helyett, hiszen magamról sem tudhatom teljes bizonyossággal, de igazából nem is érdekel: miféle nációk vére kavarog bennem.
Nem az elődöket, nem a múltat akarom a vádlottak padjára ültetni a teljesen reménytelen tárgyaláson, hanem a mindannyiunkra nézve káros tetteket szeretném elkerülni holnap. Bár erre sincs sok esély. Mégiscsak együtt, vagy legalább egymás mellett kellene élnünk a bizalom napsugara alatt – amíg lehet!
A fővárosi pályaudvaron erőszakosan tör rám a nőnek talán csak domborulatai alapján nevezhető véglény: – Szervusz, drágám! Nem érsz rá? – Könyökömmel kell félretaszítani a lotyókat, mert ketten vannak, legkevesebb kettő van mindig belőlük, egyedül elvesznek. Az ügyeletes strici távolról figyeli a végkifejletet. S talán nekik, saját társaiknak kellene kiemelni őket az aluljáró mocsarából, nem nekem. De önerőből ez a népcsoport is képtelen fölemelkedni – évszázadok óta. Mindenesetre most trágár tőmondatokkal nyugtázza elutasításomat a klán képviselője. – Szervusz! – mondanám én is, ha merném…
Félek itthon, ahol születtem, ahol közel ötven éve élek, olykor félek magyar anyanyelvű társaim közé lépni. A fölényes kivagyisággal monomániásan félmillió forint értékű valutaköteget pörgető utcai pénzváltók nyilvános terrorjáról, a vécéüzemeltetők szó szerint földalatti mesterkedéseiről s más, a mélylélektan titkolt tartományába tartozó ocsmányságokról beszélni is kár, hiszen köztudottak.
Asszimilálódjon, olvadjon be, menjen haza (ha van hová), vagy lépjen szimbiózisra, fogadjon el minket, fogadja el a közös együttélés szabályait a honi normát egyelőre nélkülöző idegen. De nem, ő makacsul nem hagy békén, és kisebbsége jogcímén, a jog pajzsa mögé rejtőzve újra és újra ellenem szövetkezik. Nem enged a saját minőségem, szándékom, képességeim szerint élni. Pedig talán együtt is lehetne… Ha ismerné a szomszédság elvét, s e szó gyönyörű jelentését: együtt!
Nem akarok ilyen országban, ilyen többségi kisebbségben élni, ahol (kimondom legalább egy sorsüldözött kisebbség nevét) a régi, lemetszett Magyarország utódállamaiból átköltözött barátaim is a semmibe vesznek olykor – képtelenség! – saját kisebbségük jogán. Szegény szegények. De hová is mehetnének? És én? Itt akartam élni mindig is, disszidálni fényűzés lett volna; itt akarok ma is élni, de nem így, ahogyan ma, hogy lassan már a lélegzetvételemért is elnézést kell kérnem.
Agyoncsépelt a mondandó, falrahányt borsó, tudom; fölösleges a szó itt, ahol nincs, mint máshol sem a nagyvilágban e gondokra végleges orvosság. Ilyenek vagyunk mi, emberek… Valóban ilyenek? Ilyen vagyok én is? Kirekesztő? Nem. Nem!
Fölszáll a villamosra négy-öt, távoli földrészről törvényesen bevándorolt embertársam, és ők vannak máris otthon. Ők a többség. Üvöltöznek, elsodornak, az elemi udvariasságról is megfeledkezve félemlítik meg a többtucat, immár kisebbségi honi utazót. A kiabálás, a zaj is környezetszennyezés. Elfogadjam-e őket? Elfogadjam-e a nyelvi erőszakot? Nem tudom… És nem tudom elfogadni az erőszak egyetlen fajtáját sem, mert nem akarom. Én is más vagyok!
Az eltérő magatartás, az addig szokatlan elfogadása az új értékrend kezdete. Az eltérés, a másság normává válik. Amíg falvanként csak öt-hat személyautó zötyögött az utakon, a kereszteződések előtt a gyalogosok élveztek elsőbbséget. Azután zebracsíkokat festettek az aszfaltra. A gépkocsiknak kötelező volt megállni. Ma már a zebra nem védi a gyalogost.
Ha megengedem, hogy félrelökjenek, holnap ez lesz a természetes. Hagyom, hogy egyetlen hajszálat kitépjenek a fejemből? Hagyom… De holnap már divatba jön a skalpolás. Ha az első rút szó büntetlen marad, holnap odvas szájjal káromkodnak talán még az álmaimban is. Ma még csak az ujjával mutogat – holnap ököllel támad rám. Hogyha hagyom. Törvényt alkot: a másság, az ő fölényének törvényét. Az ellenemre való ízlés, szemszögemből az ízléstelenség törvényét, amelyet már nekem is követnem kell, ha élni szeretnék. Hagyom? Miért hagyom?
…mióta az eszemmel tájékozódom, szégyenkeznem kellett, hogy magyar vagyok. Szégyenkeznem, de nem a saját belátásom alapján, ami lehetne természetes is, hanem a kívülről irányított sugalmazások miatt: ???Mi az, hogy magyar?” – hallottam fölényesen visszakérdezni még magas értelmiségi körökben is. – ???És mi az, hogy hazafiság? Könnyek? Himnusz? Az ember már magánérzelmeit is rühelli, hát még az ilyen közmarhaságokat.”
Csak hívő hallgathat el úgy hangos ateista társaságában, ahogy ilyenkor én el szoktam csöndesedni. Tudniillik, akinek gondot okoz a maga megkeveredett, összevissza rugdalt magyarsága, az nem így fogalmaz. Ha támad is, elsősorban önmagát támadja. Ellenben, akinek csak a másiké okoz gondot, az mindig gunyoros, kötekedő, cinikus, kíméletlen, s az ilyennek nincs mit válaszolni. (Csoóri Sándor: Nappali Hold)
Megsértett nemzeti büszkeség bujkál bennem? Elképzelhető, s ha igen: vállalom. Vajjon melyik nemzet fia engedi meg, hogy önérzetében, szokásaiban, hagyományaiban, létében támadják? A magyar. A magyar – mondom, mert magyar polgár vagyok én is 2000-ben Magyarországon. És szabad. Nagyon-nagyon szabad kis – senki. Ennélfogva nincs szükségem, sem lehetőségem védelemre, sem magyarázkodásra.
Éljen a másság! – írom keserű bizakodással. Éljen a mindig új Isten, a fölényes ember ember ellen elkövetett folyamatos, boldogító jóakarata. Idézem Dusa Lajos költő Commedia con dolore (Fájdalmas komédia) című versrészletét:
Rég nem üvölt a farkasönzés vadul, őszintén, hegyi módra. Dehogy. Illatosan suhan, ápolt és törvényes a horda.
Orrát nagyon fent nem is hordja, hisz, hogy te is vagy – meg se látja. Van elve, s szabad. Minden csikasz fölött a másság glóriája.
Ide tartozom. Ide akarok tartozni. Így érzek. Őszinte vagyok, tehát kiszolgáltatott. Az vesse rám az első követ, aki már megpróbált magyarként élni – Magyarországon. Ám szerényen újra leszögezem: én is más vagyok.
