Az Ön által felkeresett topic fegyverek, ill. annak látszó eszközök
forgalmazásával kapcsolatos adatokat is tartalmazhat.
Felhívjuk figyelmét, hogy csak akkor lépjen be, ha Ön fegyverek forgalmazásával
vagy felhasználásával hivatásszerűen foglalkozik, és a honlap látogatása nem
eredményezi valamely Önre vonatkozó jogszabály vagy egyéb szabályozás
rendelkezéseinek megsértését.
Az Port.hu Kft. a fórum számára kizárólag tárhelyet szolgáltat, a honlapon
megjelenő információk vonatkozásában szerkesztői felelősséget nem vállal.
Amennyiben megítélése szerint a honlapon jogellenes tartalom jelenik meg, úgy
azt kérjük, jelezze az Port.hu Kft. mint tárhelyszolgáltató felé.
A következő helyszín, amit meglátogattunk, a 301-es BARSz állomástól kb 12,5 km-re található (légvonalban csak alig valamivel több, mint 5 km) objektum. Nagyon régóta tervben volt, hogy megnézzük, hiszen 8-9 éve már jártunk itt - igaz, akkor teljesen spontán kanyarodtunk a kapuhoz, le is csúsztunk a lehetőségről... Ezúttal már előre leszerveztük a bejárást.
Harnekop egy nagyon kicsi falucska Berlintől észak-keletre, viszont a házaktól úgy 1,5 km-re az erdőben 1971 és 1976 között felépítették az NDK Honvédelmi Minisztériumának háború esetén használt központi harcálláspontját. A terület meglehetősen nagy, 265 hektár, igaz ennek jelentős része a laktanya. A P-zóna, ahol maga a vezetési pont helyezkedik el, egy 30 hektáros terület, külön 3,2 km hosszú magasfeszültségű kerítéssel (is) elválasztva a laktanya többi részétől. Ennek megfelelően ide csak a megfelelő engedély birtokában lévők juthattak be.
A kétszintes törzsépület pincéjéből még egy szintet kellett lefelé lépcsőzni, majd egy 50-60 m hosszú alagúton keresztül - egy elágazásnál elkanyarodva - jutottunk el a teherbejárathoz. Az alagúton egyenesen tovább haladva még 30 métert, találtuk volna az ott kialakított személyi-bejáratot.
A bal szélső fotón a teherbejárat DZ 120-180 típusú 3 tonnás páncélajtaja. Az alumínium szegély nem véletlenül van a szárny éleire csavarozva. Az atomrobbanást követő, akár jóval 1000 °C feletti hőmérséklet könnyen összeolvasztaná a bezárt acél ajtószárnyat a tokjával (kerettel), eléggé megnehezítve (ellehetetlenítve) ezzel a bent lévők kijutását. Ebben az esetben a szegély - sokkal alacsonyabb olvadáspontjának köszönhetően - egyfajta védő, elválasztó rétegként működne. A többi képen a személyi bejárat áteresztő zsilipjei, fertőtlenítő helyiségei. A belépőnek a földre festett különböző színű nyilakat kellett követni az adott helyzetnek megfelelően.
A hatalmas, háromszintes bunker befoglaló mérete 63 x 40 méter, a hasznos alapterülete 4930 m2, a külső vasbeton főfalak 1,5 m vastagok. Az „A” biztonsági kategória normái szerint tervezték és építették, ami többek között azt jelenti, hogy a szerkezet ellenáll 2,5 MPa nyomásnak (25 kp/cm2, vagy 25 bar), ez nagyjából egy 1 Mt hatóerejű, felszín közeli atomrobbanás epicentrumától 700-800 méterre lévő felületi nyomás, 2500 kg-os légi-, betonromboló bombának, illetve 1200 °C-os, nem tartós hőhatásnak.
A létesítményben 220 helyiséget alakítottak ki, III. üzemmódban (harci helyzet) 450 ember részére tudott védelmet, biztonságot nyújtani 36 órán keresztül… Folyosók, átjárók, kisebb-nagyobb szobák, termek, lépcsőházak szövevényes labirintusában mászkáltunk, aki nem ismeri ki magát ebben az útvesztőben, könnyen elkeveredhet.
A diszpécserközpont, ahonnan az objektum gépészetét, a különböző rendszerek működését vezérelték, kontrollálták. Ahogy majdnem az összes helyiségre jellemző, a teljes berendezés - tulajdonképpen az egész szoba - rugókon nyugvó talapzatra/padlóra van rögzítve, így képes 20-30 centis elmozdulásra vízszintesen és függőleges egyaránt.
Amikor még kissé másképp működött a házon belüli üzenetküldés, információáramlás: az objektum kiterjedt csőposta hálózattal rendelkezett. A jobb oldali fotón telexgépek láthatók.
A kiértékelő, irányító teremben a tv-knek helyt adó mennyezeti tartókonzolt is rugós felfüggesztéssel rögzítették. Az egyik szélsőt megmozgatva hullámzott az egész sor.
A honvédelmi miniszter (ebben az időszakban Heinz Hoffmann volt) dolgozószobája és pihenője. A többieknek persze be kellett érnie némileg szerényebb, szűkösebb körülmények közötti elszállásolással.
Étkezők, köztük külön a legfelsőbb vezetésnek, konyha, élelmiszerraktár a -2. szinten. Talán nem is kell mondani, hogy a hűtőkamra is a már megszokott felfüggesztést kapta...
Sajnos a négy darab 630 lóerős dízelaggregátor már régóta nincs a helyén. A gázolajat hat darab vasbetonba ágyazott tartályban tartották, az összkapacitásuk 110 m3.
Így: az NDK-ban állva szolgálsz, Lengyelországban ülve, Magyarországon fekve. A Központi Hadseregcsoport (II.) Csehszlovákiában egy érdekes öszvér volt. Légierő minimális frontrepülő erővel, viszont komoly csapatrepülő elemekkel.
Szemben az erdőben pedig a legénységi és a tiszti étkezde.
Ez most Toborzó irodaként működik
A szovjet laktanyából elég sok minden megvan még...a régi zászlóalj épület ami a Jutasi út mellett van közvetlenül most levéltár, beljebb a tiszti lakóépületekből is sok megmaradt, a csapat művelődési otthonból most edzőterem lett, a raktár épületeket meg a helyi Laczkó Dezső múzeum használja, itt szokott minden évben lenni a Veszprémi Honvédelmi Nap
A laktanya mellett volt a tiszti klub majd az orosz laktanya(harckocsizok). Szemben az erdőben pedig a legénységi és a tiszti étkezde. Az út mellett közvetlenül az ezred épület, hadosztály pk.-ság a városba költözött. Kopaszként volt részem a költöztetésben. "Még a wc. papírt is páncél szekrényben tartották, egy élmény volt felrakni a Krazokra és nem volt kevés. Az idősek azt mesélték anno itt készültek a Jútasi őrmesterek.
Ezert mondtak a VSZ ben szolgalo orosz katonak(is), NDK ba allva szolgalsz, Csehorszagba ulve, Magyarorszagon fekve-ez persze ertendo a geografiai, azaz földrajzi tavolsagok miatt, a celpontok kozelsege miatti eltero harci rendre, reakcio idore is....
Szia! 1969 végén és 70-ben Jutason (Veszprém-külső) voltam katona az ottani sziklába jártunk szolgálatba (24-48h) váltásban. Vajon mi lehet ott és a laktanyával. Majd Budára vezényeltek itt az OLP.-n folytattam leszerelésig. Köszönöm a választ Őrmi.
A parancsnoki épület előteréből nyílik a bunkerhez vezető kb 130 m hosszú, többször megtört vonalvezetésű alagút bejárata. Mivel a bunker -1-en levő főbejárata is kb 7 m-el magasabban van (tekintettel arra, hogy egy kisebb dombba építették), mint az épület - a folyosó jól észrevehetően emelkedik. A középső képen látható a mennyezeten az üzemanyag vezeték áttörése, amely aztán egészen a -2-on lévő tartályokig fut. Ennek a felszíni csatlakozó pontján keresztül lehetett biztosítani a közvetlen üza ellátást.
A bunker főbejáratának zsilipkamrái II. üzemmódban/rezsimben (szűrt szellőztetés - különböző fokozatú harckészültség esetén), 5-6 személyt voltak képesek átereszteni óránként, melyet a beléptető rendszer vezetője, egy beosztott tiszt irányított, igen szigorú szabályok betartásával. Ha biológiai fertőzés veszélye állt fenn, akkor az embernek tilos volt belépnie a védett objektumba, hiszen a dekontamináló rendszer abban az esetben hatástalan.
A belső térben a két szint közötti acélrácsos lépcső nincs fixen rögzítve, ha leszerelték, a helyén lehetséges volt a nagyobb méretű és nehéz tárgyak mozgatása a mennyezeten levő 3 futódaru segítségével (két 3,2 tonnás, és egy 1 tonna teherbírású).
Az étkezdében, a lehetőségekhez képest, igyekeztek minél komfortosabb körülményeket teremteni. A híradó technika szobányi méretű szekrényei akkor a csúcstechnikát képviselték… A jobb szélső fotón látható helyiségben voltak a szovjet gyártmányú kódoló és dekódoló berendezések. Ide csak a külön engedéllyel rendelkező SND (Specialnachrichtendienst - Különleges Híradó Szolgálat) személyzete léphetett.
Az egész tropo hálózat lelke az adó maga, a KU-374 típusú klisztron (volt belőle jónéhány). Ezek a cuccok generálták a nagyfrekvenciájú elektromágneses hullámokat, amelyek a csőtápvonalakon jutottak fel a tornyokon levő antennákhoz. A jobb oldali fotókon a dehidratálók és a csövek, amelyek a túloldalon levő helyiségben kötnek be a tápvezetékekbe. A túlnyomással egyrészt a nedvességet szorították ki a tápvezetékekből (ha esetleg megsérülne), másrészt a nyomásesés azonnal jelezte, ha valami probléma van.
A bunker alsó szintjén helyezték el a létesítmény működését biztosító gépészetet. Minden kifogástalan állapotban van. A fényképeken balról jobbra a klíma terem, valamint a vízellátást és a vízhűtést biztosító gépek, szivattyúk. Ebben a helyiségben, a falba építve, külön tartályok álltak az ivóvíz (21 m3), a használati víz (39 m3), és a hűtővíz (46 m3) rendelkezésére.
A szellőztető berendezések helyiségében a ventillátorok mögött egy spéci termo-katalitikus szűrőrendszer található (jobb oldali fotón). Feladata a beszívott levegőben lévő biológiai szennyeződések, baktériumok semlegesítése. Ha a helyiség bejáratánál levő, külső érzékelővel ellátott szenzor jelezte volna egy ilyen jellegű tömegpusztító fegyver közeli bevetését, a levegőt egy külön ágon, a durvapor és az aktívszén-szűrők mellett, még ezen a berendezésen is átvezették volna. A keresztüláramló levegőt 140 °C-ra hevíti az eszköz, elpusztítva ezzel a mikrobákat, majd ezt követően egy hűtőegység gondoskodik arról, hogy a levegő immár normál hőmérsékleten kerülhessen a belső térbe.
Hálókörletben 24 fő részére van fekvőhely (a parancsnoknak külön szobája van). A szolgálat 24 órás váltásokban történt, az objektum teljes személyzete békeidőszakban 53-60 fő körül volt, közöttük mintegy 10-15 polgári alkalmazott dolgozott az állomáson.
Az objektum szükséghelyzeti energiaellátásához elegendő volt két 560 lóerős, 6 hengeres dízelaggregátor, a harmadik csak tartalékként funkcionált. A motorok kipufogógázait is hűtötték, tekintettel a hőfelderítésre. A kipufogócsövet a földalatti építménytől 20-30 méterre vezették a felszínre. A bunker négy üzemanyagtartályában összesen kb 29.000 liter gázolaj állt rendelkezésre.
A híradótechnika, a gépészet, különösen a dízelmotorok, nagyon komoly mennyiségű hűtővizet igényeltek. A korábban említetteken kívül további két 60 m3-es hűtővíz tartályt alakítottak ki a bunker alsó szintjén. Minden egyes rendszerhez külön csővezeték tartozott, rajtuk festett nyilakkal jelölve a folyásirány.
A 301-es állomás működését hivatalosan 1990. augusztus 14-én állították le, kevesebb, mint 3 évnyi üzemet követően.
A korábban beharangozott témákról kicsit részletesebben:
Április végén szétnéztünk Berlin környékén (és Berlinben is) egy négy napos, rövidebb túra keretében. A fő célpont - nem először – a Wollenberg-i BARSz-301-es egykori troposzféra híradó állomás, ami már évek óta látogatható múzeum, a legautentikusabb élményt nyújtva a téma iránt érdeklődőknek. A szállásunk is a bázison volt, ezt a lehetőséget 4 éve is kipróbáltuk, és abszolút bevált.
Itt a fórumban már alaposan kiveséztük ezt a stratégiai kommunikációs hálózatot és magát az objektumot is, de talán lehet még olyan részletekről beszélni, melyekről idáig kevesebb szó esett.
Ez a látogatás egyfajta „félhivatalos” 301 – 504 találkozó volt, nagyon megtisztelő volt számunkra, hogy vendéglátóink a bázison felvonták a magyar zászlót, ami négy napig lengedezett az NDK lobogó mellett.
Esténként ebben az épületben gyűltünk össze kiértékelni a napot… :) Valaha itt voltak a szálláskörletek, konyha, kantin, étkezde, gyengélkedő és a vizesblokkok is. A konyha alatt található a kazánház (annak idején széntüzelésű). Az ezzel szemben levő, volt parancsnoki épületben jelenleg nagyszerű múzeum van berendezve.
A garázsoknál és a bennük parkoló mobil technikáknál ezúttal is sokat időztünk.
R-412 Torf, 2. generációs taktikai szintű mobil tropo rádióállomás Ural 375 gépjárműre telepítve. Jóllehet, hadsereg és hadosztály szinten is alkalmazták, nem volt kompatibilis az újabb fejlesztésű Baget rendszerrel.
Ez pedig az előbb említett, a ’80-as évek második felétől rendszerbe állított R-417 Baget M, mobil tropo rádióállomás, Kamaz 43101-re szerelve. A mikrohullámú, digitális adatátvitellel 150-200 km-es távolságot lehetett áthidalni, a frekvencia 4,5 GHz körül mozgott két tartományban. A csőtápvonalak belső felülete ezüsttel volt bevonva, és szárított levegővel biztosították bennük a túlnyomást.
A bunker felé vezető, enyhén emelkedő út mellett található ez a két külső szenzor. A mini kupola alatti jelezte a védett objektumban az atomrobbanás következtében fellépő Gamma-sugárzást, a közelében levő nyomásérzékelő pedig - értelemszerűen – a hirtelen légnyomásváltozást. Egy nukleáris robbanás esetében nemcsak a lökéshullám tudott hatalmas pusztítást végezni, hanem az utána keletkező vákuum is. Ha ilyenkor nem zárnak a bunker levegő-ellátó, szellőztető rendszerének pneumatikus szelepei, a belső levegőt (amúgy is túlnyomás van) az éltető oxigénnel együtt valósággal kiszippantja a kinti hirtelen nyomáscsökkenés. Egykor négy ilyen érzékelő volt elhelyezve a bunker körül.
A bunker-domb tetején levő épületnek több funkciója volt. Egyrészt ebben tárolták az objektum műszaki eszközeinek tartalék alkatrészeit, felszereléseit, különféle berendezéseket. A kiugró épületszárnyban van a fotón is látható rakodóakna, ezen keresztül mozgatták a nehéz és nagyméretű tárgyakat, gépeket. A bunker friss levegővel történő ellátását biztosító beszívó csövek is ebben az épületben találhatók, nem véletlenül vannak a fémráccsal fedett falnyílások.
Az épületnek ugyanakkor álcázó szerepe is volt. A felszínen kialakítottak a rádiórendszer „replikáját” üres műanyag csövekkel, melyek a tornyokhoz vezettek. Ezek az ál „tápvezetékek” 1-1,5m magas konzolokon futottak az épület és az antennatornyok között. Az ellenséges légi felderítés számára így egyértelműnek tűnhetett, hogy az épületet kell támadni, és így minden bizonnyal elég egy jóval kisebb hatóerejű fegyver is a lerombolásához. Mivel a 20-25 m magas antennatornyokat nem lehetett elrejteni, legalább igyekeztek azt a látszatot kelteni, hogy az objektum lelke, a rádióállomás, egy felszíni épületben van.
Az egyik torony talapzatán néhány éve felállították egy R-404 típusú rádió antennáját, de ez eredetileg természetesen nem itt volt. A BARSz állomások a vezetékes összeköttetésen kívül ilyen rádiórendszeren keresztül is kommunikáltak a magasabb szintű katonai vezetési pontokkal. (Galgamácsán is sokáig láthatók voltak az ilyen antennák a DK-i tornyon Nagytarcsa irányába állítva.) A talapzaton még megvannak a ledugózott tropo tápkábelek kiállásai.
Ritkán jutok ide, elég kevés időm van mostanság. Júliusban lesz egy közös orosz-magyar szervezésű esemény a berekfürdői kiállításon és a kunmadarasi reptéren.
Most lesz 100 éves az egykor itt települt egyik alakulat, s ennek jegyében több előadás, fegyverzeti bemutató zajlik majd. Lesz veterán autó találkozó, koncertek és sok-sok egyéb. Előzetes regisztráció szükséges a programhoz a reptérlátogatás miatt. A vezetést volt szovjet pilóták végzik, akiktől lehet majd kérdezni is.
Az előzetes (rövid) programterv ide kattintva látható (nem tudtam képet csatolni).
Az éhes brigád olyan hirtelen megindult a csárdába, hogy már nem tudtam visszamenni hozzád. Lett volna még egy kérdésem a puskás-sátor melletti két zászlóról. Felhívlak majd holnap.
Szintén felejthetetlen élmény, hogy részesei lehettünk a Győzelem napi felvonulásnak, ünnepségeknek Moszkvában néhány nappal ezelőtt.
Ezen kívül rengeteg látnivalót néztünk meg, ide természetesen csak a katonai vonatkozásúakról írok majd, remélem elfér úgy is, hogy nem kapcsolódnak szorosan a topik témájához. Pár fotó elöljáróban:
