Tisztelt Olvasó, szeretném fölhívni a figyelmet klasszikus költőnk ezen kevésbé ismert, ritkábban idézett versére. 1847. októberében írta, Koltón. Szerintem tanítani lehetne: tanulhatunk belőle Petőfiről, Petőfitől. A vers két részre osztható. Az első rész a költő egyik arca: a csipkelődő, a fűzfapoétákat kipellengérező. Ha nem ő írta volna, talán nem is lenne rokonszenves ez a hang. A másik részben hangnemet vált, "könnybe mártott tollal" folytatja. Őszinte vallomásban tárulkozik ki, mintegy illusztrálva a gondolatot, hogy "akkor is sírunk, ha nevetünk", illetve költői megfogalmazását adva annak a bölcsességnek, amit tömören így fogalmazott meg valaki egyszer egy prédikációjában: "a szeretet nem elvárás, hanem vállalás". Többé-kevésbé ismerjük a költő életét, házasságának történetét. Most üljünk le, és hallgassuk meg, mint mond nekünk erről ő maga, fiatal korához képest megható, mély bölcsességgel.
Petőfi Sándor: Mi a szerelem?
Süldő poéták, bikficek, Ugyan ne csiripeljetek A szerelemről! kérlek szépen Az emberiség szent nevében, Melyet kínpadra vonni vétek, Kérlek, hogy azt ti ne tegyétek. Tudjátok: melyik fán terem, Milyen madár a szerelem? A kotyvaszték, mit fejetek Rossz bögréjében főztetek, A sóhajtások galuskája Pityergések levébe hányva, Epedéssel megsáfrányozva Vagy kakasdühhel megborsozva, Oh én szerelmes istenem, Ez még koránsem szerelem! Még várjatok, kis bikficek, Kissé nagyobbat nőjetek, hogy a szerelmet ismerjétek És azt megénekelhessétek. - Viselni hosszú éven át A szívben a kétség nyilát, Teremteni legmelegebb Vérünkből szép reményeket, Csak azért, hogy meghaljanak, Hogy minden istenadta nap Legyen egy-egy kedves halottunk, Kit kínosan kell megsiratnunk; A rágalomnak óriási Kígyófarkával szembeszállni, Eltűrni oly bántalmakat, Mit megtorolni nem szabad, Mert kedvesünk azé, ki bánt, Aztán elvenni a leányt, Eldobni érte szabadságunk, Mely legimádottabb sajátunk, S fölvenni a könnyű szabadság Helyett az élet súlyos gondját, Dolgozni napok s éjeken, Hogy ételünk s ruhánk legyen; S ha feleségünk tán szeszélyes, Magunkat szabni szeszélyéhez, Hogy már ha kell örömtelennek Lenni egyik vagy más életnek, Mienk legyen örömtelen... Lássátok, ez a szerelem!
"Hová, hová, édes férjem?" "Megyek a csatába: Galambócon vár a török, Ne várjon hiába." "Megállj, megállj; édes férjem! Ne menj még csatába: Befordulok egy kicsinyég Öltöző szobámba."
"Én kegyesem, szép hitvesem, Ellenemre jársz-é? Sima vállad, puha kebled Töri az a páncél; Félve tartod a nagy kardot Remegő kezedben: Mit keresnél, gyönge asszony. Véres ütközetben?"
"Azt keresem, hiv magyar nő, Véres ütközetben, Hogy lehessek, élve, halva, Mindig közeledben: Súlyos a kard, de nehezebb Százszor is a bánat; Jobban töri, mint a páncél. Kebelem utánad."
Gyöngyös arany fejkötőjét Sisakkal borítja, Karcsu fűzött selyem vállát Páncélba szorítja; Kardot is köt: bársony övre Gyémántos fogantyút, Pici piros csizmáira Szép ezüst sarkantyút.
Csalogatja csemegével Muci paripáját; Lebke szellő lebegteti Tengerzöld ruháját; Széles uton, poros uton Felleget ver a ló, Csillámlik a... villámlik a Fényes acél patkó. -
"Fogadj Isten, húgom asszony, Itt az ütközetben; Nyilat ugyan, amint látom, Hoztál szép szemedben -" "Uram király, Zsigmond király Nem oly divat már ma Nyillal lőni, mint felséged Fiatal korába'."
Galambócot a Dunáról Ostromolni kezdik; Folyamon is, szárazon is Egyre törik, vesztik. Elől, elől Rozgonyival Kedves élet-párja, Hiv szerelme, szép Cicelle, Szentgyörgyi leánya.
Pogány török a Moráván Érkezik új haddal: "Most vitézek! hajós népek! Közül-akarattal!" Maga vivé Rozgonyiné Ellenök a gályát, Követi a sok dalia Lobogós ruháját.
Szól az ágyu - szokatlanul Durva ozmán fülnek; Hajóira tűz-kanócok, Koszorúk repülnek; "Vizet! vizet!" a pogányság Orditoz hiában; Mind odaég, bár van elég Víz a nagy Dunában. -
Maga Murad ezt a dolgot Nem veszi tréfára, Közeledik nagy hadával Törökök császára; Százezerre megyen serge, Sok basával, béggel, Török, tatár - spahi, jancsár, Válogatott néppel.
Kár volt neked, Zsigmond király Mindjárt megijedned, Gyalázaton a pogánytól Egér-utat venned, Fut a farkas néha-néha, De szikrázó foggal; Népedet te átkeletted Szökve, mint a tolvaj. -
Spahi, jancsár, utóhadnak Ered az inába: Sok rohan ott éles tőrbe, Még több a Dunába; Gyalogszerrel a király is Csak nehezen futhat; Jó Rozgonyi karja, kardja Csinál néki utat. -
"Hej! ki hozza, kormányozza Ide azt a gályát? Vagy már senki meg nem menti Magyarok királyát?" "Én, én hozom, gyönge asszony, Hajómat az éjben: Ülj fel uram, Zsigmond király, Te is, édes férjem!"
Lászlóvárott a magyarság Vala bátorságban. Híre futott a csatának Széjjel az országban. Egy árva szó sem beszéli Zsigmond győzedelmét; Mind a világ, széles világ Rozgonyi Cicellét.
Az ősz nyájas verőfényén ülök, Körültem sárga, száraz lomb zörög; Oly jó ittkünn nekem! A természetnek hervadása Beszél lelkemnek csendesen.
Sápadt vagyok, mint az ősz s hallgatag, Nem érzek én sem mély fájdalmakat; S mig bús szellő susog S nyájas sugár dereng az őszben: Ajkam sohajt, - és mosolyog.
Mig jő-megy lelkemen a gondolat: Szakasztok kisded őszvirágokat; S végök lesz hirtelen Sovány, hosszúkás ujjaim közt... Hideg, nagyon hideg kezem!
Ah, mért is ilyen hosszu életünk? A hatvan, nyolcvan év minek nekünk? Sokáig élni öröm-é: Ha bánat, kétség, fájdalom van Szurkálva perceink közé?
Jobb volna az éveknek csak fele, Zavartalan öröm közt telve le; Hogy élet és kebel Fényes piros lángban, miképen A fáklya, ugy lobogna el;
De égő fáklya nem vagy, életem! Ugy sápadok meg én is csendesen, Mint ágon a levél... Ah, a természet haldoklása Lelkemmel titkosan beszél!
Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, Még zöldel a nyárfa az ablak előtt, De látod amottan a téli világot? Már hó takará el a bérci tetőt. Még ifju szivemben a lángsugarú nyár S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már, A tél dere már megüté fejemet.
Elhull a virág, eliramlik az élet... Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide! Ki most fejedet kebelemre tevéd le, Holnap nem omolsz-e sirom fölibe? Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre Könnyezve borítasz-e szemfödelet? S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme, Hogy elhagyod érte az én nevemet?
Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt, Fejfámra sötét lobogóul akaszd, Én feljövök érte a síri világból Az éj közepén, s oda leviszem azt, Letörleni véle könyűimet érted, Ki könnyeden elfeledéd hivedet, S e szív sebeit bekötözni, ki téged Még akkor is, ott is, örökre szeret!
Mint a Noé hű galambját, Ki reménynek viszi lombját, Várnak engem mindenek; Sok sötét arc lángra lobban, Sok kebel ver hangosabban, Ahol én megjelenek.
Kérdik: van-e levél Tüge? S kiki, amin szíve csügge, Arra gondol hirtelen: Ez rokonra, jó barátra, Az geschäftre, actiákra S hogy kél a rozs odafenn.
Ez, ha rózsaszín kopertát Hoztam neki: egy sechsert ád, Máskép nincs becsűletem; Amaz reszket, ha nincs frankó, S bár majd fölveti a bankó, Rám kiált: nem fizetem!
Pénzt vár a diák gyakorta, De ha atyja jól lehordta: Hogy reám néz, mily vadon! Úrfi, legyen jó reménybe: Nem búhattam a levélbe, Ahogy vettem, úgy adom.
Így bolyongok télen, nyáron, Porba, fagyba, vizen, sáron Tisztem teljesítni kész; És most boldog új esztendőt Kíván szebbnél szebb jövendőt
Tüge Sándor levelész
(1853)
[*] Alkalmi bolondság, de mely az illetőnek nem tetszett. (N.-Kőrös). A. J.
Hej, mostan puszta ám igazán a puszta! Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda; Amit a kikelet És a nyár gyüjtöget, Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli, A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.
Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával, Sem a pásztorlegény kesergő sípjával, S a dalos madarak Mind elnémultanak, Nem szól a harsogó haris a fű közűl, Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl.
Mint befagyott tenger, olyan a sík határ, Alant röpül a nap, mint a fáradt madár, Vagy hogy rövidlátó Már öregkorától, S le kell hajolnia, hogy valamit lásson... Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.
Üres most a halászkunyhó és a csőszház; Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz; Mikor vályú elé Hajtják estefelé, Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül, Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.
Leveles dohányát a béres leveszi A gerendáról, és a küszöbre teszi, Megvágja nagyjábul; S a csizmaszárábul Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol, S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?
De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak, Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak, Mert a pince kulcsát Akár elhajítsák, Senki sem fordítja feléjök a rudat, Hóval söpörték be a szelek az utat.
Most uralkodnak a szelek, a viharok, Egyik fönn a légben magasan kavarog, Másik alant nyargal Szikrázó haraggal, Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő, A harmadik velök birkozni szemközt jő.
Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek, A rónára halvány ködök telepűlnek, S csak félig mutatják A betyár alakját, Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló... Háta mögött farkas, feje fölött holló.
Mint kiűzött király országa széléről, Visszapillant a nap a föld pereméről, Visszanéz még egyszer Mérges tekintettel, S mire elér a szeme a tulsó határra, Leesik fejéről véres koronája.
Leng már a könnyü déli szellő, Homály, köd elszéled vele; S a mennytől a még puszta földig Titkos folyamban átszürődik Az ébredés langyos lehe.
Kizöldülnek, fellombosodnak A völgy, halom s a fűzesek; Megcsordul majd a teljes emlő: Sejtben, bimbóban a szülemlő Élet feszűl, lüktet, pezseg.
És a boldog megteljesűlés - Hogy a lombot virág födi - Lész könnyen, kéjben és mosollyal... - Oh mért születnek fájdalommal A mi szivünknek örömi!?
II.
A rózsalomb közt a lugasban Fülemilék szállása van És mezején a tiszta légnek Együtt szállong az illat, ének - Fűszeresen, bűbájosan.
Bimbók feselnek, - fördve reggel Hüvös harmatban kelyheik; S zöld lomb alá a napsugárnál, Heves csókjával mely alászáll, Fejök csak alig rejthetik.
Minő áramlás! mennyi bűbáj! S nincs benne szűnet, nincs határ... - Az illat-, fény-, dal- és biborbúl, A gyors idő ha őszre fordúl, Egy, oh csak egy maradna bár!
Megölte valaki magát, Az hozta ezt a rút időt. Fuj a szél, táncol a tányér A borbélyműhelyek előtt. Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában.
A napszámos, napszámosné Tuskót fürészel és hasít; Daróc pólyában gyermekök A szélvésszel versenyt visít. Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában.
Jár nagy léptekkel föl s alá A katona az őrhelyen, És számlálgatja lépteit; Kínjában mást mit is tegyen? Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában.
A hosszulábu drótostót Kopott gubáját cepeli; Az orra érett paprika, S hidegtől folynak könnyei. Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában.
Barangol a vándorszinész Egy falutól a másikig; Meleg ruhája nincs ugyan, De mindazáltal éhezik. Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában.
Hát a cigány?... vacog foga A rongyos sátorok alatt; Kopogtat a szél és bemegy, Bár a cigány nem szól: szabad! Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában.
Megölte valaki magát, Az hozta ezt a rút időt. Fuj a szél, táncol a tányér a borbélyműhelyek előtt. Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában.
Az uj évet (ócska tárgy!) Kell megénekelnem, Hálálkodva, ahogy illik, Poharat emelnem. Mit van mit kivánni még Ily áldott időben? - Adjon Isten, ami nincs, Ez uj esztendőben.
Olcsó legyen a kenyér, A gabona áros; Jól fizesse a tinót S nyerjen a mészáros, Mérje pedig szöszön-boron, Font kijárja bőven. Adjon Isten, ami nincs, Ez uj esztendőben.
Senkinek a nyakára Ne vigyenek kontót; Valaki csak ráteszen, Nyerje meg a lottót; Annyi pénzünk legyen, hogy! Még pedig pengőben. Adjon Isten, ami nincs, Ez uj esztendőben.
Szegény ember malacának Egy híja se essék; Messze járjon dög, halál, Burgonya-betegség; Orvos, bakó a díját Kapja heverőben. Adjon Isten, ami nincs, Ez uj esztendőben.
Tücski-hajcski baromnak Sokasuljon lába; Boci járjon mezőre, Gyermek iskolába; Gyarapodjék a magyar Számra, mint erőben. Adjon Isten, ami nincs, Ez uj esztendőben.
Kívül, belül maradjon Békében az ország; A vásárra menőket Sehol ki ne fosszák. Béke legyen a háznál És a szívredőben. Adjon Isten, ami nincs, Ez uj esztendőben.
A biró is, mint eddig, Tisztét jól betöltse: Víz kedviért a babát Soha ki ne öntse; Emberiség, igazság Egyik serpenyőben. Adjon Isten, ami nincs, Ez uj esztendőben.
Zenebona, babona, Huzavona vesszen! Visszavonás, levonás Minket ne epesszen. Legyen egység, türelem, Hit a jövendőben. Adjon Isten, ami nincs, Ez uj esztendőben.
Nagy uraink (ha élnek) Nőjenek nagyobbra; Áldozzanak, legyen is mit, Mégse üssék dobra; Nemzetiségünk mellett Buzogjanak hően. Adjon Isten, ami nincs, Ez uj esztendőben.
Író pedig írónak Szemét ki ne ássa, - Ne is legyen az idén Napfogyatkozása Jó erkölcs-, eszme-, hírnév-, S előfizetőben. Adjon Isten, ami nincs, Ez uj esztendőben.
Mire üssek még pohárt? Asszonyi hűségre? Barátság-, polgár-erény-, Vagy mi más egyébre? Hiszen ezek közöttünk Vannak kelendőben. Tudj` Isten, mi minden nincs Ez uj esztendőben!
Kell-e dal, szép és varázsló, Kell-e szép rege, Vészbe játszó és derűbe, Mint hazánk ege? Van-e kedvetek figyelni? Mondhatunk egyet; És ha tetszik, és ha kedves, Mondunk ezeret. Vérünk lángja lesz dalunkban Forrongó meleg, Élet és világ regénkben, E nagy tömkeleg Köny - s mosolyból összeszőve. Víg, borús egünk, Köny - s mosolyból, melyeket mi Tőletek veszünk. És a szőnyeg lesz kicsinded Csarnokunk falán, Amit a szív s elme rajzol Bűvös asztalán: Nőerény és női szépség Angyalképei, És az édes hitszegésnek Szenvedései; És a szellem, mely szeszélyes, Csínba öltözik, S önmagával s a világgal Folyvást küzködik. Egy hibázik műveinkhez, Nyájas napvilág: Az ti vagytok. - Ahol ez nincs, Nincs szellemvirág. Kis dolog lesz szép szemekkel Ránk lenéznetek. Csínos fejjel meghajolni Hogy figyeljetek; Kis dolog lesz, és nekünk nagy, Meghallgattatás: Kedvezéstek drága kincsét Hogy ne nyerje más. És ha néha rosz hevünkben Zordonak leszünk, Mert talán a féltés dúlja Fájó kebelünk; Mert talán az idegenben Leltetek gyönyört, Míg bennünket elhagyottság Szégyenláza tört; Megboszúlni könnyü mód van: Haragudjatok; A haragban békülésre Mindig kész az ok. S szép a szép szemek haragja, Mint villám s az éj, Ah de édesebb a béke, Megbékülni kéj. Hagyjatok, de térjetek meg, Mint a kikelet, S dal, virág közt elfeledjük Könnyen a telet.
Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég. Zöld ág virított a föld ormain. Munkában élt az ember mint a hangya: Küzdött a kéz, a szellem működött, Lángolt a gondos ész, a szív remélt, S a béke izzadt homlokát törölvén Meghozni készült a legszebb jutalmat, Az emberüdvöt, melyért fáradott. Ünnepre fordúlt a természet, ami Szép és jeles volt benne, megjelent.
Öröm - s reménytől reszketett a lég, Megszülni vágyván a szent szózatot, Mely által a világot mint egy új, egy Dicsőbb teremtés hangján üdvözölje. Hallottuk a szót. Mélység és magasság Viszhangozák azt. S a nagy egyetem Megszünt forogni egy pillantatig. Mély csend lön, mint szokott a vész előtt. A vész kitört. Vérfagylaló keze Emberfejekkel lapdázott az égre, Emberszivekben dúltak lábai. Lélekzetétől meghervadt az élet, A szellemek világa kialutt, S az elsötétült égnek arcain Vad fénnyel a villámok rajzolák le Az ellenséges istenek haragját. És folyton-folyvást ordított a vész, Mint egy veszetté bőszült szörnyeteg. Amerre járt, irtóztató nyomában Szétszaggatott népeknek átkai Sohajtanak fel csonthalmok közől; És a nyomor gyámoltalan fejét Elhamvadt várasokra fekteti. Most tél van és csend és hó és halál. A föld megőszült; Nem hajszálanként, mint a boldog ember, Egyszerre őszült az meg, mint az isten, Ki megteremtvén a világot, embert, E félig istent, félig állatot, Elborzadott a zordon mű felett És bánatában ősz lett és öreg.
Majd eljön a hajfodrász, a tavasz, S az agg föld tán vendéghajat veszen, Virágok bársonyába öltözik. Üvegszemén a fagy fölengedend, S illattal elkendőzött arcain Jókedvet és ifjuságot hazud: Kérdjétek akkor ezt a vén kacért, Hová tevé boldogtalan fiait?
Hová merűlt el szép szemed világa? Mi az, mit kétes távolban keres? Talán a múlt idők setét virága, Min a csalódás könnye rengedez? Tán a jövőnek holdas fátyolában Ijesztő képek réme jár feléd, S nem bízhatol sorsodnak jóslatában, Mert egyszer azt csalúton kereséd? Nézd a világot: annyi milliója, S köztük valódi boldog oly kevés. Ábrándozás az élet megrontója, Mely, kancsalúl, festett egekbe néz. Mi az, mi embert boldoggá tehetne? Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön, A telhetetlen elmerűlhet benne, S nem fogja tudni, hogy van szívöröm. Kinek virág kell, nem hord rózsaberket; A látni vágyó napba nem tekint; Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget: Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt. Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt, Ki életszomját el nem égeté, Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt, Földön honát csak olyan lelheté. Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába: Egész világ nem a mi birtokunk; Amennyit a szív felfoghat magába, Sajátunknak csak annyit mondhatunk. Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek, Megférhetetlen oly kicsin tanyán; Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek, Zajától felréműl a szívmagány. Ha van mihez bizhatnod a jelenben, Ha van mit érezz, gondolj és szeress, Maradj az élvvel kínáló közelben, S tán szebb, de csalfább távolt ne keress, A birhatót ne add el álompénzen, Melyet kezedbe hasztalan szorítsz: Várt üdvöd kincse bánat ára lészen, Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz. Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát; Úgy térjen az meg, mint elszállt madár, Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát, Egész erdő viránya csalja bár. Maradj közöttünk ifju szemeiddel, Barátod arcán hozd fel a derűt: Ha napja lettél, szép delét ne vedd el, Ne adj helyette bánatot, könyűt.
Nem szégyellem, nem is bánom, Hogy, ha írnom kelle már, Magyaros lett írományom S hazám földén túl se jár; Hogy nem "két világ" csodája - Lettem csak népemböl egy: Övé (ha van) lantom bája, Övé rajtam minden jegy.
Ám terjessze a hatalmos Nyelvét, honját, istenit! Zúgó ár az, mindent elmos, Rombol és termékenyit: De kis fajban, amely ép e Rombolásnak útban áll: Költő az legyen, mi népe, - Mert kivágyni: kész halál.
Vagy kevés itt a dicsőség, S a nemzettel sírba lejt? Kis-szerű az oly elsőség, Amit a szomszéd se sejt? Nincs erőnkhöz méltó verseny? Dalra itthon tárgy elég? Nem férünk a kontinensen Albion is kéne még?...
Légy, ha birsz, te "világ-költő!" Rázd fel a rest nyugatot: Nekem áldott az a bölcső, Mely magyarrá ringatott; Onnan kezdve, ezer szállal Köt hazámhoz tartalék: Puszta elvont ideállal Inkább nem is dallanék.
S hol vevéd gyász tévedésed. Hogy faját s a nemzeti Bélyeget, mit az rávésett, A nagy költő megveti? Hisz forgattam, a javából, Én is egypárt valaha; Mind tükör volt: egymagából Tűnt nekem föl nép, s haza.
És ne gondold, hogy kihalnak Sujtott népek hirtelen, Amig össze-zeng a dalnok S a nemzeti érzelem. Tán veszélyt, vagy annak látszót Vélsz a honra tűnni fel: Hát van lelked, a szent zászlót Épen akkor hagyni el!?
Oh, ha méltóbb s új kobozzal A megifjodott hazát Zönghetném még Homérosszal; Ne csak mindig panaszát! De legyek, ha veszni sorsa, Húnyó nép közt Osszián, Inkább, hogysem dalok korcsa Közönyös harmóniám!
Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, Még zöldel a nyárfa az ablak előtt, De látod amottan a téli világot? Már hó takará el a bérci tetőt. Még ifju szivemben a lángsugarú nyár S még benne virít az egész kikelet, De íme sötét hajam őszbe vegyűl már, A tél dere már megüté fejemet.
Elhull a virág, eliramlik az élet... Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide! Ki most fejedet kebelemre tevéd le, Holnap nem omolsz-e sirom fölibe? Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre Könnyezve borítasz-e szemfödelet? S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme, Hogy elhagyod érte az én nevemet?
Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt, Fejfámra sötét lobogóul akaszd, Én feljövök érte a síri világból Az éj közepén, s oda leviszem azt, Letörleni véle könyűimet érted, Ki könnyeden elfeledéd hivedet, S e szív sebeit bekötözni, ki téged Még akkor is, ott is, örökre szeret!
Arany János
Arany János