Mint a Noé hű galambját, Ki reménynek viszi lombját, Várnak engem mindenek; Sok sötét arc lángra lobban, Sok kebel ver hangosabban, Ahol én megjelenek.
Kérdik: van-e levél Tüge? S kiki, amin szíve csügge, Arra gondol hirtelen: Ez rokonra, jó barátra, Az geschäftre, actiákra S hogy kél a rozs odafenn.
Ez, ha rózsaszín kopertát Hoztam neki: egy sechsert ád, Máskép nincs becsűletem; Amaz reszket, ha nincs frankó, S bár majd fölveti a bankó, Rám kiált: nem fizetem!
Pénzt vár a diák gyakorta, De ha atyja jól lehordta: Hogy reám néz, mily vadon! Úrfi, legyen jó reménybe: Nem búhattam a levélbe, Ahogy vettem, úgy adom.
Így bolyongok télen, nyáron, Porba, fagyba, vizen, sáron Tisztem teljesítni kész; És most boldog új esztendőt Kíván szebbnél szebb jövendőt
Tüge Sándor levelész
(1853)
[*] Alkalmi bolondság, de mely az illetőnek nem tetszett. (N.-Kőrös). A. J.
Hej, mostan puszta ám igazán a puszta! Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda; Amit a kikelet És a nyár gyüjtöget, Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli, A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.
Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával, Sem a pásztorlegény kesergő sípjával, S a dalos madarak Mind elnémultanak, Nem szól a harsogó haris a fű közűl, Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl.
Mint befagyott tenger, olyan a sík határ, Alant röpül a nap, mint a fáradt madár, Vagy hogy rövidlátó Már öregkorától, S le kell hajolnia, hogy valamit lásson... Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.
Üres most a halászkunyhó és a csőszház; Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz; Mikor vályú elé Hajtják estefelé, Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül, Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.
Leveles dohányát a béres leveszi A gerendáról, és a küszöbre teszi, Megvágja nagyjábul; S a csizmaszárábul Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol, S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?
De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak, Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak, Mert a pince kulcsát Akár elhajítsák, Senki sem fordítja feléjök a rudat, Hóval söpörték be a szelek az utat.
Most uralkodnak a szelek, a viharok, Egyik fönn a légben magasan kavarog, Másik alant nyargal Szikrázó haraggal, Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő, A harmadik velök birkozni szemközt jő.
Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek, A rónára halvány ködök telepűlnek, S csak félig mutatják A betyár alakját, Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló... Háta mögött farkas, feje fölött holló.
Mint kiűzött király országa széléről, Visszapillant a nap a föld pereméről, Visszanéz még egyszer Mérges tekintettel, S mire elér a szeme a tulsó határra, Leesik fejéről véres koronája.
Leng már a könnyü déli szellő, Homály, köd elszéled vele; S a mennytől a még puszta földig Titkos folyamban átszürődik Az ébredés langyos lehe.
Kizöldülnek, fellombosodnak A völgy, halom s a fűzesek; Megcsordul majd a teljes emlő: Sejtben, bimbóban a szülemlő Élet feszűl, lüktet, pezseg.
És a boldog megteljesűlés - Hogy a lombot virág födi - Lész könnyen, kéjben és mosollyal... - Oh mért születnek fájdalommal A mi szivünknek örömi!?
II.
A rózsalomb közt a lugasban Fülemilék szállása van És mezején a tiszta légnek Együtt szállong az illat, ének - Fűszeresen, bűbájosan.
Bimbók feselnek, - fördve reggel Hüvös harmatban kelyheik; S zöld lomb alá a napsugárnál, Heves csókjával mely alászáll, Fejök csak alig rejthetik.
Minő áramlás! mennyi bűbáj! S nincs benne szűnet, nincs határ... - Az illat-, fény-, dal- és biborbúl, A gyors idő ha őszre fordúl, Egy, oh csak egy maradna bár!
Megölte valaki magát, Az hozta ezt a rút időt. Fuj a szél, táncol a tányér A borbélyműhelyek előtt. Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában.
A napszámos, napszámosné Tuskót fürészel és hasít; Daróc pólyában gyermekök A szélvésszel versenyt visít. Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában.
Jár nagy léptekkel föl s alá A katona az őrhelyen, És számlálgatja lépteit; Kínjában mást mit is tegyen? Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában.
A hosszulábu drótostót Kopott gubáját cepeli; Az orra érett paprika, S hidegtől folynak könnyei. Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában.
Barangol a vándorszinész Egy falutól a másikig; Meleg ruhája nincs ugyan, De mindazáltal éhezik. Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában.
Hát a cigány?... vacog foga A rongyos sátorok alatt; Kopogtat a szél és bemegy, Bár a cigány nem szól: szabad! Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában.
Megölte valaki magát, Az hozta ezt a rút időt. Fuj a szél, táncol a tányér a borbélyműhelyek előtt. Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában.
Az uj évet (ócska tárgy!) Kell megénekelnem, Hálálkodva, ahogy illik, Poharat emelnem. Mit van mit kivánni még Ily áldott időben? - Adjon Isten, ami nincs, Ez uj esztendőben.
Olcsó legyen a kenyér, A gabona áros; Jól fizesse a tinót S nyerjen a mészáros, Mérje pedig szöszön-boron, Font kijárja bőven. Adjon Isten, ami nincs, Ez uj esztendőben.
Senkinek a nyakára Ne vigyenek kontót; Valaki csak ráteszen, Nyerje meg a lottót; Annyi pénzünk legyen, hogy! Még pedig pengőben. Adjon Isten, ami nincs, Ez uj esztendőben.
Szegény ember malacának Egy híja se essék; Messze járjon dög, halál, Burgonya-betegség; Orvos, bakó a díját Kapja heverőben. Adjon Isten, ami nincs, Ez uj esztendőben.
Tücski-hajcski baromnak Sokasuljon lába; Boci járjon mezőre, Gyermek iskolába; Gyarapodjék a magyar Számra, mint erőben. Adjon Isten, ami nincs, Ez uj esztendőben.
Kívül, belül maradjon Békében az ország; A vásárra menőket Sehol ki ne fosszák. Béke legyen a háznál És a szívredőben. Adjon Isten, ami nincs, Ez uj esztendőben.
A biró is, mint eddig, Tisztét jól betöltse: Víz kedviért a babát Soha ki ne öntse; Emberiség, igazság Egyik serpenyőben. Adjon Isten, ami nincs, Ez uj esztendőben.
Zenebona, babona, Huzavona vesszen! Visszavonás, levonás Minket ne epesszen. Legyen egység, türelem, Hit a jövendőben. Adjon Isten, ami nincs, Ez uj esztendőben.
Nagy uraink (ha élnek) Nőjenek nagyobbra; Áldozzanak, legyen is mit, Mégse üssék dobra; Nemzetiségünk mellett Buzogjanak hően. Adjon Isten, ami nincs, Ez uj esztendőben.
Író pedig írónak Szemét ki ne ássa, - Ne is legyen az idén Napfogyatkozása Jó erkölcs-, eszme-, hírnév-, S előfizetőben. Adjon Isten, ami nincs, Ez uj esztendőben.
Mire üssek még pohárt? Asszonyi hűségre? Barátság-, polgár-erény-, Vagy mi más egyébre? Hiszen ezek közöttünk Vannak kelendőben. Tudj` Isten, mi minden nincs Ez uj esztendőben!
Kell-e dal, szép és varázsló, Kell-e szép rege, Vészbe játszó és derűbe, Mint hazánk ege? Van-e kedvetek figyelni? Mondhatunk egyet; És ha tetszik, és ha kedves, Mondunk ezeret. Vérünk lángja lesz dalunkban Forrongó meleg, Élet és világ regénkben, E nagy tömkeleg Köny - s mosolyból összeszőve. Víg, borús egünk, Köny - s mosolyból, melyeket mi Tőletek veszünk. És a szőnyeg lesz kicsinded Csarnokunk falán, Amit a szív s elme rajzol Bűvös asztalán: Nőerény és női szépség Angyalképei, És az édes hitszegésnek Szenvedései; És a szellem, mely szeszélyes, Csínba öltözik, S önmagával s a világgal Folyvást küzködik. Egy hibázik műveinkhez, Nyájas napvilág: Az ti vagytok. - Ahol ez nincs, Nincs szellemvirág. Kis dolog lesz szép szemekkel Ránk lenéznetek. Csínos fejjel meghajolni Hogy figyeljetek; Kis dolog lesz, és nekünk nagy, Meghallgattatás: Kedvezéstek drága kincsét Hogy ne nyerje más. És ha néha rosz hevünkben Zordonak leszünk, Mert talán a féltés dúlja Fájó kebelünk; Mert talán az idegenben Leltetek gyönyört, Míg bennünket elhagyottság Szégyenláza tört; Megboszúlni könnyü mód van: Haragudjatok; A haragban békülésre Mindig kész az ok. S szép a szép szemek haragja, Mint villám s az éj, Ah de édesebb a béke, Megbékülni kéj. Hagyjatok, de térjetek meg, Mint a kikelet, S dal, virág közt elfeledjük Könnyen a telet.
Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég. Zöld ág virított a föld ormain. Munkában élt az ember mint a hangya: Küzdött a kéz, a szellem működött, Lángolt a gondos ész, a szív remélt, S a béke izzadt homlokát törölvén Meghozni készült a legszebb jutalmat, Az emberüdvöt, melyért fáradott. Ünnepre fordúlt a természet, ami Szép és jeles volt benne, megjelent.
Öröm - s reménytől reszketett a lég, Megszülni vágyván a szent szózatot, Mely által a világot mint egy új, egy Dicsőbb teremtés hangján üdvözölje. Hallottuk a szót. Mélység és magasság Viszhangozák azt. S a nagy egyetem Megszünt forogni egy pillantatig. Mély csend lön, mint szokott a vész előtt. A vész kitört. Vérfagylaló keze Emberfejekkel lapdázott az égre, Emberszivekben dúltak lábai. Lélekzetétől meghervadt az élet, A szellemek világa kialutt, S az elsötétült égnek arcain Vad fénnyel a villámok rajzolák le Az ellenséges istenek haragját. És folyton-folyvást ordított a vész, Mint egy veszetté bőszült szörnyeteg. Amerre járt, irtóztató nyomában Szétszaggatott népeknek átkai Sohajtanak fel csonthalmok közől; És a nyomor gyámoltalan fejét Elhamvadt várasokra fekteti. Most tél van és csend és hó és halál. A föld megőszült; Nem hajszálanként, mint a boldog ember, Egyszerre őszült az meg, mint az isten, Ki megteremtvén a világot, embert, E félig istent, félig állatot, Elborzadott a zordon mű felett És bánatában ősz lett és öreg.
Majd eljön a hajfodrász, a tavasz, S az agg föld tán vendéghajat veszen, Virágok bársonyába öltözik. Üvegszemén a fagy fölengedend, S illattal elkendőzött arcain Jókedvet és ifjuságot hazud: Kérdjétek akkor ezt a vén kacért, Hová tevé boldogtalan fiait?
Hová merűlt el szép szemed világa? Mi az, mit kétes távolban keres? Talán a múlt idők setét virága, Min a csalódás könnye rengedez? Tán a jövőnek holdas fátyolában Ijesztő képek réme jár feléd, S nem bízhatol sorsodnak jóslatában, Mert egyszer azt csalúton kereséd? Nézd a világot: annyi milliója, S köztük valódi boldog oly kevés. Ábrándozás az élet megrontója, Mely, kancsalúl, festett egekbe néz. Mi az, mi embert boldoggá tehetne? Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön, A telhetetlen elmerűlhet benne, S nem fogja tudni, hogy van szívöröm. Kinek virág kell, nem hord rózsaberket; A látni vágyó napba nem tekint; Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget: Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt. Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt, Ki életszomját el nem égeté, Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt, Földön honát csak olyan lelheté. Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába: Egész világ nem a mi birtokunk; Amennyit a szív felfoghat magába, Sajátunknak csak annyit mondhatunk. Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek, Megférhetetlen oly kicsin tanyán; Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek, Zajától felréműl a szívmagány. Ha van mihez bizhatnod a jelenben, Ha van mit érezz, gondolj és szeress, Maradj az élvvel kínáló közelben, S tán szebb, de csalfább távolt ne keress, A birhatót ne add el álompénzen, Melyet kezedbe hasztalan szorítsz: Várt üdvöd kincse bánat ára lészen, Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz. Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát; Úgy térjen az meg, mint elszállt madár, Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát, Egész erdő viránya csalja bár. Maradj közöttünk ifju szemeiddel, Barátod arcán hozd fel a derűt: Ha napja lettél, szép delét ne vedd el, Ne adj helyette bánatot, könyűt.
Nem szégyellem, nem is bánom, Hogy, ha írnom kelle már, Magyaros lett írományom S hazám földén túl se jár; Hogy nem "két világ" csodája - Lettem csak népemböl egy: Övé (ha van) lantom bája, Övé rajtam minden jegy.
Ám terjessze a hatalmos Nyelvét, honját, istenit! Zúgó ár az, mindent elmos, Rombol és termékenyit: De kis fajban, amely ép e Rombolásnak útban áll: Költő az legyen, mi népe, - Mert kivágyni: kész halál.
Vagy kevés itt a dicsőség, S a nemzettel sírba lejt? Kis-szerű az oly elsőség, Amit a szomszéd se sejt? Nincs erőnkhöz méltó verseny? Dalra itthon tárgy elég? Nem férünk a kontinensen Albion is kéne még?...
Légy, ha birsz, te "világ-költő!" Rázd fel a rest nyugatot: Nekem áldott az a bölcső, Mely magyarrá ringatott; Onnan kezdve, ezer szállal Köt hazámhoz tartalék: Puszta elvont ideállal Inkább nem is dallanék.
S hol vevéd gyász tévedésed. Hogy faját s a nemzeti Bélyeget, mit az rávésett, A nagy költő megveti? Hisz forgattam, a javából, Én is egypárt valaha; Mind tükör volt: egymagából Tűnt nekem föl nép, s haza.
És ne gondold, hogy kihalnak Sujtott népek hirtelen, Amig össze-zeng a dalnok S a nemzeti érzelem. Tán veszélyt, vagy annak látszót Vélsz a honra tűnni fel: Hát van lelked, a szent zászlót Épen akkor hagyni el!?
Oh, ha méltóbb s új kobozzal A megifjodott hazát Zönghetném még Homérosszal; Ne csak mindig panaszát! De legyek, ha veszni sorsa, Húnyó nép közt Osszián, Inkább, hogysem dalok korcsa Közönyös harmóniám!
Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, Még zöldel a nyárfa az ablak előtt, De látod amottan a téli világot? Már hó takará el a bérci tetőt. Még ifju szivemben a lángsugarú nyár S még benne virít az egész kikelet, De íme sötét hajam őszbe vegyűl már, A tél dere már megüté fejemet.
Elhull a virág, eliramlik az élet... Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide! Ki most fejedet kebelemre tevéd le, Holnap nem omolsz-e sirom fölibe? Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre Könnyezve borítasz-e szemfödelet? S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme, Hogy elhagyod érte az én nevemet?
Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt, Fejfámra sötét lobogóul akaszd, Én feljövök érte a síri világból Az éj közepén, s oda leviszem azt, Letörleni véle könyűimet érted, Ki könnyeden elfeledéd hivedet, S e szív sebeit bekötözni, ki téged Még akkor is, ott is, örökre szeret!
Nyári napnak alkonyúlatánál Megállék a kanyargó Tiszánál Ott, hol a kis Túr siet beléje, Mint a gyermek anyja kebelére.
A folyó oly símán, oly szelíden Ballagott le parttalan medrében, Nem akarta, hogy a nap sugára Megbotoljék habjai fodrába'.
Síma tükrén a piros sugárok (Mint megannyi tündér) táncot jártak, Szinte hallott lépteik csengése, Mint parányi sarkantyúk pengése.
Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg Volt terítve, s tartott a mezőnek, Melyen a levágott sarju-rendek, Mint a könyvben a sorok, hevertek.
Túl a réten néma méltóságban Magas erdő: benne már homály van, De az alkony üszköt vet fejére, S olyan, mintha égne s folyna vére.
Másfelől, a Tisza tulsó partján, Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán, Köztök egy csak a nyilás, azon át Látni távol kis falucska tornyát.
Boldog órák szép emlékeképen Rózsafelhők usztak át az égen. Legmesszebbről rám merengve néztek Ködön át a mármarosi bércek.
Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe Egy madár csak néha füttyentett be, Nagy távolban a malom zugása Csak olyan volt, mint szunyog dongása.
Túlnan, vélem átellenben épen, Pór menyecske jött. Korsó kezében. Korsaját mig telemerítette, Rám nézett át; aztán ment sietve.
Ottan némán, mozdulatlan álltam, Mintha gyökeret vert volna lábam. Lelkem édes, mély mámorba szédült A természet örök szépségétül.
Oh természet, oh dicső természet! Mely nyelv merne versenyezni véled? Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz, Annál többet, annál szebbet mondasz. -
Késő éjjel értem a tanyára Fris gyümölcsből készült vacsorára. Társaimmal hosszan beszélgettünk. Lobogott a rőzseláng mellettünk.
Többek között szóltam én hozzájok: "Szegény Tisza, miért is bántjátok? Annyi rosszat kiabáltok róla, S ő a föld legjámborabb folyója."
Pár nap mulva fél szendergésemből Félrevert harang zugása vert föl. Jön az árvíz! jön az árvíz! hangzék, S tengert láttam, ahogy kitekinték.
Mint az őrült, ki letépte láncát, Vágtatott a Tisza a rónán át, Zúgva, bőgve törte át a gátot, El akarta nyelni a világot!
Isten, aki láttad E roppant vihart, S nem nyújtál ügyednek Védelemre kart Állnak templomidnak Szent oltári még? Vagy tán a pokol le- Döntögette rég?
Millió ajakból Szállt fohász feléd: Mind hiába! mintha Meg sem értenéd. Szívekből kihalni Hagytad a hitet, Bukni engedvén a Legszentebb ügyet.
Törvényhez s hazához Aki hű vala, Mint az úti rabló Vérpadon hala. S akinek szivében Nem volt semmi szent, Aki rabla, gyilkolt, Vére, élte, ment.
Égből a szabadság Védre nem talált Érte harcoló nyert Láncot vagy halált; És ki ezred óta Annyit vérezett, Eltapodni hagytad A hős nemzetet.
A jámbort nyomorral, Kínnal halmozád Eskü- s szószegőket Megjutalmazád; A pokol kigyóit Itt megfészkeléd, S gaz merény uralmát Győzni engedéd.
Van-e még hatalmad Élők- s holtakon? Vagy Sátán lön úrrá A világokon? Elfogyának tán az Ég villámai, Hogy oly vakmerők a Gazság karjai?
Törvény és igazság Tán csak ámulat, Mellyel a halandón A pokol mulat? Tán nem is valóság A Jézus tana, Aki eljött, embert Hogy megváltana?
Tán nincs is jövő túl A sír éjjelén? S álszín és hazudság Erkölcs és erény? Van-e oly halandó Aki még remél? Van-e még keresztyén, Aki hitben él? -
Szánd meg, Isten, embert Szánd meg hívedet! Aki bízva benned Annyit szenvedett. Adjad újra vissza Elvesztett hitét, Lásson egy hatalmas Kéz intézetét.
Dörgő mennyköveddel Sújtsd le a gonoszt, Aki a világon Kínt, gyötrelmet oszt; Nyerje meg jutalmát A szilárd erény, Légyen népszabadság Úr a földtekén...
Vagy ha e világnak Eljött vége már, S a nem-lét öröklő Semmisége vár; Sújts le egy csapással Minden életet, S alkoss új világot S új természetet.
Istenképre embert Ámde ne teremts, S lelkedből belé egy Szikrát el ne ejts: Alkoss a világnak Balga lényeket, Egyszerű parancsra Forgó gépeket.
Vándor! Bodrogközön megállj, A csendes Karcsa partinál: Hol vándor eszterágok Lármás seregbe gyülnek, És hablakó buvárok Örvény ölébe tünnek. Hol a sirály habokra csap, - Gyorsan, miként a gondolat - Midőn halászni megy: Ott látsz, álmélkodással, egy Veres márványból alkotott Ősrégi templomot. Falán száz domború alak Mesés csoportja látható, Imitt egy haltestű leány, Amott egy emberarcu ló; Itt sárkány, pikkelyes csoda, S általcserélt tagú alak; Ott ábrák és jegyíratok Által borítvák a falak. Hogy a csodás templom miként Vevé eredetét? Ki a templom körűl lakik, Kérdezd meg a regét.
-------------
Nagy kerek tó habja zajgott Hajdanában e vidéken; S tündérlányok büszke vára Állott lenn a mély fenéken.
Kik, midőn az éj leszállott, A habok szinére keltek, Hajnalarccal, harmatajkkal Bűbájos dalt énekeltek:
»Szállj le, szállj le csendes éjfél! Álom! lengj a föld fiára! Most miénk a lég biralma, Most miénk a föld határa.
A szerelmes hold sugári Hízelegve átkarolnak: Mig sohajtva, lábainknál, Ifju szellők udvarolnak.
Merre lengünk, merre szállunk, Csak mi ébren, minden alszik; Illatfátyolunk szelétől Mély, csodás álom foganszik.
Nincs halandó, a virágok Templomát ki megtalálja; Nincs ki hallja, amidőn zsong Méhehangu orgonája.
Im, az éj harangja kondúl...! Éjharangnak halk szavára, Nincs ki lássa, mint sietnek A virágok éjimára.
Büszke rózsa, szép királynő Lép előre, és nyomában Szende liljom, a virágok Szűz papnője, hó-palástban,
S az, mit emlit a halandó, Szólva harmat-, s fénybogárról, Szentelt víz, oltári lámpa, A virágok templomából.
Csak mi tudjuk, csak mi értjük Hulló csillagok regéjét; Titkos éj varázs csodáit, Szellőhárfák lágy zenéjét.
Itt vagy, itt vagy csendes éjfél...! Álom dőlt a föld fiára; Most miénk a légi ország, Most miénk a föld határa!«
S a királynő légi fátylát Szétterítvén, ráülének; S négy szögénél fogva, lágyan, Négy szellőcske szálla vélek.
Majd keletre eljutottak, A hajnalnak csarnokába, Aki épen koszorút font, Rózsafényből, homlokára.
S üdvözölvén a jövőket, Megcsókolta édes ajkkal; - Testvérek valának a szép Tó-királynő és a hajnal. -
És mulattak... végre felkölt A királynő búcsuzásra; Mert a naptól gyors parancsot Vett a hajnal, indulásra.
És jövén, a barna szellem Őket üldözőbe vette, Mert szerelmét, rút magával, A királynő megvetette.
S míg a szellők gondolatként Szálltak a légben pihegve: Gyorsabban a barna szellem, A királynőt fenyegetve.
Most beérte... és a fátyolt Megragadta már kezével... Azon percben a királynő Mentve lőn, s a tóba tünt el.
A rút szellem hasztalan várt. Tüntek évek, tűne század, S a királynő nem hagyá el Többé a mély vízi várat.
Végre, mind ő, mind leányi Más vidékre költözének, Hol ne érje el hatalma A sötétség szellemének.
Esti csarnokát a hajnal Nyugat vizén adta nékik; Mely csarnoknak büszke tornyán Bíbor zászló leng az égig.
S szétonták a vízi várat; Márványból dőlt falának, Emlékére vészes éjnek, Ékes templomot rakának.
És közelgett a királynő, S melyet a toronyba szána: Szép, ezüst szavú haranggal Két tündérke szállt utána;
De a munka megszakadt most... A vég éjfél perce múla, S a harang, a féltoronynál Megkondulván, földre húlla.
És az eltünt tó vizéből Kis folyócska vált a réten; Egy tündér maradva benne, Hogy a templom őre légyen.
S melyet a víz tart temetve: A harangot verje félre Minden száz év végeztével, Tündérlányok emlékére.
-------------
A régi templom, És csonka tornya máig áll, A Karcsa csendes Folyásu sásas partinál. S ha csendes nyári éjjelen Az őr tündérke megjelen, - Fel-felbukván a víz szinére - A pásztorember rátekint, S nyugodtan fűbe dől megint, Megemlékezvén e regére.
Balzsama a sírnak, Mely az enyészettel Egy perc üdve alatt Mindent kiengesztel -
Áldott az a szál is, Melyet emléked sző, Sírba koporsónkat Szeliden eresztő.
Szerelem - örök nap, Öröme mindennek - Egyedül szivemben Ostora istennek!...
(1856)
XV
Mint az erdő napsugártól, Én szemedtől meggyuladtam; És elégek, mint az erdő, Melynek lángja olthatatlan.
Láttatok már erdőt égni? Oh ez igen ritka látvány. Szikrafényes füstje fölszáll, Magasan, mint a szivárvány;
És a fojtó füstborúban Ezer a sikoltás, a jaj. Fészke fölött vijjog, rí a Kétségbeesett madárraj.
Oda minden, oda minden! Annyi boldogság reménye. Maga a nap sirathatná, Mennyi kárt tesz örök fénye...
Ahol egykor a vidámság Édes epret szedett volna, Kérlelhetlen mérgű tűzláng Legel a gyepen ropogva...
Erdő, erdő! nem marad-e Égett fádnak egy zöld ága, Hol egy madár eldalolja: Átkozott a nap sugára!
Átkozott a romboló láng, Mely nem úgy hervaszt el kéjben, Együtt élve, ott elhalva Virágaid mézkelyhében.
S minden önző és hiú fény, Mely nem érez, mégis éget, Nem érez, hogy ragyoghasson; Legyen átkozott tevéled!
Erdő, erdő! fiatal, szép Égő erdő, hamvadozó! Hozzád én szivem, szerelmem Be hasonló, be hasonló!...
(1856)
XVI
Oh, hagyj békét a húroknak! Ne is érintsd ujjaiddal. Ha velőmet meggyujtottad, Ne éleszd a szélviharral.
A te zenéd épen átkos, Legalább nekem magamnak. Tán a húrok ujjad alatt Elváltoznak, elkárhoznak...
Mikor a te zenéd hallom, Velőm ég, de szivem megfagy; És egy gondolat rohan meg, Mitől úgy fáj a szegény agy.
Mert ki-utat, szót nem lel rá, Csak úgy zsong, mint a szélhárfa. És talán jobb! - sejtem, e szó Vég gyászt hozna a világra.
Mintha a vén idő mélyen Azt sóhajtaná el benne: Elég volt már! és azután Többé a nap föl nem kelne!...
(1856)
XVII
Ha szerelem nincs szivedben, - Én a mennyről már lemondtam; De a föld sem ad nyugalmat, Jobb nekem már a pokolban.
Oh, gyülölj, utálj meg engem, Tiporj édes lábaiddal; Szörnyeteg az én szerelmem, Mennykövezd le vad haraggal.
Diadalban kacagjon föl Rá a világ, - mit én bánom! Kivüled nem látok, hallok Semmit, semmit a világon.
Szent György! irtsd ki ezt a sátánt, Mely szivem lángjából támadt! Ne teremjen tüzes ostort Ennek a jámbor világnak.
Nem való az én szerelmem Sem az égbe, sem a földre; Nincsen az teremtve csöndes, Olvadó szelíd gyönyörre.
Pallos és tűzláng kell annak, Egyik átkos vérét ontja, Mig a másik szünet nélkül Megemészti sustorogva.
Gyűlölj hát - oh, csak ne hagyj el! Szemedben a pallos és tűz, Öld vele kínért sovárgó Szívemet, és csak gyötörj, űzz -
Ne hagyj itt a földi kínnak, A közönynek, amely nékem Utálatosb, mint minden kín Lenn a pokol fenekében.
S majd ha a kínzást eluntad, Gyuladjon el szép szemedben Az isten gyilkos haragja - Mert csak te ölhetsz meg engem!
(1856)
XVIII
Mikor éj van, sötét, néma - Oh, gonosz, oh, szörnyű átok! - Senki sem lát, senki sem hall, Csak én hallok, csak én látok!
Ami van, azt látom, hallom, De nem az fáj, nem az gyilkol. Ami nincs, az kisért engem, Amit izzó velőm gondol.
A pillangó szárnya rezdül, A virág kelyhében alva. Azt gondolom, ő sohajtott, Gyönyörökben haldokolva...
És fölöttem a sötét ég Ketté hasad, nagyot csattan. Üt a villám egyre-másra Vétkes, átkos gondolatban.
Megnyílik a föld alattam. A pokol rám ölti nyelvét, Azt a lángot, mitől úgy ég Lélek és test - de el nem ég.
Leggonoszabb, legfeketébb Ördögei a pokolnak, Kínaimhoz vad zenéül, Szintúgy harsog, úgy kacagnak...
Hívok istent, hívok embert, De nem segít rajtam semmi. Egy szelíd hang szól a mennyből: Higyj! - de én nem tudok hinni...
- Oh, mért nem mered meg a föld, S rajta minden úgy, amint van, Pillangó, virág maradna Mindörökre mozdulatlan!...
(1856)
XIX
Nem viszem bánatom Meghalni közétek, Nem hagyom - isten ments -, Hogy eltemessétek.
Élni fog bánatom, Mint nehéz nagy átok; Látni, mint a rémet, S hallani fogjátok.
Ahol még embernyom A füvet nem érte, Elviszem meghalni Erdő közepére.
Ott a szél, a madár Dalod eltanulja - Szivemnek nem ismert Halhatatlan búja!
(1856)
XX
Csak ostorozz, csak büntess engem Oh, én öldöklő angyalom; Villogjon a gyilok szemedben - Sok, sok az én bűnöm nagyon.
Az ég adott látást szememnek, És én vak voltam - bárgyu vak; Én hittem azt, hogy szép szemednek Sugárai hők, igazak.
Hamis bálványt imádtam. Hittem, Hogy szemed fénye a napé; Oh, égető, vakító szégyen! Hisz az csupán csak - aranyé...
És én okoztam csak neked bút: Szerettelek nagyon - pedig Szivednek, mely szeretni nem tud, Fájhat nagyon, ha szeretik...
Csak ostorozz, csak büntess engem, Oh, én öldöklő angyalom; Villogjon a gyilok szemedben - Sok, sok az én bűnöm nagyon...
(1856)
XXI
Ha istenben hinni tudnál, Mondanám, hogy isten áldjon; De az úgysem hallgat már rám, Mert te vagy az én bálványom.
Mit kivánjak én neked jót? - Hogy beteljék legfőbb vágyod? Isten őrizz! - Én tudom, hogy Az a legsötétebb átok.
Oh, pedig áldásom fogna. Érezem, hogy fogna rajtad. Minden isten meghallgatja Áldását a haldoklónak.
Megbocsátnám, hogy hideg vagy, Míg szivem érted elvérez; De hiába áldanálak: Hogy azt érezd, amit érez.
Mégis, ha áldásom nem kell, Vedd bucsúmat, vég bucsúmat; Azután menj, rátapodva A vérre, mit szivem hullat.
Majd ha egykor körülötted Rád nevet és gúnyol a fény, Fagyosan, mint most te engem: Akkor jussak eszedbe én.
Ha gyémántod mind elszórtad, S megátkoztad mindazokkal, Kik hazudták, hogy szeretnek, Istenkáromló ajakkal;
Ha majd egykor egy igazán Hűn szerető szívre vágyol, S keresed, de nem mutatja Sem a közel, sem a távol:
Akkor emlékezz rám! s jőjj el Ahová engem temettek, S hallgasd ott, mit suttog a fű: Szerettelek, szerettelek.
(1856)
XXII
Én teremtőm - milyen álom! A felhőkben trombita szólt - Gábor angyal trombitája - S kétfelé hasadt az égbolt.
A mennyei sereg élén Eljött a mindenség atyja, A halottak föltámadtak: Állott az itélet napja.
Az isten elválasztotta A jókat a gonoszoktól: Balra az elkárhozottak És a jók ott álltak jobbról.
Mind el voltak már itélve. Én maradtam utoljára: Panaszteli szemmel néztem A jó isten szent arcára.
Rám tekint a mindenható: Én nyugodtan, búsan állok; Térdre hullván, esdve mondom: "Igazságot, igazságot!
Én szerettem, úgy szerettem, Amiként te parancsoltad; Szeretve volt minden féreg - Engemet lábbal tapodtak!"
S oh, csodák csodája! - csak néz, Csak néz a jóságos isten: Iszonyú vád lehetett az, Amit látott szemeimben.
Én úgy vettem észre, mintha Szánakozott volna rajtam, S megdöbbenve mondta volna: "Nem, nem, én ezt nem akartam!
Itt csak annyit kell szenvedni, Amennyit a menyország ér: A te fájdalmad nagyobb volt - A menny neked nem elég bér.
Legjobb fiam, szegény fiam! Maradj még te itt e földön; Élj, szeress, és szerettessél, Uralkodjál hegyen-völgyön!"
És azután kedvesemet, Ki már az angyalkarban volt, Karjaimba vezette, és Hogy szeressen, ráparancsolt.
Az én szép kis vadgalambom Még akkor is durcás képpel Nézett föl a jó istenre - S arra kérte, hogy: menjen el!
De aztán, hogy mind elmentek, Ki pokolba, ki a mennybe - S e világon magunk voltunk: Ide simult az ölembe.
S együtt éltünk, éldegéltünk, Csupa csókkal, öleléssel - Galambom még Évánál is Hamisabb lett egy kevéssel.
Én minden órában egyszer Meghaltam, meg fölébredtem; A halált az ébredésnél Mondhatom, hogy jobb szerettem. -
Amíg végre a jó isten Megsokalta boldogságom; S magához vett mindkettőnket - Én teremtőm, milyen álom!
(1857)
XXIII
Én nem tudom, mi lep meg néha: A nap az égen úgy ragyog, Mintha különös kedve volna... És én oly szomorú vagyok.
Oh, pedig énnekem ilyenkor Oly szépnek látszik a világ! Az élet egy lánc, melynek minden Szeme új üdvösséget ád.
S mégis... szeretnék leborulni, Hogy meg ne látna senkisem; Szeretnék sírni mint a zápor, Oly nagyon, oly keservesen.
De a falak visszhangozhatnák, Szél elvihetné sohajom - S ha tán nem volna szégyen a könny, Szégyen, gyalázat a bajom.
Megátkozottabbnak Kainnál Az ember arca rém nekem. Gúnyos szemfényök a lángostor, Mely űz-hajt hegyen-völgyeken.
A földet ásom körmeimmel, Hogy belé rejtsem arcomat; A föld alá hiába búvok, A sírok férge is kacag.
Nincs hely az égben, nincs a földön, Hol én kisírhatnám magam: Tengerfenéken, levegőben A szerelemnek hangja van.
Isten jósága, nagy kegyelme Megtölte minden kis zugot: A temetőfüvek tövébe Boldog fénybogárkát dugott.
Bujdosván kerestem szünetlen, De nem találom a helyet, Ahol ne volna semmi, semmi, Hogy kinevessen engemet:
Mert szerettem, nagyon szerettem S kétségbeestem én azért, Kiért ha meghalok bár, engem Soha nem ismer meg, nem ért!...
(1857)
XXIV
Emlékezem rá, hogy egyszer Nagyon soká néztem én rád, S te is soká néztél énrám - Hanem csak ujjaidon át.
Mintha csak ma történt volna, Olyan tisztán, hűn emlékszem; És úgy rémlik mégis, mintha Rég lett volna, nagyon régen...
Mintha kérdeztelek volna, Hogy szeretsz-e hát valóban? De már nem t'om bizonyosan, Mondtam-e, vagy csak gondoltam?
És te mintha önfeledve Hogy szeretsz, azt mondtad volna... De talán csak visszhangom volt - Olyan halkan volt az mondva...
Azután meg hogy mi történt, Azt tudom csak: nagy mámortul Égre, földre tekintgettem, Azt gondolva, hogy fölfordul -
De te mindezt elfeledted, Nem is kérdem, hogy mi volt az? Az igaz, hogy rég volt, nagyon Régen... talán nem is igaz...
(1857)
XXV
Szeretlek, mert oly szép szemed van, Hogy nappal van, hol az ragyog; Még a lelkemben sincsen éjjel, Pedig én oly sötét vagyok!
Szeretlek, mert fölfoghatlan vagy, Bűvös-bájos fátyol föd el; Szeretlek, mert olyan titok vagy, Amiben mégis hinni kell.
Szeretlek, mert bár el nem érlek, Tégedet látlak mindenütt: Fűben, virágban, a harmatban, Amelyre isten napja süt.
Mert te vagy az úr, te a minden Minek nevét nem nevezi, Kit nem ismer, csak sejt a lelkem, Mert nagy hatalmad érezi.
Téged szeretlek én, imádlak. Egyetlen, más nélkül való! Oh, engedd el, ha mi bünöm van, Tekintsd azt bennem, ami jó.
Szeretlek én, hiszlek, reméllek, Mert nagyon büntetsz engemet; S mert szenvedek, tűrök, hiszem, hogy Meglátom egykor - mennyemet!
(1857)
XXVI
Énnekem már nem fáj semmi, És örömet semmi nem ád. Csak emléked fáj még... oh hogy Örökké emlékezem rád!
Elfeledtem én már mindent. Forog velem ez a világ, De én nem is mozdulok, csak Örökké emlékezem rád.
Oly homályos nekem minden, Mint aki nehéz álmot lát, És tünődik, ha való-e? Örökké emlékezem rád!
Mintha erdőn járnék, éjjel; Előlem futnának a fák, És csak egy csillagot látnék... Örökké emlékezem rád.
Néha kérdem, vagyok én még? Álom-e ez, vagy valóság? És tán nem is élek én már - Csak a sírból emlékszem rád!...
(1856)
XXVII
Indulnak már a barna felhők, Az ég maholnap tiszta lesz. A nap kisüt, és örömében Csorogva sír a házeresz.
Majd eljön a víg fecske, gólya És föllármázzák a falut. Majd verni kezd az erdő szíve, Csörg a patak, szól a kakukk.
Majd jelt ad a kis dalkarmester: A csalogány a lombokon; És szól a dal, és égen földön Áll a közös lakodalom.
Majd belerikkant a rigó is, És mondja: Rajta, rajta, mind, Siessetek szeretni, élni, Hamar, hamar, tél lesz megint!
S majd illatoznak a virágok, Szeretnek mind az emberek; Szeret majd minden nyakra-főre, A pillangók és a - legyek...
És ennyi szerelem, gyönyör közt Csak búsabb számüzött leszek. Vigasztalan nagy bánatomnak Nem találok csöndes helyet.
(1857)
XXVIII
Eltakartam képed mint kit elitéltem S emlékezetemből haragom kivégzett. Gyarló emberboszu igaz istenségen! Hogy örökké éljen - föltámad emléked. Hiábavalóság alakoskodásom. Játszhatom-e hűtlent, ha szívem reped meg? Nem, nem! Te vagy igaz, egyetlen bálványom; S én vagyok, én, aki csak téged szeretlek!
Leveszem a fátyolt újra és örökre Fenséges képedről - álljon az oltáron. Amelynek forrását bűnbánat feltörte, Elfojtott könnyeim, hulljatok immáron. Szeretsz vagy nem szeretsz, megbocsátsz szivemnek, Látlak-e valaha? - nem tudom, nem kérdem. Azt se tudom, látsz-e, ahogy itt térdelek; Nem tudom, hallod-e: itt vagyok, megtértem!
E világ - hiuság örök csatatére! - Zajával engem is soká fogva tartott. Biztam magamat is forgó szerencsére, A világ szájából véve a parancsot. Napja elvakított! - oh, én nehéz vétkem; Nálad jobb szeretni a szátyár világot! Hogy hiuságomnál kisebb volt szerelmem, Kezed rá örökkön égő sebet vágott.
S mégis most, midőn már, tudom, késő minden, Jólesik bánkódva megütnöm mellemet. Panasszal, kínokkal úgy teli már szívem, Hogy új seb fájdalma nyújt csak egy kis enyhet. Leégett hiuság hamva homlokomon, Szivemben aljas kéj büszke megvetése. És ha vérem lángol: rólad gondolkozom, - Tündért vesztve, nem kell földi ölelése!
A tömeg nevessen - akár megszakadjon! - Megnyugtat, ha látom, hogy csak addig boldog, Ameddig nem érti fájó gondolatom, Ameddig csak sejt, de egészben föl nem fog. Egyedüliségem zordon átkát higyjék Mesének, - maradjon az titok előttök. Ne lássák a sugárt - még megirigyelnék! - A te emlékedet - mely engem éghez köt.
Oh, mert bármi nagy is fájdalmam utánad, Vigasztal, hogy csak én tudom, mit vesztettem; Hogy tündérvoltod is titok a világnak, Hogy az való csupán az én szerelmemben. Akármerre jársz-kelsz, csak embernek néznek. - Imádhatja benned a föld legszebb lányát; Imádsága egész földi nemzedéknek Föl nem éri tündér látományom báját.
Oh, maradj erős és le ne szállj a porba! Fáj nem-bírhatásod, de hitem vigasztal: Hogy rútul hizelgő hazugok csoportja, Üres kirakványok álfénye meg nem csal. Tekintsd, hogy eléggé meg vagyok büntetve, S ne boszuld meg rajtam magad - megalázva! Feledd el sértésem, törd nemes szivedbe, Nem éget úgy még sem, mint bűnüzlet máza.
Oh mert, bárha tündér, hogy te is csak nő vagy! Kire még bukás is ejt parányi mézet, Szégyenkínja mégis férfiszívben oly nagy, Minőt az magára maga nem tetézhet! Vaj, mi haszna volna képed letipornom, Megátkozván rajt az olthatatlan foltot? Hogy e folt lángjától őrült homlokomon Kacagjon, ki rajtad diadalmaskodott?!
Oh ég, véghetetlen! nap, te dicső, fényes! Magasban szeliden mosolygó csillagok! Mért hogy amint létem, vágyam is nem véges? Noha elismerem: gyarló, szegény vagyok... E határtalan láng mardosó gyötrelmét, Mely kétségbeesik, hogy sebére nincs ír, Mely itt vigasztalan átkozza lételét, Mely jogos bosszúját csak gúnyolja a sír:
Ha ti oltottatok belém, halandóba Indulatot, amely végtelen s tehetlen: Úgy-e nem hagytok ti engem itt a porba, Hogy siromon békén kacagjon ellenem?... Ha követve magas fényetek intésit Én e lomha, sárban el nem tántorodtam: Nem hagyjátok cserbe zászlótok vitézit, Ha e földi hüvely majd lefoszlik rólam?
Úgy-e, szép csillaghad, azért vagy számtalan, Hogy e lélek benned menhelyre találjon? Dicsőséged, ó nap, azért homálytalan, Hogy megaranyozd, mi folt van e világon?... S te nagy ég, azért vagy úgy-e véghetetlen, Hogy ha testem sem nyer e földben nyugalmat, Ahol a csábító és hűtlen pihen: Csontjaim hamvát is kivesd, széjjelszórjad?
(1858)
XXIX
Oh hogy panaszkodnak, hogy bizalmaskodnak, Szerencsétleneknek hogy vallják magokat Ezek az egyforma többi emberek. Pedig bizonyos, hogy megvigasztalódnak, Gyógyszerét találják az ismert bajoknak; - Mert magára isten senkit nem hagyott.
Hallgatom, és látom könnyebbülésöket. Tudja ég, hogy én nem irigyelem őket A megenyhülésért, örömeikért. Jólesik, ha látom ujjongni az embert, Kit a végzet úgyis annyi bajjal megvert, Örülök, látván, hogy egy jó percet ért.
Nem gyűlölöm én az embereket, nem, nem! (Vajha okom volna, magam jobb szeretnem. Ám erről már sem ég, sem föld nem tehet.) De miért tagadnám - balgatagság volna -, Hogy a mások annyi apró baja-búja Az, mit tőlök mégis úgy irígyelek.
Azok a fájdalmak, a kínszenvedések, Miket földi sorsuk sziveikbe vésett, Azok a nagy s mégis szokott panaszok, Melyeket bús szivök enyhe siralmával, Könnyeik áldásos nagy ajándékával Keblökön ringatnak, oh, azok, azok,
Melyeket lelkemmel szomjazok s ha hallok, Gondolom magamban: mi parányi bajok! Milyen keserédes jótékony sebek! Különböző, mégis mind rokon egymással, Megenyhíthető egy kis vigasztalással, Vagy egy-két kapa föld alatt beheged.
Oh, mind, mind e testvér kínok szövetsége Kárhozott szivemben ha pokolt cserélne Azzal, ami ottan testvértelenül, Vigasztalhatlanság bizonyosságával, Zordon egyetlenség szörnyeteg átkával Örökös tanyát vert egyes-egyedül;
Teremtőjét magát kacagván szünetlen, Mért hogy ellenében még az is tehetlen, Mert a már megtörtént nemmé nem lehet... Ha mit lehetlennek hiszek, ez üdv érne: Borulnék az első ember kebelére, Mondván: bajom társa, szenvedek veled...
Halld az én panaszom, mondd el a tiédet, Értem én is, te is az enyimet érted; Follyanak hát egybe rokon könyeink. Higyjük a szent multat, szeressük a jelent, Reméljük a jövőt, imádjuk az istent, S haljunk meg nyugodtan, ha enyészet int...
- Ah, de mind nem így van, s nem is lehet soha. Mint két különböző égitest lakója Élve egymással nem ölelkezhetik: Úgy választja ketté az embervilágot Közöttem iszonyú változhatlan átok, Melyen semmi égi erő nem segít.
Mert e nagy világon mindennek van mása. A bolygó csillagnak lehet holdja, társa; Gondolatok közt van rokonság, tudom; Társtalan, magában, egyes-egyetlenben Csak két dolog van a szörnyű mindenségben: Égben egy úr, földön az én bánatom!...
(1859)
XXX
Sokat gyötörtél, öltél engem, S én csak nagyon szerettelek. Halálos a tőröd szivemben, Mit vértanúdként viselek.
Egyetlen zsarnok, szép, dicső vagy, Kit imádnak alattvalók. Te ünnepelt, mindenható, nagy, S én csak szegény hived vagyok.
Dicsőségednek mása nincsen. Te uralkodol egyedül. Egy nézésedre hódol minden Kész örömest, föltétlenül.
Hiába verseng veled a nap, És pazarol fényt, meleget; Holt réteken uralkodik csak; Te szellemek, élők felett.
Te szép vagy, édes, mondhatatlan; Imádott, szeretett, csodált. És mégis - istenem! - magamban, Ha nézek elmerengve rád:
Mint fáklyaillat temetőből, Egy gondolat mély gyászba von. Megered rá a könny szememből, S én szánni kezdelek nagyon.
Mindent felejtek; megbocsátom, Hogy elhamvasztod szivemet; Ah, mert hiszen mi az én átkom, Ha képzelem a tiedet?!
Nem is nekem; - a legdicsőbbnek, A legnagyobbnak végzete: Bukása magas isteneknek Nem oly siralmas, fekete...
Mert semmi sem mulandó, minden Csak ismétlés, elváltozás. Mi jó, nemes, fönntartja itt lenn Emlékezés, utánozás.
Mi vagyok én tehozzád képest? Mi szegények e dalok itt! Hogy írhatnék rólad tökélyest, Kit ragyogásod elvakít?
S mégis, ha nálamnál is gyarlóbb, Dicsőit majdan a tömeg, S míg koporsómat dulják pondrók, Kimélik rímelményimet.
Mindennek, ami itt remek volt, Emléke, nyoma fönnmarad. Ki mi nagyot tett, szépet gondolt, Örökké él, mert egyre hat.
Maga, a rossz, selejtes földben, Kiirthatlan, mint a tarack. Istenről, ördögről, eszményben A rege képeket maraszt.
Örökre, végkép, menthetetlen Te mulsz el egyedül magad, A halhatatlan egyetemben Mindent fölérő áldozat!
Tán mert irígyed e tárgy-limlom, A nap legforróbb sugarát, Fehér arcát a szende liljom, A rózsa tündér illatát -
Mind követelik vissza tőled, És vissza kell adnod nekik. Az ellened lázongó földnek Zsákmányul trónod elesik.
Szépséged oltárából, melyhez A dicsőség hódolni járt, Gyászával intő pelengér lesz - Számodra, újabb ifjúság!
Mind, ami égi egyezményben Benned remekké egyesül, Eloszlik, mint felhő az égen, Örökre föllelhetlenül.
Ledőlt bár, él a képzeletben Kartágo, fényes Ílion; Csak szépségedről nem marad fenn Megközelítő fogalom!
Shakspere, Homér lángszellemének Kincsei örökkévalók. Olcsóság: élik ezredévek, Használják embermilliók.
Csak bűbájod, mi mindezeknél Valódibb, édesb, istenibb: Tünékenyebb, semmibb a szélnél, Mely elhal, alig születik.
Halhatlanság, haszontalanság; Ne tudna rólam senkisem, Csak szemeidet ragyogtatnád Odább egy perccel édesem!
Ó, szörnyű törvény, gyászitélet! Mit senki nem kerülhet el. Hogy itt születni oly nagy vétek, Miért mindennek halni kell.
Hogy az idő szemed lángjától Nem ifjodik egyszerre meg; El nem feledkezik magáról, S nem örökíti kellemed!
Hogy isten alkotód, ki benned Fölülmulá egyszer magát, Nem szán megsemmisítni téged, S nem osztja véled trónusát!
- Oh, csak gyötörj, csak uralkodjál, Meríts ki minden örömöt. Feledj, élj, csak ne gondolkozzál, Sohase lásd meg gyász jövőd.
Tépd a virágot és tipord el, Hisz új tavaszra kivirul! Játsszál sohajjal és könyekkel, Mind csak kéjért cserébe hull.
Ne szánd e korcs, önző világot; Marcangolj emberszíveket. Nevetik a mulandóságot, Hervadni látván tégedet!
Minden bünös, hibás e földön, És semmi sem lakol meg itt. Mert hogy te elmulsz mindörökkön. Eltörlöd a lét bűneit.
És nem marad fenn semmi rólad, Csak dalomban eszméd, neved. De, mint az istent, föl nem fognak, S imádnak bár, nem értenek.
Elmulsz, eláradsz a mindenben. Csillagba, napba visszatérsz. Majd látni fogunk részeidben; Egészben, ah, többé nem élsz...!
S müvészet, képzelet tehetlen, Hogy örökítse alakod. Ki festené való szinekben Verőfényével a napot?
Megosztozik majd ég-föld rajtad, És szebb lesz, ifjabb a világ. Hőbb a sugár, fénylőbb a harmat, Illatosabb lesz a virág.
S csak sejtenek majd téged abban, Midőn már én is hamvadok; Míg szemed fénye szép csillagban Siromra sírva mosolyog...
(1860)
XXXI
Mintha örvény fölött járnék, Vagy elfödne sötét árnyék; Engem végig beborulva Haragosan villámolna; Virágok és falevelek Ijedtökben reszketnének; Rám fekete felhők közül Űzve gonosz sejtelemtül Integetve, esdekelve Rémült angyalarc meredne; És azonban ember, állat Szédelegve futosnának, Kézkulcsolva, nyöszörögve; Távol orkán már hörögne; Iszonyú nagyot csattanva Az égbolt ketté hasadna, S hullana a kénkőzápor... Ah pokolkín-kéjes mámor! És én ezt mind, mind átérzem, Valahányszor rád emlékszem...
Mégis mindig rád emlékszem!
(1860)
XXXII
Találkozunk majd még mi jókor, Még idelenn a földön, sokszor.
Ha majd virrasztva őszi éjen, Hallsz lépteket a falevélen. Holott alaktalan bus árnyak - Sír rabjai - sötéten járnak; Lombkarjai a gyászfüzeknek Feléd hivólag integetnek; Ásítozó sötét odúkból Kelő nehéz, fojtó illattól A rózsa, liliom megcsapva Szomoruan fejét lehajtja; A nagy, döbbentő némaságból Hozzád rejtelmes szellemhang szól, S merengve, ringva bús sejtésen, Gondolsz magast, érezve mélyen;
Ha végre hosszu vándorlásból, Éjfél után, sötét borúból, Nagy tarjagos felhőknek ormán, Mint fehér szűz a zárda tornyán, Előjön a hold s meg-megállva, Merengve néz a keresztfákra, Mint csöndes őrült, ki andalgva Magához jő egy pillanatra, És széttekintvén, amit lát, hall, Lelkét betölti borzalommal; Elméje, sebtelt szíve fájdul. És könnye sűrűn megered, hull, Hull egy hideg fehér halottra, Mint holdsugár a sírszoborra;
Aztán nem tudni merről és hol Valami régi, régi dal szól, Cseng-bong agyadban és szivedben, Talán csak úgy az emlékedben... És tépelődöl, hogy mi nóta? De egyre távozik, halódva, Mint búcsuének a tengerben; És csak azt érzed a szivedben. És mind azt sugja vándor felhő, Hogy ami elmult, vissza nem jő:
Majd éjfelenkint, ilyen percben, Látsz megjelenni közeledben, Merengve, emlékezve, szótlan, A messze multba varázsoltan; S én majdan újra elmélyedve Az egykor gyilkos szép szemekbe, Hol máskor a dölyf lángja égett, Ott majd csalódott büszkeséged S egy késő gondolatfény csillog, És ajkodon lebeg, hogy elmondd; S holdfénykarodra kitárva indulsz, De szíved oly nehéz, aláhuz, Alá, alásülyedve lassan. Ahol csöndes, hideg, sötét van...
Mert letelik a szellemóra - Le, vissza! le a koporsóba!
Arany János
Arany János