Sikerült elérnem Budapesten egy korábbi csatlakozást, és már 10 óra előtt odaértem a kastélyhoz. 10-kor nyit, gondoltam én leszek az első. Hát tévedtem. Már egy kisebbfajta tömeg szorongott a kapuban bebocsájtásra várva. Mint kiderült, egy csoport volt. Közvetlenül utánam érkezett a következő csoport. Megvettem a jegyet az állandóra is, meg a ruhára is. A csoportok már tódultak is fel az emeletre a lépcsőn. Gondoltam magamban ez így nem lesz jó. Nagyon nem szeretek csoportok közé keveredni semmiféle kiállításon sem. Nem azt nézem amit én szeretnék, hanem ahová odaengednek, nem lehet tőlük fényképezni, mert valaki mindig belóg a képbe, az idegenvezető folyamatosan beszél, akár magyarul akár más nyelven, de engem nagyon zavar, mert nem tudom a kiírásokat olvasni tőle. Szóval gondoltam egy merészet és megkérdeztem a jegykezelő hölgyet, merre kell menni a ruhakiállításra. Először megnézem azt, utána is ráérek az állandóra felmenni. Később hogy áldottam az eszemet ezért a remekbe szabott ötletért. Végig egyedül voltam a ruhákkal. Sehol egy lélek. Ha jól emlékszem 5 teremben helyezték el a ruhákat. Négyszer-ötször biztosan végigjártam mindegyiket. Nyugiba tudtam olvasgatni, a fotózásban nem zavart senki. Bőségesen végeztem arra, mire az első csoport odaért.
Utána kényelmesen végigmentem az állandó kiállításon is. Ott az ember alapból gyorsabban halad. Eleve nem is olvasok el mindent, mert ismerem, mint a tenyeremet. Minden évben megfordulok a kastélyban. Fotózni meg úgysem lehet. Persze a végén az ajándékboltot se hagytam ki, de egyre nehezebb választani. Olyan árak vannak, hogy az embernek égnek áll a haja. Ez azért már túlzás.
Néhány kép kedvcsinálónak azoknak, akik még nem látták:
Ma sikerült eljutnom Gödöllőre. Hát ez a ruhakiállítás maga a csoda! Aki teheti feltétlenül nézze meg. Én néhány éve Körmenden már láttam a ruhák nagy részét, de itt a környezet sokkal szebb, ide jobban illenek. Egész más volt így végignézni őket. És lehet fotózni!!!
A magam részéről Stefániát egyáltalán nem hibáztatom a pocsék házasságért. Igaz, Rudolfot se. Egyiküknek sem adatott meg a normális családi légkör, de ahogy Stefániával bántak a szülei, az döbbenet. Az nem nevelés volt, hanem idomítás.
Azért az milyen már, hogy az anyja fertőző betegeket látogat és bemászkál a lányaihoz, behurcolja a betegséget. Jó, tudom, egy királynénak kötelessége a reprezentálás, de mindennek van egy normális határa, csak hát Mária Henrietta nem volt egy "normális" ember. Lipót meg.... hagyjuk.
Egyszer, régebben írtam egy elemzés-félét amiben összehasonlítottam Stefániát Diana hercegnővel. Miközben kutattam utánuk, zavarba ejtő felismerésekre tettem szert. És akkor szilárdult meg bennem az a nézet is, hogy Stefánia semmire se vágyhatott jobban, mint egy épkézláb életre a saját szintjén. Csak hát ebben meg Rudolf nem volt partner, mert a repi munka neki is nyűg volt, mint az anyjának. Bár neki legalább volt értelmes elképzelése arról, hogy mivel lehetne inkább kitölteni azt az időt, amit erre fordít, ellentétben Sisivel, aki csak lébecolt és költekezett, és cserébe még azt is elvárta, hogy a nép hálás legyen, ha kegyeskedik megjelenni előttük.
Most úgy érzem Stefánia kapcsán írnom kell.Erzsébetet mindig idealizálva mutatják, ezért bennem is sokáig ez a kép élt róla.
Stefánia semmiképpen sem volt rosszabb, mint Sissi. Nem ő volt az aki elhanyagolta Rudolf nevelését (is), és szinte állandóan utazott, távol élt az udvartól.
Azért valljuk be nem lehetett könnyű helyzetben Stefánia, amikor megtudta, hogy a férje megfertőzte őt egy súlyos nemi betegséggel és örökre meddővé tette.
Nem csodálkozom rajta, hogy nem volt békülékeny, mégha a kor szokásai ezt is várták volna el tőle.
"Az Achilleion… A szépséges ám szomorú sorsú Erzsébetnek, Ausztria császárnéjának és Magyarország királynéjának kedvelt palotája, az Achilleion monumentális hófehér épülete a buja növényzetű Korfu szigetén emelkedik. Koronás tulajdonosai emlékének köszönhetően a sziget többi nevezetessége között kiemelkedő helyet foglal el, mert Erzsébet királyné regényes élete és a nagyhatalmú II. Vilmos német császár különcségei örökre megpecsételték történetét. A háborúk, a helyreállítási munkálatok és az időnkénti „szépítő akciók” megfosztották egykori díszítő elemeinek és kincseinek egy részétől, nem változtatták meg azonban eredeti stílusát. Igen sok szó esett az ott őrzött szépművészeti alkotások művészi értékéről, azok bombasztikus vagy mégsem bombasztikus stílusáról, a képein megfigyelhető „hibákról”. Szerintünk mindez kizárólag a szakértőkre tartozik. Mert az Achilleiont vagy „érzi” az ember, vagy nem. A kérdés az, hogy képes-e felfogni az épületet Akhilleusznak, a szépség és erő megtestesítőjének állított emlékműként, azok menedékhelyeként, akiknek a belső egyensúlyt kivéve a világon minden megadatott. Mi, e kis könyvecske kiadói ekként szemléljük ezt a palotát: nem a művészettörténészek és a hivatásos idegenvezetők nagyítója alatt vizsgálgatjuk, hanem inkább kertjeiben barangolunk és páratlan szépségét csodáljuk."
