Mióta fürkész ez a szempár, hány ezer év óta követ? Sugaraitól hasadtak már atomjaikra fák, kövek,
mérgeződtek tengerek tőle, hamvadtak lábon dzsungelek; csak én állom még egyelőre s csalok belőle könnyeket.
Felemelkedsz, és lépteid nyomán ezüst pillék szállnak. Én itt maradtam megint, az örökös magánynak. Már a napok is mint a kések, jólnevelt magamba tépnek.. Én hiába szólítalak. Elengedtelek téged. Már a napok is mint a kések.
Emlékezem. Azaz múltam morzsáit rágom. Próbálom tetten érni sosemvolt bátorságom. Neked semmit sem hoztam. Kezemben semmi sincsen. De arcom ráncaiba véste, neved kezdőbetűit az Isten. S ha elalszanak bennem a Dalok... Eljön majd értem Apám, és kézen fog a Halott. S ha az Úr kérdezi,-Fiam! Megérte? A Te neved suttogom akkor. S a földig hajolok a Szélbe...
Mese És elébb megfeketedtek a vizek. A fönt szálló szárnyas esők, és a lenti, lábujjhegyen járó harmat. Majd elapadtanak mindenek: A kutakból kígyó patakzott, a tenger és óceán, mint döglődő, öngyilkos bálna hevert önmaga kiszáradt partján. És egyszercsak kigyúlt az ég. A levegő, a föld levele, mint égő irkalap, megcsavarodott maga körül, s az elvékonyult, hamuszínű hártyán kirajzolódott feketén és vörösen világítva, mint az írás, az öt világrész. De már nem volt, ki pápaszemét – az idő végtelennyolcasát – előre buktatva orrán elolvassa, Isten. Csak analfabéta bolygók, közömbös űrök. És ekkor, ekkor egy farkas elsírta magát: kibuggyanó könnye volt az egyetlen tiszta vízcsepp a világon. Sírt, sírt. Balszeméből lassan kigördült a föld. Jobbszeméből kigördült az ég.
Ne sírj. Ahogy mennek az évek, egyre beljebb furakszik a sírás. Mélyebb a kút, kötöttebb a perem. Az arcod körém-keményedett, mint a pergamen, áttetsző rajzolataidból történetek viharzanak elő, színhellyel, beporzott faluval, műkedvelő ebekkel, futballal, érthetetlen férfi-örömökkel, ne sírj, próbállak végiglátni az uton, én mindennek a negatívját tudom, nekem pokol, ami neked édeni, és fáj, amit magamba kell építeni, mert nőnek lenni szörnyű homorúság – te csak segítesz vájni az időnek.
Menekülnék a jövőbe előled – mi az, hogy jövő? józanon láttad-e? milyen dimenzió, hol az innenső látószöge? Lehet-e odarugaszkodni, hogyha van, idébbjön-e, ha vakolom magam?
Ne sírj. Ha semmi sincs, akkor se sírj. Áttetsző tested, sárga rajzolat, omló kutakon szép kútfigura, bennem van, mint a kép a bábsütőben – a bekerített élet negatívja.
Egyszer valaki szomjas előhívja a tengerparton, szitáló esőben, labdaszínű ernyők alatt: az egész tenger körülötte szárnyal s ő nézi a vizet, másodmagával.
Eső kering az utcán, s idebent a lámpa körül gyűrűzik a csend, ahogy ülök és várlak. Nincs más világ: magamba búvom el. Ilyenkor nem hiszem, hogy látni kell, ilyenkor óriás vagyok, aki elég magának, lebegek fönn, a csont-palack felett és az sem érdekel, hogy kerek szemmel figyelnek a tárgyak.
Ülök és várlak. Mióta várok így?
Emlékszem, meggyűltek az évek, feltornyosult a megvárattatás, közben mosoly fürösztgetett, közelség, jószó, szívesség és kézfogás, lassanként gyanús lettem önmagamnak s előrebukván a jövő felé (hogy ki jön még és ki az, aki nem jön) belémfagyott a maradék lehellet és meggyűlöltem, akit várni kellett –
és most eszméletem hideg falára kikönyökölve nézek innét, s mint az igazi boldogok, a tétovázó ifjúságra s a lépteidre gondolok. Te vagy bennem a bizonyosság, az önvédelem és a gőg, a különbség, az azonosság, a fejtartás mások előtt. Ha jössz, a padló is megéled, körvonalat kap a világ, a tárgyak előrefeszülnek, türelmük szétveti az ajtót, lebiccenő fejem fölött a lámpa lélegző virág, jaj, nézd, hogy szeretek, szeretek várni rád,
nézd, én, az egykori csavargó, hogy ülök itt, nyugalmi lázban, e mozdulatlan mozdulásban, ülök és várlak, várlak – állj meg! egy perccel előbb, mint belépsz, még felmutatlak a világnak.
Belémfagy lassan a világ, mint téli tóba nádbugák, kis torlaszokban ott ragad egy kép, egy ág, egy égdarab – ha hinnék Benned, hallgatag széttárnád meleg tenyered, s az két kis napként sütne fönn a tél felett, a tó felett, hasadna jég, mozdulna hab, s a tárgyak felszökellve mind csillognának, mint a halak.
Saját kezeddel ütnélek pofon, de az ütéshez nincs ma már jogom – – hideg világban őrzöd önmagad: a csönd, a billegő ezüstmadár a jégveremben borzadozva jár, s ha felvergődve rést lel valahol, leheletedtől földre hull a toll – – huzatot kap a boltos kapualj – – zsugorodik már nyárutón a gally – – egy éj alatt kilencet lép a hold – – s varasodik, de nem heged a volt – – ezért harminchat éve csak öregszel: szomorú kezed kinyújtottad egyszer, de nem jöttél, amikor hívtalak – – saját kezeddel ütnélek pofon, de a kezedhez nincs ma már jogom.
Elsodrattatom, szétszórattatom… Mint ha a macska, nyújtózkodva a napon az üres levegőbe pofozgat, olyan, amit tehetnék még, amit valaha tettem. Mert nincs mire várnom, a várakozás oszlopáról mivel leestem, nem őrizem magam: süllyedjen eleven sárba: gödrös hájba a testem, ráncos harisnyával dagadt bokámon tizenkét nyávogó kölykem etessem. Ha már sivatagban vonultam nem vezérli égő rögeszme, hogy mint csillagomat, kövessem, száradjak el: merev haj, rúzsos pergamen bőr, üvegkocsonyában úszó riadt szem – meddő papnő – albumokkal, lejárt műsorfüzettel tömött fiókban elgurult időm keressem, szenvedélyben össze nem rándult részletekben, jósdámban, honnét megszökött az isten… Ha nem lehetek az, amire lettem, ami lehetnék még, ne legyek az sem. Elsodrattatom, szétszórattatom…
Isten hozott, szép angyalok. Elvermelt almát adhatok. Ki küldött vajon vigaszul? Itt egy jonatán, egy batul. Féltem nagyon, hogy a szemöldök- fában homlokkal összetörtök, és tört angyalt hogy ápolok? Be szerencsével jártatok! Mint a petróleum-lángot, kicsinyre húztátok angyalságotok.
Először fölkelt Áriel, aki a karban énekel. Azután fölkelt Rafael. Ne menj még, kérlek. – Menni kell. Az ifjúságtól, lustaságtól hullámos-léptű, lassu Gábor indult aztán. – Ne menj. – Az arca pelyhes volt, mint a fűzfabarka. Utolsónak maradt Mihály. Vasderes-színű tüske-hajjal, mint az apák, ez olyan angyal. – A csuhád csücskét megfogom, az alma kásás volt, tudom, de nincs más, nincs más, nincs – megállj! És mégiscsak elment Mihály.
Patkolj nekem lovat, kovács, hadd vigyen egyszer már haza. Jó ez a szódás paripa. A cukrászboltnál majd megállunk, ott utoljára még benézek, akár egy alkony ablakán; hogy villognak a sütemények, a sok mennyei marcipán – és aztán minden színtelen. És nem lát minket senkisem. A ló dobog csak, tompa dobja, mintha egy szív ver, távolodva. És lassan úsztatunk tovább, valami víz, valami fák, valami lombos némaság, talán valami suhogó, lomb-kupolák alatt futó, talán folyó a rengetegben – de nem tudom – minden nevetlen – lehajlok. Ne érjen az ág. Átölelem a ló nyakát.
Mert végül semmisem marad, csak az angyalok s a lovak. Csak állnak lent az udvaron, az angyalok meg a szobámban; csellengnek néha szinte százan – egy lény mit is tesz önmagában? Feldobrokol, s ismét megáll, vagy szárnyát csattogtatja olykor, mint egy szellőzködő madár. Csak állnak és nincs semmi más, csak látvány és csak látomás, csak láb, csak szárny – az út, az ég, bennük lakik a messzeség – oly távol vannak, oly közel. Talán ők már nem hagynak el.
Hova szálltál szerelem Szárnyad szélét őrizem Körbe-foglal a szivem Átlátszó borostyán Elférsz látod kis helyen Tömör voltál s végtelen Mint az Úr az ostyán
Ülsz és olvasol. Még te sem tudod, mily egyedül vagy. Néha felérzel azért és méla mozdulatoddal gyöngéd állati bú sejtése mártja a fénybe egyszeri arcod.
Bátyám szeretőm fényességem Itthagytál az égi réten Járdogálok egymagam Férfi-részem eltűnőben Itthagytál az égi mezőben Minden léptem naptalan
Járdogálok a fekete fűben Mért hagytál itt végül szűzen Mért nincs fényem hogyha van Ijjas gőgöm szijjas lábam Összecsuklott kurta csatában Hasztalan Artemisz
Róka visong a bokorban Lelövöm Szarvas villan a berken Ledöföm Vadkan csörtet az erdőn Megölöm megölöm
Nem, nem ígérhetem neked, hogy szóból házat építek – mért óvnának a forgatag idő elől papír-falak?
Ígérem inkább szememet, járd be a belső tereket, s körültekintve hallgatag, a sejtfalakra írd neved – a sejtfalakra kéne késnyi emlékedet némán bevésni, s ahol dobog a kupola, a szív sötét tábláira – ne bánd, hogy múló, romlatag, hadd dőljenek csak a falak, mi emberben legmakacsabb, én azt ígérem néked inkább: fehéren lent a föld alatt emlékeznek a csontjaim rád.
