Nos, kedves kormánypártok, élükön a maszoppal, szabad a pálya! Érvénytelen a népszavazás a kettős állampolgárságról, semmi sem köti a kezeteket! Ígértetek fű, fát, virágot a határon túli magyarok boldogulására, szülőföldön maradására, csak egyet nem: kettős állampolgárságot. Lássuk, MOST mi lesz az ígéretekből! Mit fogtok adni, mit fogtok kitalálni? Tessék, kedves maszop, szadesz és "nem" - pártiak! Ide gyűjtsétek, mit tesz a Gyurcsány-kormány, a maszop, a szadesz a határon túli magyarokért!
Igaza van,az ellenkampány tényleg randa volt.Talán anélkül is hasonló eredmény született volna,bár a hb-ek zöme nem is tudott a ht -ak (pl nyugdíjasok) kis bizniszkéiről,ami ugye a Mo-i adófizetők pénzére ment,a vérmagyarság nevében. A "megegyezés" is arról szól,hogy mennyi pííízt tudunk kizsarolni-kilopni szintén a vérmagyarság nevében.Hát sztem DM is menjen a p...-ba,a frissen meghülyült Bugárral együtt.
Új Szó: kapkodó kormány, nehezen értelmezhető nemzetpolitika
Nehezen értelmezhető a magyar kormánynak a határon túli magyarokkal kapcsolatos politikája a kettős állampolgárság kérdését vizsgáló magyarországi népszavazás óta - vélekedik csütörtöki kommentárjában a Pozsonyban megjelenő Új Szó.
A lap főszerkesztője így ír: "A durva népszavazási ellenkampány, a referendumot követő kétségbeeséssel vegyes össznépi felháborodás, a szabadkai csonka Máért kemény hangvételű zárónyilatkozata után Gyurcsány Ferenc kormánya kapkodni kezdett, látszatmegoldásokat kínálva a csalódott határon túli magyar közösségeknek. A Magyarok Világszövetsége által generált csapdahelyzetből pedig csak felelős nemzetpolitika felmutatásával tudnának elegánsan kihátrálni. Ilyenjük azonban (egyelőre) nincs."
Mint írja, köszönőviszonyban sincs egymással az, amit a magyar kormánybiztos, Avarkeszi Dezső és egyik szlovákiai tárgyalópartnere, Duray Miklós nyilatkozott a felek keddi budapesti egyeztetéséről. Nevezetesen hogy amíg Avarkeszi szerint a határon túliak örömmel fogadták a lassú honosítási eljárás felgyorsítását célzó magyar kormányjavaslatot, addig Duray, a Magyar Koalíció Pártjának (MKP) ügyvezető elnöke a lap megkeresésére az egyeztetést egyszerűen zsákutcának nevezte.
Ezzel szemben az Új Szóban "számtalanszor leírtuk már" - így a cikkíró -, hogy "a szlovákiai magyarok túlnyomó többségének esze ágában sincs tartósan Magyarországra települni, pláne nem állampolgárságért folyamodni". Egy felmérés adataival támasztja alá, hogy Szlovákia-szerte mindössze hatvanan igényelték a munkahelykereséshez folyósított költözési támogatást.
Kíváncsi vagyok. Tulajdonképpen úgy tesz, mintha nemcsak az "igen"-ek kerültek volna többségbe a vasárnapi népszavazáson, hanem érvényes is lett volna. Végülis a népszavazás éppen azt célozta, amire most utasítást adott. Előtte meg ellene kampányolt.
Ezt biztosan tudod? És mindenki, egytől egyig azért nem szavazott, amit gondolsz, vagy ismersz kivételt is.
(Amúgy elsősorban is "munkáspártnyik őrület", de a privatizáció szó hallatán csak annak nem kezd el émelyegni a gyomra, aki eddig a Holdon élt... de a szoci privatizációkat tán még ott is elrettentő példaként emlegetik.)
hehe, a korhazprivatizacio most mar nem is "a" privatizacio, a polgarok tegnap azzal hogy nem mentek el erre a fidesznyik oruletre nem azt mondtak hogy folytatodhat, es a konzekvenviat a nepnek kell levonnia.
Beztos :))))))))))))))))))))
"Orbán Viktor úr! Ön egy világos pillanatában azt nyilatkozta, hogy amennyiben az állampolgársági népszavazás siketelen lesz, ön le fogja vonni a következtetéseket."
ez szimpla hazugság.
Lássuk, mit és miről mondott Orbán Viktor:
Kóczián Péter: "Ha a népszavazáson az emberek többsége azt mondaná, hogy a kormánynak van igaza és folytatódhat a privatizáció, azt vereségként értékelné?" Orbán Viktor: "Azt totális vereségként. Úgy elszontyolodnék, vagy úgy kétségbeesnék - nem is tudom mi a jó szó -, akkor át kellene gondolni a Fidesz egész működését. Én abban a hiszemben teszem a dolgomat és abban a hiszemben fogalmaztam meg a privatizációval kapcsolatos álláspontunkat is, hogy ez szolgálja az emberek érdekét. Ha az emberek azt mondják, hogy az ő érdeküket nem ez szolgálja, hanem valami más, akkor valószínűleg nem arra a gondolkodásmódra van szükségük, amit én képviselek, tehát akkor súlyos konzekvenciákat kell levonni."
Közel két esztendeje vagyok az Illyés Közalapítvány kuratóriumának a vezetője, s korábban négy esztendőn keresztül voltam a kuratórium tagja (máskülönben hosszú évtizedek óta foglalkozom a kisebbségi helyzetben élő magyarok ügyeivel) - ennyi idő talán elegendő arra, hogy tapasztalatokat szerezzek az úgynevezett támogatáspolitika működéséről, és szóvá tegyek néhányat e (nem mindig örvendetes és megnyugtató) tapasztalatok közül. Elöljáróban csak ennyit: a Magyar Köztársaság támogatáspolitikája a kelleténél jóval szűkösebb mederben halad, nem mindig átgondolt, és ezért nemigen éri el a hatékonyság kívánatos szintjét. A támogatási politika stratégiája a köztársaság, hogy így mondjam, erkölcseiből következett, minthogy a kisebbségi sorba taszított magyarság iránt kinyilvánított felelősség a rendszerváltás erkölcsi és politikai stratégiájának része volt. Ezt a felelősséget deklarálta a ,,negyedik'' Magyar Köztársaság Alkotmánya is. A felelősségvállalás következményeként épült be az ország költségvetésébe a támogatáspolitika, részben a nagy közalapítványok (Illyés-, Apáczai-, Új Kézfogás-, Mocsáry-alapítvány), részben a közvetlen miniszteriális támogatások (az erdélyi Sapientia Tudományegyetem, a komáromi Selye János Egyetem, a beregszászi Illyés Gyula Tanárképző Főiskola, a vajdasági bentlakásos magyar középiskolák, a határon túli magyar könyvkiadás stb.) intézményi rendszerének keretében. De maradjak csupán az Illyés Közalapítvány körében szerzett tapasztalatoknál. (A teljes támogatási rendszer mára kissé kaotikussá vált, ezért igazából szükség lenne egy olyan stratégiai eszmecserére, esetleg a Magyar Állandó Értekezlet keretében, amely számot vet a teljes rendszer eddigi tapasztalataival és jövőjének feladataival.) Tehát: az Illyés Közalapítvány mára ott tart, hogy csupán a legnagyobb nehézségekkel és nem minden belső konfliktus nélkül képes megközelítőleg eleget tenni azoknak a feladatoknak, amelyeket alapítói, mindenekelőtt a magyar országgyűlés, annak idején megjelöltek számára. A közalapítvány költségvetési kerete 2001-ig folyamatosan (2000-ben és 2001-ben radikálisan) növekedett, azóta reálértékben, mi több, az idei esztendőben abszolút értékben is csökkent. 2001-ben az akkori költségvetés valamivel több mint egymilliárd forintot (különben az állami költségvetés töredékét) juttatott az alapítványnak, azóta ez az összeg nem nőtt, ami négy esztendő leforgása alatt nagyjából húszszázalékos inflációs veszteséget jelent, ráadásul az idei költségvetési megszorítások közel kétszázmillió forinttal (vagyis újabb húsz százalékkal) csökkentették a közalapítvány rendelkezésére álló összeget. Talán megállapíthatom, hogy reálértéken számítva az alapítvány ma a 2001-ben rendelkezésére álló pénzügyi keretnek csupán a hatvan százalékával gazdálkodhat. Ez a keret ma nyolcszázmillió forintot jelent (2001-es árszínvonalon csak hatszázmilliót), ennek felével a határon túli alkuratóriumok rendelkeznek, több tízmilliót vesz igénybe az alapítvány működtetése, ugyancsak több tízmilliót visznek el azok a kötelezettségek, amelyeket az alapítvány már működésének kezdete óta magára vállalt (például a határon túli magyar televíziós központok működésének támogatása, az MTI hírszolgálatának a határokon túli finanszírozása, igaz, ez utóbbi a kuratórium legutóbbi határozta értelmében a jövő évben már nem terheli az alapítvány költségvetését). A budapesti központ keretben az idei esztendőben így mindössze kétszázmillió forint maradt, ezzel szemben több milliárd forintra rúgó pályázati igény jelentkezett. El lehet képzelni azt a feszültséget, amely ilyen lehetetlen körülmények között a budapesti központi kuratórium munkáját megterheli. Ez a felszültség bizony rányomja bélyegét a kuratórium tanácskozásaira is, és időnként a tevékenység, illetve a kuratóriumban való részvétel ellehetetlenülésének rémképét idézi fel. Az Illyés Közalapítvány budapesti kuratóriumának hagyományosan egy igen súlyos dilemmával kell megküzdenie: miszerint dönteni kell, vajon az úgynevezett ,,stratégiai'' beruházásokat (Magyar Házak, iskolák, szociális otthonok stb. létesítését), avagy a már létező magyar intézmények működésének támogatását részesíti-e előnyben. Mindkettőre szükség van, hiszen a ,,stratégiai'' beruházások a kisebbségi magyarság fennmaradásának feltételeit teremtik meg (emellett a közalapítvány támogatási stratégiájának eredményessége is ezeken a létesítményeken mérhető le), az intézmények (iskolák, tudományos műhelyek, folyóiratok, kulturális találkozók, ifjúági táborok, egyházi rendezvények) támogatása viszont a kisebbségi magyar élet és közélet fenntartását szolgálja. A két igen nagy és szerteágazó támogatási terület közül egyiket sem lehet elhanyagolni, a rendelkezésre álló pénzügyi keret viszont a kettő közül az egyik támogatására sem elég, mindkettőére pedig a kevésnél is kevesebb. Ez az áldatlan helyzet okozza a támogatási politika egyelőre megoldhatatlannak tetsző belső konfliktusait. Tudvalevő, hogy a támogatási politikának éppen most: az európai uniós integráció lehetőségének a kibontakozásakor igen nagy stratégiai feladatokat kellene megoldania. Részben azáltal, hogy az uniós támogatások megszerzése bizonyos, általában a tervezett beruházás költségvetésének húsz-huszonöt százalékát mint ,,önrész''-t követeli meg, és ezt a magyar költségvetésnek kell állnia. (Mindez jelenleg a szlovákiai és igen kicsi részben a szlovéniai beruházásokra vonatkozik.) Részben pedig azáltal, hogy az uniós pályáztatás sikere érdekében most kell létrehozni vagy megerősíteni azokat az erdélyi (és esetleg vajdasági magyar intézményeket, amelyeknek önállóan (és például nem bukaresti vagy belgrádi közvetítés révén) kellene a brüsszeli központban pályázati eredményeket elérniük. Az előttünk álló néhány (öt?, tíz?) esztendő a romániai és a szerbiai magyar intézmények jövője tekintetében minden bizonnyal sorsdöntő lesz. Ha a kisebbségi magyarság, természetesen jórészt magyarországi támogatással, most nem tud helytállni az uniós versenyben, akkor igen nagy teret fog veszíteni a többségi nemzetek érdekérvényesítő politikájával szemben. Azt ugyebár senki sem gondolhatja komolyan, hogy az erdélyi vagy a vajdasági magyarság uniós érdekeit Bukarest vagy Belgrád ugyanolyan ügybuzgalommal fogja képviselni, mint a román vagy szerb érdekeket. Mindez a magyar állam számára stratégiai döntéseket és ezeknek megfelelő támogatási politikát ír elő. A köztársaság költségvetése, miként már az imént jeleztem, jelenleg nem felel meg a támogatási politika eme stratégiai követelményeinek. Ráadásul a támogatási politika köznapi eredményessége is több kétséget vet fel. Jól tudjuk (az elmúlt esztendőben nemegyszer tették ezt szóvá a nyilvánosság fórumain), a kisebbségi közösségek és intézmények számára megítélt és juttatott pénzösszegek nem mindig szolgálták azt a támogatási stratégiát, amely a kisebbségi magyarság érdekében létrehozott közalapítványoknak értelmet ad. A folyósított összegek egy részének útját ma is homály borítja, ezért is kellett az Illyés Közalapítvány új kuratóriumának az elszámolások igen határozott és átlátható rendszerét kidolgoznia. A kisebbségi magyar közösségeket szinte mindenütt háttérbe szorította és kifosztotta a második világháború után bevezetett kommunista diktatúra négy évtizedes uralma. Erdélyben, a Felvidéken, Kárpátalján és az utóbbi másfél évtized tekintetében) a vajdaságban is, egyértelmű közösségi és intézményi pauperizálódásról beszélhetünk. Mindez azt jelenti, hogy a magyar támogatási rendszer igen heves, olykor hiszterizált ostrom alatt áll, a magyar kisebbségi társadalmakban szinte mindenki a magyarországi támogatási rendszertől várja a jóvátételt, az életlehetőséget, nemegyszer a csodát. Ráadásul ezeket a kisebbségi magyar társadalmakat is súlyos belső konfliktusok tartják lázas állapotban, különben többnyire a magyarországi politikai konfliktusok hatására. A hazai politikai erők ugyanis lelkesen, ugyanakkor minden józan megfontolást (és korábbi fogadkozásaikat) mellőzve exportálják konfliktusaikat és retorikájukat a határon túlra (egyébként a román, a szlovák, a szerb és az ukrán nacionalizmus legnagyobb örömére!) Mindez, legalábbis engem, elszomorít és elkedvetlenít. Az 1989-es rendszerváltoztató évek óta, sajnos, sok mindenben csalódnunk kellett, sok mindenben, aminek eljövetelében, kibontakozásában, megvalósulásában akkor erősen reménykedtünk. Sokat ártana a magyarság, a köztársaság ügyének, ha az előttünk álló közvetlen jövőben elmaradna a támogatási politika erkölcsének és stratégiájának a kidolgozása és érvényesítése.
1 + 20 milliárd hogy egészen pontosak legyünk. Plusz egy forint minden egyes forint után az államtól, amit a hazai vállalkozások a határon túli magyarok érdekében befektetnek.
Ha nem vagy biztos a dolgodban, kérdezd meg a másik 16 fizetett fideszes fórumozót, hátha ők jobban tudják.
