"Mintha láttam volna egyszer őt, mintha láttam volna Juhász Gyulát, láttam egyszer őt, egy vak és könnyes őszi délelőttön a szegedi temetőben, ahogy frissen-fölvirágzott lucskos őszi sírját nézi, a keskeny, hosszú kőkeretbe zárt halmot, az üvegcsillag krizantémokkal és vérző őszirózsákkal sörényes hátú föld-kockát, az esőszagú haláldombot, amely, mint virágból-szőtt táltosló hátközépig a földbe-süllyedten áll...
És Juhász Gyula csak állt ott magában, szótalanúl és könnytelenűl, nem hallotta Anna vak köd-nevetését, nem hallotta az őszi emlékbeszédeket..." (Juhász Ferenc)
Árváknak atyja, ifjúság vezére, Hozzád siet a hű emlékezet, Ki fenn ragyogsz már csillagként az égbe', Mert igazságra vittél ezreket. Mint oltárról a zsoltár és a tömjén, Úgy száll dalunk ma Hozzád, égbe törvén.
Nemes ősöknek méltó sarja voltál, Nemes volt lelked: jóság, szeretet, Nem kard kellett neked, de tiszta oltár, Hol áldozatul hoztad szívedet És ez a nagy szív tele égi tűzzel Világosít és száz kétséget űz el.
Szent hivatásod csillagára néztél, Ez vezetett s el nem hagyott soha. Ott ragyogott ez tenger szenvedésnél S mindig győztél: tudás Apostola! Hódító voltál, de nem ütközetben, Győzelmi zászlód ott leng hű szivekben!
Árváknak atyja, ifjúság vezére Feléd száll most is az emlékezet, Ki fenn ragyogsz már csillagként az égbe', Mennyei rózsák nyílnak már Neked! A hitnek és tudásnak tiszta hősét Bearanyozza az örök dicsőség!...
A görög szobrokon Hellas szűz napja ég, Párosz, Pentelikosz márványa mosolyog, Bár rég megdermedtek az antik mosolyok S leáldozott Hellas isteni napja rég.
Az én lelkemben is, hiába bánt a sors, Hiába tör reám a ború és a vád, Hiába zár körül magány és némaság, Az én lelkemben is az antik nap ragyog.
És bár gyűrt arcomon száz redő kesereg És bár behavazták utamat a telek S keresztény kétségek de profundis-a bánt,
Bár gyötör az élet és félem a halált: Lelkembe zárva, mint tengerszem a hegyen, Antik pogány öröm mosolyog csendesen.
Szép Tündérország támad föl szívemben Ilyenkor decemberben. A szeretetnek csillagára nézek, Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet, Ilyenkor decemberben.
...Bizalmas szívvel járom a világot, S amit az élet vágott, Beheggesztem a sebet a szívemben, És hiszek újra égi szeretetben, Ilyenkor decemberben.
...És valahol csak kétkedő beszédet Hallok, szomorún nézek, A kis Jézuska itt van a közelben, Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen, S ne csak így decemberben.
Szép Tündérország támad föl szívemben Ilyenkor decemberben. A szeretetnek csillagára nézek, Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet, Ilyenkor decemberben.
...Bizalmas szívvel járom a világot, S amit az élet vágott, Beheggesztem a sebet a szívemben, És hiszek újra égi szeretetben, Ilyenkor decemberben.
...És valahol csak kétkedő beszédet Hallok, szomorún nézek, A kis Jézuska itt van a közelben, Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendü
Testvéreim, egy látó küldi néktek Üdvözletül ma könnyes szavait, Ki mindig fájón és szédülve nézett Egy szép pokolt, mely földnek hivatik. Ő onnan jött, hol a magas mennyeknek Szférája zeng és csillaga ragyog, Szemében még e fény árnyéka reszket, Az édené, mit sírón elhagyott. Mint nagy elődje, Milton, aki vak volt, Ő is szeretne látni víg eget, Túl minden földi harcon és kudarcon Felé örök világok intenek.
Testvéreim, itt mind vak, aki balgán Tűnő örömben üdvöket kutat, Ki istent vár a múló gyönyör arcán: Mind vak szegény, ki nem talál utat. És nem vak az és ő meg fogja látni Istent magát mind, kinek lelke fény, Minden világi pompák csillogási Kialszanak, ha Isten fénye kél. Szeressetek: ezt mondja az Apostol S ennél különbet nem mond senkise. A betlehemi békés csillagokból Üzeni ezt ma a Szivek Szive!
Meddő vagyok. Enyém egy szó, színes parázs, Ó, de nem enyémek a nagy lángolások. Enyém a sejtelmes alkonyodás, De napom delelőre sohse hágott.
Meddő vagyok. Álmok üteme ringat, Mint tiszavirágot a tavasz árja S ha elvetem szűz álmaimat, Lelkemet kétségek szürkesége várja.
Itt tétovázom ez üres golyón, Ahol a golyhók nászutakra járnak És tort ülök a halott álmokon S dalokkal űzöm el az éjszakámat.
Majd csak kivirrad! Harsány kakas dalol És én római daccal a sírba térek S csak éjjel járok föl - valahol, valahol - Mint kósza dal, mint bús álomkisértet!
Tiszaháti fűzfák erdejében járok. Alkonyati árnyak, alkonyati álmok Kísértenek engem. Némaság a tájon, dalok a szívemben.
Letűnt napnak csókja ég az erdő fölött, Ritkás füzesekben violaszín ködök, Alkonyi kísértet. Álom itt a küzdés, álom itt az élet!
De a rekettyésből valaki rámkiált: "Forduljon kend vissza! Nem mehet itt tovább!" Sebtiben fölnézek: Megszakadt az álom! Oda az igézet!
Megyek vissza innen. És a szívem mélyén Csitítgatok egy nagy, bánatos érzést én: Ez az álmok vége! Goromba szavával fölriaszt az élet S csudás ösvény, többé nem találunk téged.
Szólott a hadnagy: Célozz! Jézus állott S aki megváltja majd e rongy világot, Sápadtan, nyugodtan előre lép, Fölveti szép, szőke, szelíd fejét És szól: "Le a fegyverrel! Én megyek!" És indul. Utána a hadsereg.
Csak Péter, akiben kis szittya vér volt, Gondolta: "Hát az egész csak ezért volt?" S Malkust, a szolgát úgy csapta fülön, Hogy a szegény fül elrepült külön. "Megváltás ide, megváltás oda! Nekem elég volt. Nem oda Buda!" Jól mondta Ahazvér, a csizmadia: Szegény ember dolga csupa komédia! Nyakunkon a római imperátor, A papi fejedelmek, a kurátor, A tizedes, a százados, legátus, Irástudó és Pontius Pilátus. Barabás ordít s szabadon bocsátják! És elveszejtik az isten bárányát! Nyolc boldogság jut itt csak a szegénynek, Meg a menyország! Az úré az élet! Jézus Péterre néz. Jézus nem válaszol. Eszébe jut egy koldus ács valahol.
II
Máté 26, 69.
Tavaszi éj volt. Hűs szél szállt nyugatról. Simon Péter az ugaron barangolt. Názáretit a hadnagy elvezette, Talán ítéltek is már ő felette! A papi fejedelmek udvarán Tűz pattogott, szikrázott szaporán. S a tűz körül, vöröses fénybe mártva, Katona, szolga lebzselt, a hajnalt várva! Jött Simon Péter és közébük állott, Megkérdezett egy vihogó szolgálót: " - Hány óra? Hol lehet mostan a Mester?" A szolgáló rábámult nagy szemekkel: " - Uram, nem vagy-e tanítványa tán?" Péternek ránc gyűrűzik homlokán, De nyugodalmas hangon feleli: " - Nem voltam soha senkije neki, 'sz ő alvajáró. Aszondják: bolond." ...És megpiszkálva a zsarátnokot, Mellé simul, gubbasztva, melegedve, Megoldódik a nyelve és a kedve. ...Kakas kukorékol. Már itt a hajnal. Az ajtó döng. Sápadtas, fényes arccal A názáreti vörös ingben lép ki: Katona, szolga mind riadva nézi. Ő könnyei közt mosolyogva lépdel, Péterre néz. És nem néz vissza Péter!
