"Mintha láttam volna egyszer őt, mintha láttam volna Juhász Gyulát, láttam egyszer őt, egy vak és könnyes őszi délelőttön a szegedi temetőben, ahogy frissen-fölvirágzott lucskos őszi sírját nézi, a keskeny, hosszú kőkeretbe zárt halmot, az üvegcsillag krizantémokkal és vérző őszirózsákkal sörényes hátú föld-kockát, az esőszagú haláldombot, amely, mint virágból-szőtt táltosló hátközépig a földbe-süllyedten áll...
És Juhász Gyula csak állt ott magában, szótalanúl és könnytelenűl, nem hallotta Anna vak köd-nevetését, nem hallotta az őszi emlékbeszédeket..." (Juhász Ferenc)
Az évek jöttek, mentek, elmaradtál Emlékeimből lassan, elfakult Arcképed a szívemben, elmosódott A vállaidnak íve, elsuhant A hangod és én nem mentem utánad Az élet egyre mélyebb erdejében. Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, Ma már nem reszketek tekintetedre, Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból, Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd! Mert benne élsz te minden félrecsúszott Nyakkendőmben és elvétett szavamban És minden eltévesztett köszönésben És minden összetépett levelemben És egész elhibázott életemben Élsz és uralkodol örökkön, Anna.
Vannak napok, melyek nem szállnak el, De az idők végéig megmaradnak, Mint csillagok ragyognak boldogan S fényt szórnak minden születő tavasznak. Valamikor szép tüzes napok voltak, Most enyhe és derűs fénnyel ragyognak. Ilyen nap volt az, melynek fordulója Ibolyáit ma a szívünkbe szórja.
Ó, akkor, egykor, ifjú Jókai És lángoló Petőfi szava zengett, Kokárda lengett és zászló lobogott; A költő kérdett és felelt a nemzet. Ma nem tördel bilincset s börtönajtót Lelkes tömeg, de munka dala harsog, Szépség, igazság lassan megy előre, Egy szebb, igazabb, boldogabb jövőbe.
De azért lelkünk búsan visszanéz, És emlékezve mámoros lesz tőled, Tűnt március nagy napja, szép tavasz, Mely fölráztad a szunnyadó erőket, Mely új tavaszok napját égre hoztad, Mely új remények ibolyáját fontad. Ó nagy nap, szép nap, légy örökre áldott, Hozz mindig új fényt, új dalt, új virágot!
Szép Tündérország támad föl szívemben Ilyenkor decemberben. A szeretetnek csillagára nézek, Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet, Ilyenkor decemberben.
Bizalmas szívvel járom a világot, S amit az élet vágott, Beheggesztem a sebet a szívemben, És hiszek újra égi szeretetben, Ilyenkor decemberben.
És valahol csak kétkedő beszédet Hallok, szomorún nézek, A kis Jézuska itt van a közelben, Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen, S ne csak így decemberben.
Nem szeretem a lomha fényeket, A csillagot, mely álmosan ragyog, Ti vagytok az én örömöm látványa, Meteorok a fehér éjszakába:
Suhanjatok csak és zuhanjatok, Ti züllött csillagok!
Az égi rónán csöndes nyáj legel, Eónok óta hallgatag ragyog,
- Ó hulljatok hát, új utat mutatva, A szent mélységbe fényeket juttatva, Suhanjatok csak és zuhanjatok, Ti hulló csillagok!
Békét hazudik a csillagvilág, A lusta álmok éjjelén ragyog, - Csak rajta, rajta hát kivert, bukott raj, Az éjbe, mélybe termő fénycsókokkal Lobogjatok csak és robogjatok, Ti bátor csillagok!
Az emberek, az élők és halandók Elmúlnak tőlem lassan, csöndesen És becsukódnak minden földi ajtók És beborul egem és életem. Az ifjúsággal a szerelem elmegy A mennyei és földi szerelem, Az örömök utolsót énekelnek S a bánatok maradnak csak velem.
A bánatok s a régi, boldog ősök, Magyar költők, tündöklő, végtelen Dicső sorokban az áldott elődök, Ők súgnak szellemhangokon nekem. Balassi, Csokonai és Petőfi, Arany, Tömörkény. És én figyelem E hangokat, mint darvakat a téli Magányos, hűvös, ködös éjjelen. Lelkem szeme szent röptüket idézi S hozzájuk hangolom az énekem...
Benn gyertyafény, künn csillagfényes éjjel, Kapunk tövén elfojtott szenvedéllyel Csókok dalolnak szépen, csöndesen. Én hideg párnán ringatom fejem És olvasok. A szavak összevesznek, Szavakból vágyak lesznek S vágyaktól oly nehéz az ágyam. Ki olvas most a nyári éjszakában? Ki gondol most rég elszállott igékre, Latin bölcsességre?
Mikor kinézhet az égi mezőre, Hol a szerelmes csillagpárok járnak, Mikor kileshet a remegő zöldre, Melynek árnyán a csókok muzsikálnak? Csak én legyek az olvasó, a bölcs, én, Csak engem érdekeljen régi törvény, Mikor örök törvénye szól a vérnek S csók és csillag beszélnek?
De engem már megcsaltak tavaszok És megvettek már korai fagyok. És olvasok, olvasok, olvasok. Künn csillag ég és benn a könny ragyog, Csak olvasok.
Én emlékszem, már játszottunk együtt mi Nagyon régen és nagyon messze, messze. Nem Anna voltál, nem is volt neved még És akkor is a végén szomorúan Elváltam tőled és e földre jöttem.
És gondolom, fogok még játszani Aranyhajaddal, bársony vállaiddal, De akkor is, a végtelen ködén át Egy régi válás rémlik majd felém még, Egy régi név, egy régi szomorúság.
Árváknak atyja, ifjúság vezére, Hozzád siet a hű emlékezet, Ki fenn ragyogsz már csillagként az égbe', Mert igazságra vittél ezreket. Mint oltárról a zsoltár és a tömjén, Úgy száll dalunk ma Hozzád, égbe törvén.
Nemes ősöknek méltó sarja voltál, Nemes volt lelked: jóság, szeretet, Nem kard kellett neked, de tiszta oltár, Hol áldozatul hoztad szívedet És ez a nagy szív tele égi tűzzel Világosít és száz kétséget űz el.
Szent hivatásod csillagára néztél, Ez vezetett s el nem hagyott soha. Ott ragyogott ez tenger szenvedésnél S mindig győztél: tudás Apostola! Hódító voltál, de nem ütközetben, Győzelmi zászlód ott leng hű szivekben!
Árváknak atyja, ifjúság vezére Feléd száll most is az emlékezet, Ki fenn ragyogsz már csillagként az égbe', Mennyei rózsák nyílnak már Neked! A hitnek és tudásnak tiszta hősét Bearanyozza az örök dicsőség!...
"
