Már mozdulatlanul lapult az indián, de izgalom szaladt még sziszegve fönt a fán s a szél forgatta még a puskaporszagot. Egy megrémült levélen két vércsöpp csillogott, s a törzsön szédelegve tornázott egy bogár. Rézbőrü volt az alkony. És hősi a halál.
Nyugodjon békében szegény! Micsoda sok özvegységet rót rá az élet. Az egyik szinte zsenge korában halt. A másik meg mint matuzsálem. Miket tud az élet produkálni?
"Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!"*
- Szörnyű terhed alatt, merre tartasz vándor? Éjmadár felsikolt, és jajgat a jeges szél. - Hazámból zavarnak, messze-messze, távol! Ólmosan talpra áll, s újra útra kél.
Sötét szemgödréből a vész visszanéz. Felhők könnyeitől síkos lett az út. A lábak görcsben állnak, fárad már a kéz. S a lélek felöklendi az őrült háborút.
Méltóságtól fosztott, legyengült emberek. Hosszú sorba állnak, társuk a rettegés. A sor szélén gyilkosok, kezükben fegyverek. Ahogy fogy az erő, úgy nő a szenvedés.
- Nem láttátok Miklóst? Ki sűrűn megállt írni. - Kinek szelíd arcán sátrat vert a bánat? - Őt! Ki fájó szívvel csak verselve tud sírni, rímekbe kötve be a sok ezernyi vádat.
A menet mögött hátul éles lövés csattan. És elzuhan egy árnyék, magára maradtan. Lőpor füstje lebben, varjú csapat rebben. Ezt ki tudná megírni? Nála jobban, szebben.
Bulgáriából vastag, vad ágyuszó gurul, a hegygerincre dobban, majd tétováz s lehull; torlódik ember, állat, szekér és gondolat, az út nyerítve hőköl, sörényes ég szalad. Te állandó vagy bennem e mozgó zürzavarban, tudatom mélyén fénylesz örökre mozdulatlan s némán, akár az angyal, ha pusztulást csodál, vagy korhadt fának odván temetkező bogár.
1944. augusztus 30. A hegyek közt
2
Kilenc kilométerre innen égnek a kazlak és a házak, s a rétek szélein megülve némán riadt pórok pipáznak. Itt még vizet fodroz a tóra lépő apró pásztorleány s felhőt iszik a vízre ráhajolva a fodros birkanyáj.
Cservenka, 1944. október 6.
3
Az ökrök száján véres nyál csorog, az emberek mind véreset vizelnek, a század bűzös, vad csomókban áll. Fölöttünk fú a förtelmes halál.
Mohács, 1944. október 24.
4
Mellézuhantam, átfordult a teste s feszes volt már, mint húr, ha pattan. Tarkólövés. - Így végzed hát te is, - súgtam magamnak, - csak feküdj nyugodtan. Halált virágzik most a türelem. - Der springt noch auf, - hangzott fölöttem. Sárral kevert vér száradt fülemen.
Régi szelid esték, ti is emlékké nemesedtek! Költőkkel s fiatal feleségekkel koszorúzott tündöklő asztal, hova csúszol a múltakiszapján? hol van az éj, amikor még vígan szürkebarátot ittak a fürge barátok a szépszemü karcsu pohárból?
Verssorok úsztak a lámpák fénye körül, ragyogó zöld jelzők ringtak a metrum tajtékos taraján és éltek a holtak s otthon voltak a foglyok, az eltünt drága barátok, verseket írtak a rég elesettek, szívükön Ukrajna, Hispánia, Flandria földje.
Voltak, akik fogukat csikorítva rohantak a tűzben, s harcoltak, csak azért, mert ellene mitse tehettek, s mig riadozva aludt körülöttük a század a mocskos éj fedezéke alatt, a szobájuk járt az eszükben, mely sziget és barlang volt nékik e társadalomban.
Volt, ahová lepecsételt marhakocsikban utaztak, dermedten s fegyvertelen álltak az aknamezőkön, s volt, ahová önként mentek, fegyverrel a kézben, némán, merttudták, az a harc, az aző ügyük ott lenn, - s most a szabadság angyala érzi nagy álmuk az éjben.
S volt ahová ... mindegy. Hova tüntek a bölcs borozások? szálltak a gyors behivók, szaporodtak a verstöredékek, és szaporodtak a ráncok a szépmosolyú fiatal nők ajka körül s szeme alján; elnehezedtek a tündér- léptü leányok a háboru hallgatag évei közben.
Hol van az éj, az a kocsma, a hársak alatt az az asztal? és akik élnek még, hol vannak a harcra tiportak? hangjuk hallja szivem, kezem őrzi kezük szoritását, művük idézgetem és torzóik aránya kibomlik, s mérem (néma fogoly), - jajjal teli Szerbia ormán.
Hol van az éj? az az éj már vissza se jő soha többé, mert ami volt, annak más távlatot ada halál már. - Ülnek az asztalnál, megbújnak a nők mosolyában és beleisznak majd poharunkba, kik eltemetetlen, távoli erdőkben s idegen legelőkön alusznak.
Lager Heidenau, Zagubica fölött a hegyekben, 1944. augusztus 17.
A náci haláltáborokról addig és azóta sem készítettek mélyebb dokumentumfilmet. A vágással új hangulati összefüggéseket teremt, ellentmondó és kínos érzelmeket szít, szokatlan képzettársításokra invitál.
Ehhez lenne kedve valakinek fordítani? Csináljuk együtt! 5 perc alatt elmagyarázok mindent, ki mit fordít és pár nap alatt összerakjuk. Beszélj angolul és legyen egy kevés szabadidőd. Ennyire van szükség mindössze!
Te, ez olyan jó, - ez a matató hallgató szomorú játék, éjjeli játék szomorú szívvel és szemekkel, magamellé szelíden, hosszan odaejtett szomorúujjú fehér kezekkel, mikor egy bútor görbe lába ernyős lámpám világa alól csillan, mint néha léha szobákban bronzfényű aktok síma háta.
Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked, s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet, de mégis útnak indul, mint akit szárny emel, s hiába hívja árok, maradni úgyse mer, s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán, hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál. Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok fölött régóta már csak a perzselt szél forog, hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa, és félelemtől bolyhos a honni éjszaka. Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon; ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár, s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken, a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen, és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt, s árnyékot írna lassan a lassú délelőtt, - de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek! Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!
A mélyben néma, hallgató világok, üvölt a csönd fülemben s felkiáltok, de nem felelhet senki rá a távol, a háborúba ájult Szerbiából s te messze vagy. Hangod befonja álmom, s szivemben nappal ujra megtalálom, hát hallgatok, míg zsong körém felállván sok hűvös érintésü büszke páfrány.
Mikor láthatlak ujra, nem tudom már, ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár, s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék, s kihez vakon, némán is eltalálnék, most bujdokolsz a tájban és szememre belülről lebbensz, így vetít az elme; valóság voltál, álom lettél ujra, kamaszkorom kútjába visszahullva
féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e? s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer, a hitvesem leszel, - remélem ujra s az éber lét útjára visszahullva tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, - csak messze vagy! Túl három vad határon. S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még? A csókjainkról élesebb az emlék;
csodákban hittem s napjuk elfeledtem, bombázórajok húznak el felettem; szemed kékjét csodáltam épp az égen, de elborult s a bombák fönt a gépben zuhanni vágytak. Ellenükre élek, - s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek fölmértem s mégis eltalálok hozzád; megjártam érted én a lélek hosszát,
s országok útjait; bíbor parázson, ha kell, zuhanó lángok közt varázslom majd át magam, de mégis visszatérek; ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg, s a folytonos veszélyben, bajban élő vad férfiak fegyvert s hatalmat érő nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám: a 2 x 2 józansága hull rám.
Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben, 1944. augusztus-szeptember
Lélekzetem gyorsan tünő ködöt lehell az ablakon; homálya holdja egyre nő, ahogy magamat faggatom. Mi hozhat még nekem vigaszt? Szerelmem is bogozhatatlan, sugárzik mint a fájdalom és éjjelenként fölriaszt.
Kabátom belső balzsebében, épen szivem fölött a tiszta toll. Rosszkedvem füst ott fenn a nyári égen s ki gondol rám, ha most az égre néz? s ki válaszol? magamban van honom. Ablaknál állok, itthon, s mégis úgy, mint hullámverte zátonyon berajzolt testü tengerész.
Kéken lebeg az ég felettem s ázott esernyők bánata csorog bennem ma hajnal óta már. Hiába ég a nap felettem, lehangol, mint a másnapos szakáll.
Sötét a bánat kútja s mint a jég, de tükrén mégis ott borzong az ég, mélységbe hullott életem elé is így tartja védő két kezét a kék. A bánat így emel fel égre mégis.
( S nem tart soká. Ha rámfigyelsz, majd egyre égibb hangot hall füled. S a végső szó után meséld el, hogy bordán roppantott a rémület.)
Ó, nézd. Zsolozsmás tiszta a reggel és szerelmes szavainkkal elszáll a köd és minden tiszta lesz. Ragyogj! Nézd, csillog a tenger és üvegpartokon cseng a faragott hullám a nap alatt!
Ó fény, ragyogás, napszemü reggel! Imádkozz! és mutasd meg magad, mert üvegpartokon állunk és átlátszók vagyunk. Vérünk mint szentelt , metszett pohárban aranyszinü bor; csillog hidegen. Imádkozz, imádkozz értem!
Ó, csengenek a partok és remegnek; torkunk áhitatot küld a ködök után és megsimogatjuk a napot a szemeinkkel és a szemeink fájnak! Zenés üvegpartokon szeretlek és imádkozz ó, imádkozz értem! mert csillogó reggeleken is kiáltom hogy érted csillognak a megcsengő partok és érted a napszemü távol!
Vasszinű, vad lobogói közül nyugtalanul gomolyog ki a nap, gőzei dőlnek ; az ellebegő fény hulló ködbe harap.
Borzas a felleg, az ég tükörét már fodrozza a szél, a kék tovaszáll. Felsikitó betüt ír alacsony röpüléssel s készül a fecskemadár.
Nyugtalan őszül, emelkedik, süllyed a lombon a rozsda, hűvös az égi lehellet ; nem melegít, csak füstöl az ég, csak sóhaja van ma a napnak.
Gyík surran a nagy temetők fala mellett s húsrabló dühe dong, izzik az őszi nyalánk darazsaknak.
Férfiak ülnek az árkok partjain és a halál mély tüzeit figyelik, szálldos a vastag avar szaga már.
Szálldos az úton a láng s lebben! fele fény, fele vér! lebben a szélben az égő barna levél.
És súlyos a fürt, a kacsok zsugorodnak, zörren a sárga virágok szára, a mag kipereg.
Úszik az alkonyi ködben a rét s a távoli vad szekerek zörgése lerázza a fák maradék levelét.
Aludni tér a vidék száll a halál fehér, szép suhanással, az ég dajkálja a kertet. Hajadban nézd! arany őszi levél, ág sírt feletted.
Ó, de te lobbanj föl az ősz, a halál fölé, s emelj föl engem is Édes ; légy szerelemre okos ma, csókra okos, álomra is éhes.
Szeress vidáman, ne hagyj el, az álom sötét egébe is zuhanj velem. Aludjunk. Alszik már odakinn a rigó, avarra hull le ma már a dió, nem koppan. S bomlik az értelem.
Menekülj, te szegény, most amikor szőllők sárgásra érett fürtjével súlyosul kedved. Ilyenkor ősszel hagyd ott a mezőt, és az erdőt, bársonyos fáid és a bokrok melyek alatt a kedvest ölelted meghalnak most; a hajló nagy fű ahová remegve csókra terítetted száraz és sárga.
Hagyd ott a mezőt, az erdőt és gyere a házak közé, a városi fák hullása nem oly veszejtő: csak az égre és a tetőkre ne nézz! mert fáradt Madonnák ülnek a házak fölött és arcukról dől a szomorúság.
