Nem akartam én semmiféle korrekt összehasonlítást végezni. A topicnyitóban felvetett valamiféle "audiofil" cimkével forgalmazott, az olcsó kategóriában szokatlan mód neves közreműködőkkel forgalomba hozott kiadvány "audiofil"-ségét próbáltam megitélni.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a versenyzők nem egy súlycsoportban vannak. A Chesky-t évekkel ezelőtt is a másik versenyző árának többszöröséért vásároltam.
A jobb megitélés kedvéért még egy félezer Ft-os kiadvánnyal össze kellett volna hasonlítani, de ezeket mindig kihagytam. Azokhoz képest lehet, hogy "audiofil".
Van Sony technológiás szerethető felvételem is. Boby McFerryn - Yo Yo Ma páros Hush című darabja (ráadásul még kiadni is a Sony adta ki), mindig jól esik meghallgatni. Örök darab.
Úgy van ez ahogy mondtad. A zene elsősorban nem technológia, hanem ember függő.
A korrekt összehasonlítást akkor lehetne elvégezni, ha egy időben, szinkronban kétféle technológiával rögzített darabról van szó.
És abban teljesen igazad van, hogy bitek ide, márkák oda, de ez is azt támasztja alá, hogy döntően nem a technika, hanem az emberi produktum elsődlegesen ami meghatározza a végeredményt.
És ez a marketing jellegü önmutogatás nem mai dolog, ez felbukkant már annó az analóg technika fénykorában is, és gyakran a felsorolt hiper-szuper eszköztár melett is siralmas eredményt produkálva.
Vásároltam ebből az "audiophil" sorozatból vagy két darabot megjelenésükkor. Az egyik egy Wagner válogatás. Azért esett rá a választásom mivel van egy Chesky Cd-m is amin megvan ugyanaz a darab (Sigfiried idyl), szintén a Royal Philharmonic Orchestra elősadásában. Ez utóbbit 1962-ben vették fel Ampex-el. Gondoltam korrektebb összehasonlítást lehet tenni.
Nem kelett AB teszt. Az audiofilt berakva az első másodpercek után azonnal fényderült az igazságra. Találjátok ki ki győzött :).
A Chesky ADD, az audiophil DDD, feltüntetve rajta a Sony technilógiát a sok-sok bitet, és mindenféle oversamplingos dumákat.
A topicot olvasva tegnap elővettem mindkettőt. Az első taktusok után nem bírtam tovább, cseréltem. Aztán végig pörgött a CD. Nem csak a technikai különbség miatt. Az elősadásban legalább akkora kölönbség van mint a hangzásban.
Ja. A Studert a csendes részek alatti sziszegés, a Sonyt pedig az egy darab zongorabillentyű leütésének hangjával együtt érkező határozott sustorgás árulta el. :))
Méltánylandó a hozzáállásod a témában, és azt kell mondjam, tökéletesen igazad van
Pár adalék a felvetett témához:
1.: 20 bit digital recording - ez azt takarja, hogy a felvétel a 70-es években elterjedt feltehetően SONY digitális magnóval történt. Ez ha jól emlékszem 76 kHz mintavételezésü és 20 bites felbontású analóg-digitál átalakítóval rendelkezett, és nem egy gagyi készülék volt ám. Minőségben simán leveri még ma is a szabvány CD-ket. Tán mondani sem kell, minden tekintetben teljesítette a stúdiókövetelményeket.
Előnye akkoriban abban állt, hogy a digitalizálás után az anyag tetszőleges számban vált átmásolhatővá, keverhetővé minőségi romlás nélkül. (ugye nem kell méltatni azt a gyártás szempontjából igen lényeges momentumot, hogy pl. a felvétel közben becsúszott hibákat mennyivel egyszerübb volt korrigálni)
Hátránya gyakorlatilag egy volt: Ellentétben az addigi analóg rögzítési eljárással, itt nem lehetett túlvezérelni a felvételt. No ez aztán az eddig megszokottakkal ellentétben merőben új technikákat követelt mind technikai, mind emberi oldalon.
Ujabb limiter áramkörök stb, illetve a hangmérnököktől is sokkal több odafigyelést követelt. Egy tény, hozzáértő hangmérnök kezében tökéletesen funkcionáló eszközzé vált, és ember men nem tudta mondani, ha csak nem a közelében lt, hogy mikor hall egy Studert, vagy mikor a Sonyt. (azért a Studert a zaja, a sziszegése elárulta)
Na tehát azok a bizonyos cédék az első generációs digitális felvételeinek utólak kevert változatai feltehetőleg, és huzzunk le róla még egy bőrt tipusú marketing eredményeképp kerültek a polcokra, de valszeg elég tisztességesen szólnak, erre szokok azt mondani: valszeg jó bót.
2. Audiofil.... hát ez egy érdekes téma, szerintem mindenkinek más róla a véleménye, de zet majt később
De igen, mond valamit: ami DDD, az full digitalizált és mint ilyen eleve nem lehet tökéletes. Mondjuk én ált. nem hallom a különbséget, de van aki esküszik rá, hogy kihallatszik.
A "Q16. Will a "DDD" recording always sound better than "ADD" or "AAD"? What do those codes mean anyway?" kérdés alatt - ha jó értem - a kód feloldása:
Az első betű jelenti, hogy az eredeti anygot hogyan rögzítették: A - analóg, D - digit.
A második betű: a felvett anyag feldolgozási módja A - analóg, D - digit
A harmadik betű: az elkészült mesterdarabról szól Ez cd esetén csak D lehet.
Ezek alapján a DDD cd azt jelenti, hogy digitálisan rögzítették, digitálisan keverték és CD-re rögzítették, ismét D.
Annyit szeretnék csak hozzáfűzni, hogy ha úgy érzed a szerző nem tudja mit beszél, miért nem a DVD center fórumán teszed szóvá T-Boy-nak. Hátha te tudod rosszul. Sűrűn előfordulok arrafelé, és úgy vettem észre, nem jellemző, hogy "szerző firkált hülyeségeket". Ettől még lehet, hogy igazad van.
Ha eszmecseréltek, az hasznos lehet az olyan tudatlanoknak mint én.
De jó lenne, ha utólag tudnám módosítani a hozzászólásomat...
DDD-s CD-k gyatra minősége: én úgy tudom, hogy a legtisztább, legszebben szóló CD-k az AAD-s darabok lehettek, ha az AA rész megfelelő minőségű eszközökkel volt rögzítve.
Legnagyobb meglepetésemre a XXXX-ban most DDD 20bit Digital Recording, 32bit Digital Mastering audiophile minőségű, komolyzenei CD lemezek papírtokban, kis műsorfüzettel mindössze 999Ft-os áron kaphatók! Többek közt olyan gyöngyszemek, mint például a The Royal Philharmonic Orchestra előadásában Vernon Handley vezényletével megszólaltatott --azóta legendássá vált előadás-- a Wagner: Ride of the Valkyries 1993-as felvétele a londoni St.Augustine székesegyházban. További szerzők: Mozart, Beethoven, Csajkovszki, Debussy és még sokan mások. Aki szereti a komolyzenét, és jóminőségű felvételre vágyik, az ne hagyja ki...
Ennyi az idézet. Nagyon-nagyon rég volt amikor próbáltam komolyabban elmélyedni a hifi világában. Akkoriban olyan ismereteket szedtem fel, miszerint a DDD-s CD-k a leggyatrább minőségűek. Valamint az audiofil szót is akkoriban hallottam a vájtfülű hifimániás szinonimájaként.
Hiányosak az ismereteim?
Esetleg az Audiophile valami "noname" gyártó márkaneve?
