Ide szeretnénk gyűjteni minden hasznos(nak látszó) információt, tapasztalatot, kérdést, ami szükséges lehet a görögországi 246 kilométeres ultrafutóverseny teljesítésében. http://hu.wikipedia.org/wiki/Spartathlon
Csatlakozom Attilához, én is sajnálom, hogy nem láttuk a hármas befutót! ..és hogy nem voltunk ott veletek útközben láthatatlanul...kamerával... :-)
Többen panaszkodtatok a táblákon szereplő kilométer kiírások miatt. Én találtam benne rendszert: azt írták ki, hogy mennyire VOLT az előző frissítő. Erre akkor jöttem rá, mikor összevetettem az itinerrel; a számok stimmeltek, csak eggyel csúsztak. :-D (arról nem is beszélve, hogy ha túl nagynak vagy kicsinek találták a távolságot két pont közt, akkor önkényesen odébb pakolták a frissítőt, mint pl. a "bészkempen". A GPS meg csak mondta-mondta, hogy megérkeztél a célhoz...mi meg pislogtunk nagyokat apuval) ...de hát a mediterrán népek nem a precizitásukról híresek, ugye...ellenben a szívük!
..és hol máshol a világon dudál és villog rátok biztatásként a fogatlan nyolcvanéves bácsika az ezeréves kisteherautójából?!?! ;-)
Pár perc múlva meg is érkezett!!! Természetesen örült, hogy ilyen rosszul vagyok én pedig megörültem, hogy tudtam szerezni Neki pár jó pillanatot! :-)
Innét megváltozott az életem. A Spartathlon Vég(h)leg büntetés lett számomra.
Együtt indultunk tovább. Mondtam a Zolinak, hogy nem nagyon tudok futni, de mikor beindultunk, úgy éreztem, hogy hármunk közül én mozgok a legjobban. Az Attila volt a gps-ünk, legalább valami hasznát is vettük. Minden kanyar után mondta, hogy mi következik és hogy hol lesz a következő pont. Itt egész jól haladtunk. 7 óra után kezdett világosodni. Megállapították, hogy 185 km-es 24 órát mentünk. Mondjuk ez engem abszolút nem érdekelt, de az Attilának fontos volt. Ez egy jó szakasz volt, mert húztuk egymást.
Valahol 195 körül kezdtünk nagyon belassulni. Attila térde egyre jobban fájt. Elkezdett hisztizni, hogy Neki milyen rossz érzés, hogy visszafog bennünket. Menjünk, hagyjuk ott, majd jön. Mi kinevettük, hogy nem szabadul ilyen könnyen meg tőlünk. Már előbb megbeszéltük, hogy együtt futunk be. Itt jött egy szakasz, ahol az emelkedőket nyomtuk, mert a lejtőn az Attila nem bírt futni. Valahol itt hívtuk fel a Gandit. Örültem, mikor Attila átvette a telefonom és kb 38’-et beszélt az Andival. De legalább megtudtuk, mi van a többiekkel. Egy darabig megint jól mentünk, aztán a Végh megint hisztizett, hogy hagyjuk ott.
Erre Zoli kitalálta, hogy mivel kb. 30 km van még vissza, menjünk úgy, hogy 500m futás, 500m gyaloglás. Ha ezt tartjuk, akkor csak 30x kell már futni. Elkezdtük ezt a taktikát. Gyaloglással kezdtünk, majd futottunk. Nekem jobban ment, így egy kicsit tempósabban futottam. A gyaloglásnál bevártam a fiúkat, majd megint futás. Megint egy kicsit előbb értem a 0,5 km-es táblához mint a Végh. Erre megint hisztizett, hogy ez őt demoralizálja, ha én gyorsabban futok.
Ok, majd lassítok. A következő szakasztól csak futómozgásnak imitált csoszogás volt amit csináltunk. Attila a térdhajlítója, Zoli az ínhüvelye, én a talpam miatt húztam a lábam. Rájöttem, hogy a fehér csík sokkal jobban csúszik az úton, mint az aszfalt, ezért mindenki a csíkon akart futni illetve húzni a lábát. A tempónk itt már a szédületes 2-3 km/ó volt.
Az emlékműhöz érve egy kicsit feldobódtunk. Innét már csak egy félmaraton. Mondtam, hogy nyomjunk egy 1:30-as-t de senki nem volt rá vevő. Pedig mennyivel hamarabb beértünk volna. :-)
Jött a hosszú emelkedő a cél előtt. Kérdeztem a fiúkat, hogy merre van innét Spárta, de megbízható választ nem kaptam. Valahol arra- mondták a hegyek mögé mutatva. Itt nagyon esett az eső és én is zombi üzemmódra váltottam. Mindenünk csupa víz, a vízhólyagos talpamnak kifejezetten jól jött az eső… Az emelkedő tetején egy kicsit futottunk, majd jött a séta. Már az 500m-ket sem futottuk. Pedig ez már negatív emelkedő volt..... Azon mérgelődtünk, hogy a táblákra rosszul van felírva a hátralévő távolság. A 3,2 km alatt mi kb 5,5 km-t mentünk. Vagy a tábla volt rossz, vagy az útszéli km jelzés.
Nagyon elegem volt az egészből, a csoszogásból. Mondtam, hogy üljünk be egy sörre és egy giroszra és várjuk be Farkast. Nem voltak erre sem vevők. A híd előtt a Shell kútnál lévő pontnál én még zoknit cseréltem, hátha segít. Nem lett jobb így sem a talpam. Ez a rész nagyon szenvedős volt. Itt engem demoralizált az, hogy ezen a szakaszon kb 40-en mentek el mellettünk. És milyen zombik voltak!!!! Alig bírtak menni, de mégis gyorsabbak voltak, mint mi.
A hídon hátranéztünk és megörültünk. Azt hittük Farkas jön, de mikor közelebb ért, rájöttünk nem Ő. Kár.
Megbeszéltük, hogy itt már nem futunk, Zoli mondta, hogy ő nem bír. Attila erősködött, hogy a Végh-ét fussuk. Ahogy befordultunk a célegyenesbe, megbeszéltük, hogy a következő kereszteződéstől futunk. A kísérőktől megkaptuk a befutó zászlót és elkezdtünk kocogni. Itt még volt egy kis vita, hogy ne nyomjuk annyira, aztán jött a szobor. Azaz mi mentük hozzá.
Innét megszépült minden, mosolyogva értünk a talapzathoz. Már nem fájt semmi, minden rendben volt. Hárman egyszerre fogtuk meg a király lábát és kiáltottunk…… MAGYAROK!!!!!!!
Megkaptuk a koszorút, ittunk a vízből. Volt benne egy kis hínár, de nem számít! Annál jobban esett! Kitöröltem a könnycseppeket a szememből.
Összeölelkeztünk.
Megérkeztünk.
Ez nálam a 11 pontos beszámoló:-))) Mélyen átérzem, milyen nagy lemondás lehetett nem elindulni neked ezen a versenyen. Ha majd egyszer eléggé felnövök a feladathoz, egyszer én is jól nem indulok el a saját (ennél némiképp rövidebb) versenyemen. De nekem is hasonló erőfeszítéseket kell majd tennem ennek érdekében. Ha majd egyszer rászánom magam erre, újra előveszem ezt, és a szobám falára szögezve tanulmányozom, hogy erőt merítsek belőle. Köszönöm, hogy ezt megosztottad velünk.
A verseny
Reggel 4 órára húztuk az órákat, de nem kellet megvárni a csörgést. Már 2-től csak forgolódtam az ágyban. Felöltöztünk és lementünk kajálni. Meglepően nagy volt a választék, mert a többiek azt mondták, tavaly csak pirítós volt. Jót reggeliztünk és vissza a szobába. Tanakodás, hogy miben induljak. Rossz időt jósoltak, ami nekem jó. Felvettem egy hosszú ujjút ebben mentem az Akropolisz-hoz. A buszon már érezhető volt a feszültség. Jópofiztunk, de mindenkin látszott az izgalom. 6 előtt elindultak a buszok és meglepően hamar odaértünk a rajthoz. Közös fényképezés és mindenki magába fordulva várta a rajtot. Úgy döntöttem, hogy a rövid saucony-ban és sapkában indulok. Jó döntés volt.
Visszaszámlálás és elrajtoltunk.
Egy rövid szakaszon a Fendrik Laci mellett mentem, aztán nem foglalkoztam senkivel. A sapkám tarkóvédője lehajtva, elzárt a külvilágtól. Az órámat figyeltem és mentem. 155 volt az engedélyezett max pulzus. Volt, hogy egy –egy emelkedőn feljebb ment, de lassítottam és visszaállt. Érdekes volt az ébredező városban futni. Csúcsforgalom volt, a rendőrök lezárták az utakat, de az emberek nem voltak idegesek. Sőt több helyen tapsoltak! Jött egy hosszabb emelkedő, de nagyon jó kedvvel ment a futás. Az első pontnál nem ittam, csak a kulacsomból. Nyomtam a részidőket, így nem is tudtam összesen mennyi ideje futunk. Ahogy melegedett az idő, lassítottam, mert a pulzus ment volna feljebb. A félmaraton úgy emlékszem 1ó 57’ volt, de visszanézve 1ó 40’. VAlahol itt értem utol Remót és Szőnyi Ferit. Nagyon jól éreztem magam. Ahogy melegedett az idő kérdeztem a pontoknál, hogy van-e jég, vagy hideg ital. Nem volt. Vízzel hűtöttem a fejem.
A 40 km-es ellenőrző ponttól elkezdetem a 10’ futás-1’ sétát a tervem szerint. Éppen ideje volt, mert egyre melegebb lett. A futások után egyre inkább vártam a sétát.
Valahol itt ért be a Cserpák Józsi. Talán egy 10’-es szakaszt mentünk együtt, aztán egy lejtős részen Ő elment. A combom éreztem és bevettem 2 só tablettát, de gondoltam, hogy jó lenne egy Magneb6. Itt vettem észre, hogy nem raktam az övtáskámba. Innét csak ezen járt az agyam. Közben a Tóth Attila utólért és adott egy kis tasak sót, de én „természetesen” az ampullás magnéziumra vágytam . De szerencsére arra jártak a Móniék és én találtam egy ampullát az út szélén. J
Ettől megnyugodtam egy kicsit és mentem tovább. Beértem egy kis faluba és elhatároztam ,hogy szerzek jeget. Bementem 3 kis kocsmába is, de nem volt. Aztán egy halas boltot meglátva, láttam, hogy a halakat jégen tartják. Bementem és telerakták a sapkám jéggel. Fizetni nem engedtek. Sokkal jobb kedvvel és komfort érzettel futottam tovább. Azt mondják, nem volt túl meleg, de mégis…. Kb. 3 km múlva a következő pontig, a sapkámban lévő jég elolvadt és a sapka csont száraz lett.
A futás még jól ment, bár itt már az emelkedőket is gyalogoltam. Már vártam azt a részt, ahol az András eligazítása alapján sorba állnak a hajók, mert onnét állítólag már nincs messze Korinthosz. Azért még elég messze volt. Egy emelkedő után, a híd előtt már volt hideg ital is, ettől egész felfrissültem. A nagy ep-ig már jó kedvvel futottam. Itt néztem meg az órám, és meglepődtem, hogy 7ó 30’ körül értem ide. Ahogy beértem, a Móni hozott egy tál rizst én pedig gondoltam, jól fog esni egy gyúrás. Jól is esett, de csak babaolajjal gyúrtak. Jobb lett volna valami krém. Csaba, a Végh Atti kísérője útközben szerzett jeget. Tettem a kulacsomba és egy zacskóba, azt kézben vittem. A rizsre közben hoztak joghurtot, hogy jobban csússzon. Ezt már menet közben ettem meg. Jó hangulatban, jó kedvvel indultam tovább. Kajálás után sima vizet ittam, hogy a fehérjés sponser ne vesszen össze a gyomromban a rizzsel. De mégis összevesztek. Kb. 3 km után ki kívánkozott minden belőlem és ki is jött. Itt elég szarul éreztem magam. Feküdtem egy fa alatt és remegtem. Elég rosszak a kilátások. Nem baj időm van, ez az állapot meg majd elmúlik.
Gyaloglás a következő pontig. Itt két idősebb hölgy ült egy asztal mellett és leszúrtak mikor reklamáltam a meleg víz miatt. De lehet, hogy csak én voltam nyűgös. Legalább mosakodni jó volt. A pont után megpróbáltam futni, de kb 10 m után már 180 körül lett a pulzusom. Ekkor visszaálltam gyalogolni. Többször próbálkoztam a futással, de mindig ez lett az eredménye. Sajnáltam, mert jól futható részeken mentem. Féltem, hogy a végén hiányozni fog az itt elveszített idő. De nem csüggedtem, gyalogoltam tempósan tovább. Ancient Korinthosznál meg sem álltam. Gondoltam enni úgy sem tudok, így gyalogoltam tovább. Érdekes, hogy gyalogolok, de mégsem nagyon előznek le az emberek. Ahogy leérek egy felüljáróról, poros út következik. Több kísérő autó megy el mellettem olyan tempóban, hogy alig látok a portól. Megáll mellettem egy kocsi. A Szőnyi Feri kísérője és kérdi, segíthet-e valamit. Csak legyintettem és tovább küldtem . Még beszélni sem nagyon volt kedvem. A szőlő lugasok közt gyalogolva megkívánom a szőlőt, de nem merek enni. Pedig a kedvenc gyümölcsöm. Az ellnőrző ponton csak lemosom magam és megyek tovább. Egy kisvároska következik, nagyon szűk utcákkal. Valahol itt hívtam fel Olit, hogy mit csináljak. Ő is a gyaloglást javasolta. Néztem a km táblákat és láttam, hogy közel 8’-es km-ket tudok így is menni. Nem figyeltem, hogy hol járok, csak daráltam a km-ket. Egyre több ponton ültem le, a cipőmből kiszórni a kavicsokat. Akkor legalábbis úgy éreztem, hogy valami van a cipőmben, de aztán rájöttem, hogy a kezdődő vízhólyagokat éreztem apró köveknek. A következő faluban nagyon sok gyerek kért aláírást. Mindenkinél megálltam, beírtam a kis füzetükbe a nevem, és honnét jöttem. Örülnek. A ponton nem mertem enni, mert ha ettem,utána minden kijött belőlem. Csak a sponsert ittam, remélve, hogy ezzel kitartok még. Tudtam, hogy ez így nem lesz jó. A Móniéktól kértem gélt, de nem volt, az enyémet pedig én előre küldtem az állomásokra. Egyre inkább gyengültem, de gyalogoltam tovább. A Móni próbált valamit belém erőlteni ahol utolértek, de én hisztiztem, hogy úgy is kijön belőlem. Emelkedik az út, de legalább már árnyékban van, bár már gyengül a nap ereje.
Valahol itt ért utól a Szőnyi Feri. Ő is elég rossz állapotban volt, nem tudott enni. Mondtam, hogy menjünk együtt, de Ő lemaradt Soulinari-nál. Én ettem egy kicsi sós kekszet, kenyeret és ittam kólát. Kár volt, mert a következő 3,5 km-en 8x álltam ki a bokrokba. A Feri gondolom itt ment el mellettem, mert egy darabig jóval előttem volt. Bekapcsolom a fejlámpám, mert elég sok autó jön szembe, pedig még lehet látni az utat.
A következő nagy ponton Nemea-ban már volt az előre küldött gélemből. Nem ettem semmit, csak ittam és benyomtam egy gélt. Kezdtem helyre jönni. Feltankoltam WC papírból, vízből, Csaba fekete teát itatott velem és mentem tovább. Innét voltak már olyan szakaszok, ahol futottam is. Itt volt az a rész, ahol az autópálya aluljáró előtt murvás volt az út. A talpamnak nem igazán esett jól. Egyre több kísérő és zsűri kocsi jött és olyan port csináltak, hogy alig láttam. Lámpával még osszabb volt, mint világosban. A következő kocsi elé kiálltam és nem engedtem el mellettem. Mikor kiszólt, mondtam, hogy lassan menjen. Szerencsére betartotta és innét ez volt a taktikám.
Az autópálya alatt áthaladva emelkedni kezdett az út. Itt is volt már olyan szakasz, ahol futottam. Egy dombtetőn jókedvű fiatalok voltak a pontőrök. Ittam egy kis levest, ez már bennem maradt. A lejtőn is kocogtam pár helyen. A következő faluban biciklis gyerekek jöttek ki elém és kísértek be az ellenőrző pontig (Malandreni). A Móni itt is próbált belém erőltetni egy kis kaját, de én még mindig hisztiztem.
Szerencsére itt már volt nálam gél és kezdtem energetikailag helyre jönni. A lyrkia-i ponton megint WC. Itt ittam egy energia italt, de mást nem ettem. Móni mondta, hogy menjek mert nemsokára jön a hegy ami az én barátom. Akkor ezt nem így gondoltam, de nem mondtam Neki. Aztán mégis igaza lett. A kaparelli ponton egy kis levest ittam megint, benyomtam egy gélt és elkezdtem a szerpentint. Itt nagyon jól érzetem magam, a hegy lábáig kb 10 ember mellett mentem el. Pedig csak tempósan gyalogoltam. A hegy lábánál meg sem álltam, mentem a kivilágított úton és viszonylag hamar felértem a csúcsig. A csúcson lévő pontnál felvettem a hosszú ujjú pólót, kitisztítottam a cipőm és elkezdtem az ereszkedést.
Hát az sokkal küzdelmesebb volt, mint a felfelé. A talpam minden lépésnél sajgott, sokszor hangosan ordítottam. A túloldali ponton csak átmentem és egy kicsit kocogtam. De nem esett jól a futás ezért megint átváltottam gyaloglásra. A km táblákon csak azt néztem, milyen messze van a következő pont, az aktuális helyzetem nem érdekelt. Tudtam, hogy több mint 2 óra előnyöm van a szintidőhöz, ezért nem izgultam. A 167 km-es pont előtt megelőzött egy srác. Kb. 1 km múlva a ponton ott ült és próbált hányni, de nem ment neki. Kívülről nézve, ez sokkal rosszabb állapot volt, mint az enyém 60 km-rel ezelőtt, mert én nem csak erőlködtem. Kérdeztem, tudok-e segíteni, de mondta, csak menjek tovább.
Jött egy emelkedő, majd beértem Nestani-ba. Itt leültem. Móni mondta, hogy mindjárt jönnek a Zoliék. Gondoltam megvárom őket.
Ennél rosszabb már az sem lehet, ha itt a Végh! J
(Anti élménybeszámoló azoknak, akik még nem próbáltak meg nem indulni a 245.3 km-es VERSENYEN)
Nekem így sikerült nem lefutnom. Tisztában vagyok vele, hogy nem az én utam az egyedüli, vannak más megoldások is arra, ki hogyan tudja nem lefutni a Spartathlont. Én csak azért örökítettem meg az én történetemet, hogy más is tudjon belőle tanulni, esetleg egy – két dolgot átemelni a maga elképzelései közé. Mindenkit csak biztatni tudok, hogy ha egészsége és edzettsége engedi, életében legalább egyszer ne fussa le a Spartathlont! Hatalmas, semmihez nem fogható élményben lesz része, az tutifix!
Már év elején tudtam, hogy idén nem indulok a Spartathlonon. Ennek megfelelően már az elsők között nem neveztem a Versenyre. Aztán ezt később sem tettem meg.Ahogy eljött a tavasz, már csak ez az egy cél lebegett szemeim előtt: nem lefutni a görög versenyt. És ezért minden tőlem telhetőt meg is tettem. Mivel tudtam, hogy a nem nevezés nem kerül pénzbe, már áprilisban nem gyűjtöttem elég szponzort, akik a költségek viselésében nem vállaltak oroszlánrészt.
Egyszerűen életem minden eseménye egyetlen irányba mutatott: hogyan ne legyek ott az athéni rajtban szeptember végén. Éreztem, hogy ez az álmom végre, oly sok év után alakot ölthet.Persze, addig még nagyon sokat kellett nem megtennem, hogy sikeresen ne fussam végig az Athén – Spárta útvonalat. A szobám falára nem szögeztem ki a lehető legrészletesebb térképet, melyen nem voltak bejelölve a futás kilométerei. Nem álltam előtte hosszú órákat, és nem ábrándoztam róla, hogy milyen jó is lesz, amikor nem futok OTT. Nem foglaltam le idejekorán a repülőjegyemet sem, mert attól féltem, később talán már lesz hely, hogy megfelelő időben ki ne érjek Athénba.A nem megfelelő tavaszi rákészülés egy még kevésbé megfelelő nyarat vetített előre.
Május végén már tudtam, soha ennyire még nem voltam erős, hogy ne induljak el a Spartathlonon. A tervnek megfelelően június végén nem indultam el az UB-on, hogy egy végső hosszú felmérőt se csináljak meg. Ezek után két hetet nem pihentem, sőt.Júliusban nem fizettem be a nevezési díjat, így végképp megbizonyosodhattam afelől, hogy nem indulhatok el a nagy futáson. A szervezők nem jelentkezésemet nem igazolták vissza, így szinte már nem is volt kikövezve számomra az Athénbe (sokak szerint –ba) vezető út. Tudtam, ha egyszer nem futom végig a versenyt, az most lesz. Teljesen biztos voltam magamba, töretlen hittel nem készültem továbbra sem a nagy meg nem mérettetésre.
Augusztusban nem csináltam hétvégi edzőtáborozásokat, és senkivel sem futottam együtt, aki tudott nagyszerű tervemről. Barátaimmal és rokonaimmal már nem a Spartathlonról tudtam csak beszélni. A hónap utolsó hetében már álmomban sem jött elő Görögország. Nem tanultam meg egy görög szót sem, így is gyarapítva esélyeimet a nem futásra.
A szeptember eleje tartogatta számomra a legbrutálisabb nem készülést. Nem futottam reggel munkába. A meló végeztével nem mentem a hegyre edzeni, éjszakába nyúló hosszú futásokkal, és hétvégéken sem gyötörtem magam különböző terepeken – mindezt csakis azért, hogy tudjam: mindent megtettem, hogy teljesen felkészülve ne állhassak a rajtba azon a bizonyos péntek hajnalban.Az utolsó két hét szinte semmittevéssel telt, ekkor viszont részleteiben terveztem meg, mikor milyen taktikával, milyen részidőkkel nem fogok odaérni a megfelelő pontokra. Vészforgatókönyveket sem dolgoztam ki az általam elképzelhető összes galibára. A frissítésemet és a táplálkozásomat mérnöki precizitással nem gondoltam végig, és erről egy sort sem írtam magamnak. Mivel hűséges és kitartó segítőm, Molnár Zoli is tudta nagy elhatározásomat, ő is egyből mellém állt. Szinte azonnal felajánlotta, hogy nem segít idén kísérőként Görögországban. Ezt el is fogadtam, hiszen egy ilyen nem teljesítésnél nagyon fontos, hogy az ember mellett a megfelelően felkészült és elkötelezett segítő sem legyen kint a pályán.
És végre nem érkezett el a számomra nagy nap. Amit alig bírtam nem kivárni! Nem indul ma a repülőm Görögörszágba, amin én sem leszek rajta! Hihetetlen érzéseket nem korbácsolt fel bennem a gondolat, hogy a többi jól felkészült magyar futóval nem lehetek együtt ott egy hetet, ahol minden ultrafutó előbb-utóbb el akar indulni!A szinte eseménytelenül telő repülőúton nem szórakoztattam a végig reszkető Végh Attit sem, és a légi kísérőknek sem csillogtattam meg sziporkáimat. Amikor a repülőgép talajt fogott a görög főváros talaján, nem tapsikoltam a többi utassal együtt. Nem érintett meg a párás meleg, amint a reptérről kiléptünk a szabadba. Fantasztikus érzés volt!Nem álltam sorba a buszmegállóban, hogy a szállodához közlekedő buszra nyomuljak 2656 utastársammal egyetemben. Nem is érkeztem meg oda viszonylag rövid, de lendületes buszozást követően. A szállodában a már ismerős arcok kitörő örömmel nem fogadtak, én sem ráztam meg kezüket, és nem érdeklődtem állapotuk iránt. Egyáltalán nem éreztem úgy, mintha már haza jönnék a London Hotelba. A csütörtök lázas nem készülődéssel telt, nem vetettem még egy utolsó pillantást sem jegyzeteimre. Futó barátaimmal sem poénkodtunk infantilis módon, és Németh Zolikát sem tologattuk az áruház parkolójában egy bevásárlókocsiban.És mindezek után csütörtök este azzal a megnyugtató érzéssel hajtottam fejem nyugovóra, hogy minden lehetségest megettem, hogy ne érintsem meg szombaton Leonidász király lábát Spártában…
Rövidke alvás után nem keltem hajnali ötkor (Bp.-en hajnali négykor!), hogy gyorsan ne reggelizzek meg, mielőtt nem szállok fel a buszra, mely az Akropolisz lábához nem visz el a többi futóval együtt. Még vastagon sötét volt, amikor nem értem oda a ligethez, ahol a többiek készülődtek a rajthoz. Az izgalomtól nem szorult össze a torkom, de ezen az érzésen hamar úrrá lettem. Az órámra nem tekintettem, és láttam, már csak néhány perc választ el attól, hogy ne induljak el a világ egyik (ha nem A) legnehezebb futóversenyén. Hát mégis sikerült! Annyi lemondás, készülés, edzés után végre nem vagyok itt, a rajtnál! Hihetetlen volt, az már igaz.Gyorsan nem végeztem el a szokásos futás előtti rutinjaimat, a többi magyarral együtt nem fényképezkedtem, és a rajtvonalba sem álltam be. Zolival sem beszéltük át még egyszer a futás elején teendőket. Nem számoltam vissza tíztől, és a zéróhoz érve hatalmas üdvrivalgás nem hagyta el ajkamat. Laza futással nem indultam neki a lejtőnek, s a derengő reggelben nem szeltem át az éledező fővárost sem. Nagyon óvatosan nem kezdtem el futni, mert tudtam, messze még a vég (de a Végh még bizony közel). Ahogyan nem araszolgattam előre a mezőnyben, nem láttam, hogy az utolért magyar futók integetnek nekem. Vidáman nem integettem nekik vissza, biztató szavakat nem mondva nekik. Néhány kilométer után nem éreztem, hogy befelé fordulok, s magamba figyelve, magamból erőt merítve nem haladok előre. Tudtam, csak így tudom nem végigfutni ezt a hatalmas kihívást jelentő versenyt. Ahogy emelkedett a Nap a horizonttól, nem éreztem, hogy tarkóm forrósodik. Bár néhány felhő is úszott az égen, ez engem nem befolyásolt abban, hogy ne fussak tovább. Megaránál épp hogy csak nem robogtam át, és fáradtságot sem éreztem még ekkor. Ahogyan órámra nem tekintettem, jólesően konstatáltam, hogy nem vagyok időben. A szintidővel ekkor nem törődtem, és ezt követően ezzel sok gondom nem is volt. Zoli nem küldött sms-t az otthoniaknak, így a nekem nem szurkolók is tudták, hogyan nem haladok előre célom teljesítéséért.A nagy forgalmú utat éppen nem hagytam el, és a szagló olajfinomítók mellett sem futottam el. Éreztem, ahogyan lábamban nem gyűlik a fáradtság, de tudtam, ez nem olyan gond. Ahogyan a Csatornához nem közeledtem, nem nyugodtam meg, hogy az első szakaszon baj nélkül nem jutottam túl. Amikor a kis hídon nem futottam keresztül, nem néztem le a mélybe. A körülöttem lévő japán turisták nem integettek vidáman, és köszöntésükre és nem válaszoltam szívélyes kézmozdulatokkal. Amint a nagy útról nem kanyarodtam le, már nem is érkeztem meg az első nagy ellenőrző pontra (81 km). Itt gyorsan nem futottam át a zónán, nem kaptam fel egy tálka tésztát, és egyből nem haladtam tovább. Amint nem sétáltam evés közben, a Napnak sugára nem sütött le tüzesen verejtékező szervezetemre. Amint eleget nem fogyasztottam az ételből, lassan, óvatosan nem indultam tovább. Itt már nem éreztem, hogy ritkul a mezőny, a zsivajból hirtelen csönd lett. Egyenletes iramban nem kocogtam egészen Régi Korinthoszig, ahol Zoli nem várt rám. Nem hozta a megbeszélt ételt, és – mivel a bal hónaljamat nem dörzsölte ki a mez – krémet sem adott kezembe. Nem is tudtam megköszönni segítségét, mivel megállás nélkül egyből nem futottam tovább. Nem éreztem, ahogyan a meleg fokozatosan alábbhagyott, és Soulinariba érve kezdett alkonyba fordulni a nap is. Halkionon épp csak nem futottam át, amikor már éreztem, hogy baj lesz, ha így nem futok tovább. Éppen ezért lazábban kezdtem nem futni. Így szép komótos tempóban nem érkeztem Nemeába. Zoli itt nem mondta, hogy ki mit nem üzent nekem otthonról. Kissé sem hatódtam meg, hogy ennyien figyelik elszánt nem futásomat. Mivel már besötétedett, fejlámpámat nem vettem fel, mert hát így akartam ezután nem futni. Kisebb időzés után nem is indultam tovább, mert tudtam, még sokat kell nem futnom, hogy be ne érjek Spártába. Óh, Spárta! Hol vagy te még, mily messzeségben Nemeától? Mennyi küzdelem, mennyi szenvedés és akaraterő kell ahhoz, hogy innen ne fussak el Hozzád? Az olyan szentimentális lelkeknek, mint én is vagyok, könnybe lábad néha a szeme, ha belegondol, ahogyan már a spártai utcákon nem fut a CÉL felé…De közben az idő haladt, én pedig csak nem futottam, csak nem futottam, frissítőpontokban mérve az előre nem jutást. Itt egy kekszet nem ettem meg, ott egy csokit nem kaptam be – minden állomást egy kis lépcsőnek képzeltem, melyen nem haladok előre a végső lépcsőkig, melyeken fel nem futva már nem fogok ott állni a nagy király szobra előtt. Nem.Malandreniben nem nosztalgiáztam 2006-os futásunkkal kapcsolatban, és kis időt ott töltve nem gyaloglásra váltva nem mentem tovább. A közeli autópálya fényeinél nem gondolkodtam el semmin, hiszen a nem futás nem lazított el kellőképpen ehhez. A vártnál előbb nem értem el Lyrkeát, ahol bizony kicsit nem ültem le pihenni. Hiába, no, ennyi nem futással a lábamban már nem éreztem szükségét a pihenésnek. Viszont ezt a szakaszt szeretem nagyon, innen a Hegy túloldaláig olyan szép – keserves – küzdős az útvonal, mint maga az élet. Ennek megfelelően nem futottam tovább Kapareli felé. Sőt, szinte csak át nem haladtam rajta, mert itt kissé nem éledtem fel. Menet közben nem láttam, ahogyan egy – egy futó feltűnik, majd eltűnik a sötét görög éjben. Gondoltam magamban, no, az én nem futásom is pont hasonló lehet a többiekéhez JA szerpentinen óvatosan, de határozottan nem futottam fel, bár közben nem éreztem, hogy kissé eléheztem. Mire a Hegy lábához nem értem, már alig tudtam nem futni a vércukorszint leesése miatt. Itt aztán nem is ültem le, nem is tömtem a fejembe minden elérhető édes ennivalót, s nem öblítettem le 4 pohár cukros teával. Nem mondom, nem esett jól, ahogy nem ittam! Mennyei érzés volt.A HEGY-nek határozott léptekkel nem indultam neki. A villódzó fények –mint már annyiszor- most sem keltettek bennem misztikus gondolatokat. Ahogyan nem másztam fölfelé, nem éreztem úgy, mintha vízválasztóhoz érkeznék. Hiszen senki sem mondja, hogy itt kezdődik igazából a Spartathlon. Amíg ezeken töprengtem, szinte észrevétlenül nem jutottam fel a gerincre. Itt nem ettem egy falat kekszet, és nem indultam egyből tovább. A lejtő nem veszélyes, a kövek nem GÖRÖGnek a lábam alatt. Szerencsére minden baj nélkül nem érkeztem Sangas faluba. Itt nem vettem fel a meleg ruhámat, mivel már nem volt hideg. Szépen, komótosan nem haladtam tovább. Talán először itt fogalmazódott meg bennem (még csak halovány gondolat-csíraként), hogy sikerülni fog ez a nagyszerű vállalkozás, s tényleg nem futok be Spártába. A gondolattól persze egyből nem lett libabőrös a nyakam, de ez olyan jó érzés volt!Magam sem tudom már, hogyan is, de egyszer csak nem voltam ott Nestaniban. Itt nem feküdtem le negyed órára pihenni, mert nem voltam nagyon fáradt. Éreztem, ahogyan a nem futás és a meg nem tett kilométerek nem szívták ki az erőmet, s tudtam, hogy ilyenkor nem tesz jót egy kis nem pihenés. Így is lett. Negyed óra múltán nem keltem fel, és egészen nyomorultul éreztem volna magam, ha nem kell továbbmennem. Viszont tudtam, hogy Spárta nem vár, és a kutya ugat, a karaván halad. Így nem tettem én is. Azaz nem haladtam. De azt egyre jobban. Mintha az erőm egyre jobban nem tért volna vissza. A Tegeáig vezető út szinte teljesen sík, így nem álltam „robotpilóta” üzemmódba, és nem faltam a kilométereket ultrafutó tempóban. Nem láttam, ahogyan a hegylánc mögül nem bukkan elő a nap, és a később eleredő esőt sem fogadtam sztoikus belenyugvással. Tegea. Már „csak”. Még „annyi”. Azt biztos, hogy ha már eddig nem jutottam el, akkor tovább nem megyek. Éreztem, ahogyan az erő nem gyűlik bennem, s ahogyan az önbizalom-morzsák is szépen nem állnak össze.Az emelkedőn nem kezdtem gyaloglásra váltani, s közben nem integettem a dudáló autósoknak. Amint azonban nem vettem fel a ritmust és már kezdett jól esni a nem futás is, váltogattam a futás és a gyaloglás között, ahogyan azt egy jó barátomtól, tapasztalt ultrafutótól tanultam. Ez a taktika most is bevált. Mire azonban az emlékműhöz (222 km) nem értem, nem fogyott el belőlem az energia. Ezért előbb nem ültem le egy székre, később pedig nem feküdtem be a sátorba egy ágyra. Majd nem szóltam Zolinak, hogy ne ébresszen föl negyed óra múlva, mert én most nem fogok egyet aludni. Nem is lett így. Negyed óra múlva Zoli nem rázott fel, s én nem szenvedtem mint a kutya, amikor el kellett indulni a pályán. Soha jobb érzést! No de már eszemmel tudtam, nincs messze az ultrafutó vágyak netovábbja, a spártai SZOBOR. Így hát nem szorítottam össze a fogam és nem küzdöttem keményen az első percekben, hogy beinduljanak az „életfolyamatok”. Ahogyan nem haladtam előrefelé, nem éreztem, miként nem melegedek bele a mozgásba. És nem érkezett el a lejtő! Innen már tényleg csak nem kell legurulni a síkságig. Az már az „előszoba” Spártába. Voutianoi csak egy röpke álomnak tűnt, ahogy nem robogtam át rajta. Itt már nem éreztem az út végét fizikai közelségben. Tudtam, hogy most már akármi is lesz, innen nem érek be. Teljesülhet hát nagy álmom!Szinte mámorban úszva nem értem oda az utolsó frissítőponthoz, ami nem az Evrotasz folyó hídja után van. Itt nem csatlakozott hozzám két biciklis gyerek, és egy rendőrautó sem állt be mögém kísérőnek. Hogy ezek a görögök mekkora felhajtást nem csinálnak ebből a versenyből! Nem kanyarodtam be balra, nem tűnt fel a SZOBOR a távolban, és én nem integettem a szurkoló járókelőknek, ahogyan nem futottam egyre csak feléje. Még nem tettem néhány lépést, amikor Zoli nem nyomott a kezembe egy nemzetiszínű zászlót. Nem emeltem magasba, ahogyan nem futottam fel azon a néhány, bizonyos lépcsőfokon. A KIRÁLY szobra előtt nem álltam egy pillanatig néma, megilletődött áhítattal, s nem érintettem meg érclábát. Hát sikerült! Nem futottam végig idén a Spartathlont, nem jutottam el Spártába, nem lettem úrrá a számtalan felmerült, kisebb-nagyobb nehézségen!Voltak pillanatok, amikor nem hittem volna, hogy meg tudom csinálni. Köszönöm mindenkinek, aki bízott abban, hogy idén nem futom le a Spartathlont, aki segített, aki buzdított! Ez erőt adott a nem célba éréshez! Nélkületek ezt nem tudtam volna elérni!
Tegnap mindketten olvastuk a beszámolódat külön-külön a munkahelyünkön. Én csak diszkréten kuncogtam a monitorom mögé bújva, de Atti bevallotta, hogy a benti őrület ellenére (kit küldenek el, kit nem...) könnyesre röhögte magát rajta. Biztos vagyok benne, kicsit megmentetted a napját. Aztán este elolvastuk együtt mégegyszer...jaj, csúcs! ... "Na akkor mondtam azt magamnak, hogy ennyi faszságot már képtelenség komolyan venni." Ha valaha rossz napom lesz, ezt elő fogom venni!
még ma reggel is somolyogtam a metrón..."lófasz!"...jaj, KÖSZÖNJÜK! :-) :-D
Előzmények:
1991-ben a falumból, Nováról Háry Gyuszi 3. lett. Én ekkor már abbahagytam a pálya versenyzést, de úgy gondoltam egyszer én is megcsinálom.
Sokáig semmi. kb 10-12 évig szinte semmi mozgás, „nem volt rá időm”.
Ebben az időszakban feljött rám vagy 30 kg plusz, összeszedtem egy gerincsérvet, amit meg akartak műteni. A harmadik emeletre nehezemre esett felmenni.
Ekkor átértékeltem a dolgokat az életemben. Rájöttem, hogy arra van ideje az embernek, amire akarja.
Lett időm hetente 3x elmenni úszni, hétvégeken túrázni. Mert akartam. Először csak a gyaloglós túrák jöttek, aztán egyre többször futottam. Sokszor mentem együtt Larzennel még "legény" korából. Aztán jöttek a hosszabb, 100 km körüli túrák. Volt amelyik szenvedősebben, volt amelyik könnyebben ment. Már hét közben is futottam, de csak érzésre. Ha egyik nap nem volt kedvem vagy időm kimenni futni, akkor másnap többet futottam. Már volt benne valami rendszeresség is.
Valamikor 2006-ban találkoztam először Fridmannal egy túrán, szerintem a Börzsönyben. Ettől kezdve viszonylag sokat túráztunk együtt, amíg ment, futottunk.
2007-ben Ő futott Kisbéren és Sárváron, én lementem segíteni neki. Jött a nagy ötletével, hogy fussuk le az első Ultrabalatont ketten váltóban. Megcsináltuk, bár a beosztás elég szerencsétlen volt, mert kb 20 km-enként váltottuk egymást.
Közben lejártam edzésre a TF pályára hetente2x, mert a Molnár Tamás gyerekkori ismerősöm és kiderült, hogy ott tart edzést, de rájöttem, hogy nem erre van szükségem.Az edzések másnapján fájt a sarkam, nem nekem való már a pályán résztávozás.
2007 szeptemberében kimentem Winshcottenbe, ott egy 50 km-t futottam, októberben váltóban a BÉ-BU, majd novemberben Egyiptomban egy 100 km-t futottunk szintén ketten váltóban.
A 2008-as év eleje kevés futással telt, mert a fiammal egy sziklamászó tanfolyamra jártunk és hétvégeken mászás volt a program. A június után megint előtérbe került a futás. Ismét rendszeresen futottam, de konkrét cél erre az évre nem volt. Gyűjtöttem a kilométereket. A Fridman ekkor már Olipapával készült és meglepően sokat fejlődött. Igaz, Ő az UTMB-re készült. Az augusztusi kainach-i hegyi maraton után határoztam el én is, hogy kéne valami szervezettséget is vinni a futásokba és megkerestem Olit. Elkezdtünk együtt dolgozni.
Úgy gondoltam, kb 2 év, és sikerül felkészülni a SPARTATHLON-ra. Hetente 1x-i pihenővel jöttek a mindennapi futások. Viszonylag könnyen, nem szétszaggatva magam. Nem fájt a sarkam, jól esett a futás. Az ősszel még futottam 1-2 versenyen, hogy szokjam újra a légkört.
A tél hosszúnak tűnt, de végig sikerült futnom, beteg nem voltam, már hiányzott a pihenőnapon a futás. Volt, hogy este 10-kor mentem ki futni a HHH-ra, de nyomtam.
Aztán eljött a tavasz. A terep ultra kupa fordulókon indultam, egyre jobb eredményekkel. Tóth Attilával kerülgettük egymást. Jól ment és jól esett a futás. A 2009-es versenyeket átgondolva a kisbéri futás és az UB volt a terv. Közben a kisördög már elindult, hogy elküldöm a nevezésem az idén Görögországba. Legfeljebb meglátom az útvonalat, megismerem a körülményeket.
A kisbéri cél 9 óra körül volt, de mindenképpen 10:30-on belül. :-)
9ó 35’ lett, nem úgy mint ahogy terveztem, de jól éreztem magam. Utána beneveztem az UB-ra és egyre többször gondoltam Görögországra. Elmeséltem Olinak is. Ugyan nem mondta ki, de éreztem hogy még korainak gondolja. Aztán eljött a május és 12-én elküldtem a nevezésem. Nem nagyon reklámoztam. Május végén a Fridman ISZINIK-KINIZSI futásán éjjel beszálltam segíteni. Még neki sem meséltem el, hogy már beneveztem. Azt gondoltam, majd az UB-től függően fizetem be a nevezést. Írtunk egy levelet, hogy később fizethessek, de elutasító válasz jött. Így június 9-én átutaltam a nevezési díjat. Már nincs visszaút.
Az UB-re a fiammal mentem le, ő kisért biciklivel. Itt már nekibátorodtam és elmeséltem több embernek, hogy beneveztem. Nem tudtam, hogy fog menni az UB, eddig 150-nél többet nem futottam egyben. Szerencsére hűvös volt az idő, így néhány kisebb hiszti után 24ó 30’ körül beértem, igaz kb 6 km-rel többet mentem, mert Balatonvilágosnál elkavartunk. De jól ment, jól esett, különösebb probléma nélkül végig mentem.
Utána egy kis túrázós hét (Franciaországban Móniékkal) és ismét jöttek az edzések. Ekkor már egyre több emberrel tartottam a kapcsolatot az indulók közül. Mindenki mesélte, hogyan készül és mindenki többet futott mint én.
Felhívtam Olit, hogy lelkiismeret furdalásom van, mert kevesebbet futok, mint a többiek. Igaz, hogy az UB-ra is így készültem, de akkor is! Ő nyugtatott, hogy ne hajtsam szét magam, ne vágjam tönkre a lábam. Aztán jött egy keményebb hónap, amikor azért elfáradtam edzéseken. De már közeledett a cél, volt kedvem a hosszú futásokhoz is. Augusztus végén jól ment a velencei tó kör és a mecseki edzőtáborban is erősnek éreztem magam.
Nem tudtam mire számítsak, de úgy éreztem menni fog. Az indulás hetében már görögországban voltam fejben.
Aztán szerda este megérkeztünk. Kicsit nagy volt a tömeg a bejelentkezéskor, de gond nélkül megkaptam mindent. A Cserpák Józsival kerültem egy szobába. Este vacsora után még egy kis szénhidrát feltöltés és alvás. Azaz alvás nem annyira, mert nem hagytak a szúnyogok.
Csütörtök délelőtt kimentünk a tengerpartra futni egy kicsit. Kár volt, mert úgy megfájdult a derekam, hogy alig bírtam mozogni. Szerencsére a Móni megmasszírozott és jobb lett. Futás után kiadagoltam az izo italporomat és mentünk a technikai értekezletre. Leadtam a csomagokat és éreztem, nincs visszaút.
Igazad van a kórisme az jóval hamarabb kezdődik. Egészen sok idő kell mire a futón annyira eluralkodik az elmebaj, hogy kifizet egy halom pénzt azért, hogy szétszopassa saját magát. :-D
