Ide szeretnénk gyűjteni minden hasznos(nak látszó) információt, tapasztalatot, kérdést, ami szükséges lehet a görögországi 246 kilométeres ultrafutóverseny teljesítésében. http://hu.wikipedia.org/wiki/Spartathlon
Át tudom érezni, mennyire nehéz lehet egy ilyen hatalmas próbatételt elbukni.
Én tavaly rettenetesen belebolondultam a magam Ironmanébe (amely a Spartatlonhoz képest egy röpke kis verseny), mert szentül hittem, hogy képes vagyok egy olyan időre, ami sokak számára elérhetetlen. Aztán egy héttel a verseny előtt buktam bringával, és csúnyán összetörtem magam. Ma már tudom, nem emiatt nem sikerült a versenyem. Már a bukás is következmény volt. Nagyon-nagyon sokáig tartott feldolgozni ezt az egészet.
Talán. Mondom talán túljutottam rajta.
Eltelt több, mint egy év.
Nem sok biztos dolgot tudok, vagy vélek tudni az életemmel kapcsolatban.
Minden Spártai HŐS-nek és rajthozállónak hatalmas gratulációm!!!!!
Sajna a múlt hétvégén nem nagyon volt időm "itt lenni" Veletek! De nagyon sokat gondoltam Rátok!
Farkas! Te nagyon kemény vagy , /bár számomra is érthetetlen hogy mi történt Veled/ ezért tudom hogy fel fogod tudni dolgozni ezt a dolgot és tudom hogy jövőre is ott éllsz majd a rajtnál, és tudom hogy jövőre megsimogatod azt a bizonyos lábikót ;) !!!
Az lehet a baj, és ezt magamon is érzem, hogy a Spartathlon sokunk számára a csúcsot jelenti. A koronát az évekig tartó kemény edzésekre, versenyekre. Ettől hosszabb és misztikusabb versenyre már tényleg csak kevesen vállalkoznak. Ez nekünk nem egy verseny a sorban hanem A verseny, ahová az összes út vezet. Ha pedig nem sikerül, akkor óriási a csalódás, hiszen erre a futásra a legtöbbünk nem hónapokat, hanem éveket készül, testben és lélekben. Szóval értem amit érzel! De egyet nem szabad elfelejteni: a teljesítéshez az alapos felkészülés az, ami rajtunk múlik, és ha menetközben a szervezetünk bármelyik része felmondja a szolgálatot, azzal a legtöbb esetben egyszerűen nem lehet mit csinálni. És nem is kell! Ilyenkor muszáj átértékelni a fontossági sorrendet, mert az egészség sokkal fontosabb, mint bármilyen teljesítés, akár a Spartathlon is. Ezért azt kívánom Neked, hogy heverd ki a sérülésed gyorsan és azt kívánom magunknak, hogy 2009 végén, egy szeptemberi reggelen ott toporogjunk együtt az Akropolisz lábánál falfehéren az izgalomtól ;)
Jó,hogy írtál végre,még ha írásod tartalmával nem is vagyok kibékülve!Nagyon szorítottam Neked,megsúgom az ultra társaság egyik legszinpatikusabb futója voltál számomra eddig is és ezen ez a Spartathlon semmit nem változtatott!!!
Nagyon kemény napokon lehetsz túl,de ebbe az állapotba ne süllyedj bele.Most nem sikerült,de ettől még keményebb leszel,ebben biztos vagyok!
A felkészülés időszakában rengeteg élménnyel lettél gazdagabb.Gondold végig mennyi élményt adtak az edzések,versenyek.Mennyi erőt adtál másoknak (köztük nekem is ),ezeknem vesznek el.Csak épp egy kicsit odébb tolódott a babér learatása,de az is meglesz,ebben 100 %-ig biztos vagyok!
Ez nem azt jelenti,hogy nem értem meg amit érzel,sajnos én is a megzuhanósok kategóriájába tartozom.Sokkal kisebb "kudarcok"elintéztek már akár hónapokra is.Kívánok sok erőt a továbbiakhoz!Csak előre!!!
Szinte mindent elmondtak már az előttem szólók. Igen, ökörségeket írtál, igen, marhaságokat írtál. Egy valamiben igazad van, valóban csalódást okoztál: saját magadnak! Nyilvánvaló, hogy senki sem úgy megy oda a versenyre, hogy "én fel fogom adni". De ez benne van a pakliban. Szorítottunk, drukkoltunk, minden egyes kiszálló miatt szomorúak voltunk, de csalódottak? Ugyan már... Legközelebb sikerülni fog!
Már a többiek is elmondták, de most jobb ha tudatosítod magadban, hogy ha egy versenyen nem érsz célba az is benne van a pakliban, szebb és jobb célbaérni, de ezeken a távokon hol legtöbbször még az induló mezőny kevesebb, mint fele ér célba, pedig ők is sokat tettek azért akkor... szóval ne marcangold magad, hanem nézz a következőre..
Szeretettel köszöntök minden FÓRUMOZÓT! A könnyeimet párszor elmorzsolgattam olvasás közben, egyszerűen fantasztikus közönség voltatok és óriási energiákat küldtetek nekünk Görögországba. Nagyon köszönöm a bíztatást, amit kaptam Tőletek, végtelenül hálás vagyok!!!! A versenyről hamarosan írok egy pár sort, csak előbb rendezem a soraim. Valamiben azonban biztos vagyok, azok a Spartathlonisták akiknek most nem sikerült célba érni, valamennyien kiváló sportemberek és nélkülük a befejező emberkék sem lennének egészek. A célban mindenki úgy indul, hogy EZT MEG KELL CSINÁLNI- tehát a cél ugyan az, a kör bezárul és 36 óra múlva újra kört kell produkálnunk és ez csak úgy teljes, ha mindenki így vagy úgy de a célban van. Itt mindenki tette a dolgát és talán valami (amit nem igazán tudunk, hogy mi), de közbeszól és bármit teszünk nem megy akkor nekünk fejet kell hajtanunk, és a lehető legtöbbet tenni azért, hogy minden tapasztalattá formálódjon és legközelebb újra neki merjünk vágni a távnak. És én ehhez kívánok mindenkinek jó egészséget, bátorságot és szerencsét (mert az ugye forgandó)! Ölellek Benneteket tisztelettel Fendrik László!
Farkas, ne hülyéskedj már ilyenekkel! Mi az, hogy csalódást okoztál nekünk? Erre egy percig se szabad gondolnod. Nem azért hagytad abba mert készületlenül neki vágtál a távnak, hanem azért mert megsérültél! A kettö nem ugyanaz!! Te is nagyon jól tudod, hogy mindenkivel elöfordulhat , hogy fel kell adnia egy versenyt. Jövöre vagy utána is lesz még nagyon sok lehetöséged bizonyitani, hogy képes vagy megcsinálni!!! Tehát fel a fejjel és csakis elöre szabad nézni! Kivánom, hogy minél hamarabb rendbe gyere testileg, lelkileg! :-) A többit Lupus már ugyis jobban megfogalmazta helyettem! :-)
Farkas, kár butaságokat írni a topikba, arra itt vagyok én.
A Spartathlon a világ egyik legkeményebb ultra versenye. A sikerhez sok kell. Többek között szerencse is. Nálad ez utóbbiból volt hiány.
De ez nem nullázza le a számlálót. Nem érévnyteleníti azt a sok szép versenyt amit futottál. És nem leszel kisebb ember tőle. Az én véleményem rólad nem változik attól, hogy teljesíted vagy feladod a Spartathlont. Sok, nagyon sok mindenért tisztellek. De ez a tisztelet nem függ attól, hogy mennyire vagy "jó" a pályán.
Minden kudarcból lehet tanulni. Most van egy kis időd arra, hogy feldologzd ezt a múlt hetet és megértsd hol csúszott félre. Van mit tanulni, ebben biztos vagyok. És a verseny nem csak a fizikai részéből áll. Érdemes a többin is elmélkedni.
Pihenj egy kicsit aztán ismét kalandra fel. Vár minket a Bükk.
Azért az túlzás, hogy "méltatlan lettem a bizalomra" Gondold át, hogy mi okozhatta a problémát és készülj a következő évre! Amit leírsz az valamilyen sérülésre, esetleg egyszerű túlterhelésre, vagy valamely ásványi anyag hiányára utaló jel is lehet. Bármelyik is gondolom tudot mit kell tenned. Hajrá a 2009-s célokért!
Farkas, ezt nem gondolhatod komolyan! Hogyam is lehetnél méltatlan a bizalomra éppen Te, akitől olyan sokan annyi odafigyelést, bátorítást, motivációt kapunk? Ennek a leghalványabb gondolatát is verd ki a fejedből! Mit számít az, hogy nem sikerült egy verseny, ahhoz képest, hogy minden más cselekedeteddel jó példát adsz mindazoknak, akiket felsoroltál.
Ha azt mondod, csalódott vagy, megértem. Kárba veszett az egyébként példaértékű felkészülésed, nem sikerült valóra váltani az álmot. De ettől nem lettél kevesebb, sőt. Becsülettel végigkűzdötted ami aznapra neked rendeltetett.
Neked - mint sok más kitűnő futónak - az a végzeted, hogy ilyenkor felállj, és ezzel is, továbbra is példát adj nekünk.
Az a szobor továbbra is ugyanott lesz. Meg fogod érinteni a lábát.
fel a fejjel! már csak azért is, mert a sok negatív gondolat nem vezet jóra, előre. Emberileg semmivel sem vagy kevesebb, mint eddig, úgy gondolom ettől még a szeretteid ugyanúgy szeretnek, a barátok ugyanúgy kedvelnek. A kudarc alapvetően "csak" magunkban gond és jelent rágódnivaló problémát. A fiziológia néha megtréfálja az embert ami előtt értetlenül állunk. Szinte mindenki élt már meg ilyen "nem értem mi történt" jelenséget. Keresd az okokat, de a keresés közben is építkezz és ne rombolj. Pozitívan előre!
Nagyon szépen köszönöm a szurkolást, sajnálom, hogy csalódást okoztam.
Majdnem minden jól alakult a verseny előtt. Egy zavaró tényező akadt csak. A repülőn kikapcsoltam a telefonomat, csütörtök este próbáltam bekapcsolni, de nem sikerült, teljesen lemerült, töltőt nem vittem. Ez kicsit rosszul esett. A verseny körülményei jók voltak. Kellemes hőmérsékletben kezdtünk, napközben sem lett elviselhetetlen a meleg. A sapkát 2-3 óra múlva feltettem és a tarkóvédőt is leengedtem. Mindenki a lassú kezdést tanácsolta, lassan is kezdtem, kb.6 percesekkel, el is húzott mellettem sorra minden magyar. Nem csatlakoztam senkihez sem. Sokat ittam, ettem rendesen, pótoltam a sót és a magnéziumot. Valahol 40 és 50 között kezdtem érezni a vádlimban valami furcsát, keményedett, nem működött rendesen. Ez az érzés egyre erősödött, egyre többet gyalogoltam és egyre kevesebbet futottam. 60 km környékén fedeztem fel a záróbuszt, akkor tudatosult bennem, hogy a szintidőn belül néhány perccel haladok. Onnan folyamatosan figyeltem a szintidőt. Próbálkoztam a futással, de nem akart sikerülni. Korintosz előtt már tudtam, hogy vége, de feladni nem akartam. Az ellenőrző ponton csak átmentem, addigra csak 3-4 percem maradt. Reménykedtem, hátha történik valami, amitől jobban leszek. Nem történt. Amikor futással próbálkoztam, akkor a jobb lábam irányítás nélkül, rendellenesen kifordulva csapódott a földhöz, vádlim pedig rángatózott. Gyalogolni még tudtam valamelyest. Elvergődtem 91 km-ig. Ott a szervezők mutogatták az órát, nem kellett volna, hiszem tudtam, hogy 20 perccel már kicsúsztam. Körbefogott 4-5 ember és levették a rajtszámomat. Ennyi tömören. Ha ma indulnék, akkor ma sem csinálnék semmit sem másként. Nem tudom a kudarc okát, nem tudok rájönni. Külső körülményre nem fogom, én hibáztam valamit. A telefonom hiányában nem adtam életjelt magamról, igaz kedvem sem volt hozzá. A világból is szerettem volna elbujdosni, nem nagyon kerestem emberek társaságát. Nagyon nehéz napokon vagyok túl. Még nehéz napok vannak előttem. Csalódást okoztam mindenkinek, aki körülöttem van. Annának, aki talán legjobban megszenvedte az egészet,a lányaimnak, akik a kollégiumukban társaikkal követték az eseményeket, tűzoltó bajtársaimnak, a fórumlakóknak, kiktől rengeteg bátorítást, bíztatást kaptam a felkészülés során. Méltatlan lettem a bizalomra.
Igen, az ilyen döntésekről is jó tudni, olvasni! Feláldozni egy nagy célt, hogy életmódunk, rendszeres sportolásunk, a mindennapjaink megmaradjanak, folytathassuk a verseny után nem sokkal. Olyannak, ahogy mi szeretjük, ahogy nekünk jó.
Feláldozni?? Ezt akkor úgy élhetjük meg -velem is megtörtént- utólag már inkább azt mondtam, hogy beáldoztam, később meg, hogy lemondtam róla.
Ispi, és azok, akik óvták magukat, számomra ez példaértékű, törexem arra, hogy ennyire megismerjem én is magamat -fizikailag és szellemileg egyaránt. Köszönöm és várom a részleteket is, nyilván! Jó pihenést és regenerálódást!
így a távolból az ismert körülmények alapján úgy gondolom jó döntést hoztál. Minden évben rendeznek Spartathlont, van még vagy 40 lehetőséged, hogy bizonyíts.
Mindenek előtt gratulálok az idei bátor rajthoz állóknak! Természetesen nagyon örülök a teljesítőknek, de nagyon együtt érzek azokkal is, akik valamilyen oknál fogva nem értek be.
Ott voltatok, látttátok, hogy a Spartathlon nem könnyű "skalp". Most itt az ideje a sebek nyalogatásának, a kérdések feltevésének és a válaszok megkeresésének. Remélem, a mostani kiállás legfőképpen az akaratotokat erősíti, hogy ide még vissza kell menni, teljesíteni kell a Versenyt! Annyit mondhatok, hogy én még biztosan visszatérek belátható időn belül az Akropolisz lábához, végigmegyek az úton, és megérintem Leonidász lábát!
Külön köszönöm Molnár Zolinak (alias Svarci) a rengeteg segítséget és törődést!!!
Az idei részvételemről dióhéjban annyit írok most (a részletes beszámoló készül...), hogy testileg-lelkileg teljesen felkészülten álltam rajthoz. Ennek ellenére 95 km körül a jobb Achillesem (ugye veszed az adást, Szájmon?) fájni kezdett. Gyaloglásra váltottam, a másik lábam terhelve, de ettől meg a bal forgóm mellett keletkezett egy erős fájdalom. A legközelebbi találkahelyen próbáltuk kezelni a dolgokat, de ez csak a további 20 km-re volt elég. Ott aztán Achilles elvtárs ismét jelezni kezdte, hogy ez nem az én napom. A korábbi évek tapasztalatai alapján (ilyen problémával max. 50-60 km-t tudok még "futni") úgy döntöttem, nem megyek bele egy biztos és hónapokig, évekig kezelendő sérülésbe azzal a tudattal, hogy legfeljebb Tégeáig juthatok el. Így Némeában (124 km) levettem a rajtszámom, és beálltam a hátsó szekció támogatói közé.
Nagyon köszönöm az itthonról szurkolók segítségét, a rengeteg küldött energiát és érdeklődést! Ígérem, egyszer majd rá is szolgálok a bizalmatokra!
az UTMB-s kérdőíven a versenyrendezéssel kapcsolatban én a következőket javaslotam, mint versenytjavító lehetőség: 1. az izo italokat keverjék megfeleleő arányban, 2. Ne csak vizet lehessen kivinni a pontokról, 3. a frissítő pontokon táblán jelezzék hány km van hátra a célig, illetve a következő frissítőpontig, 4. a kötelező feszerelés összetevői melett legyen annak minimum súly határa ami nálad kell legyen. mondjuk 1Kg + víz. Ezt így könnyű ellenőrizni verseny közben és nem mennének el a grammánia felé veszélyesen a rajtolók (időjárás baleset, stb) a részvételt. (ez utóbbinak Csabi ötlete az alapja)
