Az én beszámolóm a 2006. évi Spartathlonról
Azt már korábban elmondtam és leírtam, hogy a tulajdonképpeni célom az volt, hogy 1986 után 20 évvel jubilálva ismét a 36 órás szintidőn belül eljussak Athénból Spártába.
Az előzményekről.
A versenyszerű futást a 90-es évek végén hagytam abba. Akkoriban achilles ínsérüléssel küszködtem és a rendszerváltás egzisztenciális nehézségeivel kellett megküzdenem, úgy hogy fájó szívvel búcsúztam az ultrafutástól. Hiányzott a kellő motiváció és képtelen voltam az általam megfelelő mennyiségűnek tartott kilométerszámot teljesíteni az edzéseken.
Elsősorban a családom eltartásáról kellett gondoskodnom.
Nem is emlékszem pontosan, 7 vagy 8 év teljes kihagyás után kezdtem el újra futni.
A korábbi eredményeimet meg sem tudtam közelíteni, emlékezetem szerint (ennek is már több éve) 12 óra alatt 126 és 127 km-t, 24 óra alatt 217 km körül futottam és feladtam egy rakás versenyt.
A korábbi achilles sérülésem nem igazán zavart, néha valamiféle durva nyilallás formájában előjött, de soha sem okozott komolyabb gondot. E helyett új probléma jelentkezett: a sarkaim bedagadtak és fájtak (fájnak) ha pihentetem, ha nem, ha kenegetem, ha borogatom, ha nem. Így aztán megint csak ott tartok, hogy nagyobb mennyiségű illetve minőségi edzésmunkát nem igazán tudok végezni. Ezzel együtt is a futás iránti szeretetem megmaradt és képtelen voltam (vagyok) lemondani a versenyzés örömeiről…
Néhány éve fogalmazódott meg bennem, hogy 20 év után ismét spártai hős lehetnék. Nem a hősi cím, hanem a kihívás és a közeledő évforduló miatt. Húsz év, Istenem…
Rábukkantam erre a fórumra, meglepve és örömmel tapasztaltam, hogy milyen hatalmas érdeklődés és rokonszenv kíséri a versenyen résztvevő honfitársaink próbálkozásait. Egyre inkább megjött a kedvem, évről évre erősebbé vált a késztetés. Aztán valahogy mégsem.
Egyéb problémáim elterelték a figyelmem a felkészülésről és lélekben már lemondtam a Spartathlonról. Pedig itt a fórumon is hitet tettem korábban a részvétel mellett. A nevezési határidő csaknem lejárt és eszem ágában sem volt (minden bátorságom elszállt) elküldeni a papírokat a szervezőknek. Az egyik nap csörgött a telefonom és Barát Gabi hívott, hogy akkor, hogy s mint, miért és miért nem? Mint akit fülön csíptek, természetesen bólogattam a telefonba, hogy naná, persze, hogy elküldöm a nevezésem és én is részvevő leszek. Még ezután sem postáztam, bizonytalan voltam. Azzal próbáltam igazolni tétovaságom, hogy nem felelek meg a nevezési feltételeknek. Másnap Lőw Andris telefonált. Atyai-baráti hangon biztatott: küldjem el a nevezésem, azután majd meglátom mi lesz, a szintidő meg nem igazán óriási követelmény. Közben kisilabizáltam, hogy az is megfelel a feltételeknek, aki valamikor teljesítője volt a versenynek. Hát, elküldtem a papírokat, miközben valamiféle nosztalgikus büszkeség töltötte el a szívemet…
Ha meg már elküldtem, az edzéseket is kezdtem komolyabban venni.
Nem futottam szét magam, tudtam, éreztem, hogy megfelelő alapjaim vannak. Volt egy hosszabb cünögésem a Balatonon a fiúkkal (Ispi, Sipi, Horváth Jenő, Fendrik Laci, Kiss Zoli és Veghatti és Attila Anyukája). A körülbelül 130 km megtétele a melegben nem okozott problémát, habár a sarkam fájt rendesen, de viselhető volt.
Elindultam a 100-as OB-n Zalaegerszegen, ahol 9:27-et futottam, úgy, hogy az első 60 km-t olyan 5 perces tempóban teljesítettem, azután fejre álltam, majd gyúrás és némi szünet után (mindösszesen 20-25 perc) végigsétáltam és kocogtam a maradék távot azzal a szándékkal, hogy most keménykedni kell, ez itt egy edzés és most a teljesítés a feladat. Hasonló érzésekre a Spartathlonon is számíthatok.
A Királyrét–Csóványos–Nagyhideghegy háromszögben egy hétvégén Fendrik Laci, Végh Attila, Horváth Jenő, Ispi és Frank Tibi társaságában (úgy mint alföldi patkány) belekóstoltam a hegyi futás „örömeibe”. Olyannyira, hogy utána csaknem 10 nap pihenővel „jutalmaztam” magam.
Mindezek után némileg megrémülve tapasztaltam: a sarkam az utóbbi hónapokban nem észlelt igen retyvás állapotban van és az újabb több napos pihentetés sem hoz javulást.
Ezek után még Sipivel és Fendrik Lacival lekocogtuk a Csongrád–Szeged 72 km-es túrát. Azt a következtetést vontam le az utolsó erő felmérésből, hogy fizikailag alkalmas vagyok a 245,3 km teljesítésére, a sarkam meg bedurrant ugyan rendesen, de bírni fogja. Jahh, ekkor „tettem” fel a fórumra a sarkamról készített gusztustalanságot.
Sejtettem, hogy azok, akik közelebbről ismernek nem sok esélyt adnak nekem. Akik nem, azok még annyit sem…
Ez egy csöppet sem zavart. Valami miatt hihetetlenül eltökélt lettem. Kétségem sem volt afelől, hogy meg tudom csinálni. Arra gondoltam, hogy a 21 és a 14 éves fiaimnak (na meg azért legfőképp magamnak) megmutatom, hogy mire vagyok 48 évesen képes!
Igen, ott leszek Spártában!
Mivel a sógornőm férje Feri már korábban felajánlotta, hogy mintegy szponzorációként elvisz Görögországba és segít is a versenyen, így egész egyszerűen nem volt más dolgunk Fendrik Lacival, mint helyet foglalni az autóban és kényelmesen hátra dőlni.
Irány Athén!
A verseny előtti napok történéseivel most nem terhellek benneteket.
A verseny.
A Spartathlont hasonlóan másokhoz én is több részre osztom beszámolómban.
Ígérem, mindegyik elég hosszú lesz!
Az első.
Az eredeti elképzelésem (elgondolásunk) az volt Sipivel, hogy együtt futunk, ameddig a tempó mind a kettőnknek megfelelő és az ettől történő eltérések kölcsönösen tolerálhatóak. Nagyon sokat futottunk már együtt edzéseken és versenyeken is, úgy gondoltuk az egymáshoz történő alkalmazkodás most sem jelent majd problémát. Így is történt. Legalábbis körülbelül úgy 50 kilométerig…
Igen lassan, óvatosan kezdtünk. Már az elejétől hanyagoltuk a legkisebb emelkedők megfutását is, inkább tempósan „megsétáltuk” azokat. Az élmezőny gyorsan, azután valamennyi magyar futó is eltávolodott tőlünk. Úgy 25 km környékén a társaság legeslegvégén találtuk magunkat és kajánul megállapítottuk, hogy nagy itt a rohanás, hiszen körülbelül 6:13-as kilométer átlagos tempót mértünk addig.
Az első versenyző akit utolértünk azt hiszem Robert Meadowcroft a tizenvalahányszoros teljesítő volt, ő viselte az 1-es rajtszámot. Úgy tudom, hogy eddig a versenyig holtversenyben ugyanannyiszor (talán tizennégyszer?) futotta le ő is és a finn Seppo Leinonen is a Spartathlont. Ők külön versenyt vívtak a legtöbbször célba érkező futó címéért. Némi kárörömmel megállapítottuk, hogy innen kezdődik a harcosok egyenkénti „levadászása”! És lőn. Tény, hogy szépen lassan kezdtek mögénk kerülni fiúk és lányok, immár korántsem a sereghajtó címért küzdöttünk.
Ekkorra már bőven magunk mögött tudtuk Athént és a verseny azon kezdeti szakaszait, ahol az autópálya szélén benzingőzben és bűzben kellett futni. Kijutottunk a tengerpartra, jöttek az első komolyabb emelkedők és a nap is egyre erősebben tűzött. Előkerültek a sapkák, mi meg nekiláttunk kalkulálni. Úgy gondoltuk 9 órán belül biztosan elérjük az első limitidő (9:30) teljesítését megkövetelő időellenőrző pontot Corinthosnál (81 km).
A 3–4 kilométerenként felállított frissítőállomásokon hellyel-közzel általában vizet, kólát, kenyeret, kekszet, mézet, almát, banánt, csokoládét, banánt vehettünk magunkhoz – tartalmasabb ételt és elektrolit italféleséget (én nem találtam) sehol nem láttam. Egyre melegebb lett, ami engem nem nagyon zavart, annál inkább Sipit! Folyamatosan törölgette magát e célra rendszeresített különleges nedvszívó kendőjével, amelyet direkt e célra szerzett be. Szó szerint facsarta belőle a felitatott verítéket! Márti (Pista felesége) és Zoli (Ispi segítője) felbukkantak időnként az út mellett. Minden lehetséges lelki és technikai segítséget megkaptunk tőlük, amit a verseny e korai szakaszában megengednek a szabályok.
A sarkam a rajt pillanatától érzékeny volt, nem igazán akart bemelegedni üzemi állapotra, így aztán olyan 40 km környékén lenyeltem az első Algopyrinomat. Sótablettát az övtáskámból igyekeztem 2 óránként bevenni. Ami a magammal cipelt cuccokat illeti: volt még nálam 4 „adag” vécépír, egy kis Sezamski vagy mi az ördög (édességféle, ha vészesen leesne a vércukorszintem – soha nem szokott, de mit lehet tudni?). Mormolit (lázas kiürült szevezet feltámasztásra – Fendrik Laci ajánlásával, Bérces Edit is ezt használja?), fogvájó(!) mert nem szeretem ha a suvlaki rostjait nem tudom eltávolítani a fogaim közül. Egy úr a pokolban is úr!
Hahh, meg vittem magammal egy kis aprópénzt is, ha esetleg nem osztogatnának hideg söröket a frissítőállomásokon. Ez mint kiderült, hasznos és előrelátó gondolatnak bizonyult, mert tényleg nem kényeztettek minket efféle módon.
Negyvenvalahány km után, egy meredek emelkedőnek majdnem a tetején értük utol Láposi Gyuszit. A széken ülve az árnyékban igen sötéten nézett maga elé és egyáltalán nem tűnt bizakodónak…
De itt már sajnos Sipi sem. Ahogy a gyönyörű tengerparti panorámát felváltotta a síkság, az a benyomásom támadt, hogy egyre hosszabbak a sétáló szakaszok és egyre kevesebbet futunk. Mivel az ellátmány pocsék volt és némi változatosságra vágytunk, mobilizáltunk némi Eurót és bedobtunk egy sert valamelyik út mentén létesített lakókocsis büfében. Tiszta retró. Üvegtigris effektus!
A hűvös malátakoktél (nem a hatása, hanem inkább az életérzés miatt – nem szenvedni hanem élvezkedni jöttünk ide vagy nem?) egy darabig feljavította kedélyállapotunkat, de a sörön túl már elkezdődött a nagybetűs SPARTATHLON!
Sipi egyre inkább elveszítette lendületét, halkan és magában ugyan, de szinte folyamatosan jajgatott…
Csak saccolni tudom, 60 km felé eljött az elválás ideje. Már érezhetően én is kicsúsztam a 9 órás corinthosi módosított-tervezett időből. Búcsúzni kellett. Pista azt mondta, talán túl fog jutni a kritikus állapoton és összeszedve magát időben teljesíti az első limitet. Sajnos nem így történt, nekem pedig egyedül kellett folytatnom a versenyt.
Fölvettem saját utazósebességem és hamarosan beértem Atthilost. Mondott egy-két cifrát a frissítési lehetőségekről. E tekintetben teljesen egyetértettünk és én folytattam utamat. Immár az foglalkoztatott, hogy mikor és milyen állapotban érek Corinthoshoz. Húúú, de messze volt még!
Egyszer csak az út mentén a bal oldalon ismerősök biztatására kapom fel a fejem. Guszti és Tímea (a picivel). Föl sem fogom csak vagy 20 méterrel arrébb, hogy ők azok és itt vannak és szorítanak nekem! Leesik a tantusz. Hahh, egy csöppnyi boldogság!
Nyomom. Már látom, hogy bőven 9 órán kívül fogok eljutni az össztáv harmadához. Nem örülök neki, de azt hiszem egyre eltökéltebb vagyok. Mondjuk csak 20 perc előnyöm lesz a „halálzónában”. Na és akkor mi van? Nemeáig (124 km) tudom, hogy lájtosabb tempó is elegendő, utána már „csak” két nagyon kemény szakasz jön, azután meg ha szintidőn belül elérem Tegeát (195 km), szinte csak be kell sétálni a célba. Tegeától mindössze 50 km Spárta... Így gondolkozom.
Meleg van nagyon. 73 km környékén csávókám az árokban árnyékban fekszik hanyatt. Arca nem is annyira fehér, inkább zöld. Az egyik futó segít neki. A lábait emelgeti, beszél hozzá, én meg tanácstalankodok. Segíteni nem tudok, angolul csak motyogok, az idő meg fogy. Odapurnyantom, hogy majd a következő állomáson jelzem a bajt és továbbállok. Mondom is ott, hogy miféle helyzet alakult ki, megnyugtatnak: már telefonáltak. Úton is van a segítség mentő formájában, oké.
Gyerünk tovább! Azért van egy kis gáz. Már látom, hogy legfeljebb 9:10–15 körül fogok odaérni. Ráadásul nagyon durva emelkedőket pakoltak a csatorna elé! Basszus, haladjál, azután majd meglátod haver! Az emelkedőn még elhúzok Rune Larsson mellett, ez némi bátorítást ad. A hídon átérve hamarosan Márti jön elém. Elmondja, hogy Pista föladta a versenyt. Kezembe nyom egy zacskós suvlakit sült krumplival! Eredetileg Sipi kért sült krumplit Corinthoshoz, én csatlakoztam „rendeléséhez”, most érthető okból „savanyú” a krumpli. És suvlakit zabálok hozzá! Nem semmi húsevő barom!
De az állomás még mindig odébb van, nagyon nehezen sikerül elérni.
Na, végre itt vagyok. Mennyi kedves ember!
Körül vesz a figyelmesség, a segítőkészség, az erő!
Itt van végre Feri, a segítőm-kísérőm (mivel direkt a lelkére kötöttem, hogy először itt találkozzunk, nem volt még hasonló versenyen és nem szerettem volna semmi zűrt a szabályok miatt). Itt van mindenki! És mindenki segít. Föl sem tűnik, természetes, hogy kényeztetnek testileg, (kempinges-horgászos szék, kaja, innivaló, bármi), lelkileg (nagyon jól vagy, nagyon jól nézel ki!) és talán valaki vagy valakik olyan energiákat küldenek nekem, amelyektől ha eddig csupán eltökélt voltam, most még inkább magabiztossá válok.
Bekarmolok egy sajtos tésztát és egy fél sört. Megtudom, hogy Fendrik Laci mögöttem van és a szintidővel küzd (ez nagyon meglep, hiszen nem vettem észre, hogyan kerültem el – utólag értesültem róla, hogy talán éppen egy vödör vízbe lógatta a fejét valahol amikor elfutottam mellette). Balázs talán 5 perccel lehet előttem, ő előtte vagy negyed órával ott a trió: Ispi, Veghatti és Frank Tibi. A többiek még előbb. Ciki, nem ciki, itt és most nem igazán érek rá a menőkkel és az ifjú titánokkal foglalkozni azon túl, hogy szupi az egész magyar csapat. Fendrik Laci sorsa inkább foglalkoztat, tudom, hogy itt van valahol nem messze. Hallottam, hogy „problémái” vannak, ugyanakkor meg tudom: ő az aki egyszerűen nem hagyja magát eltemetni!
Tímea példájából merítek. Végigsuhanni a „halálzónában”. Az a nem akármi. Ha neki sikerült, nekem is menni fog. Na ez a nem semmi buli.
Haladjál haver, a következő szakaszon javíthatsz valamit a helyzeteden. Van 11 perc előnyöd, ebből csak nagyobb előnyt lehet kovácsolni!
Come on!
A második.
Megy ez mint a…….
Sík terepen könnyen boldogul az alföldi pocok
Nyugodtan és eltökélten nyomulok előre, mert tudom, hogy a nap is (lefelé megy már) nekem (is) dolgozik.
Úgy általában rendben vagyok. Sarokfájás, Algopiroska (így becézem) és sótabletta.
Feri elhúz mellettem és érdeklődik. Mondom, hogy minden all right, de mi van Fendrik Lacival? Azt mondja körülbelül 10 percre van. Ó, az szinte semmi! Igen, de autóval! Na basszus, asszem megint egy ideig nélkülöznöm kell hunjaim társaságát!
Körülbelül e tájon kialakul a rágógumi effektus. Futókat hagyok le és futók előznek meg. Elém kerülnek a spartathlonisták. Főleg európaiak. Meg japánok Azután visszaelőzöm őket. Mindenki a saját tempóját követi. A problémáimat kezelni tudom. Baromira eltökélt vagyok és élvezem a versenyt.
Feri, Gusztiék időnként elhúznak mellettem és biztatnak. Alles super! A frissítőállomásokon az ellátmány ugyanakkor továbbra is hitvány.
A nap enged az erejéből. A falvakban kislányok és kisfiúk kérnek autogramot. Hangulatom jó. Menni fog ez…..
Valahol egyszer csak feltűnik egy egészen „normális” frissítőállomás valamelyik településen. Mindenféle kaja van, meg hűtött innivaló és jég is!
Hmmm. Itt van Balázs is. Ül a széken és föl akarja adni.
A lányok – Orsi és Andi – biztatják (na meg én is), hogy folytassa, hiszen az általa megnevezett nyavalya (a combemelő izmok kötöttsége) mindnyájunk baja és ha nagyon más nincs, akkor hajrá!
Balázs hajlik is a biztató szóra, így aztán együtt folytatjuk tovább. Úgy értesülök, hogy a trió (Ispi, Végh Atti és Frank Tibi) nem is olyan nagy különbséggel nyomul előttünk, Fendrik laci meg jön mögöttünk.
Az éllovasainkról és „elsőbálózóink” messze előttünk álló teljesítményéről hírt adó információk megnyugvást és erőt adnak.
– Vagy valahonnan máshonnan is kapok támogatást?
– Materialista világnézetem egyre inkább megbarátkozik a lehetőséggel.
Olyan egy kicsit az egész, mint egy film. Megy magától!
Balázzsal beszélgetünk és megyünk előre. Nekem úgy tűnik, hogy a motiváció az ami valahol elveszett nála. Azért haladunk közben. Dumcsizunk. Egyszerre csak sürgős dolgom támad, elköszönök Balázstól azzal, hogy majd megpróbálom utolérni és bevetem magam az útszéli bozótosba. 5 perc szünet.
Nemeáig (124 km, a szintidő 16 óra) sima utam van.
Oda vissza alapon előzgetjük egymást németekkel, japánokkal stb, még mindig meleg van és penetráns mustszag terjeng mindenütt. Újabb „technikai” szünet a szöllősben, só tabletta, langyos sör és számolgatás. Úgy kalkulálok, hogy majd egy órát hozok a limitidőhöz képest.
Elkérem a fejlámpát Feritől és nyomom tovább. Besötétedett rendesen.
Végre beérek Nemeába! Az időm 15 óra 13 perc, 47 perccel vagyok a limit előtt. Ez jó!
Szép nagy frissítőállomás, banzáj van, tömeg és még normális kaja is akad.
Körülvesz a gondoskodás. Itt van Feri, Orsi, Gabi, Atthilos, Guszti és Tímea is!
Már megtettem a táv felét és ugyanolyan elszánt vagyok, mint a verseny előtt. Megtudom, hogy Balázs föladta, de a többiek mind versenyben vannak.
A harmadik.
Föltankolok és indulok tovább.
Úgy gondolom, hogy a Lyrkia (148,5 km) utáni két szakasz lesz a sorsdöntő. Lyrkia után jön a Sangas („a hegy”), ezután Nestani (172 km), majd Tegea (195 km). Itt szorosabbnak tűnnek a szintidők, de utána már „csak” be kell sétálni Spártába.
Azt tervezem, hogy szépen elvitorlázok Lyrkiáig, aztán majd felkötöm a gatyót. Menni fog ez, ssssssiimánn!
Problémáim adódnak és némileg elbizonytalanodom. Nagyon magányosnak érzem magam – habár futók vannak előttem is, mögöttem is – rendesen megszenvedem a hosszú, murvás útszakaszt. Ráadásul újra meg kell látogatnom a mustszaggal bőven átitatott út szélét. Az egyenetlen, köves út nagyon megviseli sarkaimat és talpaimat. Szinte minden lépés fáj és ha egy-egy kavics beleesik a cipőmbe, csak kínkeserves procedúra után tudom eltávolítani.
Útálom az egészet és talán most bizonytalanodom el először. Oly hosszú még az út, előttem a hegy és nagyon messze még a hajnal! És a reggel után egy újabb forró nap következik!
Na, halaggyá’ öreg, ne vinnyogjá’, ennek a murvás szarnak is vége lesz eccer, aztán föltankolsz és lenyomod a hegyet! Na, ez a beszéd!
Hát… Haladok, úgy ahogy.
Egyszer csak tényleg vége lesz a gyetvának, helyette jönnek újabb emelkedők, a frissítő állomásokon meg továbbra is hihetetlenül hitvány a fölhozatal. Ennék valami normálisat, de szinte mindenütt ugyanaz a semmi: alma, keksz, méz, víz, kóla, csokoládé.
Na sebaj, ennél rosszabb már nem lehet
Összeszedem magam és befutok egy kis faluba. A főtéren van a vendéglő és én az első embertől, aki elém jön, megkérdezem, hogy merre is kell tovább futni. Feri az (nem ismertem meg a sötétben, rövidlátó vagyok kissé) és nevetve mondja, hogy jó helyen járok, ez bizony itt egy egészen jól „fölszerelt” frissítőállomás! Visszatér a jó kedvem és bevágtatok a vendéglő teraszára, hogy magamhoz vegyem a földi javakat.
Legnagyobb megdöbbenésemre Ispi, Frank Tibi és Veghatti „robban” ki a kocsmából!
Nahát, társaságom lesz! Ahogy csatlakoznék hozzájuk, újabb váratlan fordulat: Fendrik Laci is megérkezik! Akkor, mondom én, inkább a földimmel futok tovább, frissítünk együtt, aztán nyomás tovább. De nem! Laci a fiúk után veti magát. Ez sem rossz ötlet, hejj! Majd jól elhülyéskedünk öten!
Aztán sajnos rohadtul nem jól alakulnak a dolgok. Laci ugyanis rossz irányba indul és eltévedünk. (Úgy látszik, ez nekem 20 évenként kijár.) Elmegy vagy 25-30 percnyi értékes időnk és nem vagyok boldog. Érzem, hogy megint a „halálzóna” környékén fogok majd partot, (ha egyáltalán időben odaérek) Lyrkiában és tudom, hogy utána jön a legnehezebb, meg a másik legnehezebb szakasz. Basszus!
Most is hihetetlen eltökéltséget érzek. Én, aki annyi, de annyi versenyt föladtam annak idején, csak azért mert úgy éreztem, hogy nem tudok dobogóra kerülni, most arra gondolok, hogy addig megyek, amíg ki nem állítanak! Együtt futunk Lacival és megbeszéljük, hogy együtt futjuk végig a versenyt.
Azután megint másképp történik mint ahogy elképzeltem. Laci nyomja, én meg annak ellenére, hogy nagyon szorít a „határidő”, nem akaródzom kicsinálni magam. Ismét Tímea jut eszembe a halálzónás taktikájával. Soha nem tudtam elképzelni, most meg olyan kézenfekvőnek és tökéletesnek tűnik…
Laci el, én meg magamra maradok a kétségeimmel. Ugyan mennyi előnyöm lesz Lyrkiánál?
Hamarosan megtudom: 24 perc. Hajnali 2 óra 36 perc van. Gáz. Nem fogad senki, nem segít senki. Sehol egy lélek, kihalt az egész falu. Normális enni-innivaló? Semmi!
Ja, ez szuper. Most jön a neheze…
És tényleg. Elszántan tiprom a métereket, kilométereket és a hegyre gondolok. A hegyet akarom. Megkapom, de meg kell dogoznom érte nagyon. Tempósan gyűröm, szinte belefekszek az emelkedőkbe. Visszatérő futókkal kerülgetjük egymást, németekkel és japánokkal. Általában duóban nyomják. A japán fiúkkal sokadszorra kerüljük egymást. Az egyikük mindig mosolyogva köszön és én is vigyorogva üdvözlöm: háj! El is nevezem magamban Hájnak. Háj, Háj!
Hát ez tényleg kemény. Föl-föl a végtelen országúti szerpentinen és az istenért sem akarja megmutatni a végét. Nagyon meredek és a széle mindenhol szakadék mentén vezet. Tériszonyom van és ezért mindig az út felfelé eső részén próbálok gyalogolni. Futni ritkán van alkalmam a taktikám miatt, csak olykor-olykor igen rövid szakaszokon sík az országút.
Még így is elhaladok egy-két spartathlonista mellett…
És utolérem a következőt. Mielőtt elhaladnék mellette, hátraszól. Megismert a lépteimről vagy a szuszogásomról vagy ki tudja már miről és üdvözöl. Fendrik Laci az. Innen együtt folytatjuk, megerősítve a szándékot, hogy nem hagyjuk el egymást, nincs értelme erőlködni, a szintidőn belüli célba érés a fontos. Na meg a jó hangulat! Hehe! Jó a hangulat és még inkább „emelkedetté” válik, amikor a „HEGY” előtti frissítő állomáshoz érkezünk.
Tizenegy magyar a hegyen(!), mondja Zoli! Feri is segít étellel-itallal (nem emlékszem, talán Guszti és Timi is ott volt, még mindig!) – rövid táplálék felvétel, egy kis öltözködés és megtámadjuk az ösvényt. Kíváncsi várakozással dúródok előre a köves csapáson. 20 évvel ezelőtti emlékeim szerint egy nem túl hosszú, könnyedén megmászható (talán 400–600 méter hosszú) szakasz vár rám.
Vagy rosszul emlékszem vagy más a kijelölt útvonal. Teljes fényerőre kapcsolom a fejlámpámat, brutális ereje van, bevilágítja a hegyoldalt. „Ez igen, viszi a szőrét” – veti oda futóbarátom, én meg szörnyülködök a látványtól!
Egyre meredekebb a csapás, guruló durva köveken mászok Laci után és nagyon útálom!
Nyafizok, hogy mikor lesz ennek vége már, Laci meg bölcsen nyomja a rizsát: „nem sok van már barátom”! Cöcö, jó duma! Bizony van még bőven és az a kőgörgeteg amin mászunk fölfelé semmi ahhoz képest, ami följebb vár ránk. Nem ilyenre emlékszem, valamikor réges-régen sokkal egyszerűbb és rövidebb volt…
Az ösvény egyre meredekebbé válik és mellette mindig ott a szakadék…
Most esik le a tantusz és kezdek abszolút értelemben hitetlenkedni!
Egyszerűen nem fér a fejembe, hogyan tudott ide feljönni egy gyengén vagy alig látó ember bármiféle segítséggel, kísérettel?! És micsoda munka lehetett őt itt kalauzolni?! Gusztira gondolok természetesen és a segítőire (Lőw Andrisra, Fendrik Lacira, Csató Józsira).
Hát ez lehetett a munka kiskomám, úgyhogy ne vinnyogjá’ itten, figyelj a lábad elé, koncentrálj minden lépésre!
Aztán csak fölérünk végre. Nincs szél, langyos a levegő, jó, hogy nem öltöztem túl!
A túloldalon: „lefelé sem egyszerű ez a rész” – írta Guszti a beszámolójában és hát, szerintem nagyon „enyhén” fogalmazott. Borzasztó ez a szakasz! Állandóan fékezni kell lefelé a lábak alól kiguruló köveken, veri a kő a talpat és a sarkat (nagyon veri), a combizmok is sírnak.
A helyzet komikus pozitívuma az, hogy nincs visszaút, a lejtő a lehető legjobb irányba visz, Spárta felé. Úristen Guszti, hogyan jöttél itt le?! Vannak csodák és ez tényleg az.
Fendrik Laci ismét eltávolodik tőlem, rohan lefelé, én nem akarom összetörni magam, így aztán a lehető legóvatosabban ereszkedem le a hegyről. Így is elhagyok 6-7 futót Sangas falu előtt, ahová megkönnyebbülten futok be virradat előtt. Enni és inni valóval itt sem kényeztetnek. Nem foglalkozok vele, az érdekel, mikor érek végre Nestaniba. Az pedig odébb van.
Közeledik a hajnal és a sík terepen futó országúton néhányszor hájt mondok Hájnak (japán futóbarátomnak) – és azon töröm a fejem, hogy az amit ott valahol lent látok, az a tenger vagy köd csupán? Helyre teszem a dolgokat: „te marha, tenger a peloponnészoszi félsziget közepén”!? Jó, még normális vagyok. Nem érzek fáradságot és álmosságot. Valójában kiválóan bírom magam. Egy kicsit fázok, de ez így virradatkor nagyon helyén van, ha feljön a nap, az jutalom lesz. Egy ideig bizonyosan, azután…?
Végre befutok Nestaniba (172 km: 18 perccel a szintidőn belül, nem túl „vastag”!). Legnagyobb meglepetésemre ismét utolérem Fendrik Lacit. És itt van Feri és itt van Zoli és itt van Guszti és Timi!
Kapok egy kis pizzát (csuda!)
Hejj, szép az élet! Lacival újabb futóbaráti-testvéri szövetséget kötünk a hátra lévő táv együtt teljesítésére és ez hála Istennek meg is valósul.
Na, gyerünk tovább!
A negyedik.
Sík országúton futunk Lacival és leegyszerűsítjük a taktikát. Futunk és tempósan gyalogolunk. Futunk és tempósan gyalogolunk. Kinézünk a tájban egy távoli pontot és addig futunk, azután sétálunk. Olykor-olykor egy-egy „háj” japán barátainknak, akikkel újra és újra megelőzzük egymást. Szép lassan feljön a nap, itt-ott köd ül még a tájon. Futás és séta, futás és séta…
Egyszer csak utolérjük Ispit. Nagyon maga alatt van, listát lehetne írni a problémáiról. Azt mondja, hamarosan kiáll. Nem tudjuk meggyőzni, hogy folytassa. Megerősíti hogy, hamarosan felszáll a buszra. Beszélgetünk egy keveset, azután „beleerősítünk”.
Laci a lábára panaszkodik, én is, így aztán jól elvagyunk. Fizikailag mind a ketten jól tartjuk magunkat. Frank Tibi van előttünk. Tanácstalanul áll az országút közepén. Zolit várja. Győzködjük, hogy jöjjön velünk. Nehezen szánja rá magát.
Hárman folytatjuk. Tibi nehezen alkalmazkodik a fussunk és gyalogoljunk taktikához. Azért valahogy mégis csak sikerül neki. Egyre melegebb van. Vánszorgunk a síkságon.
Megint „egyedi” gondjaim támadnak. Beveszem magam egy elhagyatott útszéli istállóba, ők előre mennek, azt ígérik lassítanak, hogy utolérhessem őket. Sikerül felzárkóznom, ismét hárman vagyunk. Dög meleg van, de nem igazán zavar. Inkább az okoz gondot, hogy a frissítő állomásokon továbbra is nagyon hitvány az ellátás!
Végre becsörtetünk Tegeába!
Ismét magyarok szeretete és aggódása, maximális segítőkészsége vesz körül minket!
Tímea levest hoz, Feri sörrel kínál, Zoli valami lepény- vagy tésztaféleséget szerzett, Guszti lelki támogatást ad.
És talán valamiféle konkrétan nem érzékelhető erőt is kapok, amely még magasabb szintre emeli eltökéltségemet…
Szó szerint érzem, hogy szeretettel földi és földön túli segítséggel támogatnak az emberek és az istenek!
A szintidőn most is alig vagyunk belül (csak 25 perc az „előnyünk”), de az eredeti elképzelés tökéletesen tarthatónak tűnik.
Fontosnak tartom itt felhívni a figyelmet Tímea 2004. évi beszámolójára! Ahogy Ő végigfutotta a Spartathlont, példaértékű. Szerintem tökéletes teljesítmény.
Az ötödik.
Gyerünk tovább! Frank Tibi nem akar jönni, ő még üldögél, meg hunyna egy kicsit.
Muszáj indulni, már csak 50 kilométer! Tiszta a képlet: nincs más dolgunk, mint eljutni Leonidász király szobrához, kicsit megérinteni a lábujjait és… Azután jöhet a pihenés.
Újabb csoda következik. Tibiről már lemondtunk, ám egyszer csak, ahogy hátra-hátra nézünk, ott van mögöttünk, sőt utolér minket. Azután elhagy…
Az első kisebb emelkedőnél beleerősít, mondván, hogy muszáj a saját ritmusát futnia, mi pedig csóváljuk a fejünket. Nem lesz ennek jó vége…
Majd balra kanyarodik az út és a kétszer kétsávos autóút láthatóan nagyon durva emelkedőket hoz. És Tibi csak megy, megy és megy fölfelé! Húha, fejre fog állni! Ez a helyzetértékelésünk és őszintén sajnáljuk, hogy „elveszítette a fejét”.
Persze, mi alföldi gyerekek vagyunk és nincs elég képzelőerőnk.
Biztosak vagyunk benne, hogy hamarosan komoly problémái lesznek. Hála Istennek tévedünk! Nem is találkozunk a tábornok úrral csak a verseny után Spártában.
Sipivel úgy mondanánk, hogy innen „gány de luxba” váltunk. Vánszorgunk és szenvedünk. Bazi nagy emelkedők jönnek, egyre melegebb van. Futunk, sétálunk, futunk, jajgatunk, sétálunk, iszunk, locsolkodunk és számolgatunk.
– Jaj istenem, jaj Istenem!
– Jaj a lábam, jaj a lábam!
És persze jókat nevetünk a bajságainkon. Majd újabb és újabb emelkedőkre vonszoljuk föl magunkat. Néha megjelenik Feri, kínálgat bennünket. Nem igen kell már semmi (nincs is nagyon), szinte csak vizet veszek magamhoz. Bőven szintidőn belül vagyunk, nincs ami igazán gyorsabb tempóra tudna ösztökélni minket. Amúgy kiváló állapotban vagyunk, álmosságnak nyomát továbbra sem érezzük.
Újabb és újabb emelkedők után immár a lejtők is komoly problémákat okoznak. Lefelé futás közben nagyon fáj a talpam külső éle és a combom, Laci is hasonlóképpen „élvezkedik”.
Őt természetesen arról faggatom, hogy ugyan mennyi van még hátra (nem mintha a táblák nem jeleznék egyértelműen – mennyit kell futni Spártában – ugye ha sokat, akkor közelebb van a város?). Ő ugye tavaly is itt volt, nyilván emlékszik rá…
Azt mondja, hogy „az után a hegy után jön”. Sajnos nem jön.
Na, ezután jön. Hát nem!
Közben elhasználom Laci maradék papírját is, kiszúrok egy körülbelül 2 cm-es vízhólyagot (nem csíp csak körülbelül fél óráig, azután panaszmentes). Már szégyellem magam a nyűgjeim miatt, de futóbarátom türelmes és megértő, pedig látom, hogy futna már, hogy minél előbb túl legyen az egészen. Már ő is megbékélt a gondolattal: teljesen mindegy, hogy 35 óra 10 percet vagy 40 percet mutat majd az óra, amikor kéz a kézben megérintjük Leonidász lábát.
És tök mindegy, hogy Háj barátunk és honfitársa (jé, éppen megint megelőztük őket, hájj!) előttünk vagy mögöttünk ér célba. Szurkolunk nekik is!
A nap már leáldozott és valahol az ötödik hegyen túl, azért mégis csak befutunk Spártába.
A munkát úgy tűnik elvégeztük. Fáradtan, de jókedvűen viccelődünk az utolsó két-három kilométeren.
Még utolérünk és elhagyunk egy görög harcost (rendőrautót adtak mellé és szegény hihetetlenül lassan vánszorog), majd végre feltűnik a célegyenes! Fesztivál van!
Taps, tömeg, ünnepi hangulat, ismerős arcok, na nyomjuk meg az utolsó 200 métert! Mint a moziban, mondom Lacinak, ő pedig vigyorogva vágja rá: „ilyen ez a filmes szakma Lacikám”!
Atthilos fut elénk és néhány métert mellettünk. Valahonnan kerül egy magyar zászló is, Fendrik Laci lengeti és egymás kezét fogva tesszük meg az utolsó néhány métert.
Jöhet a ceremónia. Száraz könnyek szöknek a szemembe és szó szerint görcsbe rándulok. Szinte hihetetlen, de a mellkasom a meghatottságtól úgy összerándul, hogy néhány másodpercig egyszerűen nem kapok levegőt! Valahol belül szó szerint felröhögök: „talán csak nem így fogom végezni?”
Oldódik a görcs és minden happy! Azok a magyar fiúk is jönnek gratulálni, akik már réges-régen célba értek. Alig vágom a témát, hogy az ő teljesítményük micsoda csoda és örömmel visszagratulálok nekik!
Itt van az egész magyar tábor és örül a mi célba érkezésünknek! Általában mindenki örül mindenkinek. Azt hiszem ezek azok a pillanatok, amelyekért érdemes sokat áldozni és nem válthatók meg, nem helyettesíthetők semmi mással!
