Ide szeretnénk gyűjteni minden hasznos(nak látszó) információt, tapasztalatot, kérdést, ami szükséges lehet a görögországi 246 kilométeres ultrafutóverseny teljesítésében. http://hu.wikipedia.org/wiki/Spartathlon
En most ertem csak a vegere. Na, nem olvasom tegnap delutan fel negy ota, de ugy dontottem, hogy inkabb mara hagyom. Öööö... mit is irjak, amit az elottem szolok nem irtak le...? Fura, torokszorito erzes volt olvasni, a vegen levegot venni is nehezen tudtam. Csak az lehet Hős, aki erdemes ra. Te az voltal. Gratulalok.
Az alábbi rendhagyó beszámolót azért írtam focinyelven, mert állítólag az ilyen írásokat sokkal többen olvassák mint a hagyományos beszámolókat. Én pedig azt szerettem volna elérni, hogy jó páran tudjanak arról a heroikus küzdelemről, amit 11 magyar futó vívott önmagával és az elemekkel szeptember utolsó hétvégéjén. Mivel az ellenfél elsősorban a távolság volt, ezért a Spartathlon csapat tagjai nem emberi nevet, hanem településneveket viselnek. Jó szurkolást!
Az első 240 percben alig akad említésre méltó esemény, inkább csak kóstolgatják egymást a csapatok. Lőw remekül irányítja a hátsó alakzatokat, az elején sokat segít a tapasztalatlanabb Lelkesnek és az újonc Korányinak. Ezután egyértelműen fölénybe kerül a magyar válogatott, Kalotai és Ispánki remekül hozzák helyzetbe egymást, remek kiugrásaikkal már az első félidőben megpróbálják eldönteni a mérkőzést. A kihagyott helyzetek azonban megbosszulják magukat és az 540. percben Korinthos a lemaradó Láposi mellett a hálóba talál.
0-1</P>
A mieinket óvatosságra inti a hamar bekapott gól és a söprögető Nemes mellett Korányi, Lelkes és Horváth is többet marad hátul. A félidő derekára szinte kettészakad a pálya, csatáraink az ellenfél térfelén bőrig áznak, míg a védők a mi térfelünkön megússzák szárazon. Lassan felkapcsolják a lámpákat és villanyfényben folytatódik a találkozó. Elsősorban Lelkesen látszik, hogy szokatlan számára ez a közeg, de a többiek is mintha kicsit visszakapcsoltak volna a tempóból. Próbálunk ráülni az eredményre, megpróbáljuk kihúzni szünetig, ezt azonban észreveszi Nemea és a 950. percben az éppen gyengélkedő Horváth mellett lefordulva belövi csapata második gólját.
0-2</P>
A félidő utolsó említésre méltó eseménye, hogy a partvonal mentén előretörő Korányit az egyébként is rendkívül durván játszó Malandreni hátulról buktatja. Foden játékvezető habozás nélkül a zsebéhez nyúl és felmutatja a sárga lapot a görög középpályásnak, majd lefújja az első félidőt.
A szünetben Lőw rendet tesz a fejekben és több összjátékot kér. Még frissítőket is osztogat, csak a sajátjáról feledkezik el. Nem használjuk ki a 15 perces pihenőidőt, pedig még át is öltözik a csapat. A kapitány pár perc után visszaküldi a játékosokat a pályára, nehogy valaki az öltözőben maradjon. Folytatjuk a küzdelmet a szépítésért, de sajnos a szerencse is elpártol tőlünk. A sérülten is játékra jelentkező rangidős Nemes fáradni látszik, de ezen a mérkőzésen nincs cserelehetőség, így nem csoda, hogy Malandreni az 1080. percben kicselezi rutinos védőnket és a felső sarokba bombáz.
0-3</P>
A mieink óriási küzdelemben vannak a becsületgólért. Egymás után dolgozzák ki az ígéretes helyzeteket. Az 1200. perc táján előbb Kalotai, majd Ispánki is túljut az ellenfél toronymagas védőjén, Sangason, de Nestani mindkettőjüket megállítja. Az ellentámadás során Kapareli az 1260. percben átkígyózik védőink között, lapos lövését Lőw remek vetődéssel hárítja, de sajnos 12 percre lenn marad a gyepen. A mérkőzés közben szöglettel folytatódik és a beívelt labdát Kapareli az elalvó Lőw fölött egyből kapura emeli. A gólvonalon álló Végh kétségbeesetten próbál fejjel menteni, de a labda védhetetlenül vágódik a léc alá.
0-4</P>
Szerencsére a mieink nem adják fel. Lelkes Csatóval és Fendrikkel játszik össze és megpróbálnak túljutni Sangason. Az idegenlégiós Csató, akit eddig nem is lehetett észrevenni a pályán, most a hátán viszi a csapatot. Nemsokára Lőw is felzárkózik a támadáshoz, üresen hagyva a kaput. Csak Kalotai és Ispánki áll be védekezni, ezt használja ki az 1320. percben Nestani, aki jóval a félpályán túlról íveli kapura a labdát. Ispánki már húzza a lábát, így esélye sincs arra, hogy rendesen elrugaszkodjon a talajról, és a labda a feje fölött lassan a hálóba hullik.
0-5</P>
A magyar csapat mindent egy lapra feltéve támadni kezd. Minden játékosunk lassan az ellenfél 16-osán belülre kerül. A szépítő találatra azonban az 1893. percig várni kell. Ekkor Kalotai megindul, lerázza magáról Zevgolatiot és Tegeát és óriási erővel Spárta kapujának bal felső sarkába lő.
1-5</P>
A gól meghozza a mieink kedvét. Az 1937. percben Lelkes Zevgolatio mellett elhúzva szökteti Lőwöt. A hosszúnak látszó indításra a fáradhatatlan csapatkapitány rárajtol, megkerüli az utolsó védőt, Tegeát, majd előrevetődve fejeli csapatunk második gólját.
2-5</P>
Többször körbepasszoljuk az ellenfél megmaradt védőit, majd a 2080. percben Korányi észrevétlenül Lelkeshez játszik, aki titokban a bal alsó sarok felé gurítja a labdát. A játékszer alaposan lendületét veszti a pocsolyákon, de valahogy mégis átgurul a gólvonalon.
3-5</P>
A játékosok egyre kimerültebbek, már csak néhányan vannak talpon. Korányi, csapatunk leggyorsabb embere is nehézkesen mozog. Aztán gondol egyet, a 2124. percben felemeli a labdát és fejelgetve indul előre a meglepett védők között. Fejjel nagyon ügyesen bánik a játékszerrel, lassan, de magabiztosan halad a kapu felé. Amikor lőtávolságba kerül, maga elé ejti a labdát és akkora bombát zúdít a kapuba, hogy majdnem kiszakad a háló.
4-5</P>
Fendrikről közben mindenki megfeledkezik, még saját csapattársai is, ezt kihasználva, amikor a 2131. percben hozzá kerül a labda, egyszerűen elsétál vele a kapuig, leállítja a gólvonalra és onnan lövi csapatunk egyenlítő gólját.
5-5</P>
Megkezdődik a mérkőzés utolsó húsz perce. Már csak egy-egy ember van talpon a két csapatból. Csató és Spárta. Csatónál a labda, farkasszemet néznek egymással. Foden az óráját nézi, ezen a meccsen nem lesz hosszabbítás. Csató elindítja a cselt, megpróbálja megkerülni Spártát. Nagyon lassan halad, de ez valamennyire érthető is, hiszen a 2159. percben járunk. Tizenkilenc perc alatt végez a csellel, a lábán a labda. Vajon elvállalja ilyen kiszorított helyzetből? Fodennek már a szájában a sípja, amikor Csató lövésre szánja el magát. A labda a kapufáról vágódik a hálóba. Középkezdésre már nincs idő, Foden lefújja a találkozót. Győztünk!
6-5</P>
A mezőny legjobbjának az újságírók szavazata alapján a magyar kapitányt, Lőw Andrást választották, aki több gólban is előkészítő szerepet játszott és nemcsak gólpasszokat adott, hanem maga is betalált. A mérkőzés sportszerűségére jellemző, hogy Leonídász kapitány minden bekapott gól után gratulált a magyar gólszerzőknek.
Jó kis lájtos beszámolókat írtatok fiúk, az ember szinte kedvet kap hozzá, hogy soha az életben futócipőnek a közelébe se menjen... :-)
Én is írom persze a magamét, de tegnap szórakozásból írtam egy más stílusú beszámolót is, hogy ne csak sírás-rívás legyen a topikban. Ha az index is úgy akarja, megpróbálom közreadni.
A 172 km-hez is gratulálok, és természetesen ahhoz hogy már eddig 2-szer megcsináltad. Ez is óriási teljesítmény. Meg természetesen a Kinizsi 9:35-ért is fogadd a gratulációm !
Sokáig gondolkodtam, hogy erre most mit is írjak, mert nagy hülyeséget azért mégse akartam. Szóval a lényeg valami olyasmi lett volna, hogy habár ez nyilván neked nem siker, de én elég sok mindent adnék az életemből azért a 172 km-ért. Csodálatos na.
Meg persze a többieké is - igaz most -balazs- külön repetázott a gratulációkból a jó kis leírásával ;o). Az ember oly aprónak érzi magát....
Az idén úgy utaztam ki Athénba, hogy harmadszor is teljesíteni szeretném a NAGY FUTÁST, s ha lehetséges, legjobb eredményemen javítva valahogyan 30 órán belülre kerüljek. Felkészülésemből következtetve mindkét szándékomnak reális alapja volt, hiszen a tavaszi teljes regenerálódás után a nyári futások alkalmával olyan erősnek éreztem magam, mint Spartathlon előtt még soha. Mindenesetre, mielőtt a „kocka el lett vetve” –azaz, mielőtt elküldtem a 250 eurós nevezési díjat-, augusztus közepén futottam egy féltávos szimulációt (dimbes-dombos terep az elején, kevés földút a közepén, s 80 km-től egy szép hegyi szakasz). A legfőbb célom ezzel az volt, hogy ha akad még valamilyen problémám akár Achilles elvtárssal, akár más téren, annak mindenképpen elő kell jönnie, s annak tükrében indulok vagy nem indulok a szeptember végi versenyen. A teszt jól sikerült, így aztán belevághattam a felkészülés utolsó szakaszába. A verseny előtti hetekben befészkelte magát a fejembe egy megérzés, hogy esős Spartathlonunk lesz idén, s ennek megfelelően próbáltam minél több helyről tanácsot kérni ezzel kapcsolatban. Szeptember 30.-án kellemes felhős időben rajtoltunk az Akropolisz lábától. Nagyon lazán indultam el, s egy darabig együtt futott az athéni 211-es szoba (Fendrik Laci, Horváth Jenő, Végh Attila és én). Elefsina előtt kis csapatunk feleződött, s Lacival haladtam együtt a tenger mellett. Az autóforgalom igencsak sűrű volt, s úgy éreztem, mintha a Rákóczi út közepén futnánk csúcsforgalomban. Negyven-egynéhány kilométer után Laci is lemaradt, s így egyedül futottam az úton. Ötvenhez érve egyik lépésről a másikra határozott fájdalommal bejelentkezett Achilles elvtárs. Mit ne mondjak, tudtam volna nélkülözni ezt az érzést még vagy 200 km-en keresztül... Azt most nem írom le, elsőre milyen szavak és kifejezések jutottak eszembe, mert ezeket még a legnagyobb szótárak sem tartalmazzák. Aztán másodjára próbáltam azzal kondicionálni magam, hogy nem is fáj az, csak úgy érzem. Próbáltam minél több pozitív dolgot előásni, hátha túljutok a dolgon, de nem segített. Ezen a ponton ért utol Levente, aki gyors kezelésben részesítette testem és lelkem (előbbinek egy kis masszázst, utóbbinak kis lelkifröccsöt adva). És tényleg segített, a fájdalom enyhült, s lépni már egész jól tudtam. Így hát együtt mentünk tovább egy darabig, majd ismét egyedül maradtam. Nagyjából 60 km-nél kezdett el fáradni a combom, s ennek még örültem is, mert eddig ez 40-nél szokott bekövetkezni. Szépen csendben Korinthoszhoz értem. Emlékeimben sokkal több szenvedés és futás kapcsolódott ehhez az első szakaszhoz, talán az időjárás is hozzájárult, hogy könnyebbre sikerült; az idő továbbra is kegyes volt, a Nap nagy ritkán bukkant elő a felhők mögül. Igazából a finomítókból áradó nagyon intenzív olaj- és benzinszag volt az, amely zavart, de ezen nem lehet változtatni. Az első nagy ellenőrző ponthoz érve (81 km) csak felkaptam egy rizses tálkát, s mentem is tovább. Lendületes gyaloglás alatt „ebédeltem meg”, s futottam is tovább. Régi Korinthosz előtt, kb. 90 km-nél éreztem, hogy kezd meleg lenni (ekkor már egy ideje felhőtlen volt az ég), ezért visszavettem az iramból, s annyit ittam, amennyi csak belém fért. Mindezek ellenére a 93. km-hez érve éreztem, hogy valami nincs rendben. Na, eljött az első holtpont ideje – gondoltam magamban. Nem baj, el voltam rá készülve, hiszen ez a Spartathlon lényege: a „folyamatos problémamegoldás®” 245 km-en keresztül. Elkezdtem előhuzigálni a tarsolyomból a holtpontra vonatkozó megoldásaimat. Egyiket a másik után. Nem aggódtam, hiszen rendesen felpakoltam magam lelki segítséggel ilyen esetekre. Kis gyaloglásokkal tarkított kocogásra váltottam, ahogyan Soulinari felé haladtam. A hegyek felől sötét felhők közeledtek, s néha dörgést is lehetett hallani. Nem repedtem szét az örömtől, de élesen bennem volt a cél, amiért egész évben készültem. A 31-es ellenőrző pontnál Zoli, a kísérőm elhúzott mellettem kocsival, odaszóltam neki, hogy véleményem szerint eső jön. Mire elhagytam a falu utolsó házát, jött is az égi áldás, de csőstől. Beálltam egy fa alá, s mérlegeltem. Vissza semmiképp sem akartam menni a házakig, de tudtam, előttem Halkion 3 km-re van, addig bőrig ázom a zivatarban. Ha a fa alatt maradok, akkor ki is hűlök, és ugyanúgy elázom. Tehát maradt az ömlő esőben zuhanyozás, s indultam is tovább. Fél perc alatt úgy szétáztam, hogy a cipőmben is tocsogott a víz. Nem gond, Halkionban vár a száraz ruha, addig simán elmegyek. Nem így történt. Az igaz, hogy eljutottam a faluba, de ott semmi sem várt. Egy ház eresze alá húzódtak az ellenőrzők, de kísérőmnek nyoma sem volt. Akkor megyünk tovább, majd lesz valami. Az eső szépen alábbhagyott, szinte el is állt. Mint kiderült, jó is, hogy Zoli „túlcsúszott” az ellenőrző ponton, ugyanis a falut követő útszakaszon több helyen is olyan vízátfolyások voltak, hogy a cipőm bokáig merült a sárlébe (ez nem egy francia szó!). Ha cipőt cseréltem volna, az is tocsogott volna pár száz méter után. Úgy döntöttem, csak zoknit cserélek Némeánál, s a többi ruhadarabot megszárítom magamon. Mindezek mellett a holtpont csak nem akart tovalibbenni. Azt vettem észre, hogy az emelkedőket egyáltalán nem tudom megfutni, csak gyalogolok rajtuk. Némea előtt esteledett rám, s az utolsó kilométert már sötétben tettem meg. A nagy frissítőállomásról krémezés és zoknicsere után egy tál rizzsel robbantam ki, nagyjából 9 perces ezrekkel. Akárhogyan is próbáltam elhitetni magammal, csak nem esett jól a futás. Azt terveztem, hogy 10 percet futok, 1-2-őt gyalogolok. Szép terv volt, nem mondom, de azon kaptam magam, hogy fél perc futás után elfogyott a lendület s máris gyaloglásra váltottam. Tehát feltaláltam az ispi-féle fartleket: fél perc futás, 10 perc gyaloglás, fogak összeszorítva. Az ember azt gondolná, így akár Őrbottyánig is eljut, de tudtam, nemsokára jön mindannyiunk kedvence, a földes út. Jött is. A vártnál valamivel rosszabb volt a kövek közti botorkálás, s nem mondhatom, hogy életkedvemet visszahozta volna az aluljáró utáni emelkedő. Malandreni előtt ért be Levente, együtt futottunk be a frissítőponthoz, majd ő indult, míg én extra adag meleg teát öntöttem magamba. Addigra már éreztem, hogy a talpam felázott, s kb. húszforintosnyi hólyag lehet rajta, de ilyenkor ezzel kell élni még egy darabig. A továbbindulás után sem lettem jobban, egyszerűen úgy éreztem, nem tudok futni. Próbáltam a váltogatást, de sehogy sem ment. Próbáltam minél lazábban gyalogolni, hátha leesik végre a két cementes zsák a hátamról, s leszek ismét régebbi önmagam. Hosszú gyaloglás után értem Lyrkeába. A talpam egyre jobban sajgott, a pontnál megvizsgáltuk, mit lehet vele kezdeni, de túl sok segítség nem volt. Cipőt váltottam, hátha az javít valamit, s indultam Kapareli felé. Szerintem fél kezemen meg tudom számolni, hány száz métert futottam a két falu között. Nem vált be egyik receptem sem a holtpont leküzdésére. Maradt a puszta akarat, a „robotgondolkodás”. Nem éreztem jól magam, ha menni kellett, de az állás sem esett jól. Küzdött a testem és az agyam egymással, s mindent bevetettem, de futás nem lett belőle. Kapareli után kezdődött a szerpentin, s emellett igencsak szelesre fordult az idő. Mit mondjak, végiggyalogoltam egészen a hegy lábáig. Ott kisebb fajta tumultus várt, Zoli mellett Tímeáék is megérkeztek. Nem túl sok pihenő után vágtam neki a Mount Parthenio-nak. A fölfele út eléggé megviselt, több helyen is megálltam, néhol az út mellé léptem, egyszóval, úgy éreztem, ez itt a legrosszabb, ami velem az idei Spartathlonon történhet. Ez az érzés egészen a gerincig tartott. Gyors bejelentkezés után indultam lefelé. S rájöttem, EZ A LEGROSSZABB, ami idén történhet velem. Nemhogy futni, de gyalogolni is alig tudtam lefelé. A combjaim teljesen beálltak, a térdem sajgott, s erre még rátett egy-egy lapáttal, amikor megcsúsztak lábam alatt a kövek. Emlékeimben egész máshogy élt a hegy. Most kegyetlenebb és hosszabb volt, mint bármikor. Mire leértem Sangas faluba, teljesen szétesett amúgy sem balerinás mozgásom. Pár guggolást próbáltam, hátha az segít, de hiába. S mindezek mellett új élményként jelentkezett, hogy ismét fáj az Achillesem. Eddig is volt benne egy tompa jelzés minden lépésnél, de mostanra határozottan romlott az összkép. Minden porcikám fájt, s a puszta létezés is végeláthatatlan szenvedéssé zsugorodott bennem. Tompán botorkáltam Nestani felé az úton. Néha próbáltam futómozgást imitálni, de mindegyik meddő kísérletnek bizonyult. Hangulatomhoz illően az autópálya felüljárónál elkezdett esni az eső. Innen egy kis emelkedő visz fel a falu széléhez, onnan meg egy brutálisnak tűnő lejtőn szenvedve jutottam le az ellenőrző ponthoz (172 km). Éreztem, hogy most valamit tennem és ennem kell, mert testileg-lelkileg teljesen kiürültem. Először 10 perc alvás következett volna, de nagyjából 7 perc után arra ébredtem, hogy irgalmatlanul fáj a jobb bokám. Kívül-belül, mindenhol. Enni próbáltam, de a tésztától csak hányingerem lett. Amikor meg föl akartam tápászkodni a matracról, éreztem, hogy nem működik a jobb oldali bokám. Elöl a lábujjfeszítő inak durrantak be, hátul az Achilles, és a köztük levő részek is csatlakoztak. Micsoda szolidaritás! Végül a gyötrődés és a próbálkozások ellenére sem tudtuk egyenesbe hozni a dolgokat. Visszafeküdtem a matracra, s tudtam, nincs bennem több. Amit bírtam, megtettem, de az idáig tartó út mindent kivett belőlem. Azt hiszem, a hegy adta meg a kegyelemdöfést. S abból tudom, hogy mindent megtettem, amit tudtam, mert most, több mint egy héttel a verseny után is még úgy érzem, nem volt bennem több. Nincs a kétely és a kisördög, a „mi lett volna, ha...” kezdetű feltételezésekkel. Csupán a keserűség maradt, hogy hiába készültem szinte egész éven keresztül erre az egy megmérettetésre, mégis elbuktam. Mert a 70%-os teljesítmény nem más, mint bukta. Egy maratonnál kb. 30 km-t jelent. Ki lenne elégedett, aki maratont akar futni, egy kiállással 30 km-nél? S nem tudom a nekem szurkolóknak azt mondani, megcselekedtem azt, amiért oly sokat gondoltak rám. Most egyelőre még a sebeimet nyalogatom, nem tudom, hogyan tovább. De azon vagyok, hogy megtaláljam a kiutat. Egyetlen „sikerem” volt ezen a futáson (bár nem az én érdemem, hanem a csúcstechnológiáé), hogy a távolságmérőm 172,7 km-t mért, tehát 99.59%-os pontosságúra sikerült beállítani.
Szeretném még egyszer végigfutni ezt a versenyt. S első motivációnak megfogadtam, hogy nem fogyasztom a négy alapvető tápanyag egyikét, azaz nem eszem Túró Rudit legalább a következő Spartathlonig. Tudom, hogy ez nemzetgazdasági kérdés is, hiszen így hat számjegyű bevételtől fosztom meg a mátészalkai üzemet, de utána bepótolom. Helyette majd annál több kilométert falok erdőben, országúton, s mindenhol, ahol csak futni tudok.
Gratulálok Balázs a beszámolóhoz is! Ez az az írás, ami motivációt tud adni egy sportolónak.
Egyébként a "legyen Tapír barátja akinek két anyja van" témához: a verseny alatt itt a topicban tényleg két anyukád volt. Nehéz volt megállapítani hogy azaustin vagy julsuvi drukkolt, aggódott jobban. :-)
Csak ismételni tudom az előttem szólókat,gratulálok! Azt hiszem ezzel a tettel,és beszámolóval mindenkit "feltankoltál" az elkövetkező időszakra.Másrészt az ilyen "tettek" viszik előbbre az emberiséget! /nem érdekből,nem pénzért,"csupán" a dicsőségért és a saját lelki békédért/ Boldog ember lehetsz. Köszönöm,hogy megosztottad velünk ezt az élményt!
/az angol tanárom, aki ukrán és most tanulja a magyart, a "darling" szót úgy magyarázta, hogy mit jelent ... kb. igazán közel áll hozzád, kedves, vele nagyon "együtt vagy" itd.
ma 22-23-ig olvastam beszámolód -némely részekhez "visszalapozva"- ....
1enlőre nem tudok mit írni!!!!
fiatal vagy és bohó :))))
igazándiból MINDENKIVEL elolvastatnám beszámolód és utána tuti,
hogy kétfelé válnának a vélemények /HUH! ezt nem így akartam foghalmazni:(/,
a lényeg:
1. ŐRŰLT, @&&ĐIJ°^˘`˛°Í
2. EZIGEN!! énisénisénis!!!!
én annak idején 3 km kocogással kezdtem /+1 doboz cigi/nap/ ...
TE/TI lenyomtad/tátok többmint 100x!!! és leírtad!!!
tudom/olvasom/hallom nagyon sokan gratulálnak ....
nem ismerlek, nem tudom milyen a gondolkodásod, mit szeretsz enni,
hogyan élsz, ......
de azt tudom, hogy tettél olyat, amire én /és szerintem még sokan/
csak felnézni tudok/tudunk ...
.... a végére ... van egy kedvenc "viccem",
vmelyik filmben hangzik el,
az egyik szereplő mesél egy manusról aki kiugrik a tizedik emeletről ...
Ma egy kicsit rendhagyó esténk volt otthon.
Miután lefektettük a gyerekeket, megvacsoráztunk (eddig még semmi különös...) , leültünk a kanapéra, elővettem egy 12 oldalas, sűrün teleírt papírköteget, s elkezdtem hangosan olvasni. Feleségemnek,magamnak. Nem tudom, mennyi ideig tartott, de nem hagytam abba, csak az utolsó mondat végén.
Szép este volt, köszönet érte.
Eszk
