És még ami nagyon fontos : Tekintélyel!!
Persze ha nem hatalmi háttérrel mond valaki ződeket akkó csak röhög gaz embőr, de ha hatalommal, pozícióból akkor már emberek életét tudja megkeseríteni , kapcsolatokat rombolni stb.
És még ami nagyon fontos : Tekintélyel!!
Persze ha nem hatalmi háttérrel mond valaki ződeket akkó csak röhög gaz embőr, de ha nem akkor már emberek életét tudja megkeseríteni , kapcsolatokat rombolni stb.
Nincs ilyen emlékbeni viszonyítási pont a békességben. A dühös embernek is lehet békessége, ha azt hiszi, hogy a dühösség jó dolog. A tulajdon lelkiismerete ettől még nyugodt lesz. És ezt a nyugodtságot egész nyugodtan hívhatjuk békességnek.
A keresztények békességétől ez annyiban különbözik, hogy mi elfogadtunk egy külső referencia pontot magunknak számára helyesnek. Ez a Biblia. Ha az abban leírtakkal és az abban bemutatott személyt személyesen bemutató Szellemmel érezzük magunkat harmóniában, azt nevezzük békességnek.
De maga a lelkiismeretben lévő békesség abszolút értelemben a legkevésbé sem igényel külső referenciát. Mi keresztények is csak a külsőt belsőnek fogadtuk el és akként is éljük meg, mert meg is történt a szívünk hústábláiba való beírás. De éppen ez benne a lényeg! Azért tudjuk megtartani a törvényt, mert belső referenciánk lett.
Szóval nincs álbékesség. Van belső referencia és külső referencia. Ha a belsővel harmóniában érzi, sőt tudja magát valaki, akkor valódi békessége van. Legfeljebb békességgel tesz rosszat, mert rossz a referenciája. Ellenben minden külső referencia kizárólag békétlenséget eredményez.
Álbékességről beszélni valami olyan ostobaság, mint álhazugságról, áligazságról beszélni. Ugyanis ezek önmagukban objektívek. Ezeket meg lehet közelíteni relatív módon, de attól még van objektív értelmük. Mert pl az áligazság szükségszerűen nem az igazság egy vetületét fogja jelenteni, hanem hazugság.
Úgy egyébként pedig. Nincs álbékesség. Valakinek vagy békessége van, vagy nincs. Valami álbékességszerűről azoknál lehetne beszélni, akik elfojtják magukban a lelkiismeretük szavák. Lásd még: kognitív disszonancia. No de ezeknek sincs békességük valójában.
Én is erről beszéltem, de nem teljesen. Ugyanis az ember képes azt is bemagyarázni magának, hogy békessége van, pedig nem. Elvileg dühödt ember is mondhatja hogy ő most nyugodt, ha nincs mihez hasonlítsa. Elvesztheti az ember a viszonyítási pontot, ha túl hosszú időt eltölt valami olyan állapotban, ami régebben nem jellemezte. Természetesen ha valaki pl. eleve rendkívül ostobának születik, akkor nincs emléke, milyen az amikor józan a gondolkodása. Vagy valami ilyesmi.
Hát akkor majd erről Fuly tart Neked egy értekezést, ha úri kedve úgy tartja. A lényeg: az ember egyetlen dolga és természetes irányultsága, hogy jó lelkiismerete legyen. El lehet jutni bűnösként olyan állapotba, amikor jó lelkiismerete van közben valakinek, de a hiba akkor sem a jó lelkiismeret keresésénél van.
Úgy egyébként pedig. Nincs álbékesség. Valakinek vagy békessége van, vagy nincs. Valami álbékességszerűről azoknál lehetne beszélni, akik elfojtják magukban a lelkiismeretük szavák. Lásd még: kognitív disszonancia. No de ezeknek sincs békességük valójában.
Való igaz, az álbékesség fura jószág, de létezik. Azt jelenti, hogy az ember nem érzi azt, hogy valami baj volna vele (bűnben élne, helytelen lenne az életmódja stb.), de a szíve mélyén azért mégiscsak tudja hogy így van, csak épp elnyomja. Elnyomja a lelkiismeretét.
