Ez peniglen egy klasszikus mese Zelktől. Ajánlom Kiss, Gyurcsány és HKovács ettásak figyelmébe (elnézést, hogy ilyen hosszú, de rendkívül aktuális...):
Zelk Zoltán: A három nyúl
Egyszer régen, nagyon régen, zúgó erdő közepében,
három nyulak összegyőltek, selyemfőre települtek,
ottan se ültek sokáig, talán csak egy fél óráig,
amikor felkerekedtek, hogy már végre hazamennek,
egy szarka felettük szállott, s fölkiáltott: "Mit csináltok?
Mit csináltok, három nyulak? Úgy ültök ott, mint az urak..."
- Úgy, úgy bizony, mint az urak felelték a három nyulak.
- Ezután már urak leszünk, ebédre rókahúst eszünk!
Nem fogjuk az időt lopni, most indulunk rókafogni!
Csacsi szarka, nem elhitte? Röpült is már, a hírt vitte,
s buta róka is elhitte.
De hát hogyne hitte volna, akármilyen ravasz róka,
mert a szarka így kiáltott: "Egy jegenye fölött szállok,
mikor lenézek a földre, három nyulak ülnek körbe.
Összebújva tanácskoznak... Jaj, mekkora nyulak voltak!
Jaj, mekkora fejük, szájuk, a medve egér hozzájuk!
Hát még miről beszélgettek? Hogy eztán csak rókát esznek...
Ennek a fele se móka! Szedte is lábát a róka.
Futott ki az erdőszélre, csak mielőbb odaérne!
Hát amint ott futott, szaladt, szemben vele farkas haladt:
- Szaladj te is, komám farkas, jaj, mit láttam, ide hallgass!
Az erdő közepén jártam, most is borsódzik a hátam,
sosem láttam ilyen szörnyet, - ottan ültek három szörnyek!
Három nyúl volt, és akkora, fél méter is volt egy foga!
Hát még miről beszélgettek? Hogy eztán csak farkast esznek...
No hiszen egyéb se kellett, a farkas is futni kezdett,
a rókával versenyt futott, majdnem az orrára bukott!
Addig futott, amíg szembe nem jött vele egy nagy medve;
a medve így szólongatta: "Hova szaladsz, farkas koma?"
- Medve komám, ne is kérdjed, szaladj, ha kedves az élted!
Erdő közepében jártam, jaj, mit láttam,
jaj, mit láttam! Három nyulak ottan ültek éppen ebédre készültek.
Akkora volt foguk, szájuk kis egérke vagy hozzájuk!
Hát még miről beszélgettek Hogy eztán csak medvét esznek!
Egyébre se volt már kedve szaladni kezdett a medve.
Elöl róka, hátul medve, közbül a farkas lihegve.
Így szaladtak erdőszélre, szomszéd erdő közepébe.
Szaporán szedték a lábuk, szellő se érjen utánuk...
Amíg futottak lihegve, egy vadász jött velük szembe
Nézi is őket nevetve: együtt szalad róka, medve...
"No hiszen csak ne nevessél, vigyázz, nehogy bajba essél!
Szaladj inkább te is erre!" - kiáltott rája a medve.
"Az erdőben három szörnyek, puska sem öli meg őket.
Három nyulak, de akkorák, nem láttál még ilyen csodát!"
Szedte lábát a vadász is; eldobta a puskáját is.
Ijedtében megfogadta, most az egyszer érjen haza,
csak ne falják föl a szörnyek, sohase vadászik többet...
Ezalatt a nyusziházban, főszálakból vetett ágyban
három nyuszi aludt szépen, összebújva békességben...
E Zelk Zoltán remeket (kivételesen tényleg az...) a leköszönő Medgyessy ettás figyelmébe ajánlom:
ZELK ZOLTÁN: TÖREDÉK
Már egyre halkabb s tépettebb az ének,
összeszorított fogak köt szakad -
zord kétséget hoztak a férfiévek:
mi lesz, ha örök némaságba fagy
ajkad - s élsz majd, mint fa, mely levelét
elhullatta s letörtek ágai
s nem érti kopasz s félholt életét:
mért kell lombos társak közt állani?
Vagy tán nem is fáj majd e némaság,
csak múló düh sziszeg a fogakon
s mint éhes hernyó eperlevelet:
mindent, mindent átrág az unalom...
Mohosszakállú, vén orosz parasztok arcán, pufók kölykök ferde szemén feledte mosolyát; a komoly nőkre a hős férfiak harcát bízta, hogy ők vigyék, folytassák tovább.
Szive, elméje csak minket őrzött, az osztályt; és szabadítóját őrzi a nép: Lenint. A munkásság: Lenin. Lenin: a munkásosztály. Egyek barátaink és ellenségeink.
Görög hegyek közt tankcsapda, sziklamellvéd, az ukrán földeken hullámzó rozsvetés, Madrid pincéiben elásott, drága jelkép, a Ganzban öntudat, növekvő termelés.
Rosztovban iskola, énekszó, gyermekotthon; Nankingban agyuszó viszi az ő nevét, ki győzni hívta a munkást és a parasztot és karddal szegte meg a népek kenyerét.
Gyűrűzik az idő; a most még bőven ömlő vért és könnyet lemossa arcáról a világ és kibomlik jövőnk, mint duzzadt, édes emlő; és ringatja a föld kétmilliárd fiát.
(Szeretném megjegyezni: A költő ezzel a rosztovi iskolával mintha megsejtette volna a jövőt...)
Remélem, megbocsát Fedoszejev elvtárs, hogy ez nem vers.
Móricz Zsigmond
Magyarországon nem hal éhen senki
Útijegyzetek
(Pesti Hírlap, 1919. április 15., 16., 17.)
(...)
Szóval nyugodtan, szépen, rendesen alakul ki az új világ. Mennyivel szebb, boldogabb és nyugodtabb lesz a réginél!
A kommunizmus, amelytől a naiv képzelődők féltek, mert a falanszter tömlöcét látták benne, meg fogja hozni az individuum valódi kivirágzásának nagyszerű korszakát.
Magyarországon nemcsak hogy nem hal éhen senki, hanem most kezdődik az igazi boldog és emberi élet.
Itt, hol hegyekbe zárva élnek irdatlan évezredek, hol hajdan Xerxes hadai zúdultak, mint a fergeteg, és kidőltek az őserdők, akár a megvert seregek, és újra nőttek új erdők szénné vált csonkjaik felett, s csak várták, mint az ősidők, a jégbedermedt nagy hegyek, míg megszületik bennük egy tüzesszívű, ifjú sereg, mely szirteknél keményebb és a szálfáknál egyenesebb, hogy elűzze az utolsó gaz elnyomót, a németet, s egy ősi rab nép kezdjen itt szabadon ifjú életet, s kibújva a felhők közül, örök napfényben égjenek az új évezredek során a hófödött, a nagy hegyek --
e hegy tövén emelte itt Enver elvtárs a serleget, melynek borával csillogó szívünk szinültig megtelett: «Sokáig éljen Rákosi, sokáig, mint a nagy hegyek!»
Nézd, ó Sztálin! Már épül Szegeden a gyapjú- s fonaléhes kombinát. A villamosság bontja rügyeit, s többé Mohács sosem lesz pusztaság. A ózdi tüzes bendők izzanak, Vas-szürke égig száll füstoszlopuk: Tekintsd a műveink, ó nagy Sztálin: a magyaroknak végre van honuk.
Elnézést, kedves eftásak, de Szabolcsi Gábor remekének megtaláltam egy hosszabb (tán teljes?) változatát. Mivel úgy gondolom, a jó irodalomból sosem elég, következzen ismét Szabolcsi Gábor:
Szabolcsi Gábor
SZTÁLINÉRT MONDOM: VÁLLALOM
Ma lettem párttag. Megrendít és Fölforgat velőig a szó, Mihez hullámzó életemben Nem volt még soha fogható.
Az elvtársak elébe álltam, S mondtam, mi megterhelt: a mult, Az elvtársak gondos szeméből Szivemig roppant kéz tolult.
Lehántott rólam minden ócskát, Megmért és ízekre szedett, Hogy tisztán lássam magam, és Megleljem harcos helyemet.
Emberek mértek. Szavaikban A munkásosztály pártja szólt. - Tudod, mit vállalsz! - Miközöttünk Még nem akadt, ki meghajolt,
Mi vas vagyunk, a lélek vasa, Az el nem ködlő öntudat. A tétovák helyett is vívunk Holnapba érő harcokat!
Hisz mi küzdöttünk Cáricinnál A Krimben. Leningrád alatt, - Sztachánov a mi erkölcsünkkel Teperte le a szénfalat.
A mi erőnk ég, mint a máglya, Terjed, mint kanócok tüze, Velünk nől erősre az ember, Velünk lesz teremtő keze,
Hogy akit düh, vad árulás, Vakhit, önkény halomba tört, Emberré emeljük az embert Az aljas, romlott mult fölött.
Az elvtársak beszéltek hozzám, Huszonnégy ifjú akarat. - Láttam mögöttük szélesülni, Szétomolni a falakat,
S a párthelyiség falain túl, Túl városon, határokon, Sztálinnak, mondtam, s a nagy Pártnak, Tudom mit teszek, vállalom!
Vállalom, mert magamban mértem Gondosan: mit jelent a Párt, Mert aki önmagát vadássza Az el is veszti önmagát!
Mert az önzés rabságba görbít, A társtalanság szétlapít, A Párt adott nekünk barátot, S a szabadság szép napjait.
Sose éreztem ily szabadnak Magam. A fojtó babonák Helyett az osztály helyzetére, Harcra tanított meg a Párt,
Az emberségem adta meg, A vidám, harcoló erőt, Mely biztos cél felé halad, S nem törik le a cél előtt.
A gondolat éles hegyét, Mely a dolgoknak mélyébe vág, A szenvedély hevületét Nevelte szivembe a Párt!
A tudatos, kemény fegyelmet, Az önvizsgálat fegyverét, A jövő széles terveit, Mikben megszépül majd a nép,
A párt adta, szavára mozdult Ujjá a vén társadalom: Ezért, Rákosi életéért, Sztálinért mondom: Vállalom!
A Betegség Híre. Az volt a legiszonyúbb, Hogy elvesztette a szót és öntudatát, ki a világon a legtöbb igazságot beszélte, arra borul a némaság, ki a világról legtöbbet tud, most önmagát sem ismeri --- fekszik mozdulatlanul. Remény az agya, remény száll feléje s egyszerre az is a semmibe húll... Kés Hasít így a húsba, a rádió szinte üvöltött, vagy csak én hallottam úgy? nem, hisz az éter megtelt a torlódó fájdalom nehezével gyásszal teli drótok jajszava nyöszörgött, zörgött sa csupasz fa ága a szélben, de a sok hang és zörej, nem akart szóvá összeállni mégsem, a hírt akarata ellen jajongva cipelte mind... a házakra leszálltak a fekete vásznak, tépett madarak szárnyai, verődve verődtek, alattuk emberek jártak, amott egy idősebb férfi rángó arcai közt tévedezve, nehezen gurúlt a könnycsepp... nem hunytam le a szemem, bennem is fénylő csillám remegett, egymás felé tartott tükrök az arcok, melyekben magára ismert a kínlódó szeretet... Egyszerre agyamba nyomúlt a képe fekete keretben, arca minden vonását ismerem, de így mégis az egész annyira ismeretlen, hogy elszorul a szó, nem is tudom, hogy ezerszeresen megnő a szeretet a gyász lencséjén keresztül... csak most, hogy nézem az arcát, mely sohasem rezdül aztán mosolyra száját, mely nem nyílik szóra, nem szívja pipáját... és mégis régikép ez... újra látom, kisüt a keretből, szinte már kilép. Ő maradt az élet, érzem tekintetét, arcomra száll, majd végighullámzik az elárvúlt világon... Mimindent vesztettünk örökre el... gyár volt az agya jelen és jövő számára szakadatlan termelő --- többé ez a gyár nem munkál soha már --- mert elmosta a vér, lerombolta a halál... De termékeit nem rontja az idő, vésd mind az eszedbe, szívd a szivedbe, hordozza véred, s ahogy lángra lobog, vílágítson legbensőbb rejtekeidbe, hogy még azt is megértsed, amit Ő már nem alkotott... A gondot , a munkát sose hűlt hitét, harcát, hagyta reád, világ, dolgos ezernyi nép, az Ö biztató szavát őrzi és adja gyászában is a Párt tovább...sebek verdeső lobogók, feketék, könnycsepp, mely vöröslő szemekben ég, gyásznapok, halálig felejthetetlenek, de mind nem elég --- nőnünk kell emberiség, hogy közösen betölthessük helyét, az égbemerendő rettenetes ürt, hogy jól használjuk, izmainkba gyűlt, ölelő, sújtó roppant erejét...
A Párt egykori főideológusának maradandó alkotása:
Révai József: Tizenegyedik ige
Halált vonítottatok már első szemrebbenésemkor és azóta folyást!
Emberségem a butaságba ágyaztátok!
A televény föld biztonságát megingattátok alattam.
Hát dögölj meg első tanítóm!
Aki mondtad: kenyérrel dobjak vissza!
Dögölj meg apám!
Aki mondtad: te is fulladj hisz én is fulladtam.
Dögölj meg anyám!
Aki mondtad: az életem a zúzott szüzességed köszönése legyen.
Hát köszönet! köszönet! köszönet!
Hála, hogy a véretektől nyavalyás véremmel az értelemig rúgtam szét a hurkot.
Köszönet ok és okozat véletlenjének, hogy felemásul mégis az életünk szabadját rójjuk.
És azt a jót választjuk, ami magunknak is jó!
És azzal az asszonnyal szeretkezünk, akit megkívántunk!
És jaj! aki a horizont lehetőségeit a semmiig ringatja előlünk.
Mert tudjuk már: megdöglünk, ha hiszünk.
Jaj, láttuk hogy apánk a dögünkön új szajhákkal takarózik.
Jaj, láttuk anyánk vérünkkel szeszelt nászát új hímekkel.
Jaj, megtanultuk: magunk vagyunk a magunk karói -
és melegház és szeretet, tanítók és apák jósága üszök a jónak.
Már tereket akarunk, ahol a szabad levegővel pányvázatlan összeborulhassunk.
Minden megváltás kárhozottjai: elhivattunk végre is visszaütni, akár apánkat meg anyánkat gyilkolni
és vérünket vérrel hegeszteni könyörtelen örömmel.
Elment a nap, táskájába tevén
ügyeit, gondjait. Csönd lesz talán.
Ketten vagyunk most, Lenin meg én,
Lenin mint fénykép szobám falán.
Száját harsány szó feszíti szét,
bajusza mereven fölfele néz.
Homloka ráncában az emberiség,
hatalmas homlok, hatalmas ész.
Alatta sok ezer ember vonul,
lobogók erdeje, karok fûszálai.
Fölállok, arcomon az öröm kigyúl
jelentéssel kell most elébe állani:
Lenin elvtárs hadd szólok pár kurta szót,
nem szolgálatilag, szívbõl csupán
Lenin elvtárs, tudja, pokoli mód
nehéz amit végzünk egymás után.
Adunk már ruhát a mezítelennek,
több már a szén s az érc – ez, ugye, szép?
De persze, emellett – hadd mondom el Önnek,
sok még a szenny és a buta beszéd.
Míg átrágjuk magunk rajta, kimerülünk.
Ön nélkül sokan eltévedtek már,
ezen a mi földünkön, itt körülünk
s körös-körül igen sok gazember jár.
Nincs rá elég szám, snincs nevezet,
hogy hányan vannak e csirkefogók:
kulákok, szektánsok, részegesek,
talpnyalók és munkahalogatók.
Itt járnak és gõgtõl dagad a kebelük,
töltõtoll s jelvény pompázik a mellen.
Persze hogy megbirkózunk velük,
de rémes nehéz a harc ezek ellen.
Lenin elvtárs, füstös üzemeinkben
s havas tarlókon Ön itt van vélünk.
Az Ön nevével, a szívével szívünkben
eszmélünk, lélegzünk, verekszünk, élünk.
Elment a nap, táskájába tevén
ügyeit, gondjait. Csönd lesz talán.
Ketten vagyunk most: Lenin meg én,
Lenin mint fénykép szobám falán.