Észrevételek a Hit Gyülekezetéről
Bevezetés
Néhány dolgot előre tisztáznom kell önmagammal, szándékaimmal kapcsolatban. Ma 2003. május 19-én, amikor ezen írás lejegyzésére szántam el magam, semmi más célom nincs, mint önmagam előtt valamelyest összegezzem az elmúlt 13 év tapasztalatait, a bennem, környezetemben lezajlott változásokat szemléljem, elemezzem. De fenntartom magamnak, még inkább pedig Istennek a jogot arra, hogy a cél módosuljon, akár önálló életre kelljen az írás, tőlem függetlenül. Állítom ezt annak ellenére, hogy mindig vallottam, a gyülekezet belső életének problémáit nem a széles nyilvánosság előtt kell tárgyalni. Amit most elképzelhetőnek tartok mindössze az, hogy néhány barátom, testvérem fogja látni, ők is inkább úgy, mint a referenciaközegem szerves részei.
1990-ben tértem meg. Döntésemet soha nem bántam meg, még a legrosszabb pillanataimban is folyton eljutottam arra a konklúzióra egy-egy depressziós gondolatmenet végén, hogy egyszerűen, ha őszinte akarok lenni, hálával tartozom Istennek azért, mert megszólított. Mely tartozás nem pusztán követelményként fogalmazódik meg bennem, hanem mint egyetlen helyes, természetes reakció az isteni hívásra, melyben Ő maga jelentette ki nekem az evangéliumot, megváltó művét. Korábban nem voltam hívő és noha római katolikusnak kereszteltek meg megkérdezésem nélkül, sem neveltetésemben, sem életmódomban ez nem jelent meg, sőt később magamtól gondolkodtam ezekről kifejezetten negatívan. Azt a döntésemet sem bántam meg soha, hogy megtérésemre a Hit Gyülekezetében került sor. Közösségünkről ma is azt tartom, hogy Istentől van küldetése elsősorban a magyar nemzet felé, de a térség más nemzetei felé is. Elfogadom, hogy Németh Sándor isteni küldetéssel bír, mint pásztor. Viszont ennél többről nem tudok. Sokaktól hallottam, hogy apostol. Vitákban magam is szívesen hergeltem hasonlókkal vitapartnereimet, ugyanis azt én is tényként kezelem, hogy szolgálata eléggé egyedi és ilyen értelemben rá lehet fogni, hogy apostol. De kétségtelen tény, hogy sosem lett kiküldve apostolként és ő maga sem állított magáról ilyet soha. Elfogadom viszont, hogy az a fajta atyaság, amiről Pál apostol szól a korintusziakhoz írt levelében, sokakkal szemben, még inkább sokakért működik Németh Sándorban, mert az a munka, amit Isten nemzetünkben végez visszafejthető közvetve, vagy közvetlenül személyére. Nyilvánvalóan ez sem őt, sem pedig mást a helyében nem jogosít fel mindenre, de tény, hogy arra igen, miszerint megítéltetése csak jókora óvatosság mellett vihető végbe, de leghelyesebb alapvetően a dolgot Istenre bízni. Mind az atyaság intézményére, mind pedig szolgálati ajándék mivoltára való tekintettel védett személy. Alapvetően magamban úgy rendezem le a személyével összefüggő felelősség kérdését, hogy biztos vagyok egy törvényszerűség létezésében, miszerint pontosan akkora a felelőssége egy adott embernek, egy adott dolgot illetően, amekkora hatalma, kompetenciája van azon dolog felett. Óhatatlanul előfordulhat, hogy az olvasóban majdan fel-felmerül, hogy Németh Sándornak szinte teljhatalma van a Hit Gyülekezetében, így nyilván felelőssége is maradéktalan, ezért Isten bizonnyal számon kér rajta dolgokat. De leszögezem, ez a gondolatmenet tőlem igen idegen, mert noha tartalmaz igazságokat, de nem lehet figyelmen kívül hagyni két erős fundamentumot. Az egyik, hogy Isten elhívásai megbánhatatlanok. Másik, hogy egyszerűen Isten – bármilyen hihetetlen némelyeknek – még Németh Sándort is szereti és esze ágában sincs elvetni, ha pedig efelől meggondolná magát egyszer, az kérdés nélkül nyilvánvaló lesz. Olvasó vésd tehát észbe: kegyelem alatt élünk!
1. A kritikai személet hiánya a hívőknél
Valójában ez az alfája és ómegája a gyülekezet problémáinak. Megértem személyesen Németh Sándort és másokat is, ha a kritikákkal szemben igen kis tolerancia szintet mutatnak manapság. Őszintén megmondom, fogalmam sincs, hogy én mit tennék a helyükben. De nem is vagyok a helyükben. Viszont azt kénytelen vagyok megállapítani és alább vázolni, hogy semmivel sem árt kevesebbet a kritikai szemlélet kiölése a hívőkből, mint az, hogy akár Németh Sándor tekintélyét megsérti valaki. Direktben soha senki nem állítja, hogy ne kellene mindent megvizsgálni. De hányan mernék kifejezni ellenvéleményüket csak önmaguk előtt, ha a pásztor esetleg nem igei dolgokat prédikál, vagy a prédikáció bibliai alátámasztása igen szegényesre sikeredett? Legfeljebb néhány idősebb keresztény kuncog egyet magában és legyintve tovább lép. Mely kétségtelenül minden érintett fél számára kényelmes megoldás, de bizonyosan nem a jó megoldás hosszú távon.
De előbb tisztázzuk: szükséges-e egy hívőnek a kritikai szemlélet?
Szerintem pontosan annyira, amennyire szellemi emberekké kell, hogy váljanak a hívek. Ugyanis:
1 Kor. 2,15
A lelki [szellemi] ember azonban mindent megítél , de ő senkitől sem ítéltetik meg.
Szögezzük le: „mindent megítél”, vagyis nem mindenkit. Szögezzük le azt is, hogy a szellemi ember kifejezésnek a Bibliában nincs fokozása. Vagyis nincs szellemibb ember és legszellemibb embert sem találni. Utóbbi már egyébként is az orvosi eset gyanúját keltené fel inkább bennem. Valakit vagy a bibliai transzcendens-tudatosság mozgat, vagy nem. Bármilyen hízelgő is némely ember véleménye Németh Sándorra nézve, hogy amikor szellemi emberről van szó, akkor mint egyedüli etalon jelenik meg lelki szemeik előtt a pásztor, kénytelen vagyok megállapítani, hogy aligha etalon (nem hinném, hogy ő ezt gondolná egyébként magáról), de az bizonyos, hogy nem egyedi. Megjegyzendő, ha egyedi lenne a gyülekezetben, az éppen pásztori munkájáról állítaná ki a legrosszabb bizonyítványt. Akkor nézzük, hogy melyek a szellemi ember ismérvei - véleményem szerint -, vagyis honnan tudható, hogy őt a bibliai transzcendens-tudatosság mozgatja.
- Vette a Szent Szellemet
- Bűn nélkül él
- A szellem gyümölcsei és a felülről jövő bölcsesség domináns benne
- józan gondolkodásmódú
Az első kettő aligha igényel különösebb magyarázatot a megcélzott közeg számára. A harmadikhoz viszont elengedhetetlennek tartom. Ehhez a Korintuszi levélben Pál által tárgyalt jelenség felidézésére kérem olvasott olvasómat! A korintusziakat Pál testieknek jellemzi (1 Kor. 3,1-3). Pál később tárgyalja, hogy tulajdonképpen személyekben, emberekben gondolkodtak a hívők, ezért a problémákat, de a pozitívumokat is emberekben ragadták meg. A pozitívumok megragadásában nem látták, hogy Pál és Apollós csak szolgák, a problémák feldolgozásában pedig képtelenek voltak olyan megoldás felé terelődni, melyben meg tudták volna őrizni a gyülekezet egységét. Személyi konfliktusokat támasztani mindig kézenfekvőbb a testi ember számára, mint hogy az Úr hasznát keresse. Mely kijelentés oda-vissza igaz. (Visszatérve egy gondolat erejéig a Bevezetésben foglaltakhoz, meg kívánom jegyezni, hogy íme egy harmadik fundamentum arra, hogy miért nem Németh Sándor személye köré kell fonni a hibák tárgyalását és a felelősség kérdését. Ugyanis ilyenkor nem az Úr hasznát keressük. Bízom benne, hogy a figyelmes olvasó észre fogja venni, amikor én Németh Sándorra teszek utalásokat problémákkal összefüggésben, nem a személyével, hanem egy-egy jelenséggel foglalkozom, olykor még mentegetem is. Még pedig őszintén és nem szervilizmusból.) No de térjünk vissza Korintuszba!
Egészen elképesztő, hogy azokat a gyülekezetvezetőket minősíti Pál testieknek, akik egyéb iránt egy olyan gyülekezetet vezetnek, ahol semmi kegyelmi ajándék nélkül nem szűkölködnek. Ebből rögtön következik két dolog. Az egyik, hogy nem tesz szellemi emberré senkit a puszta tény, hogy gyülekezetet vezet bármilyen szinten, noha semmi okunk sincs feltételezni, hogy ott nem szolgálati ajándék, ajándékok vezetése érvényesült. A másik, hogy az sem tesz szellemi emberré valakit, hogy mondjuk csodatevő erő, vagy akár prófétálás működik rajta keresztül. Viszont a szellem gyümölcseinek jelenléte és a felülről jövő bölcsesség dominanciája egy emberben minősítheti az embert szellemivé. Ugyanis míg a szellem gyümölcsei kivált az érzelmeinkről tanúskodnak, hogy nem a másik ember a célpontunk, addig a felülről jövő bölcsesség a szívbeli és elmebeli hozzáállásunkat tükrözi. (Ha nem emlékeznél rá kedves olvasó, vagy lusta voltál most utána nézni Jakab apostolnál, emlékeztetlek, hogy a felülről jövő bölcsességnek vajmi kevés köze van ahhoz, hogy bölcselkedünk, bölcs dolgokat mondunk. Ez egy életvitelen keresztül megnyilvánuló magatartásban manifesztálódik.)
Ha egy mondatban kellene meghatároznom, ki a szellemi ember, akkor azt mondanám, hogy az, aki a Krisztus hasznát keresi, józanul. A józanság igénye pillanatnyilag olyan triviálisnak tűnik ebben, hogy nem kívánom külön tárgyalni.
Nos. Az, aki azt mondja, hogy legyünk szellemi emberek, szükségszerűen mondja azt is, hogy mindent megvizsgáljunk. A kritikai szemlélet kiölése viszont ezzel nyilvánvalóan ellentétes hatást produkál. Így amennyiben egy gyülekezet vezetése – mondjuk úgy - erőteljes hangsúlyt helyez arra, hogy belül minél kevesebb kritikai hang üsse fel a fejét, úgy saját tagjait fogja tönkretenni és még inkább önmagát.
Van itt ezzel összefüggésben két fura dolog.
Az egyik az, hogy az efézusi levél szerint a szolgálatra rendelt ajándékoknak szinte csak egy céljuk kellene, hogy legyen, miszerint azon fáradozzanak, hogy szellemi emberekké, egyszersmind kritikai szemlélettel megáldottakká legyenek a hívek. A munka neheze pedig úgy tűnik éppen az, hogy közben egységben tartsák a hívőket ugyanazon fejezet szerint. És ez a másik fura, egészen megdöbbentő dolog. Míg a testi ember azt hiszi, hogy akkor tud egységet támasztani emberek között és erőt felmutatni, ha nem hallani tevékenységéről érdemi kritikát, addig a szellemi ember úgy képes egységet teremteni, hogy közben az emberek megtanulnak különbséget tenni jó és rossz között, függetlenül a tekintélyi viszonyoktól. Az első esetben rövid idő alatt látványos eredményt lehet ugyan elérni, de menthetetlen az a közösség, aki ezt elszenvedi, mert mikor megfoszttatik vezetőjétől, képtelen lesz feldolgozni a vákuumot. Ez pedig visszahatóan fogja minősíteni a korábbi vezetést, lásd még Gamáliel. A másik esetben, a szellemi ember maradandót fog alkotni és tér fog nyílni más önálló szolgálattal bíró személyek számára is, ami kitermeli a hívőkből azt a szemléletet, hogy nem csak a vezetőjüket, hanem másokat is használ, még pedig érdemben Isten. Ne adj Isten akár más felekezetben is.
A kettő közötti választás olyannak tűnik nekem, mint amikor Lót – a testi ember – a könnyű álmot és a szinte kézzel elérhetőnek látszó célt választotta, míg Ábrahámnak a puszta jutott ugyan, de a végén mégis neki kellett Lótot megmenteni.
Hangoztattam, hogy kiölik a kritikai szemléletet. Az olvasóban talán felmerül a kétely, miszerint ez némi bizonyítást igényelne. Ugyan ha valaki ismeri a gyülekezetet ez a kétely fel sem merül, de lépjünk fel a teljesség igényével. A legszemléletesebb kifejeződése e tendenciának a házi csoportok elsorvasztása, mely a legújabb primer kijelentéssel nyert lendületet, miszerint „a házi csoportok a tévelygés melegágyai”. (Tájékozatlan olvasót tájékoztatom, hogy a tévelygés szó ezen szövegösszefüggésben csereszabatos a kritika szóval. Lásd még BAGY.) Nem szeretnék azzal a kézenfekvő, de túl olcsó viszontprimer kijelentéssel élni, hogy „mennyivel inkább a tévelygés melegágya a kézi vezérlés”, de bővebben mégis ki szeretném fejteni. Míg a házi csoportokban az esetleges tévelygés egyrészt keveseket érint, másrészt szét is forgácsolódik, harmadrészt pedig a tagok által a kisebb tekintély miatt eleve könnyebben kontrollálható, addig egy pásztor által esetlegesen elkövetett tévelygés sokakat érint, a tévelygésben egységben tart és nehezebben kontrollálható a tagok által. Tehát én az utóbbit alapvetően veszélyesebbnek tartom. Már ha nem a pásztor érdeke a fontos, hanem az Úré.
Elfogadom, hogy Németh Sándort a múltban számtalan alaptalan és rossz szándékú kritika, vádaskodás és rágalom érte. Megértem, hogy az ezekkel való viaskodás felőrli még a legkülönbek erejét is és hogy ezen harcokat megelőzendő sok mindent el kell követni. Viszont nem fogadom el a fent vázolt könnyebb megoldást. A kritikát nem eltiporni kell, hanem medret kell neki adni. Érthetetlen számomra, hogy mintha ez még senkinek sem jutott volna eszébe. Minden ember, vagy akár közösség ereje lemérhető a kritikához fűződő viszonyából. Így elterjedt dolog, de teljes tévedés azt hinni, hogy az által látszunk erősnek, ha úgy látszik tevékenységünket nem éri érdemi kritika. Helyesebben, így legfeljebb erősnek látszunk, de nem vagyunk azok. Minden szempontból jobb megoldásnak látom a mederben tartást, már ha nincs okunk a rossz lelkiismeretre, de ez esetben pedig meg kell térni. Hangsúlyozom, hogy szó nincs arról, hogy ilyenkor az istenemberét kitennénk annak, hogy emberek ítélkezzenek felette, de legalábbis nem jobban, mint egyébként. Általában sem értem meg azt a közkeletű gondolkodást, hogy nekünk védeni kellene az istenemberét. Kicsit olyan ez nekem, mint Gedeonnál. Ha az Istennek embere, akkor neki gondja is van rá, hogy megvédje. Ne szoruljon rá emberek védelmére! Persze, emberileg, mint bárki másért, kiáll mellette egy jó szándékú ember, de azt nem lehet hagyni, hogy ez egy abszolút következetlen módon intézményesüljön. Itt tartunk ugyanis. Egészen egyszerűen jól látszik, hogy a Bibliában is a belső nyilvánosság előtt folytak a viták, akár Pál apostolt is merészelték bírálni és ő megfelelt nyilvánosan. Más kérdés, hogy Pált alaptalanul vádolták (már ami a ránk maradt információkat illeti), de ő érvelt, megvédte magát, még pedig mindezt igen nagy nyilvánosság előtt sikerült megtennie, lásd azóta néhány milliárd ember olvasta már. Sőt éppen akkor van leginkább haszna a nyilvánosság előtt folyó vitának, ha alaptalan a kritika. Ha viszont alappal bír, akkor pedig éppen azt vesszük el a közösségtől, amiben leginkább kifejeződik Isten atyai jósága irántunk, a korrekciót. Lásd erre példaként, hogy Péter apostolt panaszolták be Pálnál. Ebben megmutatkozik az is, hogy volt fóruma a kritikának. Egy mederben tartott kritikai szemlélet pedig rendkívüli haszonnal bír a keresztények számára. Képzeljük el, hogy egy-két arra alkalmas embernek teret adunk bíráló, de nem vádaskodó írások megjelentetésére a Hetekben, melyre szintén arra alkalmas emberek válaszolnak, akár hosszúra nyúlva vitázhatnak is. Ha valaki azt mondja, hogy ezzel csak megzavarjuk a keresztényeket, az szükségszerűen mond egyrészt a hívőkről lesújtó véleményt, másrészt az őket állítólag fejlődésben tartó gyülekezeti vezetésről. Én inkább azt vélem, hogy egy ilyen megoldással sok legyet ütünk egy csapásra.
- Elismerjük azt, hogy noha Istennel járunk, nem vagyunk tökéletesek, szükségünk van korrekcióra és nyitottak vagyunk rá. Aki pedig ugye önmagát megalázza, az felmagasztaltatik.
- Kielégítésre kerül az emberek jogos kritikai igénye. Így az elnyomott jogos igény nehezebben kerül torz formában kifejeződésre. Avagy bölcs-e az a férj, aki „én vagyok a fej” felkiáltással fojtja el családtagjai vele szemben megfogalmazott kritikáját?
- A hívők információ feldolgozást, vitakultúrát és nem utolsó sorban őszinteséget fognak tanulni. Apropó! Hány őszinte kereszténnyel találkoztál mostanában a Hit Gyülekezetében? De magadhoz legalább őszinte légy! Persze az sem mentség, hogy máshol sincs több.
- Sok, a társadalomban élő sztereotípiának lehet erejét venni azzal, hogy átláthatóbbá tesszük magunkat.
- Nem utolsó sorban ez jelenti a világosságban járást. (Fontos, hogy itt alapvetően belső nyilvánosságról van szó, nem pedig általában. Magyarán: ilyen vitákat nem a Népszabadság hasábjain kell lefolytatni, de az sem jó, ha nincs hol.)
- Egy lépés lenne abba az irányban, hogy végre elkezdenénk közösségként funkcionálni és kilépnénk végre a szektás normákból.
Persze azt én is tudom, hogy egy-két olvasói levélben ma is jelennek meg kritikák, melyekre válasz is születik. De nagyon sajnálnám, ha ezt összekevernénk azzal, amit én feszegetek. Ezek a kritikák sokszor még zsigerből is jól lehetnének lereagálhatók, sem bennük, sem a rájuk adott válaszokban nincs semmi gondolkozásra ösztönző.
Tény, hogy Pál általában óv a felesleges vitáktól, szóharcoktól, de aligha az istenkeresés azon formáitól, ahol az egyik orca élezi a másikat, hiszen ezt a fajta vitát Salamon kifejezetten baráti viszonyban említi, mégpedig hasznosnak mutatva be.
Mire ide eljutottunk, talán felmerül az olvasóban, hogy bennem valami bagyos démonok vannak. A gyülekezet démonológiájáról még lesz szó, így a másik vonalat kívánom most cáfolni.
Az 1998-as eseményekről a személyes véleményem nem változott. Már akkor is azt állítottam, hogy nem voltam befolyásolva egyik oldalról sem, közvetlenül Istentől nyertem kinyilatkoztatásokat, melyek akkor nyertek igazi értelmet, amikor nyilvánosságra kerültek az ellentétek. Előtte erről természetes eszközökkel nem volt információm. Sommázva akkori és azóta is fennálló, s várhatóan maradandó véleményemet azt mondom: tisztátalan emberek küzdöttek rossz célokért, nemtelen fegyverekkel. Mindkét felet terheli felelősség, de bizonyos előttem, hogy a kiváltakat összehasonlíthatatlanul nagyobb.
Anélkül, hogy feleleveníteném az akkori csatákat egyetlen, de annál lényegesebb különbségre szeretnék rávilágítani az én álláspontom és a BAGY-ba távozók álláspontja között. Ez a gyülekezetvezetés elfogadhatónak tartott formája. Megjegyzem, a Hit Gyülekezete álláspontja sem fogadható el számomra, legfeljebb kevésbé rossz. A Hit Gyülekezete tulajdonképpen egy pasztorális vezetést tart jónak, míg a BAGY alapítói egy szervezeti kontrollban funkcionáló, demokratikus berendezkedést vélnek megfelelőnek. Én pedig azt gondolom, hogy nem lehet szolgálati ajándékokat szervezetileg kontrollálni. Viszont bizonyos dolgokat egyszerűen szervezetileg kell különválasztani tőlük, például a munkajogi dolgokat. (Isten ments, hogy a pásztorom legyen a munkáltatóm, akár indirekt módon is!) Az egyháztörténelem rákfenéje szerintem, hogy a keresztények folyton az őket körülvevő társadalomból vettek mintát a szerveződésre. Így amikor császárság volt onnan, most, amikor demokrácia van, akkor onnan igyekeznek. Hozzám legközelebb a montanista szemlélet áll ez ügyben, csekélynek tűnő, de jelentős módosítással. A magam részéről egy mózesi vonalhoz és egy ároni rendhez hasonlóban gondolkodnék. Izraelben az ároni rendnek akkor is volt funkciója, amikor éppen nem volt aktuális mózes. Valamint Isten szándéka jól látható volt a két vonal megalkotásával. Végig kíséri a Bibliát a hatalommegosztás és e két vonal nem sértette egymás autonómiáját sem. Szerintem a Bibliában ez az egyetlen minta van az intézményesülésre.
Kontrollálhatja-e valaki a szolgálati ajándék ténykedését? Az egyetlen emberi kontroll, aminek még egy szolgálati ajándéknak is kutyakötelessége alávetnie magát, az a belső nyilvánosság kontrollja. Nem is szolgálati ajándék minőségében, hanem mint Krisztus tanítványa. Hogy Németh Sándornak lesz-e valaha bátorsága erre, azt nem tudom. Talán, ha fiatalabb lenne. Ha az őt ért negatívumokat nézem, el kell ismernem, nem biztos, hogy bennem lenne ehhez kurázsi. Csak hát ez nem mehetne másképp. Semmi esetre sem tartom igaznak, hogy egy szolgálati ajándék számára csak (hangsúly a „csak” szón!) közvetlenül az Úrnak, vagy a családtagjainak, vagy a barátainak (kivált, ha mer még egyáltalán barátkozni) kellene a referenciaközeget biztosítania. Az meg kész öngyilkosság, ha az ember ezen maga választotta és egyébként hasznos és fontos referenciaközegén érvényesíti tekintélyét, mikor az referenciát szolgáltat. Viszont azt gondolom, hogy egy szolgálónak a szolgálati területe ad leginkább referenciát. Persze ha csak a felszínt kapirgáljuk, akkor sok istentiszteleti-mosolyt magára öltött szmájli köszön az emberre, hogy „áldjon meg az Úr”.
Még Pálnak az 1Kor 4-ben írt sorai sem zárják ki azt, hogy egy szolgálati ajándék munkájáról vita folyjék, még kevésbé a gyülekezet működéséről a közösségen belül. Sőt az 5. vers vissza is utalja a közösségnek az ítélet alkotás jogát, miközben felvázolja annak követendő módját. Kétségtelenül ezek után is megmarad a joga, hogy a vele szemben megfogalmazott kritikát csekély súlyúnak lássa és láttassa, de éppen Pál ennek ellenére is rendszeresen megfelelt a vádakra, rágalmakra és felvállalta a vitát is.
Igaz, nehéz ügy ez. Tulajdonképpen a referenciát is egy szolgálati ajándék lenne hivatva szolgáltatni. Ez lenne a próféta, aki viszont nincs. És mintha nem is akarna feltűnni. De az is paradoxnak tűnik, hogy ilyen közegben nem is biztos, hogy ki tudna fejlődni. Azért nem tud szolgálatba állni, amiért éppen szükség lenne a szolgálatára. Fura módon úgy látszik, hogy a gyülekezet vezetése is nagyon hiányolja ilyen szolgálat működését (lásd cikkek témája), de valahogy mintha röghöz kötve lenne és csak nagy látomásokban, egyes szám első személyben, az Úr nevében szóló embereket jelölne ki keresése céljának. Pedig a próféta mindezek mellett a legerőteljesebb kritikus is, még ha ez nem is illeszkedik szervesen az újszövetségi prófétai szolgálatról alkotott általános képbe. Ugyanis ellentétben néhány téveszmével, a prófétai szolgálat a maga eredeti és teljes terjedelmében funkcionál, sosem szűkült le arra, hogy valaki épülésre, intésre, vigasztalásra beszél. Ez utóbbi a Szent Szellem egy megnyilvánulásának részese, előbbi viszont Krisztustól közvetlenül szolgálatra rendelt személy, mely hasonló fundamentum, mint az apostol. Tény, hogy hazánkban ezen a területen is sok visszaélés volt, amely magyarázatot ad a prófétaként fellépő emberekkel szembeni erős szkepszisre. De nem kellene a fürdővízzel a gyereket is kiönteni. Hamis próféták ugyan elvehették Izrael igaz prófétáinak kedvét, de hiábavalóvá nem tehették Isten szócsöveinek küldetését.
De maradjunk még a bagyos témánál kicsit. Azért sem tartható a párhuzam, mert számos olyan pont van, mely vádakat tőlem soha senki nem fog hallani. Szintén nem fog tőlem soha senki hallani személyeskedést. Engem nem érdekel Németh Sándor vagyoni helyzete, nem érdekel, mire költik az általam odaszentelt (amit ugye úgy kezel az ember, mint számára elhaltat) pénzt, nem érdekel még sok minden más hasonló téma sem. Igazából számomra az volt a legfurcsább, hogy az igazi problémák hangoztatására valódi alternatíva híján alig került sor, ráadásul a médiakampány szükségszerűen vitte el a hangsúlyt az anyagiak tárgyalására és személyeskedésre, ugyanis egy tv műsorban nem nyílik lehetőség teológiai érvek érdemi ütköztetésére. Számomra nem kétséges, hogy a média mögött igenis ott volt a BAGY vezetőinek ténykedése, de ha igaz is lenne állításuk, hogy őket csak megkeresték, akkor is jól láthatóan csúszott ki a kezükből. De én ennél rosszabb felől vagyok meggyőződve. Nem történt más, mint amit már oly sokszor láttam addig is, azóta is. Adott egy sértett fél vélt, vagy valós sérelmekkel. Ettől kezdve el kezdi várni az isteni igazságszolgáltatást olyan értelemben, hogy a másik fél romlását keresi, akár aktívan. Veszélyes hozzáállás ez még akkor is, ha egyébként igaza lenne a konkrét dologban. Ugyanis ha engem egy testvérem porig alázva megsért, akkor sem lehetek rossz akarója. Nevetséges érv ilyenkor, hogy te csak a megtérését akarod előmozdítani. Azt te csak hagyd az igazságosan ítélőre, aki ugye őt is szerette annyira, hogy tulajdon vérét adta érte, így őt nem feltétlenül rettentéssel fogja jó útra téríteni, de te már rossz akarója lettél testvérednek és lettél majdnem menthetetlen, miközben az is lehet, hogy neked volt igazad. Hát nem szörnyű e mechanizmus?
Ezért az én alapállásom eleve egészen más, mint az övék. Nem várom, pláne nem kívánom sem a Gyülekezet, sem Sándor vesztét, bukását. Sőt még csak igazán a megtérését sem, mert nem dolgom eldönteni, hogy meg kell-e térnie bármiből is. Csak utat keresek, és összegzem a gondolataimat. Mondhatnám, csak ülök és reszelgetem a körmeimet, miközben „hülyeségeket” beszélek.
2. Hol a Sola Scriptura?
Már önmagában az extrémitás kategóriájába tartozik, ahogyan e megütközésem betetőzéséhez eljutottam és szabadultam fel arra, hogy átgondoljak egy csomó dolgot a Gyülekezettel összefüggésben.
Egyedülálló férfi vagyok. Ilyen minőségemben nekem gyülekezetileg szinte (?) tiltva van olyan tanítások meghallgatása, mely a házaséletről szól. Egy nap azonban hozzájutottam egy ilyen tanításhoz, s miután elvi alapon kifejezetten érdekelt egy kérdés, hát meghallgattam. Fetrengtem volna a röhögéstől, ha nem lett volna szánalmas az, amit Uzoni Péter és Nemes Pál alkotott fülem hallatára, de erről még később.
A téma, ami felkeltette az érdeklődésemet, az orális szex volt. Mintegy tíz évig úgy gondolkoztam erről a témáról, ha egyáltalán felmerült, hogy bűn. Talán a bűnvallás felkészíttetésem során kapott listán szerepelt is, erre már konkrétan nem emlékszem. De miután ebbe a „bűnbe” nem eshettem el egyedülálló keresztényként, így ennek igei háttere nem érdekelt. Az Index vallás-filozófia fórumán viszont beleolvastam egy ilyen témájú beszélgetésbe keresztények között és ott egy hites azt írta, hogy ő bizony gyakorolja a feleségével. Meglepett. Elkezdtem kutatni, inkább emlékeimben, mint szisztematikusan a Bibliában, hogy mit mond erről Isten. Konstatáltam, hogy nem tudok semmi olyan tiltásról, mely szerepelne az Írásban ez ügyben. Itt lecsendesedtem és nem foglalkoztam vele többet. Majd mintegy 2-3 év múlva hozzám került egy házaséletről szóló tanítás, nosza mondom, halljuk a nálam okosabbakat. Külön felderült a szívem, hogy az általam nagyra becsült és szeretett Uzoni Péter hangját hallottam meg először. Mondom, hajrá bizalom! Nagyon logikus érvelés, világos gondolatmenet, szép igei magyarázatok, így telt el az első félóra, igen, ez Uzoni Péter. Aztán rátértek az írásban feltett kérdések megválaszolására.
„Szabad-e orális szexet alkalmazni?” – szólt a kérdés. Innentől kezdve mintha valaki teljesen más szólalt volna meg Péter hangján. Sehol az igei magyarázat, logikus érvelés helyett logikátlan csapongás, világos gondolatmenet helyett rögeszmékhez való görcsös ragaszkodás. Válaszát Péter úgy kezdte, hogy „nem tudok nektek erre igét mutatni”. Szép kezdés, mondom, de legalább őszinte. De talán előáll valami logikus érveléssel, gondoltam. Ehelyett meghallgathattam, hogy démonűzések alkalmával sokszor űztek ki ilyen démonokat emberekből. Itt már röhögtem: „ez az, ha kiűzzük a kényszeres evés démonát egy emberből, tiltsuk el az evéstől is!”. Egyébként is megvan a véleményem a gyülekezeti démonűzési gyakorlatról, melyet kitartó olvasóm nem fog megúszni, hogy megismerjen. A cilinderből sikerült még előrángatni azt is, hogy sokaknál, akiknél ilyen probléma felmerült, némi beszélgetés után kiderült, hogy az óéletéből, pornófilmek megnézéséből támadtak ezek a vágyai, így ezeket kárnak és szemétnek kell ítélni. Könyörgöm! Alapvetően kétféle háttérből jönnek az emberek. Az egyik a világi, ahol napi dolog pornófilmeket nézni, a másik meg tradicionális keresztény háttér, ahol meg az a napi dolog, hogy szinte bármilyen szexualitás bűn. Lehet, hogy „némi beszélgetés után” kiderülne, hogy Uzoni Péter egészen egyszerűen a tradicionális keresztény hátteret jeleníti meg, amit neki ugyan úgy kárnak és szemétnek kellene ítélnie, mint az ex-világinak a pornós múltját?
Ha nem a saját fülemmel hallom, talán el sem hiszem, hogy Péter hatalmas úttévesztéseit Nemes Pali még képes überelni. Egy másik kérdés úgy szólt, hogy „szabad-e francia szexet csinálni?” (a kérdéseket egyszerre kellett bedobni, így vissza-visszatérő elemek is voltak), erre Pali határozottan bűnnek mondta, hogy többen legyenek benne az aktusban, mint a férj és a feleség. Még szerencse, hogy Péter legalább meg tudta mondani, mi az a franciázás. Majd Pali elmondott egy bizonyságot arról, hogy miképp sikerült a világi férjet rávenni arra, hogy lemondjon az örömszerzés ilyen formájáról, amiből mindenkinek illett volna meglátni, hogy Isten milyen hatalmasan tud beavatkozni. Nekem nem sikerült. Már csak azért sem, mert előtte az is kiderült, hogy világi férjnek ilyen szempontból jobb lenni, mert az ő feleségüknek mondhatni külön kegyelmük van eme bűn elkövetésére. Nevetséges lenne, ha nem lenne siralmas! Lehet, hogy bennem bujkál a kisördög, ahogy szokták mondani, de felettébb különös volt, hogy nem tárgyalták ugyanazt ellenkező előjellel. Ugyanis ellenkező felállás esetén világi feleség, keresztény férj és a feleség igénye, hogy férje így kényeztesse, megváltozott tekintély viszonyok stb. Mintha az orális szex csak a férfi kényeztetéséről szólhatna. Sőt, mintha egy nőt nem hozhatna izgalomba, hogy férjét így kényezteti. He-he néhány pillanat alatt belegabalyodtak volna és olyan önellentmondásokba kerültek volna, hogy otthon nem győzték volna leimádkozni magukról az érzést, hogy hülyét csináltak magukból. No persze ez sikerült nekik anélkül is, mert olvasómat felvilágosítom, hogy orális szex alatt Uzoni Péter a szájjal történő kielégítést értette, vagyis előjátékként még a Gyülekezetben sem tiltott egymás nemi szervének szájjal történő izgatása. Ahogy az sem tiltott, hogy kézzel elégítsék ki egymást a házasok, ha éppen úgy jön ki a lépés. Sőt ez utóbbit Péter szinte a férj kötelességének is nevezte, abban az esetben, ha ő előbb éri el a kielégülést.
Apropó bujkáló kisördög! Hites olvasóm könnyen juthatott eddigre olyan következtetésre, hogy bennem mondjuk az orális szex démona van. Ám ha ezt rám is olvastad, még mindig tartozol Istennek, nekem és valójában magadnak is azzal, hogy engem és másokat is az Isten Beszédével, annak tekintélyével győzz meg jóról és rosszról. Nosza!
Arról a meggyőződésemről, hogy egy feleséghez a férj ne közelítsen menstruációs időszakban, Uzoni Péternek sikerült letérítenie nyilvánvaló szándéka ellenére. Számomra egyedülállóként, mint akit a téma alapvetően nem érint, evidens volt, hogy ilyenkor békén kell hagyni a nőt. Nem mondom, hogy ma már teljesen másképp gondolom, de tény, hogy az Igében ez nem egészen úgy van, ahogy Péter azt interpretálta. A kérdés akörül forgott, hogy egy asszony a menzesz ideje alatt kézzel kielégítheti-e a férjét. Péter azt a koncepciót erősítette, hogy meg van írva: „ne közelíts!” Így tehát maximum egy átölelést és beszélgetést tud elképzelni és utána békességben elalvást. Nyomatékul többször felolvasta az alábbi két igét.
3 Móz. 18,19
Asszonyhoz ne közelgess, az ő havi tisztátalansága alatt, hogy felfedjed az ő szemérmét.
3 Móz. 20,18
És ha valaki havi bajos asszonnyal hál, és felfedi annak szemérmét, és forrását feltakarja, és az asszony is felfedi az ő vérének forrását: mindketten irtassanak ki az ő népükből.
Csak hogy nyilvánvaló, hogy mindkét igében meghatározza az asszonyhoz közelítés módját is. Miszerint felfedésre kerül az asszony szemérme. Viszont a kézzel történt kielégítésnél ez nem kell, hogy megvalósuljon. Nem tudom, hogy én egy ilyen helyzetben milyen elvárásokat támasztanék és erről nem is nagyon szeretnék addig gondolkodni, míg nem kerülök bele. De ez nem is ebből a szempontból érdekes. Itt elvi kérdésről van szó. Ugyanis e kérdésnél is és sok másnál is visszatérő gondolat volt, hogy keresztényekkel szemben nem szabad ószövetségi elvárásokat támasztani, mert például a tisztasági szabályokat az újszövetség felülírta. Valamint nem kell több terhet rájuk vetni, mint amit az Apcselben az első zsinaton megállapítottak. De könyörgöm, akkor ne tegyük!
Összegezve arra jöttem rá, hogy ezt így nem lehet csinálni. „Utáljuk” a római katolikusokat, mert keresztül verték például a Mária-dogmákat, melyeket méltán teszünk gúny céltábláivá, mondván, hogy nem bibliai. De mennyivel vagyunk mi különbek náluk, ha az igei magyarázatot meg sem kíséreljük, de helyébe odatesszük karizmatikus tapasztalatainkat, melyeket úgy állítunk be, mintha annyira megkérdőjelezhetetlen lenne, majd bevezetünk egy tiltást erre alapozva? Igen nagy vakmerőség ez. De ha ilyen mércével mérünk, el kellene fogadnunk a Mária-jelenéseket, hiszen az is karizmatikus, és a rómaiak legalább odabiggyesztettek némi bibliai utalást hozzá. Mi meg azzal kezdjünk, hogy erről ugyan nincs semmi a Bibliában, de bűn. Puff neki! Amikor én megtértem, eszembe és szívembe vésték azt, hogy bűn az, amit Isten mond, hogy tedd meg és nem teszed meg, vagy azt mondja ne tedd meg és megteszed.
Megkérdezném Pétert, ha tehetném. „Te Péter! Nem gondolod, ha a Biblia látványosan hallgat valamiről, az már önmagában is beszédes?” Ugyanis a Biblia látványosan hallgat a házasélet intim részleteiről. Amikor azt mégis tárgyalja az Énekek énekében, olyannyira mentes tilalomfák állításától, hogy csak na. De nekem ugye, egyedülállónak az Énekek éneke is majdnem tiltott olvasmány. Ostobaság! Eleve nem tartom valami épületesnek külön alkalmat rendezni házasoknak. Amely egyedülállóban a testi természetnek ad alkalmat egy ilyen tanítás, annak nem kell egy ilyen alkalom hozzá. Másrészt abban sem vagyok biztos, hogy ezzel egyáltalán különösebben foglalkozni kellene. Isten nem teszi, akkor mi miért szólnánk bele házaspárok intimszférájába? Honnan a bátorság tilalomfákat állítani? Ami pedig általánosságban elmondható, azt egyszerű istentiszteleten is el lehet mondani, vagy el lehet olvasni a Bibliában.
(Azt gondolná az ember, hogy ilyen viszonyok között legalább erkölcsileg nagyon magas szinten mozgunk. Ez valaha így lehetett. De egészen meglepő, hogy ismeretségi körömben azt tapasztaltam, hogy megszaporodtak a házasságtörések. Szerencsére a hozzám közelállókra ez egyáltalán nem vonatkozik. Megrázó volt hallani, hogy egy feleség 13 éves hitgyülis tagság, szintén évtizedes házasság és 5 gyerek után azt mondta a férjének, hogy tulajdonképpen sosem szerette. Ekkor elhagyta egy másik férfiért, akit gyülekezeti szolgálat közben ismert meg. A férjétől még csak 1 hónapja vált el, amikor már 4 hónapos gyereke volt a másik férfitől. De ez csak egy eset. Máshol a férj sokallt be és keresett vigasztalást más nőnél. Semmi esetre sem állítom, hogy összefüggés van ezen házasságtörések és az intimszférába avatkozó tanítás között. De gondolataimban egymás mellé helyeződött és igen furcsán nézett ki, hát ideírtam, megjegyzés gyanánt.)
Ebben a témakörben jól megmutatható volt a Gyülekezet Bibliához, karizmatikus tapasztalataihoz és tilalomfákhoz való viszonya. Csak remélhetem, hogy a tanítás, melyet meghallgattam, mára elavulttá vált a gyülekezetben, hiszen valóban régen hangzott el.
Ha így lenne, még mindig ott van a következő téma, amiben szintén jól kivehető lesz e probléma létezése. Mindenesetre szomorú, hogy egy önmagát a protestáns irányhoz soroló közösség rutinszerűen lép túl a Sola Scriptura elven, ha nem tudja igazolni vélekedését az Isten Beszédéből.
3. Démonológia
Semmi kétségem afelől, hogy vannak démonok. Afelől sincs, hogy keresztényekben is lehetnek. Mégis igen ambivalens a gyülekezeti teológia ezen része és a Biblia viszonya egymással.
Tán kezdjük azzal, hogy aki elhiszi, hogy hetente, vagy havonta ugyanazon démonok mennek ki ugyanazon emberekből, az egyszerűen nem veszi komolyan Jézus szavait a kiűzött, majd heted magával visszatérő démonról. Ha meg mégis démonok mennek ki ilyenkor emberekből, az a pásztort minősíti igen szégyenletesen. Ott ülnek emberek évek óta a gyülekezetében és ugyanazon démonoktól szabadulnak, mondjuk hetente. Hol az ellenálló képességük? Hol a személyes harcuk? Különös tekintettel arra az egyáltalán nem elhanyagolható tényre, hogy nincs példa a Bibliában arra, hogy keresztényből démont űztek volna. Rendre csak olyat olvasunk, hogy nem tanítványokból mentek ki a démonok. Jézus tanítványai vagy nem voltak démonizáltak egyáltalán, vagy nem ezt látták megoldásnak. Én ez utóbbit gondolom. Ráadásul gyülekezeti terminológia szerint számosra a tizenkettőből könnyen rá lehetne sütni a bélyeget, hogy ilyen, meg olyan démon volt benne. Sőt Péterről tulajdonképpen még tudjuk is, hogy hatalmába kerítette a Sátán, hisz maga Jézus mondja ezt ki kertelés nélkül. De soha egyikükből sem űzött ki Jézus démont. Sőt ők maguk űztek démonokat, még az elvetemült Iskáriótes Júdás is, aki gyülekezeti terminológia szerint meg volt kötözve többek között tolvajlással.
Ennyit az igei háttérről. Mi a helyzet a gyümölcsökkel?
Nekem még nem sikerült olyan emberrel beszélnem erről a Gyülekezetben, aki démonűzés keretében szabadult volna meg tartósan bármely bűntől, rossz szokástól. Nem vonom kétségbe ennek létezését, csak azt mondom, hogy nem találkoztam olyan emberrel, aki egyértelműen ehhez az aktushoz köthetné a dolgot. (Mióta ezt leírtam, akadt egy ember, aki azt mondta, hogy démonűzés volt a Gyülekezetben, ő hazament és többé nem volt mániákus kólaivó, voltaképpen minden erőfeszítés nélkül. Nem állítom, hogy a legjobb bizonyíték, de tartoztam a korrekcióval.) Én rendszerint úgy szabadultam bűnöktől, rossz szokásoktól, hogy vagy megváltozott a gondolkodásmódom, vagy igényem támadt arra, mondjuk egy prédikáció eredményére, hogy másképp csináljak dolgokat. Ismerőseim is erről tehetnek bizonyságot. Persze nehéz is meghatározni sokszor, hogy mihez köthető, mert a megtérésünkkor sok benyomás ér bennünket, sok változáson megyünk keresztül, még pedig viszonylag rövid idő alatt. De tegyük fel, hogy valóban sokak köszönhetik ilyen szolgálatnak személyiségük felszabadulását. Ennek ellenére sem mehetünk el a negatív gyümölcsök tárgyalása mellett.
Különös misztika lengi körül nálunk a démonokat, melyből nekem úgy tűnik éppen ők profitálják a legtöbbet. Állítólag képesek csak úgy átugrálni egyik emberről a másikra. Olykor vigyázni kell, mert lélegzetvétellel is be lehet őket szippantani. (Lásd Derek Prince mondja, hogy úgy jönnek ki, ahogy bemennek, lélegzetvétellel.) Állítólag ha már egy bent van egy emberben, máris potenciálisan lehet az ördög ügynöke az adott ember. (Ejnye Neo, gyere már ki a Mátrixból!) Nem lehet pontosan tudni, hogy a már az ember teremtése előtt létezett máriaszeplőtelenfogantatásának démona kit vezetett ezen alapon Mária-imádásra, mondjuk Ábrahám idejében. Egyesek tudni vélik, hogy osztódni is tudnak. Ha elfogulatlan vagy kedves olvasó, szerintem nem véletlenül támadt hirtelen olyan érzésed, hogy ez tiszta babonaság. Nem, nem a kételkedés és hitetlenség démona kísért, csak egy-két, igével sosem megalapozott karizmatikus hiedelem váltott ki belőled természetes, emberi reakciót. Ezek a hiedelmek pusztán azt eredményezik, hogy megfagyasszák a kapcsolatokat. Semmi egyéb haszna nincs, már ha ez haszon. Nem tűnt fel még senkinek, hogy a keresztényektől való elhatárolódást a Biblia nem ködös démonokhoz, hanem nagyon is konkrét bűnökhöz köti? Felénk ez nagyon másképp van, lásd majd később!
Úgy egyébként is érdekes tud lenni a gyülekezet tagjainak egymáshoz való viszonya. Sokszor hites munkáltató nem akar hites alkalmazottat, viszont ez fordítva is igaz. Néha hites üzletember hitessel nem üzletel. Vidéki pásztor gyermeke nem hajlandó hiteseket tanítani, noha ő maga is hites. Hites apa, akit nem zavarna, ha világihoz menne hozzá, hites lánya. Te, aki hites vagy, hányszor találkoztál már olyan dologgal, amiből rossz véleményt szűrtél le egy másik hites miatt a gyülekezetről, mert úgy láttad, hogy az esetek gyakorisága miatt nem vethető el az általánosítás? Ne tiltakozz, légy őszinte!
De térjünk vissza és lássunk néhány ellentmondást!
Szeretnék látni néhány bibliai utalást arra, hogy a démonok ide-oda ugrálnak egyik emberről a másikra, ukmukfukk. Különösen keresztények között érdekelne ilyen, ugyanis, mint az köztudott, víztelen helyeket keres magának a kiűzött démon. Kérdezem Derek Prince-t így távolból, hogy a magzat mely levegővétel során szívta magába az éltető levegővel az elvetettséget, mert ugye azt is tanítod, hogy magzat is lehet démonizált? Ne értsük félre egymást, nem vonom kétségbe, hogy egy magzat démonizálódhat. De én továbbra is nyugodt lelkiismerettel fogom venni a levegőt, tudva, hogy védelmemen rést csak a bűn üthet. Viszont a bűn felett már Káinnak is lett volna módja uralkodni, én meg sokkal jobb helyzetben vagyok, mint ő volt valaha is. Egészen gyönyörű az a vélekedés, hogy ha benned van egy démon, potenciálisan ügynöke lehetsz az ördögnek. Helyezzünk emellé egy másik állítást, miszerint Pál apostolban az a bizonyos tövis a háborúság démona volt, aki mindenhol veszedelmet támasztott körülötte. Érezte-e Pál magát bármikor is megtérése utáni időszakára vonatkozóan, hogy az ördög potenciális ügynöke lett volna? Igaz, ő nem járt sem Derek Princehez, sem Németh Sándorhoz démonológiát tanulni. A démonok elnevezése önkényességet, vagy valós kijelentéseket jelenít meg, esetleg pont így, ebben a sorrendben? A démonok szaporodnak, osztódnak, vagy esetleg osztódva szaporodnak? Mert valami ilyesminek kell történnie akkor, amikor azt halljuk, hogy egy démonizált ember (mondjuk egy homoszexuális) beszédeit azért nem jó meghallgatni, mert megosztja a démont a hallgatósággal, így mi is démonizálódhatunk. Nevetséges. Nem állítom, hogy nincs transzferencia, csak egyszerűen meggyőződésem, hogy nem démont oszt meg, hanem a bűn szennyez legfeljebb. Ez utóbbi felfogásban egyrészt védett tudok maradni úgy is, hogy közben nem kell egy buta misztifikálással elhinteni magam körül a bizalmatlanság légkörét. A kiemelt példa nyilván társadalmi kapcsolatokban van elhelyezve, mert homoszexuális embereknek csak megtérés és a bűnelhagyása után van helyük keresztény közösségben.
Egyes istentiszteleten azt is nehéz lenne eldönteni, hogy kik vannak többen, a vélelmezett démonok, vagy a hívők. A megnyílt szemű elizeusi felkiáltás a Gyömrői úton úgy hangzana „Félj. Mert többen vannak, akik velük vannak, mint akik velünk”?
4. Fegyelmezési rend hiánya
Már volt szó érintőlegesen a gyülekezet tagjainak fura viszonyáról egymáshoz. Ott nem tértem ki arra, hogy számos anyagi természetű visszaélés terheli a gyülekezetet. No én nem olyanról beszélek, hogy a gyülekezet vezetésének visszaélése lenne, ebben nincs kompetenciám. De környezetemben volt néhány olyan eset, hogy magát kereszténynek valló emberek forgattak ki pénzükből keresztényeket, a gyülekezet pedig félve bármi botránytól nem kezeli helyén a dolgokat. Beszédes dolog, hogy feketelista igen, fegyelmezés viszont nem jött szóba. Fura, hogy eltűrik, hogy csápoljon a gyülekezetben, énekelje a dicséreteket, és hallelujázzon nagyokat, miközben óvva intenek olyan emberekkel kapcsolatot tartani, akiknek rokonaik esetleg a BAGY létszámát gyarapítják (lásd még: megosztják a démont). Vagy ezeknek nagyobb szervilizmusról kell bizonyságot tenniük. Úgy tűnik, ma a gyülekezeten kívül kerülni csak a Sándor tekintélyének valós, vagy vélelmezett megsértése révén lehet. Meglepő ez ahhoz képest, hogy ez nem is szakítópróba bibliailag, miközben viszont akiket ki kellene rúgni páros lábbal, azok ott csápolnak és „isszák a Szent Szellemet”, a Gyülekezet megbecsült tagjai.
5. Sikerevangélium
Úgy tűnik, lassan a Hit Gyülekezete is megszüli a maga hamis evangéliumát. Régóta hajlamot mutatott rá, de lassan komolyan kell venni, hogy kezd általánossá válni, miszerint a keresztény értékmérője egzisztenciális és anyagi helyzete. Hiszen Isten jó, nekünk is jót akar, ezért az Istennel való viszonyunk meg kell jelenjen anyagi életünkben is. Jézust erről minden bizonnyal elfelejtették tájékoztatni, mert Ő nyilvánvalóvá tette, szegények mindenkor lesznek velünk. No meg Jakab se nagyon hallhatott erről az evangéliumról, aki ugye alacsony sorsú atyafiról beszél.. Az is látható, hogy ezt a gyülekezetet nem Pál alapította, mert itt az elitesedés lebeg sokak szeme előtt.
Tulajdonképpen nemrégiben attól dobtam el az agyam majdnem, hogy valaki szembesített engem a „lehangoló ténnyel”, miszerint az elmúlt 3 évben semmi fejlődés nem volt az életemben. Tekintsünk el attól a ténybeli tévedéstől, hogy anyagi értelemben egy új Suzuki vásárlása egy 17 éves Lada után igen jelentős fejlődésnek tűnik, mert ennél a gikszernél nagyobb a probléma. Tekintsünk el attól is, hogy fel sem merült az illetőben, szeretem a munkámat, elégedett vagyok anyagi helyzetemmel, abbahagyni sem azért akarom, mert egzisztenciálisan, vagy anyagilag annyira előre akarnék lépni, tehát ettől is tekintsünk el, mert ennél is nagyobb a probléma. Ábrahám atyám, hallod milyen eszeveszett szerencsétlen életet éltél évtizedekig? Első komolyabb vagyonodat voltaképpen abból szerezted, hogy megvették feleségedet, majd sokáig örökösöd sem volt. Az első fiadat el kellett kergetned. Nem akartam mondani az illetőnek, a Gyülekezet jelen állapotában több okom lenne a szégyenkezésre, ha rohamos karriert futottam volna be. Ma a gyülekezet számára érzésem szerint sokkal inkább a gazdag ifjúnak szóló üzenet nyer aktualitást: „Add el mindenedet, amid van, és oszd el a szegényeknek, és kincsed lesz mennyországban; és gyere, kövess engem”. No nem mindenkinek, csak azon keveseknek, akik tényleg vagyonosodtak, mert a tagok többsége úgy él, mint bármely más átlagos ember Magyarországon. De a következőképpen akár mindenkinek is szólhat, mint üzenet.
Úgy tűnik a gazdag ifjú pontosan olyan volt, mint megannyi hites. Jogalappal hitt abban, hogy a vagyoni helyzete és Istenhez fűződő viszonya harmóniában van egymással. Tulajdonképpen büszke is volt rá, hogy a parancsolatokat megtartotta ifjúságától fogva. Kiemelendő, hogy Jézus ezt nem cáfolta, sőt még tudjuk azt is, hogy megkedvelte az ifjút. Viszont rámutatott a hiányosságra, melynek keretében azonnal kiderült, hogy ez a harmónia nem az evangélium része. Ha az lenne, a történet másképp alakul, mert az ifjú felismerte és örömmel követte volna azt a személyt, akiért az egész törvény és minden parancsolat íratott. De így csak szánalmas önigazolásként funkcionált a parancsolatok követése és a vagyona. Tudom, erre azt mondhatod, hogy te már döntöttél Jézus mellett. Csak hogy azt gondolom, e döntést nap, mint nap, időről időre meg kell ismételni. Nálad melyik pont volt az, amikor már döntésed önigazoló lett? Félreértések elkerülése végett: az evangélium valóban megjeleníti az anyagi és egzisztenciális felemelkedés lehetőségét, csak ezt a legkevésbé sem teszi értékmérőjévé egyetlen tanítványnak sem. Hasonló ez ahhoz, amikor az embereket betegségeikért hibáztatják egy másik hamis evangélium alapján, amit a gyógyulás evangéliumának szoktak nevezni. Rendkívül szánalmas, hogy azok az emberek, akik már egyszer elhitték Istennek, hogy Jézus Krisztus engesztelő áldozata minden bizalmatlanságot leromboló bizonyítéka annak, hogy Isten őket elfogadta, most a vagyonosodásban várnak visszacsatolást erre.
Ide tartozik még, hogy én még egyetlen Zákeust sem láttam 13 év alatt. Fura, hogy jöttek emberek vagyonosan a gyülekezetbe, kik közül némelyek bizony ebül szerzett jószággal és miközben jó adakozók és tizedfizetők lettek, addig nem lettek Zákeusok. No persze senkit sem lehet arra kötelezni, hogy vagyonának felét szétossza a szegények között (figyelem: nem a gyülekezetnek befizeti!) és az általa megkárosítottaknak négyszeresen visszafizesse a kárt. Igaz? Ahogy gondolom, adakozásra és tizedfizetésre sem lehet kötelezni senkit. Hát nem érdekes, hogy ami a Gyülekezet érdekét szolgálja, arra „inspirálja a Szent Szellem”, míg ami nem szolgálja különösebben a Gyülekezet érdekeit arra nincs inspirációja? Bölcs Istenünk van, dicsőség az Úrnak, ugyebár. Szeret az Úr, van miből adakoznom, tiszta a lelkiismeretem, dicsőség az Úrnak, ugyebár. Nekünk is megvan a magunk búcsúcédulája. A főpapok legalább nem fogadták el Júdástól a 30 ezüstpénzt. Zákeusnál fel sem merült, hogy anyagilag támogassa a szolgálatot, ugyan miért? Kedves Zákeus jelölt: fizesd vissza négyszeresen az elrabolt javakat! Kedves hites vállalkozó, kezdd az alkalmazottaiddal! Ha megteszed, minden bizonnyal megszaporodik a hálaadás az Isten nagy-nagy dicsőségére. Ezután az igazságon nyugvó jó lelkiismerettel viheted fel ajándékodat az Úr oltárára. Amíg pedig nem teszed, előttem csak úgy nevezheted magadat áldottnak, hogy cserébe én hazugnak foglak nevezni.
No de én a Gyülekezetet sem tartom sikeresnek anyagilag. Mert addig, amíg minimálbéren foglalkoztat papíron embereket, hogy kevesebb bérterhet kelljen fizetnie, igen lazán kezelt istenfélelem mellett lehet csak beszélni áldásról. Mert nyilvánvalóan ott van a státer a hal szájában, csak másra költik. Ahogy a Gyülekezet sikeresnek hazudott, valójában tolvaj vállalkozói is, valóban mélységes tiszteletem a kivételnek. Nem mentség a „nagy magyar valóság”, ugyanis a kívül valóknak nincs Megváltójuk, aki megmondja nekik, hol van az a hal, aminek a szájában ott a státer. Egyetlen menthető körülmény van, a család biztonságos léte, hiszen mindenkinek először a háznépe iránt kell istenfélőnek lennie, bár ezt is inkább én engedem meg. De amikor luxus, vagy éppen felsőközép kategóriás autókban utazik a család, miközben minimálbéren vannak bejelentve (ha be vannak) az alkalmazottai, már kifejezetten tolvajról beszélhetünk. Ugyanis nem csak az államot, hanem az alkalmazottait is meglopja, mert mind a társadalombiztosításnak, mind a nyugdíjbiztosításnak vannak távolabbi következményei.
Ez a sikerevangélium lufija. Én maradok a teljes evangéliumnál, mely valóban megjeleníti az anyagi és egzisztenciális felemelkedés lehetőségét, de alapvetően elégedettséget jelöl ki viselkedési mintaként abban, amiben vagyunk.
Egyszer valaki nagy vehemenciával próbálta győzködni egyik barátomat, hogy milyen jó egy bizonyos könyv, amiben a meggazdagodásról van valami „jó látás”. Mellesleg számomra az egyetlen jó látás az volt, hogy kell írni egy ilyen könyvet, ha sok pénzt akarok. Ekkor én megjegyeztem, hogy szeretnék már látni egy olyan keresztény könyvet, ami a megelégedést tanítja. (Van ilyen, Bibliának hívják, talán a Hit Gyülekezetében is ismeri még valaki.) Nem okozott meglepetést, hogy az illető készmagyarázattal szolgált volna azonnal, hisz már a jól ismert rigmus bugyogott ki ajkain, hogy megelégedni csak akkor tudunk, ha rendes anyagi körülmények között élünk. Kár, hogy mintha nem is olvasta volna Pált. Az elégedettségnek nem a jövőben, hanem a jelenben kell megvalósulnia, attól elégedettség. Ki gondolná, mi?
Tapasztalatom szerint a legtöbb hitgyülisnek ha azt mondom, áldás, a következők jelennek meg a gondolataiban, gyakorisági sorrendben.
- anyagi és egzisztenciális felemelkedés
- párválasztás, ha még nincs
- egyéb problémáira válasz
Pedig egészen egyszerűen nem a problémáinkra kapott közvetlen válasz az az áldás, melyet a Biblia elénk tár. Egy-két zűrösebb napomtól eltekintve egy olyan kérdésre, hogy számomra mi az áldás, az első gondolatom az volt mindig is, hogy megismerhettem az Urat, a második pedig, hogy az Úr is ismer engem. Ez az áldás. Én értem, hogy efelett könnyű elsiklani néhány éves keresztény élet után, de mégsem megengedhető és mutat rólad valamit, ha így vagy vele. Ugyanis jobb az a gondolkodásmód, ahol a Krisztus van középpontban, mint az, ahol a problémáid. Még ha az „áldás” egyébként pozitív fogalma mögött is rejtőzik el az, hogy neked tulajdonképpen a problémáidon jár az eszed szüntelen.
Aligha új dolgokat írok, a Gyülekezetben is megvan valahol ez a látásmód, csak egy ideje mintha nagy igyekezettel ásnák mélyre. Úgy 8-9 éves keresztények között és afölött ritkább e probléma megjelenése. Viszont az a baj, hogy akik most térnek meg, már úgy szocializálódnak, hogy már magukba szívják a fent vázolt hamisítását az evangéliumnak és onnantól már adottságként kezelhető.
Hogy valami vitriolosat is mondjak, nekem úgy tűnik, hogy sok katolikus rendezettebb, emelkedettebb anyagi és egzisztenciális viszonyok közepette él, mint az átlag hitgyülis. Akkor most mi van? Ők a jobb keresztények?
6. Más felekezetekhez fűződő viszony
Nagyon messzire nyúló problémakör ez és én csak érinteném. Vannak benne érthető, sőt számomra elfogadható elemek, mégis bizonyos vagyok benne, hogy a beállítottság borzalmas.
Nagyjából itt is elmondható az, ami a belső életre is, hogy aki elfogadja az istenemberét, azt szeretjük, aki pedig kritizálja, az sátán. Persze az igazi csak a Hit Gyülekezete lehet, hiszen Isten munkája csak itt érvényesül teljesen az istenemberén keresztül. A legfurább, hogy leszedve az egészről egyrészt az én gúnyolódásomat, másrészt a Hit Gyülekezete arroganciáját, gőgjét, még valamelyest igaz is. Általában azt tartom, hogy a történelminek mondott felekezetek megragadtak egy szinten, ahonnan képtelenek szervezetileg, intézményileg továbblépni. Azokból a felekezetekből pedig, amelyek képlékenyek maradtak Isten kezében a legkülönfélébb okokból hiányzik a dinamizmus, a karizma, karizmák iránti tisztelet. Az egyetlen közösség, amelyik képlékeny is és tele van dinamizmussal, a Hit Gyülekezete. Nem mellesleg ezen írás éppen ezt a képlékenységet szándékszik ébren tartani azokban, akikhez eljut, hogy ne váljunk őskövületté.
Önálló kategóriát jelent a felekezetközi viszonyokban a Római Katolikus Egyház (RKE). Alapvetően érthető számomra az a fajta hozzáállás, amit a Gyülekezet tanúsít. Nehéz elhinni a RKE-ról, hogy a legkisebb mértékben is változott volna a sötét középkorhoz képest. Úgy tűnik, hogy minden lépés, amit ez irányban tett pusztán társadalmi kényszerek hatásának érvényesülése, nem pedig belső változás. A legkellemetlenebb, hogy a szememben ott tart, ahol az a bizonyos fiú, aki farkasért kiáltott és harmadszorra, amikor jöttek a farkasok, már senki nem jött, hogy megmentse. Ugyanis, ha látszana némi változás, esetleg gesztus, akkor óhatatlanul jön a párhuzam, hogy ez már megtörtént egyszer és „ne adj isten többször”. Ugyanis az ellenreformáció egy eszköze volt, hogy bizonyos protestáns tanításokat beépítettek, de csak olyanokat, melyek a RKE lényegét nem változtatták meg, viszont képesek voltak ezt a látszatott kelteni. Így valójában szó sem volt bármiféle békülési szándékról, csak egy stratégia volt a vallási háborúban. Hadvezéreknek ügyes, de Jézus katonáihoz nem méltó.
Mindenezek ellenére ott a túlparton is emberek, sőt mondhatni keresztények vannak. Társadalmi szinten meg kell tanulni együtt élni. Teológiai vitáknak pedig színteret lehet adni, oszt ütni-vágni egymás fellegvárait. Naiv vagyok? Vagy csak betöltöm a szeretet egy megjelenési formáját, hogy mindent hisz? Nevezz, aminek akarsz!
Mindezen pontokról még el kell mondanom. Egy igavonó néma állat emberi szava által is hajlandó vagyok más belátásra térni, ha az összhangban van az Írással. De nem vagyok hajlandó másfelé menni pusztán azért, mert ostorral vernek. Én magamat is egy ilyen igavonó néma állatnak érzem, aki azért szól, mert még ha homályosan is, tükör által, de angyalnak látszik, aki elállja azt az utat, ami a szokványos, hites tradíciók mentén vinne tovább.
Nyilvánvaló továbbá, hogy az általam feszegetett hibák léte nem okoz látványos leépülést a gyülekezet létszámát illetően. Viszont annál inkább reálisnak látsszanak, minél kevésbé létszámban mérjük az Istennek jelenlétét, hiszen jól tudjuk, ahhoz már elég két vagy három tanítvány is.
<>Semsei Ferenc
<>(Ez itt a telefonszám helye, az eredetiben szerepelt.)
<>
Smith Wigglesworth-öt ilyen értelemben szokták a hit apostolának nevezni. Valamint Pálról is olvassuk, hogy magát a pogányok apostolaként definiálja, igaz ő választott és kiküldött apostol volt.
1 Kor. 4,15
„Mert ha tízezer tanítómesteretek lenne is a Krisztusban, de nem sok atyátok; mert tőlem vagytok a Krisztus Jézusban az evangélium által”.
Természetesen Isten akár szuverén módon, akár tervszerűen végez Németh Sándortól függetlenül is munkát a magyar nemzetben különösen egyének szintjén. Amiről itt írok valami olyasmit takar, amit Isten nemzeti szinten tesz.
Róm. 11,29
„Mert megbánhatatlanok az Istennek ajándékai és az ő elhívása.”
Itt az anakrinó kifejezés szerepel a görögben. Ennek a Györkösy-Kapitánffy-Tegyei nagyszótár a következő értelmezéseit adja:
I. A. 1. (ki)kérdez vkitől vmit 2. kihallgat vkit (bíróság) 3. megvizsgál (megválasztott tisztségviselőt v. jelöltet) Dém.; előzetes vizsgálatot tart (perben); II. M. 1. megvizsgál Dém.; 2. vitatkozik Hér.
Ugyanez a kifejezés szerepel az 1Kor. 14,24-ben is
Illetve további igehelyek: Luk. 23,14; Csel. 4,9; 12,19; 17,11; 24,8; 28,18; 1 Kor. 4,3-4; 9,3; 10,25. 27.
1 Kor. 2,12
„Mi pedig nem e világnak lelkét vettük, hanem az Istenből való Lelket; hogy megismerjük azokat, a miket Isten ajándékozott nékünk.” Éppen három verssel a korábban idézett ige után, ugye.
Gal. 6,1
„Atyámfiai, még ha előfogja is az embert valami bűn, ti lelkiek, igazítsátok útba az olyant szelídségnek lelkével, ügyelvén magadra, hogy meg ne kísértessél te magad is.”
Vö. Jak. 3,17 és Gal. 5,22 és 1 Kor. 3,1
1 Kor. 3,1-3
„Én sem szólhattam néktek, atyámfiai, mint lelkieknek, hanem mint testieknek, mint a Krisztusban kisdedeknek Tejnek italával tápláltalak titeket és nem kemény eledellel, mert még nem bírtátok volna meg, sőt még most sem bírjátok meg: Mert még testiek vagytok; mert a mikor irigykedés, versengés és visszavonás van köztetek, vajon nem testiek vagytok-e és nem ember szerint jártok-e?.”
Fil. 2,21
„Mert mindenki a maga hasznát keresi, nem a Krisztus Jézusét.”
Természetesen miután ő a gyülekezet vezetője, személye megkerülhetetlen ebben. De ez semmi esetre sem teremt alapot semmilyen személyeskedő hangvételre vele szemben. Megrendíthetetlen vagyok abban a meggyőződésemben, hogy Németh Sándor nem csaló, hanem Isten kedvelt embere. Erről közvetlen módon Istentől nyertem bizonyosságot.
1 Kor. 1,7
„Úgy, hogy semmi kegyelmi ajándék nélkül nem szűkölködtök, várván a mi Urunk Jézus Krisztusnak” megjelenését
Eféz. 4,14
Hogy többé ne legyünk gyermekek, kiket ide s tova hány a hab és hajt a tanításnak akármi szele, az embereknek álnoksága által, a tévelygés ravaszságához való csalárdság által
Ésa. 40,30-31
„Elfáradnak az ifjak és meglankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is; de a kik az Úrban bíznak, erejök megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el!”
A kritikai igényt egy szintig azon egyszerű okból mondom jogosnak, hogy teljesen nyilvánvaló minden ember számára, egyetlen embertársa sem tökéletes. Ezért természetes az ember számára a tökéletesítés igénye, melynek egy eszköze a kritika.
Eféz. 5,11-13
„És ne legyen közösségetek a sötétségnek gyümölcstelen cselekedeteivel, hanem inkább meg is feddjétek azokat;
Mert a melyeket azok titokban cselekszenek, éktelen dolog csak mondani is. Mindezek pedig megfeddetvén, a világosság által napvilágra jönnek; mert minden, a mi napvilágra jő, világosság.”
1 Tim. 6,3-5
„Ha valaki másképen tanít, és nem követi a mi Urunk Jézus Krisztus egészséges beszédeit és a kegyesség szerint való tudományt, az felfuvalkodott, a ki semmit sem ért, hanem vitatkozásokban és szóharcokban szenved, a melyekből származik irigység, viszálykodás, káromlások, rosszakaratú gyanúsítások, megbomlott elméjű és az igazságtól megfosztott embereknek hiábavaló torzsalkodásai a kik az istenfélelmet nyerekedésnek tekintik. Azoktól, a kik ilyenek, eltávozzál.”
Péld. 27,17
„Miképpen egyik vassal a másikat élesítik, a képen az ember élesíti az ő barátjának orcáját.”
1 Kor. 9,2
„Ha egyebeknek nem vagyok apostoluk, de bizony néktek az vagyok, mert az én apostolságomnak pecsétje az Úrban ti vagytok.”
Ennek az igeversnek kétféle értelmezése is lehetséges. Az egyik, hogy ez az ítéletalkotás már a Krisztus ítélőszéke elé állás időszakában fog bekövetkezni, ami a teljesség tekintetében feltétlenül igaz is. Viszont, semmi sem zárja ki, hogy a rész szerint való ismeret elvén egyes esetekben ez a folyamat már jelen üdvtörténeti korban is lezajlik. Ezen folyamat minden elemét megtapasztaltam személyes módon is, mikor az 1998-as események előtt közvetlenül isteni kinyilatkoztatás nyomán lett előttem tiszta kép a történésekről. A 11-es végjegyzeti pontban már utaltam rá.
Luk. 11,49-50
Ezért mondta az Isten bölcssége is: Küldök ő hozzájuk prófétákat és apostolokat; és azok közül némelyeket megölnek, és némelyeket elüldöznek, hogy számon kéressék e nemzetségtől minden próféták vére, mely e világ fundamentumának felvettetésétől fogva kiontatott,
Eféz. 2,20
Kik fölépíttettetek az apostoloknak és prófétáknak alapkövén, lévén a szegletkő maga Jézus Krisztus
Sola Scriptura (egyedül az írás): az a lutheri elv, hogy egy tanítás csak akkor fogadható el kötelező érvénnyel, amennyiben azt az igéből alaposan alá lehet támasztani. A maga korában ez korszakos jelentőségű volt, mert a római egyház erről a kérdésről teljesen másképp gondolkodott és gondolkodik ma is. Ők a kanonizált írások mellett az egyházi tradíciót is alapnak tekintik, amihez a XIX. sz. vége óta pedig ehhez még hozzájön a pápai ex cathedra kinyilatkoztatás is. Ha nem is a fentiek mértékében, de a transzcendens megtapasztalásokat is hajlamosan így kezelni, kivált az un. népi vallásosság szintjén.
1 Kor. 5,11
„Most azért azt írom néktek, hogy ne társalkodjatok azzal, ha valaki atyafi létére parázna, vagy csaló, vagy bálványimádó, vagy szidalmazó, vagy részeges, vagy ragadozó. Az ilyennel még együtt se egyetek.”
Mát. 18,15-17
„Ha pedig a te atyádfia vétkezik ellened, menj el és dorgáld meg őt négy szem között: ha hallgat rád, megnyerted a te atyádfiát; ha pedig nem hallgat rád, végy magad mellé még egyet vagy kettőt, hogy két vagy három tanú vallomásával erősíttessék minden szó.
Ha azokra nem hallgat, mondd meg a gyülekezetnek; ha a gyülekezetre sem hallgat, legyen előtted olyan, mint a pogány és a vámszedő.”
Jak. 1,9
„Dicsekedjék pedig az alacsony sorsú atyafi az ő nagyságával;”
Jak. 2,5-6
„Halljátok meg szeretett atyámfiai, avagy nem az Isten választotta-é ki e világ szegényeit, hogy gazdagok legyenek hitben, és örökösei az országnak, a melyet azoknak ígért, a kik őt szeretik? Ti pedig meggyaláztátok a szegényt. Avagy nem a gazdagok hatalmaskodnak-é rajtatok, és nem ők hurczolnak-é titeket a törvény elé?”
1 Kor. 1,26
„Mert tekintsétek csak a ti hivatástokat, atyámfiai, hogy nem sokan hívattak bölcsek test szerint, nem sokan hatalmasak, nem sokan nemesek;”
1 Kor. 7,20-21
„Kiki a mely hivatásban hívatott el, abban maradjon. Szolgai állapotban hivattattál el? Ne gondolj vele, sőt ha szabad lehetsz is, inkább élj azzal”
1 Tim. 6,6-8
„De valóban nagy nyereség az Istenfélelem, megelégedéssel;
Mert semmit sem hoztunk a világra, világos, hogy ki sem vihetünk semmit; de ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele.”
1 Kor. 13,7
„Mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr.”
2 Pét. 2,16
„De megfeddetett az ő törvénytelenségéért: egy igavonó néma állat emberi szóval szólván, megakadályozta a próféta esztelenségét.”
