Nekem minden tiszteletem a nőket illeti, hihetetlen , hogy feleségem is mekkora erőt ad nekem. Ott van ha szükségem van rá és segít a bajban. Szerintem , mi férfiak várjuk el , hogy tökéletesek legyenek a nők és mindent megtegyenek értünk, de magunkba soha nem nézünk, hogy vajon visszaadjuk e a törődést vagy önzők vagyunk és állandóan alárendeljük őket az akaratunknak. Persz ha fellázadnak és kiakadnak akkor csak őket hibáztatjuk, hogy már megint mi ez a hiszti. Egy egészséges kapcsolatban minden fél egyenlő és segítik egymást nem pedig egymás ellenfelei.
A segítségeteket szeretném kérni egy kutatással kapcsolatban. A szakdolgozatomat PARTNERÜK által LELKILEG, FIZIKAILAG és/vagy SZEXUÁLISAN BÁNTALMAZOTT NŐKRŐL írom.
Jelenleg az ehhez kapcsolódó KÉRDŐÍVES KUTATÁSHOZ keresek résztvevőket. Több Anyaotthonban jártam már és még megyek is, de mivel az Európai és hazai adatok alapján a nők ötödét érte már családon belüli erőszak fontosnak tartom, hogy a kutatásban olyan nők tapasztalatai és javaslatai is megjelenjenek, akik más módon próbálnak/tak megbirkózni ezzel a nehéz élethelyzettel.
A válaszadás NÉVTELEN és önkéntes, a kérdőív eredményeit bizalmasan kezelem. A kérdőív kitöltése kb. 40 percet vesz igénybe.
A kérdőív Word dokumentumként letölthető az alábbi honlapról:
www.art.hu/vera/kerdoivnoknek.doc
vagy online kitölthető az alábbi honlapon:
www.kerdoivem.hu/kerdoiv/300598716/
Amennyiben érintett vagy, szeretnélek megkérni, hogy a kérdőív kitöltésével támogasd a kutatást, ha pedig nem kérlek, küld tovább ezt a felkérést, hogy másokhoz is eljuthasson.
2009. november 25 a Nők ellen erőszak megállításának világnapja. Tudtátok, hogy ma egy nőnek nagyobb esélye van arra, hogy a partnere általi bántalmazásba haljon bele, mint autóbalesetben?
Tegyünk együtt a családon belüli erőszak ellen! Az S.O.S. Krízis Alapítvány, ami 1997 óta meghatározó része a fővárosi gyermekvédelemnek, s 2005 óta segíti a bántalmazott nőket, megrendezi saját tiltakozó rendezvényét a világnapra. Helyszín: Budapes_04. kerület, Újpest Polgár Centrum, Árpád u 66. Program: 14:30 regisztáció, 15:00 kerekasztal beszélgetés a családon belüli erőszakról, s a nők elleni bántalmazásról, 15:45 MŰvészek az erőszak ellen. Fellépnek: Kubik Anna, Gyurin Zsolt, Buzogány Márta, Sebestyén Kátya, Simon Boglárka és Réder Nóra.
16:30 gyertyás felvonulás az áldozatok emlékére, a szolidaritás szalagjainak kitűzése; 17:00 a rendezvény jelképeinek, a léggömbök felengedése.
Mindenit szeretettel vár az S.O.S., a belépés ingyenes! Kérünk mindenkit, minél több fórumon terjessze a hírt - legyünk minnél többen!
szerintem a romboló veszekedések nem arról szoktak szólni, amiről beszéltek, az építő viták meg igen. ezét lehet a jófajta vitákat racionálisan folytatni, szemben a veszekedésekkel, amik apróságokon kezdődnek, és előrehaladott állapotban teljes utalásrendszert kezdenek alkotni, tehát ha a egyik ember azt mondja, hogy miért engedted ki a kutyát, a másik nem érti, hogy miért, de tudja belőle, hogy mindjárt z mondat jön, persze az első is tudja, hogy mit mond majd erre a másik, és mintegy szorongó gyűlölettel várják, hogy lejátszódjon az esti mese.
szerintem ilyenkor ki kell deríteni, hogy min veszekednek, pl úgy, hogy az ember végiggondolja a tipikus veszekedési helyzeteit, megfogalmaz néhány elméletet, és keres olyan pillanatot, mikor nincs feszültéség, és megbeszéli a másikkal is.
sajnos az ilyen beszélgetések gyakran csak normális, jó kapcsolatban működnek, és amikor igazán szükség van rájuk, akkor inkább tovább rontják a helyzetet. ilyenkor, a csípési felületet csökkentendő, szerintem általános szinten kell felvetni a kérdést, hogy miért nem érzitek magatokat jól a kapcsolatban.
"Szerintetek mi a lényegi különbség az együttműködő megbeszélés és a romboló veszekedés között? Mitől együttműködő az egyik-, és miért csap át huzavonába egy másik párbeszéd?"
Kettôs a probléma:
ha valaki felkapta a vizet, nagyon rosszul reagál arra, hogyha józanul próbálnak meg neki magyarázni dolgokat. Arra is, ha otthagyják, vagy ha megpróbálják "észre téríteni", "megmagyarázni neki", stb Ezért nem értek egyet azzal, hogy mindíg segít a komoly megbeszélés józan felnôttek között.
Egy félrement beszélgetést úgy lehet leszerelni, például ha
-1) Te vagy a Pátriárka (Fônök úr), de ebben az esetben a párod ugye ki sem meri nyitni a száját, szóval... nincs vita. Nem azért tette elôrre, mert ez így helyes, hanem mert vannak akik tényleg igénylik ezt a fajta -bizonyos értelemben biztonságos- kapcsolatot. En nem ilyen vagyok szóval
0) Sose hozzon senki sem "áldozatot". Az ilyesmi egy olyan számlán halmozódik fel kamatos kamattal amit egyszerre hajtanak be és aminek nem tudod a teljes tartalmát. Ha mégis áldozatot kell hozni, akkor tudatosítani kell, hogy ez nem egyoldalú, illetve hogy milyen ellentételezés jár érte (az egyszerû "köiszönöm" is az tulajdonképpen, de minden nem intézhetô el a 'bûvös szóval', persze nem feltétlenül anyagiakra gondolok. Maga a tény, hogy valaki tudatában van milyen áldozatot hoztál érte, hálás és ezt ki is fejezi, maga is ellentételezés).
1a) A legidegesítôbb lehet a -neked- jelentéktelen dolgok miatti "macera". A legegyszerûbb esetben elég ha felhívod a figyelmét a veszekedés tárgya és a veszekedés álltal neked okozott fájdalom, vagy egyéb hátrány közötti aránytalanságra (példa:mindent meg kell enni. Antitézis: adj kisebb adagot, miattad kell otthagynom, ha nem elhízok).
Azonban az ilyesmi lehet, hogy nem oldható meg észérvekkel (a partnered nem partner). Ebben az esetben az elôbbi módszer nem mûködik (a partnered folytatja amit elkezdett és kialakul a veszekedés), vagy egy tartós kimondatlan sértôdöttséget okozhat (minden alkalommal, amikor megpakolja a tányérod "áldozatot" hoz a párod, vagy te, amikor hagyod, hogy túlrakja). Még ha megdícséred is, arra emlékeztetheted, hogy beadta a derekát, ugye. Ekkor aztán kezd kellemetlenné válni az egyensúlyozás az önérzet, a hála és az áldozat között. Ha partnered hajlamos az ilyesmire, akkor a veszekedés is jobb a 'csendes nyelésnél'.
Ezért vagy alkalmazod a -1)-es pontot, a szekálás veszélyének, a nôrokonok és barátnôk mozgósításának, esetleg saját magadról alkotott negatív értékítéletnek kitéve magad (ha 'visszaadod'), vagy alkalmazhatsz egy gyermeteg trükköt. Elkezdhetsz duzzogni, azért mert veszekednek veled (igazából a hangsúly az aranyos duzzogáson van, ami nem könnyû eset: személyiségfüggô). Vagyis lemész gyerekôcbe és arra appellálsz, hogy megsajnálnak és meg akarnak vígasztalni (ami felnôtt esetében mindíg karikatúra, humoros kell hogy legyen, ugye mégsem gyerek vagy). Duzzogás közben azért érdemes kihangsúlyozni rendszeresen és visszatérôen mennyire _lényegtelen_ dolog miatt "bántottak meg", ami nem éri meg az egész felhajtást és hogy mekkora áldozatot hozol, amikor beadod a derekadat. Erdemes felemlegetni korábbi esetet, ismétlôdés esetén látványosan duzzogni (hosszú idôn keresztül, visszatérôen) Ha jól csinálod megváltoztathatod az eredeti szülôi "utasítást", ha rosszul, akkor anyáskodni fognak veled a továbbiakban. Esetleg rákapathatod a partnered, ami igen kényelmetlen. Ha a partnered bármikor gúnyosan reagál, akkor viszont nyugodtan mondhatod: nekem így is jó, de nézd csak meg mennyire nevetséges, amit te csinálsz, mennyire nincs arányban a probléma és a veszekedés tárgya. A lényeg, hogy karikatúrává és komolytalanná tedd az egész vita tárgyát.
1b) Esetleg rászoktathatod magad, hogy a "macera" tárgya ne bántson. Ez egy veszélyes módszer.
1c) Ha a "macera" idegesít (azaz sem 1a, sem 1b nem sikeres); akkor érdemes komolyan elbeszélgetni és leleplezni amit csinálsz, valamint felhívni pârtnered figyelmét, hogy az ilyen apróságok lerombolják a kapcsolatot halálbiztosan és hogy mekkora erôfeszítést tettél azért, hogy ne kelljen ennyire szókimondóan elôvenni a dolgot. Azután vidd dûlôre, mivel az ilyen apróságok lerombolják a kapcsolatot halálbiztosan és érdemesebb idejekorán megtudni kivel lesz pokol az életed.
2) Sose keresd a felelôst. Szó szerint ki kell mondani, hogy a bakit együtt javítjátok, és most nem az fontos, hogy miért történt, ami történt. Mindíg ülj le megbeszélni egy ismétlôdô hibát - késôbb és a pároddal kell kimondatni a megoldást a problémára. "Szerinted mit kellene máshogy csinálni?" Ha valaki megsérül, és párod pánikol (kiabál) akkor mindíg a sérülten való segítést kell elôtérbe helyezni (ezt ki is kell mondani), de késôbb visszatérni az esetre. Ugyanez az eset, ha kiborul a szemetesvödör.
3) Vitában: sokan hajlamosak a szövegkörnyezetbôl kiragadott dolgokon felhúzni magukat, fôleg, ha nincs igazuk. A konfliktust okozó jelzôs szerkezet felismerése és helyi fájdalomcsillapítás alkalmazása hatásos. Ez egy kivételes eset: ha komolyan beszélgettetek, ebben az egy esetben egy sértôdött és kiabáló emberrel szemben is lehetséges komolyan és józanul reagálni. Arról van szó, hogy visszaviszed az elôzô állapotba, amikor megpróbált az igazad elismerése helyett veszekedéssel 'nyerni'. Mellesleg sosem szabad senkit sem rákényszeríteni, hogy 'igazat adjon neked', jobb ha végül úgy tûnik, mintha tôle jönne a megoldás: 'Akkor ugye szerinted is jobb ha"
4) témát váltasz - feltûnésmentesen. Esetleg határesetekben az "ebben és ebben teljesen igazad van, de szeretném, ha belátnád, hogy amabban..." jellegû mondat segíthet. Ez félig témaváltás magában is: be kell határolni a vita témáját és egyszerre csak egy problémára koncentrálni, különben sose érsz a végére. Az ingerült ember figyelmét vagy el kell terelni, vagy engedni kell gyôzni... bizonyos mértékben és ott, ahol az nem árt. Meg fogsz lepôdni milyen kis jelképes sikerrel beéri néha a vitapartnered, ha elmondhatja, hogy ô vitte el a pálmát.
5) (Ha érzelmi a probléma, akkor is) érdemes elérni, hogy a vitapartner a te szemszögödbôl nézve is keressen megoldást és ne a saját problémáján filózzon, (azaz tulajdonképpen az ô részét szabod meg te a kompromisszumból).
6) Anyagi jellegû problémánál érdemes "árat szabni". Tudatosítani, hogy semmi sincs ingyen, és nem azon görcsölni, hogy "te" mibôl hozod ki.
Persze a lista még hosszú lehet. Ahány vita annyi pofáraesés.
Az alap, hogy figyeld, hogyan alakul az intim életetek (köszöntési rituálék elkeskenyedése, párod hanyagolja magát, téged, illetve az érzelmi életetek ellaposodása, rutinszerûvé válása, közös idôtöltés kiüresedése). Ha elhanyagolnak mindíg jelezd és keresd az okát.
Szia!
Talán mert nem volt esküvő!? :O)
(Abból már kijutott és elég is volt egyelőre.)
1) Ezeknek keveréke. 1x év után nem hiszem (bár ettől még lehetséges), hogy szerelmes legyen az ember úgy, mint az első napokban.
2) Tolerancia ahhoz kell, hogy az apró problémákat, bajokat, gyermeknevelés táján előforduló ellentéteket ne fújja fel az ember, és ne legyen a „bolhából elefánt”.
3) "..kisebb gondjuk is nagyobb annál.."
Nem hiszem, hogy ebben az esetben van értelme próbálkozni. Ha már egyedül is jobban érzem magam, mint a párommal, akkor nagy a gond.
Talán ha gyermek is van, akkor érdemes beszélni róla, de sok esetben a gyerkőcnek is jobb, ha van 2 ember aki szereti, mint egy „család”, ami méhkas.
Az az igazság, hogy szeretetnek, ragaszkodásnak kell lennie egymás felé ahhoz, hogy el tudja az ember viselni, amikor a „képébe vágják” a hibáit.
Mindenhez két ember kell, elrontani is, megjavítani is. Javítani persze sokkal nehezebb.
Halkan jegyzem meg, sokaknak az is erőt ad a beszélgetéshez, hogy tudják, tudnak élni a másik nélkül is, és felismerik, a másik is boldogul nélkülük. Ilyenkor kell a másik tudomására hozni őszintén, hogy tudnék, de nem akarok, és megtudni, ő is így van-e ezzel.
Ha mindkét fél így érzi, nyert ügyük van, és van, de legalábbis lehet miről beszélgetni. Ha nem őszinték, akkor kezdődik az egész elölről.
Első lépésként én mindig magammal tisztázom, hogy pontosan mit is szeretnék.
Nem töprengek sokáig azon, mit fog mondani a kedvesem, azt majd ő elmondja, így nincs félreértés.
Foltozni szerintem, nem lehet, le kell menni az „alapokig” ha gond van, utána már stabil lehet a „ház”, és az „emelet” magától kezd formálódni. ;O)
Tetszik amit írsz:
"Nagyon sok alkalommal előfordult nálunk, hogy éjszakába menően beszélgettünk a problémáinkról, elképzeléseinkről, és így tiszta volt, mi tetszik egyikünknek vagy másikunknak, és mi az ami nem. (Nem is aludtunk, észrevétlenül reggel lett. :O)) Ennélkül már biztosan "puskaporos hordó" lenne sok téma."
Ez azt mutatja nekem, hogy vannak még házaspárok, akik sokra értékelik egymás társaságát esküvő után is. (Úhhh ez egy kicsit morbidra sikerült, de komolyan aggódom a nagy átlag házasságok miatt.)
Az írod:
"Ehhez maximálisan kell mind a két fél ragaszkodása és toleranciája"
Kérdezem:
1) Honnan származik nálatok a ragaszkodás- és a tolerancia?
- megmaradt a szerelem...?
- megállapodások okából?
- így "hoztátok" -mint szokás- a felmenőktől?
- valamiféle tudatos erőfeszítés eredménye?
- vagy csak "úgy magától" jött?
2) Végülis mihez kell a tolerancia, ha majd' minden esetben sikerül mindent megbeszélni, megállapodni, kikérni egymás véleményét, egymás társaságában hangosan gondolkodni, stb., stb.?
Szeretném hinni, hogy van értelme és esélye a tudatos erőfeszítésnek, bár az is igaz, ha már egy ponton túl megromlott egy kapcsolat, akkor a feleknek "kisebb gondjuk is nagyobb annál", semmint hogy a kapcsolatuk "foltozgatásával, fejlesztgetésével" foglalkozzanak.
3) Mi a véleményed? Mit tudsz mondani azoknak, akik még éreznek esélyt és némi kedvet a házasságuk "emeletráépítéséhez", és érzik, hogy "még nem az igazi.."?
2) Ha nem így indul egy kapcsolat (mi a kezdetektől biztattuk rá egymást), akkor nagyon nehéz.
"Nálatok nincsen olyan téma, amely régóta megbeszéletlen, hosszan tartó feszültséget okoz? Vagy olyan, aminem szóbahozása nagy eséllyel veszekedésbe torkollik? "
9-10 év alatt talán háromszor. Olyan, hogy sohasincsen, szerintem, nem létezik.
Nagyon sok alkalommal előfordult nálunk, hogy éjszakába menően beszélgettünk a problémáinkról, elképzeléseinkről, és így tiszta volt, mi tetszik egyikünknek vagy másikunknak, és mi az ami nem. (Nem is aludtunk, észrevétlenül reggel lett. :O)) Ennélkül már biztosan "puskaporos hordó" lenne sok téma.
Ehhez maximálisan kell mind a két fél ragaszkodása és toleranciája. Sokan inkább kifelé kezdenek nézelődni, a problámáikat egy új kapcsolattal megszüntetni, csakhogy a következő is ugyanolyan lehet egy idő múlva.
Tökéletes kapcsolat nincsen!
Csak azt tudom mondani, hogy nincs olyan téma, amit ne lehetne megbeszélni.
Nagyon nehéz, de nem lehetetlen a büszkeségünket félretenni. Ha ez megvan, akkor már gyerekjáték. :O)
Ha valaki kipróbálja, kíváncsi leszek az eredményre.
Nem sokan szólnak hozzá, úgyhogy én néhány pontosító kérdést feltennék, hogy jól értem-e:
1) Te a "megbeszélés" szóhoz mindig együttműködő párbeszéd értelemben használod, a "vita" szót pedig, ha nincs együttműködés?
2) Írtad: "Fontos, hogy kifelé is egy csapat legyünk, és ne az úgynevezett "kedves ismerőssel" beszéljük meg a gondjainkat". Ennek a topiknak elsősorban az lenne a célja, hogy hogyan lehet ide eljutni?
- hogy MINDENT meg tudjak beszélni a (házas) társammal,
- és persze ez együttműködve történjen.
A hozzászólásodból azt érzem, Nálatok ez sokszor-, vagy mindig összejön. Nálatok nincsen olyan téma, amely régóta megbeszéletlen, hosszan tartó feszültséget okoz? Vagy olyan, aminem szóbahozása nagy eséllyel veszekedésbe torkollik?
Bocs, a világért sem indiszkréció akar lenni, hanem kiváncsiság, és hátha tanulunk belőle... Szeretnék ugyanis hinni benne, hogy közös erőfeszítéssel el lehet érni a kapcsolattal egy olyan állapotba, amikor nincsenek "puskaporos hordó" témák a kapcsolatban. Ti milyen erőfeszítéseket tettetek ezért?
Üdv
FejerGyuri
UI: írtam egy hosszú véleményt a megbeszélések együttműködéséről a "'Lehet még javítani" című topikba. Akit érdekel, elolvashatja. (4 db hozzászólás, a következő az előzőnek válasza, tehát egyben is elolvasható.
"..milyen arányban vannak, akik nem sokat adnak az ilyesmire: "ahogy jön, úgy puffan" alapon élik át a vitáikat?"
Ha nem tartom fontosnak az együttműködést, akkor az már nem megbeszélés, hanem vita. Persze ez vérmérséklettől is függ. Nem mindenki bírja megállni, hogy "oda ne mondjon" valamit a másiknak, csak úgy, a vélt vagy valós sérelmének törlesztése érdkében. Ha tudja, hogy "öv alá ment", legalább akkor lassítani kellene, netán gyorsan lehiggadni és valamilyen formában jelezni a másiknak, hogy nem úgy gondolta.
Kedvesem Édesanyja mondta nagyon okosan: Mindent meg kell beszélni.
(Az ember 7x évesen már nagyon bölcs.)
Ez az én olvasatomban annyit jelent, hogy a problémák sokszor súlyosabbnak tűnnek, ha az ember egymaga rágódik rajtuk. Ha csak megemlíti a párjának, vagy csak szól, hogy meg szeretné beszélni, már könnyebben kezelhető, megoldhatóvá válik, sőt, kiderülhet (mindkét félnek), hogy kár volt foglalkozni vele, mert sokminden csak a fáradtság számlájára írandó, vagy harmadik személy váltotta ki, feleslegesen, és azzal kell melegében lerendezni.
Fontos, hogy kifelé is egy csapat legyünk, és ne az úgynevezett "kedves ismerőssel" beszéljük meg a gondjainkat, mert az gonoszul visszaüt(het).
Fontosnak tartom még az egészséges humort. Az rengeteg mindent megold.
Ez tapasztalat.
Persze ehhez partner is kell, különben kár a szóért.
Elolvasva újra a saját soraimat félreérthetőnek tűnik a "kedves ismerőssel" sor.
Ez nem vonatkozik erre a topicra, hiszen mint írtad a párod is olvassa vagy olvasni fogja ezeket a sorokat.
A szomorú számomra az, hogy úgy alakultak a dolgok, külön fogunk dolgozni a kedvesemmel. Remélem egy év múlva összhangba kerülnek a terveink a vágyainkkal és újra "összedolgozhatunk". Ez az amit senki sem tudhat előre, és az összes ilyen jellegű problémát "megoldja" -sajnos.
Nagyon örülök a hozzászólásoknak! Azért, mert a topikcsoport témáit átnézve- bevallom, attól féltem, hogy ebben a nagy-nagy fórumban nem szeretnek az emberek a bajok megelőzéséről gondolkozni -csak amikor már megvan a reccsenés, akkor tépelődnek a következmények enyhítésén. Ezek szerint mégis vagytok, hál' Istennek... Nem szerettem volna egyedül maradni ezekkel a felvetésekkel.
Végig ovasva a hozzászólásomat, esetleg "tanárbácsisnak" tűnhet. Ha igen, akkor, bocs'. Eszem ágában sincs tanárbácsit játszani. Elég nehezen találom a megfelelő szavakat, zsargont meg nem akarok használni a félreértések miatt.
Engedelmetekkel összeállítottam egy villám-rendszerezést, azokról a párbeszédet jobbító lehetőségekről, amiket szóltatok:
Rontják a megbeszéléskori együttműködés esélyét (növelik a veszekedését):
- Okában rejtve maradó ingerlékenység, frusztráltság (pl. az intim idő, intim pihenés elvesztése miatt)
Javítják a megbeszéléskori együttműködés esélyét:
- megfontolt- és megfelelő időt kiváró válaszolgatás,
- egymás szakértelmének tiszteletben tartása és a munkamegosztás szakértelemhez való igazítása,
- Presztízsharc és rivalizálás leállítása, elkerülése,
- Tévedések egymásnak való megbocsájtása,
- Tanulságok végiggondolása,
- Együttműködés fontosságának tudatosítása,
- Másik erőfeszítéseinek elismerése,
- A munkamegosztás arányosságára való figyelés,
- Az idegesség külső-, objektív okainak a tudatosítása,
- Társra jellemző párbeszéd-igények figyelembevétele,
- A külön eltöltött idő optimálisan tartása.
Ez a lista -úgy gondolom- elég meggyőző: vannak lehetőségek a megbeszélések (és a kapcsolat) együttműködő mederben tartására. Én annyit tennék hozzá: azt tapasztalom, nagyon befolyásolja a házastársak veszekedési hajlamát az, hogy milyen beidegződéseket hoztak a szülői házból. Majd mindenkinek vannak érzékeny pontjai (engem pl. a jelzőkkel és a minősítésekkel lehet kikergetni a világból), és ha beidegződések és érzékeny pontok szerencsétlenül találkoznak (pl. a feleségem jelzőzésre hajlamos lenne), akkor ott olyankor is elszabadulhat a pokol, amikor a párbeszéd tétje nem indokolná... Ezt valahogy úgy foglalnám össze, hogy:
- érdemes érveléskor kerülni a másik érzékeny pontjait.
Ezen kívül -szerintem eléggé elterjedt "hagyomány", hogy sokan a világ minden kincséért sem cserélnek eszmét a kapcsolatuk pillanatnyi állapotáról, és így a fejlesztés összes ötlete-, lehetősége is a látótéren kívül reked. (Nálunk a feleségem a fő kezdeményezője ezeknek a felvetéseknek. Visszamenőleg is-, jelenleg is-, jövőleg is előlről-, hátulról firtatja, hogy szerintem a mi kapcsolatunk jó-e? Én nekem ez jól esik, a magam részéről igyekszem partnere lenni ezekben az elmélkedésekben. Egymársa is hangol minket...)
Ha már a "házasság bajainak" megelőzése -mint lehetőség- szóba került, mit tapasztaltok? (Nagyon kevesekkel van lehetőségem ilyesmikről beszélgetnem): Vajon milyen arányban vannak, akik tudatosan figyelik és próbálják együttműködő mederben tartani a megbeszéléseiket, és milyen arányban vannak, akik nem sokat adnak az ilyesmire: "ahogy jön, úgy puffan" alapon élik át a vitáikat?
Nagyrészt Kakaduval értek egyet, bár mi kicsit máshogyan csináltuk.
8-9 éve dolgozom együtt a párommal, és a teljesen közös munkát megosztva tudtuk jól és nyugalomban elvégezni.
Például: árurendelés az én posztom volt, az ügyfelekkel való telefonos egyeztetés az övé, a beszerzés az enyém, az "eladás" nagyobb része az övé, stb.
Nem egy hagyományos üzletre kell gondolni, így leírni is nehezebb.
A lényeg, hogy a másik munkáját maximálisan segítve és nagyon fontos, elismerve (!) kell ténykedni. "Egy csónak."
Emellett figyelembe kell venni, hogy különleges esetektől eltekintve, a nőnek emellett még van háztartás is.
Különös a szituban az, hogy sokszor a "kedves" ügyfél csinált belőlünk idegbajost. Erre a második vagy harmadik esetnél rájöttünk, kitárgyaltuk, és finoman tudomására hoztuk "az eladás feltételeit". (Ha megrendeltem kifizetem, stb.)
És ezek után jön a finom pszichológia. A nő szeret szépnek és okosnak látszani, a férfi okosnak és nélkülözhetetlennek.
Sorolhatnám még.
A külön "pihenésről" az a tapasztalatom, hogy csak bizonyos fokig jó. Ugyanis ha egy idegesebb pillanatban jön egy megértő, vigasztaló valaki, akkor megbánhatjuk elég hamar.. ;O)
Éppen azt próbáltam kifejezni, hogy teljesen irracionális indokok játszanak közre abban, hogy valami együttműködő megbeszélés vagy késhegyig menő vita lesz-e. Nem a vita tárgya a döntő, hanem olyan tényezők, amik nem kerülnek felszínre a veszekedés alkalmával. (Radikális, de elég demonstratív példával élve: teljesen mindegy, hogy miről szól a vita: ha az előző este kellemes volt az együttlét, együttműködő, nyugodt megbeszélés lesz vita helyett, ha valami apróság nyomasztja a párodat, a leginkább magától értetődő dologból is lehet parázs vita.)
Ismétlem magamat ugyan, de meg kell, hogy jegyezzem, semmiképpen nem ajánlanék közös vállalkozást olyan házastársaknak, akik mindketten erős egyéniségek, és amúgy is a nap túlnyomó részét együtt töltik. Nem győzöm ismételten hangsúlyozni az idézőjelbe tett magánélet fontosságát.
Nemcsak az a veszély fenyeget ugyanis ilyenkor, hogy a munkába beleszővődnek a megánélet történései, hanem, ami még szomorúbb, a magánéletben a pihenés óráiba is könnyen befészkeli magát a munka.
Oké, nagyjából egyetértünk: a közös háztartás-, közös cég felállás nem túl szerencsés a saját szuverén intim idő- és szféra veszélyeztetettsége miatt. Most ezt a jelenlegi felállást nem tudjuk megváltoztatni, de eltűnődöm rajta, hogyan tudjuk ezt a saját-szférát -legalább ideiglenesen- másképp biztosítani egymásnak. (Nekünk is volt egyébként egy ehhez hasonló meglátásunk.
Kérdezem, van-e véleményed a legutoljára feltett kérdésemről?
"Szerintetek mi a lényegi különbség az együttműködő megbeszélés és a romboló veszekedés között? Mitől együttműködő az egyik-, és miért csap át huzavonába egy másik párbeszéd?"
Ha nem világos a kérdés, vagy nincs, azt is írd le! Vagy azért nem koncentráltál erre a kérdésre, mert így feltéve túl általános?
Véleményem szerint a probléma ennél sokkal messzebre vezet.
Ma már idősödő szüleimnek csaknem a házassága ment rá arra, hogy közös nagyker vállalkozást indítottak.
Alapvetően a probléma gyökerét (szüleimnél látottakból okulva is) abban látom, hogy minden egészséges párkapcsolatban az embernek (férjnek, feleségnek) megmarad egy nem is olyan csekély privátszférája, ami közös vállalkozások esetében nem működik. Rendkívül túlzó (és talán szerencsétlen) hasonlattal leginkább a valóságshowk vagy börtönök világához tudnám hasonlítani az ilyesmit: az ember az élete minden pillanatában ugyanazzal az emberrel van négy fal közé zárva, akit ugyan nagyon szeret, de mint tudjuk, bizonyos határokat átlépve ez is kellemetlenné, bosszantóvá válhat. Szerencsésebb egy külön munkahely, vagy ha már közös vállalkozásról van szó, akkor azt úgy célszerű alakítani, hogy legalább az idő egy részében legyen távol egymástól férj/feleség.
Máskülönben a legapróbb problémák is felnagyítva tűnnek fel, és a viták során nem is az üzleti döntéseken van a hangsúly, hanem az a frusztráltság mondatja ki a goromba szavakat, ami abból fakad, hogy egyfolytában egymás nyakán ülünk/egymás privátszféráját (annak azon kicsiny szeletét, amit fenntartani szeretnénk) rombolja le a másik folyamatos jelenlétével.
Feleségemmel közös cégünk van, és itthon dolgozunk. Ennek sok az előnye, de akadnak hátrányai is. Az egyik ilyen hátrány, hogy nem csak egymás házastársai vagyunk, hanem egymás munkatársai- és bizonyos értelemben főnökei is egyben. Mit mondjak: rengeteg vitás szituációt szül ez a felállás, amelyekben dűlőre kéne jutni. Természetesen vannak, amelyeket aránylag jól meg tudunk beszélni, és vannak permanens-, visszatérő veszekedéseink, amiket utálok, mert eléggé kikészítenek. Szerintem őt is... Az egyik ilyen alkalommal tehetetlen dühömben ököllel belevágtam a falba és eltörött az egyik kézközép-csontom.:-( Az orvos ennyit mondott a kezem láttán: jobb, hogy nem a feleségem kapta az irányzékot... A kezem azóta meggyógyult, de rá kellett döbbenjek: ha ez így megy tovább, akkor ezeket a viszályokat nem csak a kezem-, hanem a cégünk-, sőt a kapcsolatunk is megszenvedi. Természetesen nem akarnék minden -szerintem szamárságát- ráhagyni és ezek miatt később hátrányba kerülni, de az se feltétlenül üdvözítő, ha a én, -mint a család "esze, feje, ura és parancsolója, stb., stb."- mindent egymagam döntök el. Aztán ha balul sül el valami, akkor ki van hibáztatva...? Igen, én ugyebár. Ha belegondolok, minden döntés felelősséggel is jár, nem csak azzal az előnnyel, hogy kedvem szerint alakulnak a dolgok. Az együttműködő döntések "több szem többet lát" előnyét sem szeretném elveszíteni.
Nos, én komolyan feltettem magamnak a kérdést: mi az oka, hogy bizonyos esetekben tűrhető együttműködéssel meg tudjuk beszélni a dolgokat, máskor pedig dühöngve-, habzó szájjal sem sikerül dűlőre jutni. Ez a fejtörés sok ötletet eredményezett, de nem biztos, hogy másvalaki az én tippjeimmel messzire jut. Ezért nyitottam ezt a topikot, hogy lássuk: vajon ki hogyan gondolkozik a "milyenek a megbeszéléseink" kérdéskörben? Ki mit tart fontosnak és mit kevésbé? Lehet-e itt általános-, minden vitahelyzetre érvényes- és mindenki számára használható tanulságokat levonni, avagy sem...? (Szerintem lehet...)
Első kérdés amit feldobok: ki hogy látja? Szerintetek mi a lényegi különbség az együttműködő megbeszélés és a romboló veszekedés között? Mitől együttműködő az egyik-, és miért csap át huzavonába egy másik párbeszéd? (Az is szóljon hozzá, aki nem bízik az általános tanulságok megfogalmazhatóságában vagy betarthatóságában.) Reményeim szerint feleségem őnaccsága is hozzászól majd...
